Népszabadság, 2001. december (59. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-04 / 282. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2001. DECEMBER 4., KEDD 15 Fogadott hazám gazdagsága Két évtizedig azon a tájon lakván foga­dott hazámnak tartom Békést. Erre - azon belül jó ötesztendős napilapos­­megyejárós újságíróskodásra - emlé­kezve azt hittem, hogy ismerem is. Né­hány napja döbbentem rá, milyen keve­set tudok róla. Hiába jártam számtalanszor a gyulai várban, hiába volt a fejemben évtize­dekkel korábbi iskolatársamnak, Gyóni Gézának nem egy verse, hiába eveztem végig a Kettős-Köröst, hiába lestem tú­zokot Dévaványa határában, hiába cso­dáltam a szarvasi szárazmalmot vagy a csabai múzeum Munkácsy-műveit, hiá­ba voltak-vannak ott barátaim, hiába pihennek családtagjaim a megyeszék­hely temetőjében - mindez nagyon-na­­gyon kevés. Kezembe került ugyanis egy frissen megjelent, Kner Imre és Tevan Andor földjén természetszerűleg szépen nyomott - szövegigényesség és tördelés tekintetében azonban Knert meg Tevant haló poraiban is bizonnyal elborzasztó­­ kötet: Békés megye ké­pes krónikája. Nos, ebből a Békés megye közgyű­lésének millenniumi emlékbizottsága kiadta kötetből kiderült, hogy mennyi­mennyi említésre méltó tényt nem tud­tam a fogadott haza históriájából. Például, hogy a kőkorban, nagyjában nyolcezer esztendeje élt a mai Endrőd tájékán egy fazekasféle elődünk, aki öblös agyagedényt készített. És hogy tetszetősebb legyen, a gondosan egyen­letesre simogatott külsejét megcsipked­te a körmével. Nyomott rá agyagbüty­köket is: dísznek csupán vagy tán azért, hogy nehezebben csússzon ki a használója kezéből. Talán az a mester, talán egy nagyjában ugyanakkor, ugyanott élő másik megformált egy közvetlen, anya­gi hasznot semmiképpen sem ho­zó, az idő tájt azonban misztikus erővel felruházott kecses szob­rocskát, idolt is. Az a nőalak napjainkban persze senkit sem gerjesztene szerelemre: zsírfarú, dorongtestű, lapos arcú - talán csak a keble olyan, „amilyennek lennie kell”. De hát a szobrocs­kában nem is ez volt a fontos. Hanem­­ akárcsak húszezer év­vel korábbi rokona, a világhírű Willendorfi Vénusz esetében­­ a benne rejlő titokzatos segítő erő. Aztán egy jókora ugrás, és már a honfoglalás idejét idézik a ké­pek. Ezüst fülbevaló a gyulai téglagyár területéről. Aprócska. És még kisebbek persze a díszei. Lemezből domborított parányi gömbök és sodrott drótból hajlí­tott minták. Milyen szerszámmal alkothatták meg őket? Milyen éles szem, milyen kifinomult mozgású kéz, milyen határozott szépérzék, ízlés kellett hozzá. Hányan tudnánk utánuk csinálni? Pom­pás mesterek lehettek. Ők már szinte közvetlen elődeink. És még tovább az időben. Most elő­ször látom - ha csak képen is - az 1848- ban épített méhkeréki román görögkele­ti templom ikonosztázát. Levelezőlap­­nyi nagyságban is monumentális. És mennyi remek világi építmény: kasté­lyok, iskolák, módos parasztházak, gyá­rak, hidak. Egyetlen mondat egy város­képmetszet aláírásából: „A XIX. század elején Gyulán több mint húsz híd ívelte át a városon átfolyó vizeket.” Könyvek tucatjait mutatja be a kötet legalább a címlapjukkal: nem is volt annyira elmaradott a sokszor elpusz­tult, többször újratelepült,, erdőktől­­mocsaraktól szabdalt róna. Barnában tartott fotók idézik az im­már elmúltnak mondható XX. száza­dot. Marokszedő asszonyok követik a kaszásokat Szentetornyán - ahol a