Népszabadság, 2000. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-09 / 185. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. AUGUSZTUS­­9., SZERDA Mire költhetnénk a foci 21 milliárdját? O­rbán Viktor eldöntötte, hogy fut­­ball-miniszterelnökként kívánja beírni magát a nemzet történelmébe. Ha már a Bécs-Budapest Európa-bajnokság szervezési jogát nem nyertük el (s ezzel a kormányfő elvesztette azt a lehetősé­get, hogy labdarúgó-kontinensviadalt nyisson meg és kupát adjon át), elhatá­rozta: stadionokban örökíti meg ország­­lása halhatatlan emlékét. 21 milliárd forint került a költségve­tésből a profi futball világába! Ebből 36 stadiont újítanak fel, s látnak el korszerű „beléptető rendszerrel”. Az ünnepi be­szédek szerint ez a magyar labdarúgás felemelkedésének záloga. Orbán Viktor szerint azért kell ilyen ir­datlan mennyiségű állami pénzt (a­­mi adónkból) a profi labdarúgásba fektet­ni, mert: 1. a fiatalokat a labdarúgás jó irányba vi­szi; 2. a futballmeccsek a családok rendszeres prog­ramjává válhatnak; 3. a fo­ciban rejlő üzlethez a kez­dő lökést az államnak kell megadnia. Felháborító os­tobaságnak tartom mind a három indokot. 1. Nemcsak a miniszter­­elnöknek, sokunknak má­niája a futball (magam is húsz évig fociztam ver­senyszerűen), de a gyere­keket és a fiatalokat nem a profi labdarúgásba tömött pénz viszi jó irányba! Sok­kal inkább vinnék a diák­sportegyesületek bővülő lehetőségei, a helyi amatőr egyesületek pályái és a tö­megsportot szolgáló léte­sítményei, a ma hiányzó eszközeik és sportszereik, a nevelőegyesületek széle­sebb körű tevékenysége, a sportiskolák hálózatának fejlesztése (például az ép­pen haldokló Központi Sportiskola meg­mentése, területi sportiskolák szervezé­se és működésük támogatása). 2. Egy miniszterelnök ne akarja meg­határozni, hogy a családoknak mi legyen a rendszeres programja! Ha nem futball­meccsre, hanem uszodába járnak a csalá­dok (vagy éppen a család nélküliek), ha színházra, mozira, cirkuszra vagy éppen kirándulásra, biciklizésre szánják a sza­badidejüket, az éppoly jó. A futball nem kizárólagos terepe az egészség megőrzé­sének, a küzdőképesség, a csapatszellem erősítésének, a nemzeti érzelmek kifeje­ződésének. Csak a szűk látókörű ember képzeli, hogy saját korábbi élményei mindenki másnak (egy egész országnak) ugyanazt jelentik, s csak a diktatórikus politika gondolhatja azt, hogy vezető po­litikusainak hobbiját, kedvteléseit állami eszközökkel kell kedvezményezni. 3. A fociüzlet kezdő lökésének állami finanszírozása azért ostobaság, mert a magyar államot képviselő sportminisz­ter ebben az esetben nem üzlettársként, hanem adományozóként­­ (másként fo­galmazva: klientúraépítőként) vesz részt , az üzletben. Az államnak soha, semmi­féle üzleti haszna, előnye nem szárma­zik ebből a juttatásból, csak a juttatást intéző személyek kerülnek osztogató pozícióba. Egy pillanatra sem lepőd­nénk meg, ha az autópálya-tenderhez hasonlóan a stadiontender is hűvös mi­nisztériumi szobák csöndjében megkö­tött magánalkuvá silányulna. 21 milliárd forint irdatlanul sok pénz! Viszonyításul néhány adat: — A gyermek- és ifjúságvédelem álla­mi intézményeinek működtetése egy év­ben 1 milliárd 800 millió forintba kerül. Beruházásra az idén 92 millió forintot fordíthat a népjóléti tárca. (Ez összesen a 21 milliárd forintnak alig 9%-a!)