Népszabadság, 2000. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-09 / 185. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. AUGUSZTUS9., SZERDA Mire költhetnénk a foci 21 milliárdját? Orbán Viktor eldöntötte, hogy futball-miniszterelnökként kívánja beírni magát a nemzet történelmébe. Ha már a Bécs-Budapest Európa-bajnokság szervezési jogát nem nyertük el (s ezzel a kormányfő elvesztette azt a lehetőséget, hogy labdarúgó-kontinensviadalt nyisson meg és kupát adjon át), elhatározta: stadionokban örökíti meg országlása halhatatlan emlékét. 21 milliárd forint került a költségvetésből a profi futball világába! Ebből 36 stadiont újítanak fel, s látnak el korszerű „beléptető rendszerrel”. Az ünnepi beszédek szerint ez a magyar labdarúgás felemelkedésének záloga. Orbán Viktor szerint azért kell ilyen irdatlan mennyiségű állami pénzt (ami adónkból) a profi labdarúgásba fektetni, mert: 1. a fiatalokat a labdarúgás jó irányba viszi; 2. a futballmeccsek a családok rendszeres programjává válhatnak; 3. a fociban rejlő üzlethez a kezdő lökést az államnak kell megadnia. Felháborító ostobaságnak tartom mind a három indokot. 1. Nemcsak a miniszterelnöknek, sokunknak mániája a futball (magam is húsz évig fociztam versenyszerűen), de a gyerekeket és a fiatalokat nem a profi labdarúgásba tömött pénz viszi jó irányba! Sokkal inkább vinnék a diáksportegyesületek bővülő lehetőségei, a helyi amatőr egyesületek pályái és a tömegsportot szolgáló létesítményei, a ma hiányzó eszközeik és sportszereik, a nevelőegyesületek szélesebb körű tevékenysége, a sportiskolák hálózatának fejlesztése (például az éppen haldokló Központi Sportiskola megmentése, területi sportiskolák szervezése és működésük támogatása). 2. Egy miniszterelnök ne akarja meghatározni, hogy a családoknak mi legyen a rendszeres programja! Ha nem futballmeccsre, hanem uszodába járnak a családok (vagy éppen a család nélküliek), ha színházra, mozira, cirkuszra vagy éppen kirándulásra, biciklizésre szánják a szabadidejüket, az éppoly jó. A futball nem kizárólagos terepe az egészség megőrzésének, a küzdőképesség, a csapatszellem erősítésének, a nemzeti érzelmek kifejeződésének. Csak a szűk látókörű ember képzeli, hogy saját korábbi élményei mindenki másnak (egy egész országnak) ugyanazt jelentik, s csak a diktatórikus politika gondolhatja azt, hogy vezető politikusainak hobbiját, kedvteléseit állami eszközökkel kell kedvezményezni. 3. A fociüzlet kezdő lökésének állami finanszírozása azért ostobaság, mert a magyar államot képviselő sportminiszter ebben az esetben nem üzlettársként, hanem adományozóként (másként fogalmazva: klientúraépítőként) vesz részt , az üzletben. Az államnak soha, semmiféle üzleti haszna, előnye nem származik ebből a juttatásból, csak a juttatást intéző személyek kerülnek osztogató pozícióba. Egy pillanatra sem lepődnénk meg, ha az autópálya-tenderhez hasonlóan a stadiontender is hűvös minisztériumi szobák csöndjében megkötött magánalkuvá silányulna. 21 milliárd forint irdatlanul sok pénz! Viszonyításul néhány adat: — A gyermek- és ifjúságvédelem állami intézményeinek működtetése egy évben 1 milliárd 800 millió forintba kerül. Beruházásra az idén 92 millió forintot fordíthat a népjóléti tárca. (Ez összesen a 21 milliárd forintnak alig 9%-a!) A fogyatékosprogram megvalósítására az állam az idén 200 millió forintot fordít (1%). Óvatos szakértői becslések szerint, ha a ráfordítások összege ezen a szinten marad, akkor 35-40 év múlva érvényesülhetnek a fogyatékos állampolgárok jogszabályban rögzített jogai. - A