Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-03 / 127. szám
hogy hetven mártírunkat adjuk minden mártírjukért cserébe ebben a kampányban, mert ez a mi szent földünk. A harc folytatódik” - közölte a palesztin elnök. A Palestinian Media Watch honlapján található idézetgyűjteményből is kiderül: Imád al-Faludzsi palesztin kommunikációs miniszter 2001. március 3-án az al-Zafír című lapnak elismerte: „Téved, aki azt hiszi, hogy az intifáda Saronnak az al-Aksza mecsetnél tett, megvetett látogatása miatt tört ki(...) Ezt az intifádát előre eltervezték, amióta csak Arafat elnök visszatért a Camp David-i megbeszélésekről.” Az al-Ayyam című lap már 2000. december 6-án beszámolt a palesztin politikus szokatlan nyíltságáról: „Egy gázai szimpóziumon Imád al-Faludzsi kommunikácós miniszter megerősítette, hogy a Palesztin Hatóság attól a pillanattól kezdte meg az előkészületeket a jelenlegi intifáda kirobbantására, hogy a Camp David-i tárgyalások befejeződtek, és ezt magának Arafat elnöknek az utasításaival összhangban tette. Faludzsi úr a továbbiakban azt állította, hogy Arafat az intifádát a tárgyalásokon az elnémíthatatlan palesztin álláspont magasabb fokozataként indította el, és nem csupán tiltakozásnak szánta Ariel Saron izraeli ellenzéki vezető Szikla-mecsetnél tett látogatása ellen.” Más arab forrásokból kitűnik, hogy a palesztin elnök már jóval korábban mérlegelte a fegyveres harcot: egy Ramallahban, a Fatah ifjúsága előtt mondott beszédében Arafat „utalt arra, hogy a palesztin nép valószínűleg az intifádaopció mellett dönt” — az eseményről 2000. április 3-án számolt be az al-Mudzsahid című lap. A palesztin biztonsági erők havilapjában, az al- Sahadában pedig 2000 júliusában már ez volt olvasható: „Az Abu Amar (Jasszer Arafat) parancsnok és szimbólum által vezetett tárgyalóküldöttségtől a rendes palesztin népig — legyetek készen. A harc Jeruzsálemért megkezdődött.” A volt amerikai szenátor, George Mitchell által vezetett tényfeltáró bizottság 2001. április 30-án elkészült jelentése nem találta ugyan egyértelmű bizonyítékát annak, hogy a Palesztin Hatóság tudatosan eltervezte volna az új intifádát, azt viszont megállapította, hogy nem a Saron-látogatás volt a kiváltó ok, és a Palesztin Hatóság nem tett hathatós lépéseket a tüntetések, az erőszak megfékezésére. A Mitchell-jelentés határozottan leszögezte, hogy a tárgyalások előrehaladásának feltétele az erőszak azonnali leállítása és a terrorizmus elítélése. Az izraeli kormány saját állítása szerint azóta is keresi a palesztin partnert a Mitchelljelentés négy pontjának teljesítésére. A négy pont: a) az erőszak beszüntetése; b) egy fegyverszüneti időszak betartása; c) kölcsönös bizalomerősítő lépések meghozatala; d) a béketárgyalások felújítása. Izraelt a bizottság felszólította, hogy fagyassza be a települések bővítését, ezt anno Barak és Saron is megígérte. Nyilvánvaló, hogy bármilyen pártállású izraeli vezetésnek nehéz dolga lenne a jobboldali telepesekkel. A rendezési szándék azonban bizonyítottan megvolt, és ha véget érne a merénylethullám, újra tárgyalóasztal mellett lehetne ésszerű, kölcsönös kompromisszumokról tárgyalni. A „harc Jeruzsálemért” nem ismert kegyelmet. A Palesztin Hatóság az utcára vitte a gyerekeket és a tinédzsereket, kiengedte a börtönökből korábbi szélsőséges kihívóit, az Izrael által körözött ismert terroristákat, és többé-kevésbé