­­ A fogyatékosprogram megvalósítá­sára az állam az idén 200 millió forintot fordít (1%). Óvatos szakértői becslések szerint, ha a ráfordítások összege ezen a szinten marad, akkor 35-40 év múlva ér­vényesülhetnek a fogyatékos állampol­gárok jogszabályban rögzített jogai. - A mozgáskorlátozottak támogatásá­ra az idén 4 milliárd forintot szán a költ­ségvetés (20%). - Az egészségügyi dolgozók kataszt­rofális bérviszonyainak javítására - szakszervezetük szerint — ebben az év­ben 62 milliárd forintot kellene fordíta­ni. Ennek körülbelül a kétharmada adók és járulékok formájában visszakerülne az állami költségvetésbe, tehát az egész ágazat bérkorrekciója megoldható lenne a ténylegesen kifizetendő 18 milliárd fo­rintból (85%). - Az állami egészségügyi intézmé­nyek felújítására az idén 1,5 milliárd fo­rintot tervezett a költségvetés (7%). - Az összes magyarországi társadalmi szervezet működését az Országgyűlés az idén 200 millió forinttal támogatta (1%). A Civil Házaknak és nonprofit szolgál­tatóközpontoknak a kormány az egész országban összesen 75 millió forintot juttatott (0,3%).­­ Több százezer nyugdíjas maradt üdülési csekk nélkül azért, mert a kor­mány a költségvetésben tervezett 394 millió forintnál (2%) befagyasztotta az üdülési csekkek kiadását. Kormányzati nyilatkozatok szerint a hiány okai a mo­hó diákok, akik a nyári táborokra „felvá­sárolták” az üdülési csekkeket.­­ A kormány az idén 2 milliárd forint­tal ösztönzi az ország összes települési önkormányzatának bérlakásépítését (10%). Kiutalható bérlakásokkal kezel­hető lenne a szociális alapú lakásnélkü­liség, a hajléktalanság, a fiatal házasok első lakáshoz jutásának problémája.­­ A különböző kábítószer-megelőzési programokat a kormányzat az idén 222 millió forinttal támogatta központilag. A drogbetegellátás feltételeinek javítására 50 millió forint jut a népjóléti tárcánál, drogmegelőzési programra és drogkuta­tásra 600 millió forint az ifjúsági tárcá­nál. Mindezek összesen 872 millió fo­rintot tesznek ki (4%).­­ A gyermek- és tehetséggondozó programokra 200 millió forintot fordít a szaktárca (1%).­­ A közgyógyellátás évről évre szigo­rúbb, és ezért egyre kevesebb szegény embert támogató rendszere egy évben 11 milliárd forintba kerül. A támogatot­tak körének bővítéséhez, a rászorultak gyógyításának, gyógyszerellátásának tá­mogatásához elég lenne évi 3-4 milliárd forint (20%). - Szociális válságkezelő programokra a népjóléti tárca egy évben 570 millió forintot fordíthat (3%), hajléktalanel­látásra pedig 420 millió forintot (2%). - Sportlétesítmények és stadionok építésére, korszerűsítésére az ISM idei költségvetése 800 millió forintot irány­zott elő. A most bejelentett ajándékhoz képest ez csekélység (4%).­­ Az összes sportági szakszövetséget 536 millió forinttal támogatja az állam (3%). Ezen felül a minisz­ter úr által „kiemelt” sportágak közül a futball fejlesztésére 400 millió forintot (2%), az atlétikáé­ra 130 millió forintot (0,7%), a kosárlabdáéra 100 millió forintot (0,5%) szánnak.­­ A szabadidősport tá­mogatására 300 millió fo­rint jut az ISM költségve­téséből (1,5%). Meggyőződésem sze­rint 21 milliárd forint sor­sának eldöntése nem ma­gánügy. Nem futballsze­retet, nem hazaszeretet és nem is sport(ág)pártolás vagy sport(ág)ellenesség dolga. Nem Orbán Vik­tor, nem Deutsch Tamás s az általuk támogatott Bo­­zóky Imre magánmutyija. Huszonegymilliárd forint sorsának eldöntése politi­kai ügy. A legnagyobb baj az, hogy a Fidesz—FKGP kormány elsorvasztotta azokat a parlamenti és érdek­­egyeztetési fórumokat, lehetőségeket, amelye­ken egy ilyen döntést meg lehetne kér­dőjelezni. Marad a sajtó, annak is a bát­rabb része. A fölsorolt területek (egész­ségügy, oktatás, rokkantak, diákok, szegények, civil szervezetek) bármelyi­két fontosabbnak, helyzetük javítását sürgetőbbnek tartom, mint a teljesít­ményhiányos, utánpótlásában is szét­esett