mozgáskorlátozottak támogatására az idén 4 milliárd forintot szán a költségvetés (20%). - Az egészségügyi dolgozók katasztrofális bérviszonyainak javítására - szakszervezetük szerint — ebben az évben 62 milliárd forintot kellene fordítani. Ennek körülbelül a kétharmada adók és járulékok formájában visszakerülne az állami költségvetésbe, tehát az egész ágazat bérkorrekciója megoldható lenne a ténylegesen kifizetendő 18 milliárd forintból (85%). - Az állami egészségügyi intézmények felújítására az idén 1,5 milliárd forintot tervezett a költségvetés (7%). - Az összes magyarországi társadalmi szervezet működését az Országgyűlés az idén 200 millió forinttal támogatta (1%). A Civil Házaknak és nonprofit szolgáltatóközpontoknak a kormány az egész országban összesen 75 millió forintot juttatott (0,3%). Több százezer nyugdíjas maradt üdülési csekk nélkül azért, mert a kormány a költségvetésben tervezett 394 millió forintnál (2%) befagyasztotta az üdülési csekkek kiadását. Kormányzati nyilatkozatok szerint a hiány okai a mohó diákok, akik a nyári táborokra „felvásárolták” az üdülési csekkeket. A kormány az idén 2 milliárd forinttal ösztönzi az ország összes települési önkormányzatának bérlakásépítését (10%). Kiutalható bérlakásokkal kezelhető lenne a szociális alapú lakásnélküliség, a hajléktalanság, a fiatal házasok első lakáshoz jutásának problémája. A különböző kábítószer-megelőzési programokat a kormányzat az idén 222 millió forinttal támogatta központilag. A drogbetegellátás feltételeinek javítására 50 millió forint jut a népjóléti tárcánál, drogmegelőzési programra és drogkutatásra 600 millió forint az ifjúsági tárcánál. Mindezek összesen 872 millió forintot tesznek ki (4%). A gyermek- és tehetséggondozó programokra 200 millió forintot fordít a szaktárca (1%). A közgyógyellátás évről évre szigorúbb, és ezért egyre kevesebb szegény embert támogató rendszere egy évben 11 milliárd forintba kerül. A támogatottak körének bővítéséhez, a rászorultak gyógyításának, gyógyszerellátásának támogatásához elég lenne évi 3-4 milliárd forint (20%). - Szociális válságkezelő programokra a népjóléti tárca egy évben 570 millió forintot fordíthat (3%), hajléktalanellátásra pedig 420 millió forintot (2%). - Sportlétesítmények és stadionok építésére, korszerűsítésére az ISM idei költségvetése 800 millió forintot irányzott elő. A most bejelentett ajándékhoz képest ez csekélység (4%). Az összes sportági szakszövetséget 536 millió forinttal támogatja az állam (3%). Ezen felül a miniszter úr által „kiemelt” sportágak közül a futball fejlesztésére 400 millió forintot (2%), az atlétikáéra 130 millió forintot (0,7%), a kosárlabdáéra 100 millió forintot (0,5%) szánnak. A szabadidősport támogatására 300 millió forint jut az ISM költségvetéséből (1,5%). Meggyőződésem szerint 21 milliárd forint sorsának eldöntése nem magánügy. Nem futballszeretet, nem hazaszeretet és nem is sport(ág)pártolás vagy sport(ág)ellenesség dolga. Nem Orbán Viktor, nem Deutsch Tamás s az általuk támogatott Bozóky Imre magánmutyija. Huszonegymilliárd forint sorsának eldöntése politikai ügy. A legnagyobb baj az, hogy a Fidesz—FKGP kormány elsorvasztotta azokat a parlamenti és érdekegyeztetési fórumokat, lehetőségeket, amelyeken egy ilyen döntést meg lehetne kérdőjelezni. Marad a sajtó, annak is a bátrabb része. A fölsorolt területek (egészségügy, oktatás, rokkantak, diákok, szegények, civil szervezetek) bármelyikét fontosabbnak, helyzetük javítását sürgetőbbnek tartom, mint a teljesítményhiányos, utánpótlásában is szétesett magyar profi él futball