Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-22 / 170. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JÚLIUS 22., SZOMBAT Churchill az autóban viszon Churchillt 1940. május 10-én nevezik ki Nagy-Britannia miniszterelnökének. Hatvanhat éves ekkor, és huszonöt év vár még rá az életből. Túl van már egy hosszú politikai pályafutáson, a Házban meglehetős közutálatnak örvend, akit szinte néhány napos kormányfőnek tekintenek sokan. Akkor nevezik ki, amikor Németország megindítja 43 napig tartó nyugati hadjáratát, aminek a végén a Brit Birodalom magára marad Németországgal szemben. Kinevezése napján alkonyatkor a Buckingham-palotától az Admiralitás épületéhez, akkori lakásához hajtatott. Mellette, a hátsó ülésen testőre, W. H. Thompson felügyelő ült. Churchill hosszú percekig hallgatott. Thompson illendőnek érezte, hogy gratuláljon neki. „Bárcsak jobb időkben kapta volna ezt a tisztséget, mert most óriási feladat hárul önre.” Churchill szeme könnyes lett. Azt felelte: „Csak az Isten a tudója mekkora. Remélem, még nem késő. De félek, hogy talán mégis. Akkor is el kell követnünk mindent, ami erőnkből telik.” John Lukacs Amerikában élő magyar történész idézi a fenti párbeszédet Öt nap Londonban 1940. május című új könyvében, amelyet annak szentel, hogyan győzte le öt kritikus nap alatt Churchill a Lord Halifax által fémjelzett angol megbékélési kísérleteket. Az az öt nap ez, amikor Hitler talán a legközelebb állt a háború megnyeréséhez, ahhoz, hogy a vergődő nyugati demokráciák helyébe saját rendjét állítsa. Erről az öt napról Churchill mélyen hallgat emlékirataiban. Britannia új miniszterelnökét nem kedvelték sokan, talán még kevesebben sejthették, mekkora szerepet fog játszani a náci Németország legyőzésében. Meglehet, De Gaulle tollát már a múlt megszépítő messzesége vezette, amikor véleményt formált róla Háborús emlékirataiban. A Szabad Franciaország későbbi vezetőjének még 38 napja van, hogy június 17-én repülőn elhagyja behódolt hazáját, fejest ugorva a történelem fekete mélységébe. Úgy érzi magát, „mint az az ember, aki úszva akar átkelni az óceánon”. „Június 9-én kora reggel Londonba repültem... Churchill a Downing Streeten fogadott... Benyomásom alátámasztotta azt a meggyőződésemet, hogy Nagy-Britannia ilyen eltökélten harcos vezetésével semmi esetre sem fog meginogni. Úgy tapasztaltam, hogy Churchill a legkeményebb próbatételnek is megfelel... Jelleme is arra predesztinálta, hogy határozottan és habozás nélkül cselekedjen... megfelelő ember a maga posztján... gondolatainak, érveinek, érzelmeinek eredeti, költői, lelkesítő áradata szinte csalhatatlan erkölcsi tekintélyt biztosított neki egy olyan drámai környezetben, amelyben levegő után kapkodott a világ.” Az angol politikai elitben nem sokan értettek egyet ezzel az értékeléssel, többen gondolták Churchillt csapongó gondolkodásúnak, aki dagályos stílusával egyszerűen bosszantja és ingerli politikustársai nagy részét. S akkor még nem említettük ellenfeleit, ellenségeit. Gróf Ciano olasz külügyminiszter, Mussolini veje, akinek 1939-1943-as naplóját oly elánnal próbálta előkeríteni - hiába - a náci titkosszolgálat, mindössze néhány sort jegyez fel Churchill kinevezéséről: „Azt a hírt, hogy Chamberlain (miniszterelnök — a szerk.) helyét