magyar profi él futball állami tá­mogatását. Orbán Viktor szerint „Ma­gyarország megítélése egyre jobb a vi­lágban, elképzelhetetlen, hogy szé­gyenkeznünk kelljen futballunk miatt”. Szerintem bizony elképzelhető! Sokkal inkább elképzelhető, mint hogy szé­gyenkeznünk kelljen gyermekeink be­szűkült lehetőségei és romló minőségű oktatása, nyugdíjasaink elszegényedé­se, az egészségügyi ellátás szétesése, a leszakadó százezrek, a szociális háló tá­guló lyukai miatt. A kormány és tagjai pazarló akciózásairól nem is beszélve. Dr. Bíró Endre jogász ­­ H A versenyképes kegyetlenség egyi Gyula, a Magyar Szocialista Párt kiválósá­ga A kommunizmus fekete könyve című, néhány hete magyar nyelven is hozzáférhető tanulmányköte­tet bírálja a Népszabadság július 20-i számában. Írását olvasva megállapítható: arra sem vette a fáradságot, hogy kezébe vegye a művet. Ennek dacára „kétes mi­nőségű” osztályzattal illeti a saját országukban elis­mert és feddhetetlen tudósok munkáját. Előítéleten alapuló prekoncepcióját csúsztatásokkal fejeli meg. Állítása szerint a könyv „egyik, Angliában élő szerző­je az Aktuális adásában elismerte, hogy a kommuniz­mus áldozatai közé a második világháborúban elpusz­tult húszmillió szovjet állampolgárt is beleszámítot­ták. Arra hivatkozva, hogy ha Hitler nem támadta vol­na meg a Szovjetuniót, akkor előbb-utóbb Sztálin ro­hanta volna le a Harmadik Birodalmat, és ezért a nácizmus áldozataiért is a »kommunistákat« terheli a felelősség!« A legnagyobb ellenzéki párt frakcióve­zető-helyettese a nyilatkozó személyét balladai homályba burkolja, és erre jó oka van. A kijelentést - melynek auten­tikus voltát nem tudom ellenőrizni — Vlagyimir Bukovszkij tette, aki nem szerzője a könyvnek. Csak ő lehet a He­gyi által említett interjú alanya, mivel Cambridge-ben telepedett le a Szovjet­unióból való kiutasítása után, a Marx fe­jéből kipattant eszme gyakorlati megva­lósítóinak rémtetteit összefoglaló mű formába öntői viszont Franciaországban élnek, kivéve Andrzej Paczkowskit, a Lengyel Tudományos Akadémia Politi­katudományi Intézetének igazgatóhelyettesét. Bu­kovszkij előadást tartott ugyan a könyv magyar kiadá­sát beharangozó tanácskozáson, de annak megírásá­ban nem vett részt, így a képviselő úr ok nélkül sérte­geti Stephane Courtosi-t és munkatársait. A neves francia történész kollégái résztanulmánya­it bevezető előszavában arra a megállapításra jut, hogy a kommunizmus áldozatainak száma világmére­tekben eléri a százmilliót, a Szovjetunión belül pedig legalább húszmillió életet követelt a bolsevikok hata­lomra jutásától bukásukig. Szó sincs arról, hogy a ná­cik gyilkosságait is a sztálini rezsimnek tulajdonítaná, hiszen akkor a bolsevizmusnak a háború során meg­­haltakon kívül egy áldozata sem lett volna a Szovjet­unióban, mivel a két szám egyezik. Valójában a Szov­jetunió második világháborús embervesztesége Dmitrij Volkogonov hadtörténész 1989-ben publikált adatai szerint jóval több, eléri a 26-27 milliót. A Cour­­tois tollából származó preambulum megemlíti, hogy a német megszállás éveiben a Vörös Hadsereg több mint hárommillió fogságba esett katonáját ölték meg az ag­­resszorok. Nem valószínű tehát, hogy a könyv alkal­mas lenne a fajgyűlöletre alapozott nemzetiszocialista rezsim mentegetésé­­re, ahogy Hegyi Gyula sugallja. Ha a baloldali politikus áttanulmányozná a vaskos kötetet, nem írna ehhez hasonló ostobaságokat. Courtois professzor ugyanis azzal zárja a bevezető tanul­mányt, hogy „nem szabad átengedni az igazság kimondásának előjogát az egy­re szembetűnőbb szélsőjobbnak, a de­mokratikus értékek, nem pedig