Népszabadság, 2001. július (59. évfolyam, 152-177. szám)
2001-07-14 / 163. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2001. JÚLIUS 14., SZOMBAT ________Könyv________ Vérnősző barom Nádasdy Ádám lefordított négy Shakespeare-darabot színházi megrendelésre. Nádasdy nyelvtudós és nyelvművész. Fölényes tanára a nyelvnek (nyelveknek) és fölényes mívelője. Olyan sokat tud, hogy képes érthetően kifejteni tanításait. S oly mélyen ismeri anyanyelvét, hogy költészete nem híres szavakból szerveződik: a köznapi nyelvben mutatja föl a költészetet. A tudós és a költő ünnepien találkozott Shakespeare-tolmácsolásaiban. Nádasdy úgynevezett színházi gyerek. Az egyik legnagyobb múltbéli színházi rendező és színházi tudásra provokáló pedagógus fia. Színházba beleszületésének hozadéka a négy Shakespeare-mű lefordításánál akként válik hasznára, hogy értelmezi is a tragédiákat és vígjátékokat. Értve ezen, hogy nem csupán az angol filológus és a magyar költő írja a verseket, hanem egy képzeletbeli előadást okos ihlettel elképzelő színházi ember. (Valóságos örömforrás a kötetben a sok tudós szerzői jegyzet, eligazítás, burkolt rendezői utasítás). Számításba veszi, hogy a shakespeare-i verseket színészeknek el kell nyilvánosság előtt mondaniuk, és a verseket nézőknek az előadás villámfényénél be kell fogadniuk. Nádasdy hallja, amit leír. Színészszájról nézőként is viszszahallja a szavakat, sorokat, bölcselmeket, szóképeket, szójátékokat. Vagyis színházi működésre alkalmasak fordításai. Segít megrendezni a drámákat. A rendezők helyett ugyan mégsem végezheti el a színházi munka egészét. Nem volna teljesen ésszerűtlen, ha rábírnák valamelyik fordítása színpadra állítására. A lefordított négy dráma a Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy és az Arany János két fordításremekével versengő Szentivánéji álom, valamint a Hamlet. A négy dráma lefordításáról továbbiakban nem számol be az írás, lévén a Népszabadság napilap. Előfizetői és példányonkénti vásárlói nem angol filológusok. Lehetetlenség telefonoskodni hasábjait, és részletkérdésekkel megterhelni az olvasót. Csupán egyetlen sorról ejtenénk szót, Hamlet nagybátyjának, a trónbitorló Claudiusnak jellemzéséről. A királyfi atyjának szelleme mondja az őt meggyilkoló testvéréről Nádasdy fordításában: „A vérfertőző, szemérmetlen állat!” Aranynál másként szólt. S nemzedékem színházjáról is aranyul hallják: „Az, a parázna, vérnősző barom!” Indulatosabb. Fájdalmasabb. Haragvóbb. Fröcskölőbb. Olyan szenvedély mondatja az öreg király kísértetével ezt, ami indokolja nyughatatlan visszatérését odaátról. Hogy mit jelent a vérnősző barom, az természetesen kiolvasható a Shakespeare-kiadások jegyzetei közül. De sosem kellett kikeresnem kamasz koromban, mert a Nemzeti Hamletjében Juhász József játszotta Claudiust. Dúlt, vérmes férfiúként olyannak hatott, akinek kövér ujjai vörösborban pancsoltak, ha csak nem kiontott életek elfolyó vérétől piroslottak. Dús embernek látszott. Pazarló nagyvonalúsága magától értetődő volt. Gyöngyöt dobott a boros kupába Hamletre üríteni a fényűzővé tett italt. Juhász azon idén játszotta Hamletben a királyt, amikor a nemzeti hármas szereposztásban hozta ki a tragédiát. Annyi színésze volt a társulatban, valamennyi szerepet három, egyenértékű megvalósítóra tudta rábízni. Nemcsak három Hamlet, három Ophélia, három Claudius volt, hanem három Voltimand és három Osrick