Churchillel töltik be, itt teljesen közömbösen fogadják, sőt a Duce gúnyolódik.” Joseph Goebbels náci propagandaminiszter 1940. május 10-én: „Tegnap Churchill az alsóházban nagyon sovány beszédet mondott. Csapásaink alatt, úgy látszik, neki is kifogy a lélegzete... Az alsóházban, a sok tartózkodó szavazat miatt, Chamberlain gyakorlatilag kisebbségbe került. Ennek ellenére maradni akar, hogy átalakíthassa kormányát. A mi érdekünk is az, hogy maradjon.” Május 9-én: „Erősödő vihar Chamberlain ellen. Az alsóház tombol. Chamberlain keserű órákat él át. A legélesebb támadást Lloyd George intézi ellene. De ő is túlságosan öreg már. A demokrácia nagy dilemmája. Ismét nyugodtan mehetünk aludni.” A körök szívesebben látták az ellenséget Sztálinban, mint Hitlerben. Azon töprengtek, hogyan lehetne lesújtani Oroszországra... Sokkal inkább foglalkoztatta őket ez, semmint az, hogyan számolhatnának le a Reichhel... A tömeg tájékozatlan volt, ám érezte, hogy az állam élén senki sem tud úrrá lenni az eseményeken...” A demokráciák e gyakorlati csődjére volt egyfajta válasz a Hitleré. Churchill 1940 májusában megvívta saját párviadalát a brit kiegyezéspártiakkal, nem látták, hogy egy esetleges béke a nácizmus rabszolgaállamaivá teszi a demokráciákat. A háborús kabinetben puccsszerűen juttatta érvényre válaszát a kor kérdésére: meg tud-e felelni a demokrácia a történelem kihívásának, Hitler forradalmának, vagy örökre elsüllyed. Lukacs: „1940 májusában és az azt követő időszakban úgy tűnt, nemcsak az európai háború, hanem a nyugati civilizáció is hamarosan véget ér... Churchill értett valamit, amit sokan még ma sem értenek. A nyugati civilizációt fenyegető legnagyobb veszély nem a kommunizmus volt, hanem a nemzetiszocializmus. A világ legerősebb és legdinamikusabb hatalma nem Szovjet-Oroszország volt, hanem a Harmadik Német Birodalom. A huszadik század legnagyobb forradalmára nem Lenin vagy Sztálin volt, hanem Hitler. Hitlernek sikerült egyetlen óriási erővé egyesítenie a nacionalizmust és a szocializmust. Újfajta vezér volt, egy újfajta populista nacionalizmus megtestesítője. A roskadozó régi rend nem állhatott ellent neki, konzervatív képviselői közül sokan... hajlandók voltak elfogadni Hitlert. 1940-ben tehát ő képviselte a jövő hullámát... (Hallani lehetett, amint dübörög tőle a föld - írja Enoch Powell brit dandártábornok.) Legnagyobb ellenfele, a reakciós Churchill volt..., aki megpróbálta feltartóztatni és visszafordítani az árhullámot... és ez sikerült is...” Lukacs lábjegyezte: Churchill azt is tudta, hogy az orosz uralom nem tart majd sokáig. Ahogy De Gaulle-nak mondta 1944 novemberében, az evés után jön az emésztés. 1952 végén azt jósolta, hogy a kommunizmus az 1980-as évekre eltűnik Kelet-Európából. A történelem harmadik évezrede valahol ott kezdődött, azon az öt londoni napon. Azokban a hetekben, amikor a demokrácia megtalálta a választ a hitleri forradalomra, s amelynek következtében - vitatható hatásaival együtt - az angolszász értékrend nyomta rá bélyegét a XX. század második felére. „Jelenleg annak az átmenetnek vagyunk tanúi, amelynek során eltűnnek az előző korszak maradványai, és kezdődik a globális demokrácia - a megkérdőjelezhetetlen demokrácia, annak minden előre megjósolhatatlan következményével és veszélyével