állami támogatását. Orbán Viktor szerint „Magyarország megítélése egyre jobb a világban, elképzelhetetlen, hogy szégyenkeznünk kelljen futballunk miatt”. Szerintem bizony elképzelhető! Sokkal inkább elképzelhető, mint hogy szégyenkeznünk kelljen gyermekeink beszűkült lehetőségei és romló minőségű oktatása, nyugdíjasaink elszegényedése, az egészségügyi ellátás szétesése, a leszakadó százezrek, a szociális háló táguló lyukai miatt. A kormány és tagjai pazarló akciózásairól nem is beszélve. Dr. Bíró Endre jogász H A versenyképes kegyetlenség egyi Gyula, a Magyar Szocialista Párt kiválósága A kommunizmus fekete könyve című, néhány hete magyar nyelven is hozzáférhető tanulmánykötetet bírálja a Népszabadság július 20-i számában. Írását olvasva megállapítható: arra sem vette a fáradságot, hogy kezébe vegye a művet. Ennek dacára „kétes minőségű” osztályzattal illeti a saját országukban elismert és feddhetetlen tudósok munkáját. Előítéleten alapuló prekoncepcióját csúsztatásokkal fejeli meg. Állítása szerint a könyv „egyik, Angliában élő szerzője az Aktuális adásában elismerte, hogy a kommunizmus áldozatai közé a második világháborúban elpusztult húszmillió szovjet állampolgárt is beleszámították. Arra hivatkozva, hogy ha Hitler nem támadta volna meg a Szovjetuniót, akkor előbb-utóbb Sztálin rohanta volna le a Harmadik Birodalmat, és ezért a nácizmus áldozataiért is a »kommunistákat« terheli a felelősség!« A legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezető-helyettese a nyilatkozó személyét balladai homályba burkolja, és erre jó oka van. A kijelentést - melynek autentikus voltát nem tudom ellenőrizni — Vlagyimir Bukovszkij tette, aki nem szerzője a könyvnek. Csak ő lehet a Hegyi által említett interjú alanya, mivel Cambridge-ben telepedett le a Szovjetunióból való kiutasítása után, a Marx fejéből kipattant eszme gyakorlati megvalósítóinak rémtetteit összefoglaló mű formába öntői viszont Franciaországban élnek, kivéve Andrzej Paczkowskit, a Lengyel Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének igazgatóhelyettesét. Bukovszkij előadást tartott ugyan a könyv magyar kiadását beharangozó tanácskozáson, de annak megírásában nem vett részt, így a képviselő úr ok nélkül sértegeti Stephane Courtosi-t és munkatársait. A neves francia történész kollégái résztanulmányait bevezető előszavában arra a megállapításra jut, hogy a kommunizmus áldozatainak száma világméretekben eléri a százmilliót, a Szovjetunión belül pedig legalább húszmillió életet követelt a bolsevikok hatalomra jutásától bukásukig. Szó sincs arról, hogy a nácik gyilkosságait is a sztálini rezsimnek tulajdonítaná, hiszen akkor a bolsevizmusnak a háború során meghaltakon kívül egy áldozata sem lett volna a Szovjetunióban, mivel a két szám egyezik. Valójában a Szovjetunió második világháborús embervesztesége Dmitrij Volkogonov hadtörténész 1989-ben publikált adatai szerint jóval több, eléri a 26-27 milliót. A Courtois tollából származó preambulum megemlíti, hogy a német megszállás éveiben a Vörös Hadsereg több mint hárommillió fogságba esett katonáját ölték meg az agresszorok. Nem valószínű tehát, hogy a könyv alkalmas lenne a fajgyűlöletre alapozott nemzetiszocialista rezsim mentegetésére, ahogy Hegyi Gyula sugallja. Ha a baloldali politikus áttanulmányozná a vaskos kötetet, nem írna ehhez hasonló ostobaságokat. Courtois professzor ugyanis azzal zárja a bevezető tanulmányt, hogy „nem szabad átengedni az igazság kimondásának előjogát az egyre szembetűnőbb szélsőjobbnak, a demokratikus értékek, nem pedig nacionálfasiszta