tra­gikus sorsú álmodozó, Justh Zsigmond valaha színházat épített, hogy ugyanazokkal a kaszásokkal, marokszedőkkel Moliére-t ját­szasson! Csizmadia Lajos pusz­taföldvári kerékgyártó mester üzlete, az ajtóban az ott dolgo­zókkal. Csoportkép 1926-ból békési kubikosokról. Akik rajta vannak, talán mind meghaltak már. Élők is szerepelnek persze a fényképeken. Helyiek és az or­szág más részeiből alkalmilag Békésben járók - az utóbbiak­ból, politikusokból, régebbi és új protokoll-listák hőseiből ta­lán sok is egy kicsit. Egyesek­nek megérhette-megérheti alá­­zatoskodni, a millenniumot is túllihegni. Így is építgetni a sa­ját - hozzáteszem: olykor azzal együtt vagy anélkül a békési­­ jövőt. Szerencsére nemcsak okkal hírhedt, hanem érdemükért hí­res emberek idézik az elmúlt éveket, évtizedeket. És nemcsak emberek, hanem seregnyi remek létesítmény: gyárak és városhá­zák, autókereskedések és pénz­intézetek, szobrok és iskolák, fürdők és egyházi tárgyú műalkotások. Közülük valóságosan keveset láttam. De a képeket látom, és tudom, hol épül­tek, hol készültek, néha még azt is, hogy minek a helyén. Beleépülnek imi­gyen a valóságos emlékeimbe. Foga­dott hazám bennem is gazdagodik. Daniss Győző Ezt a képeslapot Gesmey Soma könyv- és papírkereskedő adta ki - ilyennek képzelték a jö­vő Békéscsabáját a XX. század elején. Az épületek egy része ma is megvan, villamos azóta sincs, autó több is - és persze más -, mint annak idején, a repülő szerkezetek pedig mosoly­ra fakasztják a XXI. század emberét alád. Mindent visznek. Corsa Van OPEL-©­www.opel.hu A csúcson távozik Sam Mendes Ha élete első filmjével nem szerzett volna rögtön öt Oscar-díjat, valószínűleg nem tartott volna számot nemzetközi érdeklő­désre a hír, hogy Sam Mendes, Az ameri­kai szépség (American Beauty) rendező­je bejelentette távozását a londoni Donmar Warehouse színház művészeti vezetőjének posztjáról. Feltehetőleg nem is lett volna hírértéke a mindössze két­százötven nézőt befogadó művészeti mű­hellyel kapcsolatos fejleménynek, ha nem lépett volna itt fel, pontosabban vet­kőzött volna le - egy ismert brit kritikus szerint - „hamisítatlan színházi Viagra erejével hatva” Nicole Kidman, a világhí­rű és szépséges hollywoodi sztár, akkori­ban Tom Cruise aktív, azóta elvált felesé­ge David Hare Körtánc-feldolgozásában, a Kék szobában. Sam Mendes az elmúlt napokban egy inkább bulvárlapokba illő hírrel is életben tartotta a tőle az utóbbi időben elválaszthatatlan publicitást. Be­ismerte - nem mintha a paparazzók előtt ez rejtve maradt volna, hogy beleszeretett Kate Winsletbe, a Titanic, az Enigma és számos más film brit főszereplőjébe, aki 26 évével kereken tíz évvel fiatalabb nála, és csak nem­régiben jelentette be kü­lönválását Jim Threapleton rendezőtől, egyéves kislá­nya, Mia édesapjától. Sam Mendes nem sok­kal az egyetem befejezése után üstökösként tört be a brit színházi életbe. 1989- ben egy rendező hirtelen hátat fordított a Chiches­­teri Fesztivál Színháznak, és a tapasztalatlan Mendes vette át a produkciót, egy csapásra a maga oldalára fordítva az együttest és a kritikusokat. Egy évvel ké­sőbb már a legnagyobb brit színésznők egyikét, Judi Denchet „dirigálta” a Cseresznyéskertben, Ralph Fiennest pedig a Troilus és Cressida előadásában a Royal Shakespeare Com­­panyban. Az igazi kiugrás lehetőségét az 1992-ben egy egykori banánérlelő raktár helyén kialakított alternatív színház, a