is. Juhász széles tudású színész volt. Bohó vígjátéki szerepeit mostanában sokan láthatják régi filmeken. De a Csongor Balgájától Illyés Dózsájának Báthoryjáig, A fösvény Harpagonjától a Hamlet királyáig terjedt hiteles megjelenése. Neve kikopott. Sokáig nem idézte senki. Kanadában halt meg. Egy mosodában talált állásra. Elmenekült 1956-ban. Félelmében ment el. 1945 után meghurcolták. Igaztalanul megvádolták az igazolóbizottsági eljárásokat saját pályájuk megfényezésére és alantas bosszúkra felhasználó, rossz jellemű, szerepirigy pályatársai. Évekig vándorcirkusznál dolgozott bohócként. Miskolcon visszakerült a színpadra. Eljátszotta Tartuffe címszerepét. S a Nemzeti igazgatójában akadt annyi vagányság, hogy a pecsétes káderlapú színészt visszaszerződtesse a Nemzetihez. Ismerte képességeit. Egyazon időben jártak az akadémiára. S egy időben még albérleti egytársak is voltak. Juhásznak hatalmas könyvtára volt. Benne angol kötetek is. A nézőtérről dúvadnak festett. Pedig búvárlotta az irodalmat szerepeihez. Persze, nem a hozzáolvasástól lettek alakításai olyan erősek és meggyőzőek. Kevélyen uralkodott Dánia népe felett. Megvert állatként fohászkodott imazsámolyán bűnbocsánatért. Bármenynyire bonyolultnak mutatta is a gyilkos, házasságtörő trónbitorlót: bűn szaglott körülötte a színpadon. Bujának látszott. Minden aljasságra képesnek. Önző életélvezője volt a hatórás Hamletnek. Juhász József Claudiusát látván sosem kellett a jegyzethez folyamodni: tudható volt, mit tesz az, vérnősző. Leguralkodóibb pillanataiban is vérnősző baromnak látszott. Nádasdy Ádám új Hamletje ezt a vérnősző barmot elvette. A „vérfertőző, szemérmetlen állat” tagadhatatlanul első hallásra is megérthető. Világos beszéd. Célba futó színpadi verssor. A vérnősző barom homályos. Régiesen rozsdás szó. Nem is rozsda van rajta, hanem az orozva ontott áldozatok vére. S a királyné vére is. Buja, titokzatos. M. G. P. Magvető Kiadó Budapest, 2001. 528 oldal, 2990 forint Magyar múzsa az olasz költő sírján Petőfi-szobrot avatnak a szicíliai Nótában Feltehetőleg németül került a szicíliai Notában élő Giuseppe Cassone kezébe Petőfi verseskönyve, amely annyira megragadta, hogy eredetiben is tanulmányozni kezdte. Így adódott, hogy az 1900-as évek legelején megjelentette Petőfi verseinek olasz fordítását. Az elmúlt években Kiskőrös városának önkormányzata szabadtéri szoborgalériát állított fel azoknak a költőknek a portréjából, akik Petőfi Sándor verseiből a legszebb műfordításokat készítették szerte a nagyvilágon. Miután e jeles gyűjtemény tagja lett a szicíliai Giuseppe Cassone is, hamarosan felmerült az ötlet: mi lenne, ha a szicíliai település viszonzásként Petőfi-szobrot emelne Notóban? A gondolat megvalósításáért ugyan sokat tett Hubay Miklós író és Roberto Ruspanti, ismert olasz Petőfi-kutató, de anyagi forrásokat ők sem tudtak keríteni. Csak az utóbbi időben, a Magyar Millennium nemzetközi ünnepségsorozata teremtett újabb alkalmat a terv megvalósítására. A millenniumi kormánybiztosság mecénásnak ajánlkozott, a Római Magyar Akadémia vállalta a szervezőmunkát, Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész pedig mészkőből megfaragta Petőfi ritkán látható, morcos-mokány szoboralakját. Most szombaton Várhegyi Attila, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára avatja fel a szobrot Notóban, s a megemlékezésen ott lesz mindenki, aki segítette a