együtt” - így Lukács. Figyeljünk a történelemre, amely ugyan nem ismétli önmagát, de erős áthallásokkal dolgozik. Friss Róbert oebbels látszólag nyugodtan mehetett aludni. Az ő érdeke az lett volna, ha fennmarad a tehetetlen demokráciák politikai kurzusa. Az, amit De Gaulle a francia politikáról ír: „...a viták, amelyeken részt vettem... erőforrásaink nagyságát, de egyben az államszerkezet gyengeségét is kimutatták. Mert e területen aztán megmutatkozott a hatalom gyarlósága. Nem arról van szó, mintha az ott szereplők híjával lettek volna az intelligenciának vagy a hazaszeretetnek. Bár a kormányok sűrűn váltották egymást, ennek ellenére a minisztériumok élén vitathatatlanul értékes férfiakat és néha nagy tehetségeket láttam. De a hatalmi játszma felemésztette tetterőiket, és megbénította őket... Meg kell mondani, hogy bizonyos Fájdalomtűrő vagyok Petri György utolsó rádiós interjúja. Sörre sör, bagóra bagó - ott ült az asztalnál, folyamatosan kortyolgatott, nem láttam, hogy nehezen nyelne, de azt sem, hogy bármit csillapítana az ital. Úgy ivott, mint aki a kanalas orvosságot veszi be, amely nem túl édes, de nem is keserű. Előtte kéziratok: hatalmas, nehézkes betűk, hamar betöltik az oldalt. Dolgozott, bár barátai, ismerősei fél évvel korábban azt mondták róla: már nem várhatunk verseket tőle. Amikor tavaly decemberben mégis megjelent az új, a legutolsó kötet, az Amíg lehet, Petri látványosan rácáfolt erre a jövendölésre. Rácáfolt? Ugyan már. A kötet napokig szinte észrevétlenül hevert a boltok polcain, nem írtak róla méltatást, kritikát. Én magam is véletlenül találtam rá a Kálvin téri aluljáró kis könyvesboltjában, ahová általában érdemes betérni, és ahol illő, feltűnő helyen büszkélkedtek vele. „A nagy mű immár végképp elmarad, / elhasználódtam ennyi év alatt. / Kíméletlenül használtam magam, / és most látom, hogy milyen hasztalan.” Az Amíg lehet első verse, mi több, annak első négy sora olyan pontosan fedi a könyv egész tematikáját, mint az egykori Ady-köteteké. Ironikus, keserű, fekete versek sorakoznak a fekete borítóba kötve, rajta fehér betűkkel a cím és szürkén, kinagyítva az árnyéka. Nincs fülszöveg, fotó. A kötetben rideg, kíméletlenül pontos sorok. Állapotrajz. „Felejtsd el, hogy éltél, / felejtsd el, hogy akartál ezt-azt. / Mindez nem érdekes már. / Szokjál le arról, hogy: vagy. / Hidd el, jobb nem élni.” A találkozót akkor már lassan fél éve szervezte nekem Petri Lukács Ádám, a fiú, aki új és új időpontokkal - és esetenként biztató hírekkel - szolgált. Aztán mindig közbejött valami: váratlan viszszaesés, sugárkezelés, utazás. A kötet megjelenése után nem vártam tovább az orvosilag és fiúilag javallt időpontra. Felhívtam Marit, Petri társát és ápolóját, aki rögvest beleegyezett: jöhetek. Találgattam, milyen állapotban találom Petrit, miről lesz hajlandó és képes beszélni. Ezért óvatosan kezdtem a beszélgetést, ő viszont brutálisan nyíltan válaszolt mindenre. — Ennek a kötetnek az a címe, hogy Amíg lehet. Beszédes cím. Igen. Arról van szó, hogy most kemoterápiás kezelés előtt állok, és annak a sikerétől függ, mik az életesélyeim. Így ez most nagyon nyitott játszma. — Mióta beteg? — Ezt nehezen tudnám utólag megmondani, de legalább három éve. Volt két nagy műtétem, és most jön a