Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-22 / 170. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JÚLIUS 22., SZOMBAT Churchill az autóban viszon Churchillt 1940. május 10-én nevezik ki Nagy-Britannia miniszterelnökének. Hatvanhat éves ekkor, és huszonöt év vár még rá az életből. Túl van már egy hosszú politikai pályafutáson, a Házban meglehetős köz­utálatnak örvend, akit szinte néhány na­pos kormányfőnek tekintenek sokan. Akkor nevezik ki, amikor Németország megindítja 43 napig tartó nyugati hadjá­ratát, aminek a végén a Brit Birodalom magára marad Németországgal szemben. Kinevezése napján alkonyatkor a Buckingham-palotától az Admiralitás épületéhez, akkori lakásához hajtatott. Mellette, a hátsó ülésen testőre, W. H. Thompson felügyelő ült. Churchill hosszú percekig hallgatott. Thompson il­lendőnek érezte, hogy gratuláljon neki. „Bárcsak jobb időkben kapta volna ezt a tisztséget, mert most óriási feladat hárul önre.” Churchill szeme könnyes lett. Azt felelte: „Csak az Isten a tudója mekkora. Remélem, még nem késő. De félek, hogy talán mégis. Akkor is el kell követnünk mindent, ami erőnkből telik.” John Lukacs Amerikában élő magyar történész idézi a fenti párbeszédet Öt nap Londonban­­ 1940. május című új köny­vében, amelyet annak szentel, hogyan győzte le öt kritikus nap alatt Churchill a Lord Halifax által fémjelzett angol meg­békélési kísérleteket. Az az öt nap ez, amikor Hitler talán a legközelebb állt a háború megnyeréséhez, ahhoz, hogy a vergődő nyugati demokráciák helyébe saját rendjét állítsa. Erről az öt napról Churchill mélyen hallgat emlékirataiban. Britannia új miniszterelnökét nem ked­velték sokan, talán még kevesebben sejt­hették, mekkora szerepet fog játszani a náci Németország legyőzésében. Megle­het, De Gaulle tollát már a múlt megszé­pítő messzesége vezette, amikor véle­ményt formált róla Háborús emlékiratai­ban. A Szabad Franciaország későbbi ve­zetőjének még 38 napja van, hogy június 17-én repülőn elhagyja behódolt hazáját, fejest ugorva a történelem fekete mélysé­gébe. Úgy érzi magát, „mint az az ember, aki úszva akar átkelni az óceánon”. „Június 9-én kora reggel Londonba re­pültem... Churchill a Downing Streeten fogadott... Benyomásom alátámasztotta azt a meggyőződésemet, hogy Nagy-Bri­­tannia ilyen eltökélten harcos vezetésé­vel semmi esetre sem fog meginogni. Úgy tapasztaltam, hogy Churchill a leg­keményebb próbatételnek is megfelel... Jelleme is arra predesztinálta, hogy hatá­rozottan és habozás nélkül cselekedjen... megfelelő ember a maga posztján... gon­dolatainak, érveinek, érzelmeinek erede­ti, költői, lelkesítő áradata szinte csalha­tatlan erkölcsi tekintélyt biztosított neki egy olyan drámai környezetben, amely­ben levegő után kapkodott a világ.” Az angol politikai elitben nem sokan értettek egyet ezzel az értékeléssel, töb­ben gondolták Churchillt csapongó gon­dolkodásúnak, aki dagályos stílusával egyszerűen bosszantja és ingerli politi­kustársai nagy részét. S akkor még nem említettük ellenfeleit, ellenségeit. Gróf Ciano olasz külügyminiszter, Mussolini veje, akinek 1939-1943-as naplóját oly elánnal próbálta előkeríteni - hiába - a náci titkosszolgálat, mindössze néhány sort jegyez fel Churchill kineve­zéséről: „Azt a hírt, hogy Chamberlain (miniszterelnök — a szerk.) helyét Chur­­chillel