több évvel ezelőtti ötlet megvalósítását. Hubay Miklós drámaíró, a Magyar PEN-klub elnöke, Roberto Ruspanti, az udinei egyetem tanára és Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója ünnepélyesen emlékeznek meg a magyar és az olasz költőről. Cassone sírjának megkoszorúzása közben felelevenítenek majd egy epizódot, amelyet még a Petőfi-kutatók közül is viszonylag kevesen ismernek. Kiderült ugyanis, hogy Cassone Petőfi-kötetének olasz fordítása Budapesten, úgy 1906 táján kezébe került egy magyar tanárnőnek, Hirsch Margitnak. A szép olasz fordítás olyannyira megtetszett neki, hogy elragadtatott levelet írt a számára ismeretlen Cassonénak. De minthogy öt-hat nyelven kiválóan beszélt, a levelet tökéletes olaszsággal szerkesztette. Ami viszont a szicíliai költőt ejtette ámulatba, s válaszolt neki. A levélváltás a következő négy évben, Cassone 1910-ben bekövetkezett haláláig rendszeres maradt, s a két ember, anélkül, hogy valaha találkoztak volna, érzelmileg is közel került egymáshoz. A levelekből Ruspanti professzor Lettere a Margit címmel vaskos kötetet válogatott össze, s a magyar tudományos könyvek megjelentetése terén elévülhetetlen érdemeket szerzett Rubbettino kiadónál meg is jelentette. A szombati szoboravatás kellemes meglepetése lesz, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója magával hozta Cassone magyar múzsájának portréját - a korabeli fénykép porcelánra kivetített mását -, amelyet ünnepélyesen elhelyeznek a szicíliai költő sírján. Róma, 2001. július Seres Attila Százhetven év ragyogás A sarokterem a legszebb. Szürke falain a törékeny aranystukkó oly elegánsan hat, mint nagyon finom szürke atillán a fekete zsinórozás, mintha nem is arany volna. A mennyezet alatt aztán pazar medalionokban pazar hangszerek, harsonák reliefje, itt már feszeng az aranyozás, a félpillérek fejezetei pedig úgy ragyognak és olyan dúsak, mint gárdaezredi egyenruhán az épülettek. A két vörös terem inkább feminin. Selyemdamaszt tapétájuk, selyemdamaszt függönyeik mágnásasszonyokra emlékeznek, a klasszicizmusnál egy fél korszakkal pompakedvelőbb időkre is, de legalábbis nagyon élveteg férfi lakókra; a kelme málnaszín alapján a szőtt fehér minták ezüstnek látszanak. A díszterem márvány kandallóját számon tartja a művészettörténet, de az első terem falmárványozása sem hatalminak, előtte a sötétzöld közlekedő ünnepélyes, a díszlépcsőház pedig megújítva maga a pasztellszínű magyar reformkor. Példásan állították helyre a Károlyipalota főtraktusát, ez a látogató meghatározó élménye, végre nem sajnáltak tükröt, aranyozást, kárpitot és művészettörténeti illetékességet a régen esedékes rehabilitációhoz. Végre ismét palota egy palota, amelynek nyolcvan éve elkonfiskálták az arisztokratizmusát, végre ismét klasszicizmusunk emléke (s nem emlékezete), olyan, ahogyan 1831-32- ben eltervezhették. Talán nem is mutatkozna annyira újsütetűnek az a magángyűjtemény, amelyet a nyolc teremben most bemutatnak, ha a színhely nem volna ily pompásan történelmi. Eisenberger Jenő bécsi kollekciója a jelek szerint arra törekszik, hogy felsorakoztassa az akadémizmust követő száz év osztrák festészetét, s valamelyest a magyart is, amabban Arnulf Rainerig, ebben Bálint Endréig haladva. Nemes, de elérhetetlen cél. Nem az a legfőbb baja, hogy iskolás, hanem az, hogy magángyűjtő számára nem megvalósítható. Múzeumok dolga egy nemzet, több nemzet művészetének