nacionálfasiszta eszmények nevében kell vizsgálni és elítélni a kommuniz­mus vétkeit”. A Közép- és Délkelet-Eu­­rópa szovjetesítésével foglalkozó rész a magyar történészek közül nem Schmidt Máriára vagy Tőkéczki Lászlóra, ha­nem a liberális elveit nyíltan vállaló Lit­ván Györgyre hivatkozik. „Utópia nélkül az ember csak elnapolt hulla” - bi­zonygatja a népboldogító receptek szükséges voltát Hegyi Gyula. Én eddig úgy tudtam, inkább az utópiák gyakorlatba való átültetése termelt hullákat. Igaz, ezek nem elnapolt, hanem azonnali holttestek voltak. A magam részéről, ha választanom kell, inkább len­nék konzumidióta, mint egy világmegváltó ideológia fanatikus hitvallója. A legjobban nem is ez háborít fel, hanem a következő megjegyzés: „Elképesztőnek tar­tom, hogy 2000-ben, amikor Magyarországon roha­mosan nőnek a szegények és a gazdagok közti jöve­delmi különbségek, jó szándékú emberek nem erről, hanem például arról a Pol Potról vitatkoznak, akinek gyilkos rendszerét amúgy a vietnami kommunisták buktatták meg - miközben az Egyesült Államok még hosszú évekig Kambodzsa »államfőjének« ismerte el a New Yorkba is ellátogató tömeggyilkost.” A vörös khmerek népirtó rendszerét tényleg Vo Nguyen Giap katonái döntötték meg, de ettől nekem egy cseppet sem lett vonzóbb a Ho Shi Minh által megteremtett, sztálinista-maoista gyökerekből táplálkozó vietnami szocializmus, amely ugyanúgy totális parancsuralmi szisztéma volt, mint a kambodzsai, még ha kevésbé véres is. A nyugdíjas öregasszonyt brutálisan lemé­szároló rablógyilkosnak sem mentség, hogy cellatársa tíz gyereket darabolt fel. A szocialista frakció jelesé­nek mondata feltárja a posztkommunista funkcionári­usok lelkialkatát, akik morális defenzívában vannak, de eszük ágában sincs a múlt bűnei fölött töprengeni. „Nem érdekli az embereket, ne is beszéljünk róla, fog­lalkozzunk inkább aktuális ügyekkel.” Technokrata szemléletmódba bújtatott cinizmus. Miért ne beszél­hetnénk Pol Potról és a magyar társadalom problémái­ról egyaránt? Miért zárja ki egymást a kettő? Tekintve, hogy az egészségügy, az oktatás, a bűnüldözés, a poli­tikai kultúra és a civilizáltság számos más fokmérője egyebek között a negyvenévi kommunista uralom di­lettantizmusának és szadista önkényének köszönhető­en olyan, amilyen. Legutóbb, amikor az ÉS-be írtam egy tanulmányt a baloldali totalitarizmusnak a nácizmussal versenyké­pes kegyetlenségét tagadni vagy bagatellizálni akarók ellen, Hegyi úr válaszában, melyet a lap közölt is, el­határolódott tőlem. Én pedig most tőle. Papp László Tamás történész Én eddig úgy tudtam, inkább az utópiák gyakorlatba való átültetése termelt hullákat. Igaz, ezek nem elnapolt, hanem azonnali holttestek voltak. ­ Hasznos vita az MSZP-ben öz ügyre mondta az MSZP vezető­sége, hogy „nem téma”. Azóta er­ről beszél az ország. A párt is. Az egyik a Munkáspárthoz való viszony, a másik a miniszterelnök-jelölt személye. Jól van ez így, hisz a jelenség azt bizonyítja, hogy ma már nem lehet párthatározattal betiltani egy témát. Sőt! Szerintem a vita mindkét kérdésről össztársadalmi érdek, hiszen az ország legnagyobb, esetleg legközelebbi kormánypártjáról van szó. Senkinek nem lehet közömbös, hogy mi­lyen eredményre jut a nevezett té­mákban. A Munkáspárthoz való viszony úgy került terítékre, hogy a választmány ki­vette Vitányi Iván programtervezetéből azt a részt, amelyben elhatárolja magát ettől a szélsőbalos képződménytől. Ezt még a legóvatosabbak is úgy értékelték, hogy adott esetben „nem zárják ki az együttműködést”. A Munkáspárt politi­kai hitvallása ismert: kiállás Szaddám Huszein és Milosevics mellett, a