Népszabadság, 2000. november (58. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-06 / 259. szám
8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2000. NOVEMBER 6., HÉTFŐ Álomdomb Taliándörögdön - Mi lesz, ha a kutya beleugat a filmbe? — kérdezem a hangtechnikust. - Semmi - válaszolja nagy nyugalommal. - Ebbe a filmbe még az is belefér. Így tehát a gubancos kis pásztorkutya zavartalanul rohangálhat tovább a stáb tagjainak lába között: senki nem törődik vele, a kutya pedig mintha tudná, hogy mit is jelent a „Felvétel!” szó, egyszer sem zavarja a taliándörögdi dombok közé, egy romos házikó udvarára behúzódott filmeseket. Szőke András itt forgatja tizedik játékfilmjét, amely egyben az első igazán nagy, azaz 36 milliméter széles nyersanyagra készülő munkája. A huszonnégy fős stáb méretét, valamint azt az iszonyatos tempót, amivel ez a néhány ember próbál versenyt futni az egyre közelgő alkonyattal, az magyarázza, hogy egy átlagos film költségvetésének mindössze ötödéből, vagyis körülbelül húszmillió forintból kell létrehoznia az Álomdomb címet viselő opust. - Kevés a pénz, ezért nemigen lehet elrontani jeleneteket, lehetőleg mindent elsőre kell felvenni - összegzi a helyzetet Markert Károly operatőr, aki azonban nem tűnik idegesnek a szűkre szabott lehetőségek miatt. Egyáltalán: az egész stáb föltűnően nyugodt és kedélyes, az egyetlen ember, akin feszültség látszik, maga a rendező, Szőke András. Ő viszont a jelek szerint mások helyett is ideges. A többiekről lerí, hogy nem először vannak együtt: a stáb valóban régi barátokból áll. Velez Gyula, a segédoperatőr például „tiszta haverságból” jött el segíteni Markertnek fényt és távolságot mérni, optikát állítani. De barátságból vállalt szerepet a filmben Fábry Sándor, a neves műsorvezető is: egy cigányvajdát alakít, aki életében először repülőre száll. Márta István zeneszerző szintúgy barátságból hajt el a kamera előtt egy lovas kocsit, de ezenkívül a mű zenéjét is ő szerezte. S itt van még Szőkének számos barátja, még aki nem kapott szerepet, az is eljött. Csak úgy, megszokásból, hátha akad valami munka. A film sztorija valós történeten alapul, ami ráadásul éppen itt esett meg, Taliándörögdön. Az igazi szereplők már régen nem élnek, rokonaik is elköltöztek a faluból, de a történet - legendává finomodva - még ma is szájról szájra jár a Bakony ormai közé bújt községben. Valamikor e század harmincas éveiben egy kis repülőgép szerencsés kimenetelű kényszerleszállást hajtott végre a falu határában. Erre persze összecsődült a környék apraja-nagyja, s egy helybéli kisfiúra akkora hatást tett a látvány, hogy elhatározta: repülő lesz. Nagy küzdelmek árán végre eljutott Pestre, pilótaiskolába - ám neki nem került szabályos ruha, ezért valami bányászruhából átalakított uniformisba bújtatták. Első hazalátogatásakor aztán ez a fekete ruha olyan rossz előérzetet keltett a szülőkben, rokonokban, hogy nem engedték vissza a gye-Azt akartam, hogy még jobban érződjön, mennyire számkivetett ez a népcsoport, még a szintén hátrányos helyzetű falusiakhoz képest is ereket a fővárosba. Ő pedig elkeseredésében úgy döntött: maga épít egy repülőgépet, csak hogy felszállhasson. A történetet a rendező kissé átírta: a főszereplők például cigányok lettek. - Azt akartam, hogy még jobban érződjön, mennyire számkivetett ez a népcsoport, még a szintén