töltik be, itt teljesen közömbösen fogadják, sőt a Duce gúnyolódik.” Joseph Goebbels náci propagandami­niszter 1940. május 10-én: „Tegnap Churchill az alsóházban nagyon sovány beszédet mondott. Csapásaink alatt, úgy látszik, neki is kifogy a lélegzete... Az al­sóházban, a sok tartózkodó szavazat miatt, Chamberlain gyakorlatilag kisebb­ségbe került. Ennek ellenére maradni akar, hogy átalakíthassa kormányát. A mi érdekünk is az, hogy maradjon.” Május 9-én: „Erősödő vihar Chamberlain ellen. Az alsóház tombol. Chamberlain keserű órákat él át. A legélesebb támadást Lloyd George intézi ellene. De ő is túlságosan öreg már. A demokrácia nagy dilemmája. Ismét nyugodtan mehetünk aludni.” A körök szívesebben látták az ellenséget Sztálinban, mint Hitlerben. Azon töp­rengtek, hogyan lehetne lesújtani Orosz­országra... Sokkal inkább foglalkoztatta őket ez, semmint az, hogyan számolhat­nának le a Reichhel... A tömeg tájékozat­lan volt, ám érezte, hogy az állam élén senki sem tud úrrá lenni az eseménye­ken...” A demokráciák e gyakorlati csőd­jére volt egyfajta válasz a Hitleré. Churchill 1940 májusában megvívta saját párviadalát a brit kiegyezéspártiak­kal, nem látták, hogy egy esetleges béke a nácizmus rabszolgaállamaivá teszi a de­mokráciákat. A háborús kabinetben puccsszerűen juttatta érvényre válaszát a kor kérdésére: meg tud-e felelni a demok­rácia a történelem kihívásának, Hitler forradalmának, vagy örökre elsüllyed. L­ukacs: „1940 májusában és az azt követő időszakban úgy tűnt, nem­csak az európai háború, hanem a nyugati civilizáció is hamarosan véget ér... Churchill értett valamit, amit sokan még ma sem értenek. A nyugati civilizáci­ót fenyegető legnagyobb veszély nem a kommunizmus volt, hanem a nemzetiszo­cializmus. A világ legerősebb és legdina­mikusabb hatalma nem Szovjet-Oroszor­­szág volt, hanem a Harmadik Német Bi­rodalom. A huszadik század legnagyobb forradalmára nem Lenin vagy Sztálin volt, hanem Hitler. Hitlernek sikerült egyetlen óriási erővé egyesítenie a nacio­nalizmust és a szocializmust. Újfajta ve­zér volt, egy újfajta populista nacionaliz­mus megtestesítője. A roskadozó régi rend nem állhatott ellent neki, konzervatív képviselői közül sokan... hajlandók voltak elfogadni Hitlert. 1940-ben tehát ő képvi­selte a jövő hullámát... (Hallani lehetett, amint dübörög tőle a föld - írja Enoch Powell brit dandártábornok.) Legnagyobb ellenfele, a reakciós Churchill volt..., aki megpróbálta feltartóztatni és visszafordí­tani az árhullámot... és ez sikerült is...” Lukacs lábjegyezte: Churchill azt is tudta, hogy az orosz uralom nem tart majd sokáig. Ahogy De Gaulle-nak mondta 1944 novemberében, az evés után jön az emésztés. 1952 végén azt jó­solta, hogy a kommunizmus az 1980-as évekre eltűnik Kelet-Európából. A történelem harmadik évezrede vala­hol ott kezdődött, azon az öt londoni na­pon. Azokban a hetekben, amikor a de­mokrácia megtalálta a választ a hitleri forradalomra, s amelynek következtében - vitatható hatásaival együtt - az angol­szász értékrend nyomta rá bélyegét a XX. század második felére. „Jelenleg annak az átmenetnek va­gyunk tanúi, amelynek során eltűnnek az előző korszak maradványai, és kezdődik a globális demokrácia - a megkérdőjelez­hetetlen demokrácia, annak minden előre megjósolhatatlan következményével és veszélyével