kemoterápia... - Fél tőle? - Nem. Csak annyiban, hogy tudom, nagyon súlyos kellemetlenségekkel jár. Lehet fájdalmas, de nem okvetlenül az. A sugárkezeléssel semmi gondom nem volt, okozott ugyan égési sebeket, de akkor leállították, szüneteltették egy darabig. Végül is én nagyon fájdalomtűrő vagyok, és ha ez a kezelés két-három évvel meghosszabbítja az életemet, akkor megéri. — Pedig a műtét után azt mondták az orvosok, hogy nemcsak két-három évvel lehetne meghosszabbítani az életét, hanem gyakorlatilag gyógyultan távozott a kórházból. A felépülésnek viszont szigorú feltételei vannak — Igen, csakhogy ezeket én nem tartom be. Sörözöm, dohányzom, bár a belgyógyászok és az onkológusok szerint egyiket sem lenne szabad folytatnom. Meglepő, de az alkohol fokozottabban rákkeltő, mint a dohányzás. Ám azt hiszem, semmiképpen nem fogok már sokáig élni, és nem akarom korlátozásokkal boldogtalanná tenni hátra lévő életemet. Inkább úgy élek, ahogy a kedvem tartja. — Végiggondolta ezt? Elszánta magát arra, hogy úgy él, ahogy szeretne, és addig, amíg így lehet? — Igen. Nem az élettartam a fontos, hanem az élet minősége. Közel vagyok a hatvanhoz, meglehetősen teljes életem volt. Vannak gyermekeim, unokáim... beutaztam a világnak az engem érdeklő részét. Legutóbb még Tuniszba is eljutottam, tehát még Afrikát is érintettem a teljesség kedvéért. Olyan életet akarok élni, amilyet én szeretek. — Ez ugyanaz a konokság, mint amikor azt döntötte el, hogy bármennyire sikeres volt is az első verseskötete és költői bemutatkozása, inkább a szamizdatot és a szabadságot választotta, mert nem viselte el, hogy a készülő kötetéből kivegyenek verseket? — Igen, bár annyit azért hozzátennék, hogy ezek a nagyon sarkos döntéseim végső soron nem sültek el rosszul. Gondoljon csak bele: az Örökhétfő című kötet szamizdatban összesen — a brüsszeli kiadással együtt - háromezer példányban jelent meg, majdnem kétszer akkora példányszámban, mint akkor egy fiatal költő kötete. Tehát nem volt ez kamikázeelhatározás, volt benne ésszerűség is. — Az Örökhétfő garantáltan húszezer példányt megért volna a Szépirodalmi Kiadónak, ha kihagy belőle tíz verset. — Harminc verset kellett volna kihagyni belőle, a kötet pillérdarabjait. Úgy pedig már értelmét veszítette volna az egész.Az Amíg lehet című, új kötetben ilyen sorokat olvashatunk: „Az életnek már csupán egy halállal tartozom. ” Vagy: „Szeretném tudni, miért vagyok itten, ahol már semmi szükség nincs reám. ” Ugyanakkor ebben a kötetben szinte már egyáltalán nincsenek úgynevezett közéleti versek. Bár találtam benne egy újabb Brezsnyev-verset, Nosztalgia a címe. Amikor Brezsnyev meghalt, ön írt róla egy híres-hírhedt verset, amely így kezdődött: „Felfordult a ferdeajkú vén trotty, az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni. ” Ezt a verset még azok is ismerik és idézik, akik mást talán soha nem olvastak öntől. Most viszont mintha mégis hiányozna önnek Brezsnyev, vagy valami — legalábbis bizonyos értelemben. Mi ez a nosztalgia ? — Ez a hiányérzet a következőkre vonatkozik: amikor még ellenzéki voltam, és élt Brezsnyev, akkor zajlott egy olyan politikai játszma, aminek volt erkölcsi tétje. Meg egzisztenciális tétje. Ha volt állása az embernek, akkor kirúghatták, ha nem volt, akkor nem is talált magának