szervezetten koordinálta a „spontán” utcai harcokat, kő- és Molotov-koktéldobálásokat, gyújtogatásokat. Ezzel egy időben a PA felhatalmazta a Tanzimot, az Arafat által irányított Fatah-milíciát, hogy kezdje meg a fegyveres harcot izraeli katonák és civilek ellen. A terror integrációja Közvetlen Fatah-irányítás alatt alakult meg az al-Aksza Mártírjainak Brigádja, az utóbbi hónapok leghírhedtebb terrorszervezete. A hivatalos palesztin médiákban, a mecsetekben, óvodákban és iskolákban példátlan Izrael-ellenes, zsidógyűlölő és holokauszttagadó uszítás kezdődött, amely érvkészletében nemegyszer merített a „Cion bölcseinek jegyzőkönyveiből”. Nablusz, Ramallah, Betlehem utcáin egyszerre megjelentek a zöld iszlám lobogók, az iráni, iraki, szaúdi jelvények. A korábban csupán nacionalista Arafat az őt is fenyegető fundamentalizmust azzal próbálta leszerelni, hogy látszólag az élére állt. Remélve, hogy a tárgyalások és a harcok kombinálásával többet érhet el, mint csak tárgyalásokkal. Ehelyett az intifáda 19 hónapja alatt meggyilkoltak csaknem négyszáz izraelit, több mint 1200 palesztint, és a béke távolabb van, mint valaha. Izrael az első időszakban többnyire a feltételezett terroristák „egyéni” likvidálásának takitikáját választotta, az utóbbi egy évben azonban többször időlegesen bevonult a menekülttáborokba, és kísérelte meg szisztematikusan feltérképezni a szervezett erőszak struktúráit. Mostanában a két területet elválasztó, Gázában jól bevált kerítés, illetve pufferzóna kialakítása van napirenden. A második intifáda három dologban különbözik az elsőtől: az erőszak, a hidegvérű öngyilkos terror új minőségét vezette be; a politikai követelések mellett irracionális, fanatikus, vallási retorikájú, az emberi életet nem tisztelő ideológiákat hangoztat; végül a külföldi arab államok (Irak, Irán) és szervezetek (al- Kaida) által szponzorált, korábban marginálisabb szerepet betöltő fundamentalista terrorszervezetek elválaszthatatlanok lettek a Palesztin Hatóság infrastruktúrájától. Az 1993-as oslói békefolyamat idején a jeruzsálemi kormány a PFSZ-ben még a radikalizálódó iszlám mozgalmakban ellenérdekelt, azt kezelni tudó szervezetet látott. A helyzet azóta gyökeresen megváltozott: tavaly decemberben, a 27 civil életet követelő jeruzsálemi és haifai merényletek után a kormány közölte, hogy a Palesztin Hatóság „a terrorizmust támogató entitás.” Ezt Izrael arra is alapozhatja, hogy a PFSZ Oslo óta legalább négyszer tárgyalt a Hamasszal, a fegyveres iszlám ellenzékkel való kiegyezés céljából, sőt a két szervezet fegyveres szárnya hatpontos együttműködési megállapodást is aláírt 1994 áprilisában, Gázában. A Jerusalem Center for Public Affairs információja szerint Arafat 1997 márciusában négyszer is találkozott a Hamasz vezetőivel, akik azzal a benyomással távoztak a tárgyalásokról, hogy lényegében zöld utat kaptak az Izrael elleni merényleteikhez. A kooperációnál is súlyosabb fejlemény az integráció: az, hogy legkésőbb 2000 óta az első intifáda, 1987 idején alapított Hamasz és az ugyancsak Irán által szponzorált Iszlám Dzsihád személyi kapcsolatokon keresztül szervezetileg összefonódott a PA-val, a PFSZ-szel, a Fatah által irányított Tanzimmal és Arafat személyes biztonsági szolgálatával, a PFSZ nyolcvanas évekbeli, libanoni száműzetésében létrehozott 17-es Egységgel. A „munkamegosztás” úgy nézett ki, hogy a