minden korszakát, iskoláját és géniuszát kézikönyv-következetességgel bemutatni, de abban a mögöttünk lévő tizenkét esztendőben, amióta Eisenberger Jenő műgyűjtő, ezt mégoly gazdag és mégoly tudós múzeumok sem tudták volna a semmiből megcsinálni. A főművek foglaltak, a mesterek nincsenek a piacon, ha mégis, egy államkincstár is kevés volna már a megvásárlásukhoz azon a terepen, ahol az Eisenberger-gyűjtemény művészettörténetet akar írni, ezt kétszáz-négyszáz évnyi előnynyel végzik a közgyűjtemények. A kuriózus kiállítás a helyzetnek megfelelő: néhány jelentős mű, nagyon sok mérsékelten jelentős festő, nagy folytonossági hiányok és néhány közhely. Komolyan véve a felajánlott időrendi koncepciót, a tizenkilencedik századi osztrák fejlődésrajz Schindlerrel indul, de úgy fejeződik be, hogy nem látszik a tobzódó Makart és a mélyen hallgató Romako. A rákövetkező századelőn nincsen Klimt-kép (csak két ceruzavázlat), nincsen Schiele és nincsen Kokoschka (legalábbis festmény, haditudósító-grafika van három). Az első hatvan év magyar tananyaga még szakadozottabb: Schindler példáján hiába keresnénk Mészölyt, Paál Lászlót vagy Munkácsyt, nincsen Ferenczy, Réti, Hollósy, a Nyolcak-korszakról nem is beszélve. Pettenkoffent az Alföld-festészet megalapítójaként ünnepli az osztrák rész, de nincsen egyetlen Tornyai, Koszta, Rudnay, Nagy István, mutatóban sem. A Greshamnek nyomát sem látni, Derkovitsnak különösen nem, a két világháború közötti korszakot azok a Scheiber- és Kádár Béla-darabok képviselik, amelyeken húsz éve extázisba jött magyar gyűjtőik már tíz esztendeje túladtak. A kölcsönösség jegyében hiányzik a háborúk közötti korszak nálunk valóban ismeretlen osztrák festészete is, ez azért feltűnő, mert méltányosabban kapott figyelmet a negyvenöt utáni ottani piktúra. Nálunk a közelmúltat egy-egy Gyarmathy, Vajda Júlia és Bálint képviseli. Bálint szabálytalan falapra festett kompozíciója remekmű. A jó művek nyomába eredvén, és kedvükért elhagyván a reménytelen szerelmet, a művészettörténetet, barátságosabb élményeink lesznek. Pettenkoffen szolnoki rovására valóban szívmelengetően őszinte, és valóban alkalmas a hagyományosan nem szoros osztrák-magyar festészeti kapcsolatok szimbolizálására. Való igaz az is, hogy a művelt magyar nagyközönség most fogja megtudni, hogy Emil Jakob Schindlernek nem az a legfőbb művészettörténeti érdeme, hogy ő nemzette Alma Mahlert, hanem az, hogy érzékeny festő volt. (Cárl Mollnál már jóval többet nyom a latban, hogy ő nevelte fel az árvát.) Kokoschka három munkája közül (nem a sokszoros múzsa említése, hanem a minőség bakugrásai indokolják, hogy ő következzen) egy hűvös isonzói tájkép valóban mélyebb harctéri kréta-papírfeljegyzésnél, s végül Rainer sötét kompozíciója, Wotruba két akvarellje jelzi, hogy milyen nevekkel és milyen minőségekkel szeretné a magángyűjtemény megírni az osztrák festészettörténetet. Perlmutter Izsák két szép tengeri képe bizonyítja, hogy nem egy műves festő, hogy nemcsak Besztercebánya főterét tudta impresszionisztikus jókedvvel és talentummal megfesteni - ilyen igazságokat kellene egy bátran elfogult, iskolás feladatokra fittyet hányó magángyűjteménynek felfedeznie. A magyar oldalon még egy finom, tenyérnyi Fényes Adolf, két Vaszary, három Rippl-Rónai (közülük egyet hamisnak ítélt évekkel ezelőtt a legjobb magyar Rippl-szakértő), egy Czóbel és egy nagyon érdekes