munkahelyet. Ezenkívül számíthatott rendőri vegzálásra is, sok mindenre, ami ma már nem történhet meg, bármilyen politikai álláspontra helyezkedik, és azt nyilvánosan képviseli. — De most, úgy veszem észre, mintha semmilyen álláspontra nem helyezkedne. Már nem érdekli, hogy mi történik az országban, milyen játszmák zajlanak a politikában? Vagy érdekli, csak már nem ez számít? A legnagyobb mértékben érdekel. Véleményem is van róla. De a diktatúra elmúltával az a feszültség megszűnt, amitől ilyen politikai-érzelmi telítettsége volt a verseknek. Most végül is jogállamban élünk, van egy választott kormányunk, többpártrendszer van. Inkább a publicisztika az adekvát terepe annak, hogy véleményt nyilvánítsunk, nem a vers. - De publicisztikát sem ír. Régebben megtette. - Ennek merőben privát okai vannak. A betegségem miatt fáradékonyabb vagyok, mint régen. - Mennyit tud dolgozni? - Rendszeresen? Semennyit. Írtam annyi verset, hogy alakul már a következő kötet. A versírás megy, de feladatot vállalni nem szeretek. Ahhoz már nincs energiám, hogy rovatom legyen egy újságban. - Akkor miből él? Ha nem titok - Feleségem eléggé jól keres, miután különböző kuratóriumok tagja. Azon kívül sikerült felhalmoznom némi magánvagyont. Nem sokat, talán van még egymillió forintom. - Bevételei nincsenek - Gyakorlatilag nincsenek. A honoráriumok nagyon szerények, a kötetemért kaptam pár százezer forintot, de az elment utazásra, orvosi kezelésre. Most szeretném az Othellót lefordítani Forgách András barátommal együtt. Ha túlesem a kemoterápián, akkor bele fogunk vágni. Azért az Othellót választottuk, mert abból, sajnálatos módon, szerintem nincs használható magyar fordítás. —Az Amíg lehet verseiben Shakespeare és az őt fordító Arany János — gyakran felbukkan. Vagy ironikusan: „Lőjetek sört!”, máskor komolyan, szó szerint: „ El vele! Lőjetek sört!” Ahhoz azért nagy lélegzetet kell venni, hogy valaki olyan Othello-fordítást igyekezzék letenni az asztalra, amelyik kibír egy évszázadot, és amelyben olyan ismert sorok vannak, mint Arany Hamlet-fordításaiban. - Azt hiszem, ez legalább egyéves munka lesz. Azért Forgách András dramaturg barátommal együtt készítjük, mert ő sokkal jobban tud angolul, mint én, másrészt pedig azért, mert nekem igazából nincs érzékem a színházhoz. Monológokban gondolkodom. Ő segít nekem, hogy a szereplők ne állandóan magas cén beszéljenek. Történt mindez 1999. december 17-én a Vízivárosban, dedikálás is tanúsítja. Azóta Petri-versből felvételiztek a bölcsészkarra készülő diákok, az Elégia elemzéséért maximum húsz pont járt. A Holmi folyamatosan közölte az új költeményeket. A tudósok pedig majd eltűnődnek azon, hogy a hosszú agónia verseiben milyen új összefüggésekben bukkan fel az élet és a szabadság - mindkettő szeretete. A méltányos életé és a szabad akaraté. A kezelés nem segített: nem adott még két-három évet Petrinek, hiába számított rá. Mások azt mondanák: Petri nem adott még két-három évet önmagának. Sírverseit előre megírta, nem bízta másra a feladatot, lehet válogatni belőlük. „Csontig lerágom végnapjaimat” — ígérte. Meg is tette. Farkas Zoltán (Az 1999. december 18-án a Kossuth rádió Tizenhat óra című műsorában elhangzott interjú rövidített és szerkesztett szövege.) Nietzsche: A felsőbbrendű ember 29