eszmények nevében kell vizsgálni és elítélni a kommunizmus vétkeit”. A Közép- és Délkelet-Európa szovjetesítésével foglalkozó rész a magyar történészek közül nem Schmidt Máriára vagy Tőkéczki Lászlóra, hanem a liberális elveit nyíltan vállaló Litván Györgyre hivatkozik. „Utópia nélkül az ember csak elnapolt hulla” - bizonygatja a népboldogító receptek szükséges voltát Hegyi Gyula. Én eddig úgy tudtam, inkább az utópiák gyakorlatba való átültetése termelt hullákat. Igaz, ezek nem elnapolt, hanem azonnali holttestek voltak. A magam részéről, ha választanom kell, inkább lennék konzumidióta, mint egy világmegváltó ideológia fanatikus hitvallója. A legjobban nem is ez háborít fel, hanem a következő megjegyzés: „Elképesztőnek tartom, hogy 2000-ben, amikor Magyarországon rohamosan nőnek a szegények és a gazdagok közti jövedelmi különbségek, jó szándékú emberek nem erről, hanem például arról a Pol Potról vitatkoznak, akinek gyilkos rendszerét amúgy a vietnami kommunisták buktatták meg - miközben az Egyesült Államok még hosszú évekig Kambodzsa »államfőjének« ismerte el a New Yorkba is ellátogató tömeggyilkost.” A vörös khmerek népirtó rendszerét tényleg Vo Nguyen Giap katonái döntötték meg, de ettől nekem egy cseppet sem lett vonzóbb a Ho Shi Minh által megteremtett, sztálinista-maoista gyökerekből táplálkozó vietnami szocializmus, amely ugyanúgy totális parancsuralmi szisztéma volt, mint a kambodzsai, még ha kevésbé véres is. A nyugdíjas öregasszonyt brutálisan lemészároló rablógyilkosnak sem mentség, hogy cellatársa tíz gyereket darabolt fel. A szocialista frakció jelesének mondata feltárja a posztkommunista funkcionáriusok lelkialkatát, akik morális defenzívában vannak, de eszük ágában sincs a múlt bűnei fölött töprengeni. „Nem érdekli az embereket, ne is beszéljünk róla, foglalkozzunk inkább aktuális ügyekkel.” Technokrata szemléletmódba bújtatott cinizmus. Miért ne beszélhetnénk Pol Potról és a magyar társadalom problémáiról egyaránt? Miért zárja ki egymást a kettő? Tekintve, hogy az egészségügy, az oktatás, a bűnüldözés, a politikai kultúra és a civilizáltság számos más fokmérője egyebek között a negyvenévi kommunista uralom dilettantizmusának és szadista önkényének köszönhetően olyan, amilyen. Legutóbb, amikor az ÉS-be írtam egy tanulmányt a baloldali totalitarizmusnak a nácizmussal versenyképes kegyetlenségét tagadni vagy bagatellizálni akarók ellen, Hegyi úr válaszában, melyet a lap közölt is, elhatárolódott tőlem. Én pedig most tőle. Papp László Tamás történész Én eddig úgy tudtam, inkább az utópiák gyakorlatba való átültetése termelt hullákat. Igaz, ezek nem elnapolt, hanem azonnali holttestek voltak. Hasznos vita az MSZP-ben öz ügyre mondta az MSZP vezetősége, hogy „nem téma”. Azóta erről beszél az ország. A párt is. Az egyik a Munkáspárthoz való viszony, a másik a miniszterelnök-jelölt személye. Jól van ez így, hisz a jelenség azt bizonyítja, hogy ma már nem lehet párthatározattal betiltani egy témát. Sőt! Szerintem a vita mindkét kérdésről össztársadalmi érdek, hiszen az ország legnagyobb, esetleg legközelebbi kormánypártjáról van szó. Senkinek nem lehet közömbös, hogy milyen eredményre jut a nevezett témákban. A Munkáspárthoz való viszony úgy került terítékre, hogy a választmány kivette Vitányi Iván programtervezetéből azt a részt, amelyben elhatárolja magát ettől a szélsőbalos képződménytől. Ezt még a legóvatosabbak is úgy értékelték, hogy adott esetben „nem zárják ki az együttműködést”. A Munkáspárt politikai hitvallása ismert: kiállás Szaddám Huszein és Milosevics