Tihanyiabsztrakció érdemel figyelmet. Kevés. Kevés az osztrák-magyar festészet száz évének bemutatásához, kevés a kiállításra aggatott állami és ideológiai dekorációkhoz, kevés az újraaranyozott arisztokratikus légkörhöz - Esterházy herceg nem így gyűjtött, de tudunk néhány Károlyi grófról is. Ám leginkább ahhoz kevés, hogy igazi magángyűjteményt lásson a közönség: igazit, azaz személyeset, koncentráltat, elfogultat, tanulságosat, egyedit. Önállót. Önállóság híján egy magángyűjtemény végképp privát ügy marad, s ha pártfogolva mégis kilép a nagy nyilvánosságra, védtelen lesz. Az Eisenberger-gyűjtemény itteni bemutatását egyebek között egy társadalmi lesterjakabnak, egy történelmi fordítási hibának köszönheti. Elterjedt - elterjesztették -, hogy a kiállítás valamiképpen a keresztény-zsidó megértés szimbóluma. Ebből ugyan nem sok látszik a műveken, de némi utánagondolás árán a talány megfejthető. A gyűjtő ugyan vallomása szerint nem vallásos zsidó, ámde valóban a históriai görcs feloldását szolgálta, hogy ezt a gyűjteményét (vagy gyűjteménye egy másik részét) tavaly bemutatták Bécs római katolikus székesegyházi és egyházmegyei múzeumában, a legendás bécsi bíboros inaugurációjával. A budapesti helyszín ugyan egyházi institútum helyett főrendi palota lett, az augur pedig kardinális helyett a kultuszminiszter, de az itteni rendezők aggály nélkül átvették a jól hangzó jelszót. S tőlük a buzgó laptudósítások is (kritika nem jelent meg a lapokban). Még bizonyítékot is találtak hozzá: Kaufmann Izidor (náluk Isidor K., noha a pesti Mintarajziskolában tanult) kaftános segédtanító-portréja lenne hivatott a történelmi megbékülést reprezentálni. Ez a kis provincializmus még mindig nem elegendő magyarázat a képanyag protokolláris túlértékelésére, a fellengzős Száz év ragyogás címre, a nagyságrendekkel rangosabb helyszínre, a miniszteri megnyitóbeszédre — akkor sem, ha a jelenlegi magyar kultuszminiszterről köztudott, hogy szeret harmadosztályú osztrák kiállításokat megnyitni. Nem indokol önmagában egy tisztázatlan funkciójú, műtörténeti kritikára és kiállításrendezésre egyelőre felkészületlen rendező intézmény, a Károlyi Palota Kulturális Központ sem - de az igazi indok után nem kell nyomozni. Az intézmény főigazgatójának bevezetője (a katalógusban négy közül a második) megadja a magyarázatot a kiállítás és a szaporodó hasonló kiállítások miértjére. Ez a bevezető meglepő módon egyébről sem szól, mint „Schüssel kancellár úrnak és kormányzó pártjának” (szó szerinti idézet) szorongatott helyzetéről, küzdelmeiről körmönfont erőkkel, amelyek meglovagolják emberek és népek szorongását. Hullarablók, gátlástalanok, hamiskártyások - nem volna elegáns több jelzőt citálni. Kaufmann Izidor, mint a recens osztrák koalíció és az aktuális magyar külpolitika ágense. Ilyen funkcionális kiállítást azért errefelé nemigen rendeztek negyven-ötven éve. És amikor még rendeztek, a katalógus-előszók nem miniszterelnököket süvegeltek meg név szerint; generalisszimusznál alább akkoriban nem adták. Ám ne hagyjuk magunkat eltéríteni a tárgytól. A Károlyi-palotában ugyan nem száz év festészete, hanem a százhetven éves magyar klasszicizmus ragyog, de a kiállítás azért ennél tartalmasabb. Rózsa Gyula Ilyen funkcionális kiállítást azért errefelé nemigen rendeztek negyven-ötven esztendeje. Kaufmann Izidor ideológia nélkül: Öreg ember nem vén ember (olaj, falemez, 1887-1888) 9