együtt” - így Lukács. Figyeljünk a történelemre, amely ugyan nem ismétli önmagát, de erős át­hallásokkal dolgozik. Friss Róbert oebbels látszólag nyugodtan me­hetett aludni. Az ő érdeke az lett volna, ha fennmarad a tehetetlen demokráciák politikai kurzusa. Az, amit De Gaulle a francia politikáról ír: „...a vi­ták, amelyeken részt vettem... erőforrása­ink nagyságát, de egyben az államszerke­zet gyengeségét is kimutatták. Mert e te­rületen aztán megmutatkozott a hatalom gyarlósága. Nem arról van szó, mintha az ott szereplők híjával lettek volna az intel­ligenciának vagy a hazaszeretetnek. Bár a kormányok sűrűn váltották egymást, en­nek ellenére a minisztériumok élén vitat­hatatlanul értékes férfiakat és néha nagy tehetségeket láttam. De a hatalmi játszma felemésztette tetterőiket, és megbénította őket... Meg kell mondani, hogy bizonyos Fájdalomtűrő vagyok Petri György utolsó rádiós interjúja. Sörre sör, bagóra bagó - ott ült az asztal­nál, folyamatosan kortyolgatott, nem lát­tam, hogy nehezen nyelne, de azt sem, hogy bármit csillapítana az ital. Úgy ivott, mint aki a kanalas orvosságot veszi be, amely nem túl édes, de nem is keserű. Előtte kéziratok: hatalmas, nehézkes be­tűk, hamar betöltik az oldalt. Dolgozott, bár barátai, ismerősei fél évvel korábban azt mondták róla: már nem várhatunk verseket tőle. Amikor tavaly december­ben mégis megjelent az új, a legutolsó kötet, az Amíg lehet, Petri látványosan rácáfolt erre a jövendölésre. Rácáfolt? Ugyan már. A kötet napokig szinte észre­vétlenül hevert a boltok polcain, nem ír­tak róla méltatást, kritikát. Én magam is véletlenül találtam rá a Kálvin téri aluljá­ró kis könyvesboltjában, ahová általában érdemes betérni, és ahol illő, feltűnő he­lyen büszkélkedtek vele. „A nagy mű immár végképp elma­rad, / elhasználódtam ennyi év alatt. / Kí­méletlenül használtam magam, / és most látom, hogy milyen hasztalan.” Az Amíg lehet első verse, mi több, an­nak első négy sora olyan pontosan fedi a könyv egész tematikáját, mint az egykori Ady-köteteké. Ironikus, keserű, fekete versek sorakoznak a fekete borítóba köt­ve, rajta fehér betűkkel a cím és szürkén, kinagyítva az árnyéka. Nincs fülszöveg, fotó. A kötetben rideg, kíméletlenül pon­tos sorok. Állapotrajz. „Felejtsd el, hogy éltél, / felejtsd el, hogy akartál ezt-azt. / Mindez nem érde­kes már. / Szokjál le arról, hogy: vagy. / Hidd el, jobb nem élni.” A találkozót akkor már lassan fél éve szervezte nekem Petri Lukács Ádám, a fiú, aki új és új időpontokkal - és eseten­ként biztató hírekkel - szolgált. Aztán mindig közbejött valami: váratlan visz­­szaesés, sugárkezelés, utazás. A kötet megjelenése után nem vártam tovább az orvosilag és fiúilag javallt időpontra. Fel­hívtam Marit, Petri társát és ápolóját, aki rögvest beleegyezett: jöhetek. Találgat­tam, milyen állapotban találom Petrit, mi­ről lesz hajlandó­­ és képes­­ beszélni. Ezért óvatosan kezdtem a beszélgetést, ő viszont brutálisan nyíltan válaszolt min­denre. — Ennek a kötetnek az a címe, hogy Amíg lehet. Beszédes cím.