Donmar Warehouse biztosította Mendes számára, akinek a kezében eddig minden arannyá változott. Rövidesen ez a West End szívében található, mégis a „klasszi­kus”, kereskedelmi alapon működő szín­házaktól eltérő színpad diktálta a tempót a Theatrelandnek nevezett negyedben, és hasonló befolyásra tett szert, mint a ha­sonló körülmények között tevékenykedő Almeida az észak-londoni Islingtonban, melynek élén történetesen ugyancsak most lesz váltás. Búcsúzik a két karizma­tikus vezető, Jonathan Kent és Ian McDiarmid. Sam Mendes repertoárja olyan sokol­dalú volt a Donmar Warehouse-ban, hogy nehezen lehetett megállapítani, követ-e egy bizonyos művészeti vezérfonalat. Fe­lejthetetlen Sondheim musicaleket állított színpadra, de rendezett Noel Cowardot vagy Ben Jonsont (Az alkimista) is, re­mekelt Beckett Végjátékával és Szophok­­lész Elektrájával ugyanúgy, mint a Donmarban bemutatott, de a Broadwayn évek óta játszott Kabaréval vagy az Olivérrel, mindehhez nagyon kevés álla­mi szubvenciót igénybe véve. Talán any­­nyit lehetett érezni,,hogy Shakespeare-t átengedte a Royal Shakespeare Com­­panynak, a nyilvánvaló klasszikusokat a National Theatre-nek, az európai drámát az Almeidának, így a legnagyobb hang­súlyt az amerikai színház kapta. A brit színházi élet hosszú távú terve­zésen alapul. Ahogy nemrégiben beszá­moltunk arról, hogy a National élére 2003 tavaszán Nicholas Hytner kerül, úgy Sam Mendes is csak a 2002 novem­beréig tartó visszaszámlálást kezdte meg drámai bejelentésével. - Tíz év tökéletes idő a Donmar élén: teljesen kiépült, biz­tos anyagi alapokon nyugszik, még ha egy ilyen kamaraszínház könnyen veszte­ségessé is válhat. Egy bizonyos ponton az ember minden kedvenc darabját megren­dezte, minden tervét megvalósította. Fel­tárta a számára fontos szerzőket, és most úgy érzi, másnak is lehető­séget kell adni. Elkerülhe­tetlen, hogy egy szerves anyagot állandóan új ötle­tekkel tápláljanak. Sam Mendes egymillió dolláros üzletet kötött Steven Spielberg Dream­­Works stúdiójával, és ez­zel mind a Donmar, mind saját jövőjét biztosította. A jövőben Donmar Films néven új, saját színházi és filmes vállalkozását veze­ti. Az ambiciózus fiatal­ember nem az a típus, aki észrevétlenül távozik. Fi­náléja óriási csinnadrattá­nak ígérkezik. Az utolsó szezonban öt hónapon át fiatal amerikai drámaírók, mint Philip Seymour Hoffman, Stephen Adly Guirgis, Keith Reddin, Kenneth Lonergan stb. kapnak bemutatkozási lehetőséget. Bra­vúros teljesítménynek számít, hogy Mendes megnyerte John Maddent, a Sze­relmes Shakespeare és a Mrs. Brown fil­mek rendezőjét, hogy vállalja el David Auburn Tony-díjas darabja, a Proof (Bi­zonyíték) brit bemutatójának színpadra állítását. A legfontosabb attrakció azon­ban Sam Mendes önálló Shakespeare- Csehov-szezonja lesz. Ahogy a rendező a The Sunday Timesnak adott interjúban elmondta: a klasszikus párosítás lehetővé teszi, hogy Csehov Ványa bácsiját annak a Shakespeare-darabnak a társaságában adják elő, amelyet leggyakrabban emle­getnek csehoviként, és ez a Vízkereszt, vagy amit akartok. Simon Russell Beale, nemzedéke egyik legjelentősebb brit szí­nésze alakítja Malvoliót és Ványát, míg Olivia és Jelena szerepében a szárnyait újabb és újabb kihívásokban próbálgató Nicole Kidman tér vissza a Donmarba. London, 2001. december R. Hahn Veronika Nem az a típus, aki észrevétlenül távozik. Fináléja óriási csinnadrattának ígérkezik.

Next