bukott rendszer visszasírása és Kádár dicsőíté­se. (Emlékeztetőül: Kádár rendszere diktatúra, ő maga diktátor volt.) Vitányi, a magyar baloldal bölcs ideológusa pon­tosan tudja, hogy ha az MSZP nem zárja ki a kapcsolat látszatát is ezzel a párttal, az megkérdőjelezi, hogy valóban igazi szociáldemokrata párttá kíván válni. Ugyanakkor megfosztja magát annak le­­■hetőségétől, hogy számon kérje a Fi­­desztől a bratyizást a MIÉP-pel. Továbbá eltaszítja magától potenciális koalíciós partnerét, az SZDSZ-t, amelyre nagy szüksége lehet a választás után. Azonkí­vül munkáspárti támogatással Thürmer­­nek azt a célját érheti el, hogy ne vegye­nek fel minket az EU-ba. Az MSZP miniszterelnök-jelöltjeinek (ön)megnevezése körül kialakult vitát is azért tartom hasznosnak, mert lehetősé­get nyújt a választóknak a véleményal­kotásra. Most nem kényszerülnek arra, hogy az MSZP-vel zsákbamacskát ve­gyenek, mint 1994-ben, amikor a párt nem nevezte meg a választás előtt mi­niszterelnök-jelöltjét. Egyébként is min­denki tudta, hogy Németh Miklós mi­niszterelnöknek jött haza, Kovács Lász­ló pedig nem lenne politikus, ha - kül­ügyminiszteri és pártelnöki sikereivel a háta mögött - nem tartana számot a kor­mányfői tisztségre. Az viszont kétségtelen, hogy a két je­lölt most már elkerülhetetlen összeha­sonlítása (amit Németh váltott ki, ami­kor elsőnek dobta be kalapját az aréná­ba) nem fair az egykori miniszterelnök­kel szemben. Ő nem volt itthon abban a tíz évben, amikor Kovácsnak volt lehe­tősége bizonyítani, és bizonyított is. Nem sikeres külügyminiszteri éveire gondolok elsősorban, amelyek sokat ja­vították az ország nyugati megítélését. Fontosabbnak tartom azt, amit pártel­nökként tett: meghonosította az MSZP- ben a vezetés demokratikus módszereit, igyekezett kiszorítani a pártvezetésből a múltjuk vagy korrupciós üzleteik miatt kompromittált tagokat. Ezzel egyrészt visszaadta a vereség után padlóra került párt öntudatát, másrészt megteremtette annak lehetőségét, hogy az MSZP nyu­gati értelemben vett modern szociálde­mokrata párttá váljék. (Egy ilyen párt lé­te országos érdek.) Ugyanakkor Németh Miklós eddig csak egypártrendszerben politizált. Lon­donban az Európai Újjáépítési és Fej­lesztési Bank személyzeti ügyeiért fele­lős alelnökeként nem szerezhetett gya­korlatot a demokratikus parlamenti munkában. Nem ment át azon a purgató­­riumon sem, amelyet az MSZMP-s múlttal rendelkező, itthon maradt politi­kusok már maguk mögött tudnak. Biztos lehet abban, hogy kérdéseket tesznek majd fel neki az 56-os forradalom jelle­gét meghatározó egykori kijelentéseiről, Nagy Imre temetésekor tanúsított maga­tartásáról, a spontán privatizációban ját­szott szerepéről stb. De lesznek olyan kérdések is, amelyeket mostani ország­járása során ő vetett fel, és amelyekre feltehetően saját pártja vár választ. Ilyen például az a nehezen értelmezhető kije­lentése, mely szerint „fel kell végre vál­lalni, hogy a szocialista párt nemzeti párt”. (Van a parlamentben olyan párt, amely nem tekinti magát nemzetinek?­ Bizonyára lesznek olyanok is az MSZP- ben, akik egy korábbi, ennek ellentmon­dó megállapítását kérdezik vissza tőle: az a jó az MSZP politikájában, hogy tíz éve „népben és nemzetben gondolko­dik”. Feltehetően elkerülte Németh Mik­lós figyelmét, hogy ezt az üres szóbubo­rékot a maga semmitmondásával egy olyan politikai irányzat sajátította ki, amelyet - enyhén szólva — nem a szoci­áldemokrata értékek jellemeznek. Kíváncsian figyelem a vitát, amely használ politikai kultúránknak. Az, hogy az MSZP-nek is használ-e, a résztvevők­től függ. Kasza László újságíró

Next