mellett, a bukott rendszer visszasírása és Kádár dicsőítése. (Emlékeztetőül: Kádár rendszere diktatúra, ő maga diktátor volt.) Vitányi, a magyar baloldal bölcs ideológusa pontosan tudja, hogy ha az MSZP nem zárja ki a kapcsolat látszatát is ezzel a párttal, az megkérdőjelezi, hogy valóban igazi szociáldemokrata párttá kíván válni. Ugyanakkor megfosztja magát annak le■hetőségétől, hogy számon kérje a Fidesztől a bratyizást a MIÉP-pel. Továbbá eltaszítja magától potenciális koalíciós partnerét, az SZDSZ-t, amelyre nagy szüksége lehet a választás után. Azonkívül munkáspárti támogatással Thürmernek azt a célját érheti el, hogy ne vegyenek fel minket az EU-ba. Az MSZP miniszterelnök-jelöltjeinek (ön)megnevezése körül kialakult vitát is azért tartom hasznosnak, mert lehetőséget nyújt a választóknak a véleményalkotásra. Most nem kényszerülnek arra, hogy az MSZP-vel zsákbamacskát vegyenek, mint 1994-ben, amikor a párt nem nevezte meg a választás előtt miniszterelnök-jelöltjét. Egyébként is mindenki tudta, hogy Németh Miklós miniszterelnöknek jött haza, Kovács László pedig nem lenne politikus, ha - külügyminiszteri és pártelnöki sikereivel a háta mögött - nem tartana számot a kormányfői tisztségre. Az viszont kétségtelen, hogy a két jelölt most már elkerülhetetlen összehasonlítása (amit Németh váltott ki, amikor elsőnek dobta be kalapját az arénába) nem fair az egykori miniszterelnökkel szemben. Ő nem volt itthon abban a tíz évben, amikor Kovácsnak volt lehetősége bizonyítani, és bizonyított is. Nem sikeres külügyminiszteri éveire gondolok elsősorban, amelyek sokat javították az ország nyugati megítélését. Fontosabbnak tartom azt, amit pártelnökként tett: meghonosította az MSZP- ben a vezetés demokratikus módszereit, igyekezett kiszorítani a pártvezetésből a múltjuk vagy korrupciós üzleteik miatt kompromittált tagokat. Ezzel egyrészt visszaadta a vereség után padlóra került párt öntudatát, másrészt megteremtette annak lehetőségét, hogy az MSZP nyugati értelemben vett modern szociáldemokrata párttá váljék. (Egy ilyen párt léte országos érdek.) Ugyanakkor Németh Miklós eddig csak egypártrendszerben politizált. Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank személyzeti ügyeiért felelős alelnökeként nem szerezhetett gyakorlatot a demokratikus parlamenti munkában. Nem ment át azon a purgatóriumon sem, amelyet az MSZMP-s múlttal rendelkező, itthon maradt politikusok már maguk mögött tudnak. Biztos lehet abban, hogy kérdéseket tesznek majd fel neki az 56-os forradalom jellegét meghatározó egykori kijelentéseiről, Nagy Imre temetésekor tanúsított magatartásáról, a spontán privatizációban játszott szerepéről stb. De lesznek olyan kérdések is, amelyeket mostani országjárása során ő vetett fel, és amelyekre feltehetően saját pártja vár választ. Ilyen például az a nehezen értelmezhető kijelentése, mely szerint „fel kell végre vállalni, hogy a szocialista párt nemzeti párt”. (Van a parlamentben olyan párt, amely nem tekinti magát nemzetinek? Bizonyára lesznek olyanok is az MSZP- ben, akik egy korábbi, ennek ellentmondó megállapítását kérdezik vissza tőle: az a jó az MSZP politikájában, hogy tíz éve „népben és nemzetben gondolkodik”. Feltehetően elkerülte Németh Miklós figyelmét, hogy ezt az üres szóbuborékot a maga semmitmondásával egy olyan politikai irányzat sajátította ki, amelyet - enyhén szólva — nem a szociáldemokrata értékek jellemeznek. Kíváncsian figyelem a vitát, amely használ politikai kultúránknak. Az, hogy az MSZP-nek is használ-e, a résztvevőktől függ. Kasza László újságíró