hátrányos helyzetű falusiakhoz képest is. Itt ez a ház, ahol forgatunk, ebben is cigányok laktak még nem is olyan régen, kívül a falun, elszigetelve mindentől, tudatlanságtól, babonáktól sújtva. Viszont teljesen emberi vágyakkal - mondja. Besötétedik, vége a forgatási napnak - de nem a munkának: a stáb bevonul Szőkének a falu közepén álló házába, megnézik az aznapi felvételeket, megbeszélik a másnapi munkát. Nagy a tempó: november tizedikéig be kell mutatni a megvágott változatot a producereknek, a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Hunnia Filmstúdió megbízottjainak. - Meglesz! - állítja végtelen magabiztossággal Badár Sándor, a film egyik főszereplője, aki már Szőke első kisfilmjétől kezdve együtt dolgozik a rendezővel. Éppen eredetisége, elevensége miatt élvezetes dolog Andrással játszani. Itt soha semmi nem biztos! Volt olyan, hogy a Magyar Filmszemle kezdete előtti estén még a vágószobában volt a film, amit másnap kellett bemutatni, de kész lett természetesen, és a legjobb első film díját kapta! Azt hiszem, a közönség is a kreativitása, a fantáziája miatt szereti András filmjeit, meglátja, ennek is sikere lesz! — jósolja a színész. Mint minden Szőke-filmben, természetesen a legújabb alkotásban is sok a civil szereplő. A rendező hangsúlyozza: nem amatőrökről van szó, hanem olyan emberekről, akik profik abban, amit ő szeretne kihozni belőlük, vagyis természetesek, hitelesek. A filmbeli, repülni vágyó gyereket is egy ilyen „civil”, Csuzdi Balázs alakítja. A langaléta fiatalember néhány éve költözött Pestről Taliándörögdre, hogy közelebb lehessen tanárához, Szőke Andráshoz, akit eddig rendezőasszisztensként segített. - Álmok nélkül nincs élet, ezt eljátszani nagy feladat és nagy öröm - mondja. Hajában még ott meredezik az a szalmaszál, ami az utolsó jelenetnek helyet adó boglyából került bele. Az Álomdomb helyszínén, Taliándörögdön megszokták már a filmeseket, elvégre Szőke András évtizede lakik itt, barátai rendszeresen benépesítik a falut. Ám a rendező még most sem mulasztja el megemlíteni. - Ahogyan ez a falu viseli a filmforgatással járó felfordulást, egyenesen bámulatos! Nem egyszerűen a helybéliek türelméről és megértéséről van szó, hiszen amikor megtudták, hogy itteni történetet viszek filmre, egyre-másra jöttek az emberek: ki széket, padot, ki ruhát, ki csikótűzhelyet hozott, hátha kell a forgatáshoz, így nemcsak a helyszín, nemcsak a történet, hanem a díszlet nagy része is dörögdi! Az Álomdombot a jövő évi Magyar Filmszemlén mutatják be. Pekarek János Szögesdrót Azt hiszem, nekem már nem lehet a kedvemre tenni. A temetőben, ahová ilyenkor, halottak napja táján minden évben ellátogatunk, most szokatlan látvány fogadott. Eddig mindig bántotta a szememet egy elhagyott, bozótos terület. A zsidóparcella. Amely, miközben saját halottainkhoz mentünk, magángyászunkba közösségi rossz érzést lopott. A hatalmasra nőtt fű, a rendetlenül tenyésző bokrok közül előbukkanó kövek itt nem elsősorban azokra emlékeztettek, akik alattuk nyugszanak, hanem azokra, akik nem juthattak ide. Akik nem gondozhatták ezeket a sírokat, s akik már nem kerülhettek ebbe a földbe. Akik itt vannak, többnyire bizonyára természetes halált haltak. Akik elmaradtak innen, a természet ellenében tartottak távol. A bozótos parcella az ő síremlékük volt. De persze valahányszor elmentem