Tanzim és a 17-es Egység az elfoglalt területeken, míg a Hamasz és az Iszlám Dzsihád az 1967- es határokon belül, tehát izraeli területen gyilkolt civileket. „Elképesztő, hogy a Hamasz terroristaszervezet a racionális tények szempontjából céltalan erőszakot gyakorol. Természetesen állítják, és minden kiáltványukban hangsúlyozzák, létezik céljuk: megszabadítani egész Palesztinát a zsidóktól, vagyis megsemmisíteni Izraelt(...) A cél minden racionalizmust nélkülöz, ha egyáltalán célnak lehet nevezni olyan tevékenységet, amely más nép meggyilkolására és más állam megsemmisítésére irányul” — vélekedett Rashwan Mohamed filozófus. Az irracionalitás diadala Az intifáda idején, 2001 márciusában jött létre Ramallahban a Hamasz és a 17-es Egység első közös szervezete, amely Észak-Jeruzsálemben tervezett merényleteket, míg a Fatah és az Iszlám Dzsihád közös, dzsenini szervezete Afulában támadott meg izraeli civileket tavaly novemberben. Csatlakozott még a terrorhálózatához a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet is. A libanoni Hezbollah (Isten Pártja), amely az utóbbi hónapokban ismételten támadta Izrael északi határait, több akció során is együttműködött a 17-es Egységgel. Irak pedig olyan szervezeteket irányít, finanszíroz és képez katonailag, mint az Abu Abbasz vezette Palesztin Felszabadítási Front (PLF). Izrael az elmúlt évben többször is megpróbálta a világ (főleg az Európai Unió) figyelmét felhívni arra, hogy tények bizonyítják: a Palesztin Hatóság része a nemzetközi terrorhálózatnak. Ez év elején Izrael a Vörös-tengeren elfogta a Karíne A nevű hajót, amelyen ötven tonna iráni fegyvert (így tankelhárító rakétákat, katyusákat, gránátokat) próbáltak Gázába csempészni, egy állítólag Moszkvában kötött palesztin-iráni titkos paktum keretében. A hajó kapitánya nyíltan, Arafat egy későbbi levelében áttételesen elismerte a palesztin vezetés felelősségét a Karínel-ügyben. Április elején az izraeli hadsereg olyan (a palesztinok által hamisítványnak nevezett) dokumentumokat, elszámolási listákat talált Arafat ramallahi irodáiban, amelyek szerintük kétséget sem hagynak afelől, hogy a PA, illetve Arafat finanszírozza és hagyja jóvá a Fatah irányítású al- Aksza Mártírjainak Brigádja véres merényleteit. A brigádok vezetője az Izrael által nemrég elfogott, perére váró, egy időben Arafat lehetséges utódaként számon tartott Marvan Barguti, Ciszjordánia Tanzim Milíciáinak főnöke, akinek kulcsszerepe volt magának az intifádának a kirobbantásában is. Az Akbar al-Halil című lap szerint Barguti már 2000 márciusában erőszakos konfrontációt hirdetett a tárgyalások nyomatékosítására. Arafat ramallahi lakóhelyén, a Mukata házban volt az irodája Fuad Subakinak, a palesztin biztonsági szolgálat egyik pénzügyi vezetőjének, a Karine A-ügy egyik főszereplőjének. Hivatalos izraeli források szerint az Arafat egyik helyettesének számító Subaki személyesen felelt a számtalan merénylet elkövetéséért felelős al-Aksza Brigádok finanszírozásáért, ezt támasztja alá, hogy neki címezték az említett elszámolási listákat. Nehezen tartható tehát az az álláspont, hogy Arafatnak nincs köze az új palesztin terrorhullámhoz. Egy tavaly júniusban, Gázában készült felmérés szerint a lakosok 78 százaléka támogatja az öngyilkos merényleteket, ugyanakkor 60 százaléka béketárgyalásokat is szorgalmaz. Érdekes ellentmondás, ami azonban amellett