­­ Igen. Arról van szó, hogy most ke­moterápiás kezelés előtt állok, és annak a sikerétől függ, mik az életesélyeim. Így ez most nagyon nyitott játszma. — Mióta beteg? — Ezt nehezen tudnám utólag meg­mondani, de legalább három éve. Volt két nagy műtétem, és most jön a kemoterá­pia... - Fél tőle? - Nem. Csak annyiban, hogy tudom, nagyon súlyos kellemetlenségekkel jár. Lehet fájdalmas, de nem okvetlenül az. A sugárkezeléssel semmi gondom nem volt, okozott ugyan égési sebeket, de ak­kor leállították, szüneteltették egy dara­big. Végül is én nagyon fájdalomtűrő va­gyok, és ha ez a kezelés két-három évvel meghosszabbítja az életemet, akkor meg­éri. — Pedig a műtét után azt mondták az orvosok, hogy nemcsak két-három évvel lehetne meghosszabbítani az életét, ha­nem gyakorlatilag gyógyultan távozott a kórházból. A felépülésnek viszont szigorú feltételei vannak — Igen, csakhogy ezeket én nem tartom be. Sörözöm, dohányzom, bár a belgyó­gyászok és az onkológusok szerint egyi­ket sem lenne szabad folytatnom. Megle­pő, de az alkohol fokozottabban rákkeltő, mint a dohányzás. Ám azt hiszem, sem­miképpen nem fogok már sokáig élni, és nem akarom korlátozásokkal boldogta­lanná tenni hátra lévő életemet. Inkább úgy élek, ahogy a kedvem tartja. — Végiggondolta ezt? Elszánta magát arra, hogy úgy él, ahogy szeretne, és ad­dig, amíg így lehet? — Igen. Nem az élettartam a fontos, ha­nem az élet minősége. Közel vagyok a hatvanhoz, meglehetősen teljes életem volt. Vannak gyermekeim, unokáim... be­utaztam a világnak az engem érdeklő ré­szét. Legutóbb még Tuniszba is eljutot­tam, tehát még Afrikát is érintettem­­ a teljesség kedvéért. Olyan életet akarok élni, amilyet én szeretek. — Ez ugyanaz a konokság, mint amikor azt döntötte el, hogy bármennyire sikeres volt is az első verseskötete és költői be­mutatkozása, inkább a szamizdatot és a szabadságot választotta, mert nem viselte el, hogy a készülő kötetéből kivegyenek verseket? — Igen, bár annyit azért hozzátennék, hogy ezek a nagyon sarkos döntéseim végső soron nem sültek el rosszul. Gon­doljon csak bele: az Örökhétfő című kötet szamizdatban összesen — a brüsszeli ki­adással együtt - háromezer példányban jelent meg, majdnem kétszer akkora pél­dányszámban, mint akkor egy fiatal költő kötete. Tehát nem volt ez kamikáze­­elhatározás, volt benne ésszerűség is. — Az Örökhétfő garantáltan húszezer példányt megért volna a Szépirodalmi Ki­adónak, ha kihagy belőle tíz verset. — Harminc verset kellett volna kihagy­ni belőle, a kötet pillérdarabjait. Úgy pe­dig már értelmét veszítette volna az egész.­­Az Amíg lehet című, új kötetben ilyen sorokat olvashatunk: „Az életnek már csupán egy halállal tartozom. ” Vagy: „Szeretném tudni, miért vagyok itten, ahol már semmi szükség nincs reám. ” Ugyanakkor ebben a kötetben szinte már egyáltalán nincsenek úgynevezett közéle­ti versek. Bár találtam benne egy újabb Brezsnyev-verset, Nosztalgia a címe. Amikor Brezsnyev meghalt, ön írt róla egy híres-hírhedt verset, amely így kezdő­dött: „Felfordult a ferdeajkú vén trotty, az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni. ” Ezt a verset még azok is ismerik és idézik, akik mást talán soha nem olvas­tak öntől. Most viszont mintha mégis hiá­nyozna önnek Brezsnyev, vagy valami — legalábbis bizonyos értelemben. Mi ez a nosztalgia ? — Ez a hiányérzet a következőkre vo­natkozik: amikor még ellenzéki voltam, és élt Brezsnyev, akkor zajlott egy olyan politikai játszma, aminek volt erkölcsi tétje. Meg egzisztenciális tétje. Ha volt állása az embernek, akkor kirúghatták, ha nem volt, akkor nem is talált magának munkahelyet. Ezenkívül számíthatott rendőri vegzálásra is, sok mindenre, ami ma már nem történhet meg, bármilyen politikai álláspontra helyezkedik, és azt nyilvánosan képviseli. — De most, úgy veszem észre, mintha semmilyen álláspontra nem helyezkedne. Már nem érdekli, hogy mi történik az or­szágban, milyen játszmák zajlanak a poli­tikában? Vagy érdekli, csak már nem ez számít?