mellette, eszembe jutott, hogy valaki igazán rendbe tehetné. Nos, az idén megtörtént. Bokrok kivágva, fű lenyírva, a kövek rendben, egyenesen állnak. A bozót eltűnt. Helyette vadonatúj magas kerítés óvja a parcellát, a tetején szögesdróttal. Aki eltávolította a dzsungelt a sírok fölül, tudta mit csinál. Tudta, milyen világban él, tudta, milyen világ számára szabadítja ki a síremlékeket a dús növényzet közül. Tudta, a bozót nagyobb biztonságot nyújt, mint a nyitott, rendezett, civilizált, szabad térség. S már előre védekezett. A temetkezési helyet a lágerek, gettók jelképével vette körül. De nem mementóképpen, hanem nagyon is gyakorlati céllal. S éppen ezzel teremtette meg a legszörnyűbb emlékeztetőt. A bozótos a múlt borzalmaira emlékezetett. Ez a kitisztított, körülkerített sírkert viszont a jelenére. Z. L. Subáék lakáskulcsa Megoldódott annak az idős sarudi házaspárnak a lakásgondja, amelynek belvíz áztatta házát az önkormányzat lebontatta: hosszas huzavona után a napokban átvették annak az épületnek a kulcsát, amelyet korábban az önkormányzat számukra vásárolt, és amelybe eddig nem voltak hajlandók beköltözni. Október 27-i lapunkban Az eldózerolt vályogház címmel riportot közöltünk a történetről. Suba Imre és felesége egy vályogházban élt a Heves megyei településen. A ház egyik fala másfél évvel ezelőtt annyira elvizesedett, hogy kidőlt. Az önkormányzat ekkor átmenetileg az öregek otthonában lévő szolgálati lakásban helyezte el a két idős embert. Amikor az állami kárenyhítés összegét a település megkapta, Subáék számára a romos ingatlan helyett másikat vásárolt az önkormányzat, amit renováltak, kifestettek. Ám a házaspár megmagyarázhatatlan okok miatt nem volt hajlandó beköltözni ebbe az épületbe. A jegyző eközben lebontatta az életveszélyessé vált házat. Az öreg pár több mint két hétig nem mozdult a telekről, napjaikat régi hajlékuk romjai mellett töltötték, végül éjszakára az egyik szomszédos házba fogadták be őket. Azt hajtogatták: addig onnét nem mozdulnak, amíg az önkormányzat új házat nem épít oda a számukra. Napközben a szabad ég alatt éltek, egykori otthonuk romjai között megmaradt értékeik után kutattak. Az ügyben időközben fordulat történt. Suba Imre és felesége csütörtökön mégis úgy döntött, hogy átveszi a település jegyzőjétől a nekik vásárolt ház kulcsát. A helyzet megoldásában a rokonság segített: a házaspár, lánya és közeli rokonai rábeszélésére aláírta a lakhatási feltételeiket tartalmazó szerződést az önkormányzatnál. Az önkormányzat vállalta, hogy rendbe hozza a melléképületeket is és bevezeti a vizet. Amennyiben Subáék lemondanak arról a telekről, amelyen régi házuk állt, úgy az önkormányzati ingatlan tulajdonjogát is megkapják. A községben indulatokat váltott ki a házaspár lakhatása körül zajló események: a helybeliek nem értették, miért nem fogadja el a Suba házaspár a számukra felajánlott ingatlant, amelyik a réginél lényegesen jobb állapotban van. Emellett sajnálták is az idős párt, amiért a megszokott otthonukat egy markológéppel romba döntötték. Érzelmileg megértik Subáék indulatait, hiszen a megszokott falaktól kellett megválniuk. Idős embereket egyébként is nehéz elmozdítani onnan, ahol egyszer gyökeret eresztettek, ahol az életüket leélték. Mindenkinek jó, hogy a megoldás kulcsát végül mégis elfogadták. S. J. V Vivendi Telecom Hungary