­­ A legnagyobb mértékben érdekel. Véleményem is van róla. De a diktatúra elmúltával az a feszültség megszűnt, ami­től ilyen politikai-érzelmi telítettsége volt a verseknek. Most végül is jogállamban élünk, van egy választott kormányunk, többpártrendszer van. Inkább a publicisz­tika az adekvát terepe annak, hogy véle­ményt nyilvánítsunk, nem a vers. - De publicisztikát sem ír. Régebben megtette. - Ennek merőben privát okai vannak. A betegségem miatt fáradékonyabb va­gyok, mint régen. - Mennyit tud dolgozni? - Rendszeresen? Semennyit. Írtam annyi verset, hogy alakul már a követke­ző kötet. A versírás megy, de feladatot vállalni nem szeretek. Ahhoz már nincs energiám, hogy rovatom legyen egy új­ságban. - Akkor miből él? Ha nem titok - Feleségem eléggé jól keres, miután különböző kuratóriumok tagja. Azon kí­vül sikerült felhalmoznom némi magán­­vagyont. Nem sokat, talán van még egy­millió forintom. - Bevételei nincsenek - Gyakorlatilag nincsenek. A honorá­riumok nagyon szerények, a kötetemért kaptam pár százezer forintot, de az el­ment utazásra, orvosi kezelésre. Most szeretném az Othellót lefordítani Forgách András barátommal együtt. Ha túlesem a kemoterápián, akkor bele fogunk vágni. Azért az Othellót választottuk, mert ab­ból, sajnálatos módon, szerintem nincs használható magyar fordítás. —Az Amíg lehet verseiben Shakespeare­­ és az őt fordító Arany János — gyakran felbukkan. Vagy ironikusan: „Lőjetek sört!”, máskor komolyan, szó szerint: „ El vele! Lőjetek sört!” Ahhoz azért nagy lélegzetet kell venni, hogy valaki olyan Othello-fordítást igyekezzék letenni az asztalra, amelyik kibír egy évszázadot, és amelyben olyan ismert sorok vannak, mint Arany Hamlet-fordításaiban. - Azt hiszem, ez legalább egyéves munka lesz. Azért Forgách András dra­maturg barátommal együtt készítjük, mert ő sokkal jobban tud angolul, mint én, másrészt pedig azért, mert nekem iga­zából nincs érzékem a színházhoz. Mo­nológokban gondolkodom. Ő segít ne­kem, hogy a szereplők ne állandóan ma­gas cén beszéljenek. Történt mindez 1999. december 17-én a Vízivárosban, dedikálás is tanúsítja. Azóta Petri-versből felvételiztek a böl­csészkarra készülő diákok, az Elégia elemzéséért maximum húsz pont járt. A Holmi folyamatosan közölte az új költe­ményeket. A tudósok pedig majd eltű­nődnek azon, hogy a hosszú agónia ver­seiben milyen új összefüggésekben buk­kan fel az élet és a szabadság - mindket­tő szeretete. A méltányos életé és a sza­bad akaraté. A kezelés nem segített: nem adott még két-három évet Petrinek, hiába számított rá. Mások azt mondanák: Petri nem adott még két-három évet önmagának. Sírver­seit előre megírta, nem bízta másra a fel­adatot, lehet válogatni belőlük. „Csontig lerágom végnapjaimat” — ígérte. Meg is tette. Farkas Zoltán (Az 1999. december 18-án a Kossuth rádió Tizenhat óra című műsorában el­hangzott interjú rövidített és szerkesztett szövege.) Nietzsche: A felsőbbrendű ember 29

Next