szól, hogy egy új, Arafat utáni mérsékelt palesztin vezetésnek lenne támogatottsága, ha valóban meg akarna állapodni az izraeliekkel. Aggodalomra adhat viszont okot, hogy miközben Washington Irak megtámadását fontolgatja, a Jane’s biztonságpolitikai intézet honlapja szerint a palesztin terror egyik „fő szponzorában”, Iránban kezd erősödni az érzés: Izrael elpusztítható. A válság racionális, tárgyalóasztal melletti rendezést kíván, ennek azonban a terror a legfőbb akadálya. Akár a szaúdi, akár az európai (egyelőre körvonalazatlan) béketerv kerül a jövőben a közel-keleti diplomácia asztalára, az már most látszik, hogy a problémahalmaz négy kulcsterületéből kettőben Izraelnek kell lépnie (a maradék területek átadása, a zsidó települések sorsának ügyében), kettőben a palesztinoknak kell engedniük (a menekültügyben és Jeruzsálem kérdésében, a Camp David-i tervezet értelmében). A harc azonban már régen nem csak területekről, két nép államiságáról szól. A napi szintű öngyilkos merényletek legfelsőbb szintű jóváhagyásával az egyre fundamentalistább palesztin vezetés nemcsak Izraelnek, hanem a józan észnek is hadat üzent, amelynek következményei még beláthatatlanok. Cikkünk forrásai: BBC, CNN, Electronic lntifada.net, Haaretz, Honestreporting. com, Jerusalem Post, Middle East Media Research Institute, New York Times, Palestine News Agency, Palestinian Media Watch, politikaforum.hu., Time) Palesztin fegyveresek harci készültségben a gázai övezetben FOTÓ: REUTERS - SUHAIB SALEM Letartóztatott palesztinok egy izraeli harckocsi előtt Ramallahban FOTÓ: REUTERS - BALOGH LÁSZLÓ NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚNIUS 1., SZOMBAT 23 Az ENSZ és Izrael: a dzsenini példa A világszervezet és a zsidó állam között hosszú évek óta feszült a viszony. A jeruzsálemi kormány úgy látja, hogy az ENSZ Közgyűlése és Biztonsági Tanácsa (BT) csupán az arab államok, illetve különféle Izrael-ellenes alkalmi koalíciók indítványainak többnyire kontroll nélküli - fóruma, amelyeket leginkább az Egyesült Államok határozott kiállása tud féken tartani vagy megvétózni. Sajátságos tény, hogy a közgyűlés 1967 és 1988 között 429 Izrael-ellenes határozatot hozott, és 321-szer marasztalta el a zsidó államot - arab államot vagy szervezetet egyszer sem. ENSZ-határozatok többször is „rasszizmusnak” nevezték Izrael államalkotó nemzeti eszméjét, a cionizmust, tavaly szeptemberben pedig Durbanben, az emberi jogokról szóló ENSZ-konferencián Izrael „cionista rasszizmusa” lehetett az egyik fő téma. A dzsenini menekülttáborban történt harcok kapcsán az ENSZ emberi jogi bizottsága az idén áprilisban, a közgyűlés május elején ismételten elmarasztalta és magyarázkodásra késztette Izraelt, miután arab államok és több nyugati ország, valamint prominens EU-vezetők többezres „mészárlás”, „vérfürdő” elkövetésével, „háborús bűncselekményekkel” vádolták. Kritika érte Izraelt amiatt is, hogy nem hajlandó együttműködni az ENSZ tényfeltáró csoportjával. A világszervezet közgyűlése előbb ítélte el határozatban Izraelt, és csak utána döntött úgy: elkezd tájékozódni arról, mi történt április első felében, 12 napon át a dzsenini menekülttáborban. Az eddig napvilágra került tények egyértelműen bizonyítják: a Védőpajzs hadművelet során valóban történtek komoly izraeli túlkapások, tudatos kegyetlenségek, mészárlások azonban nem. Ezt támasztja alá a Human Rights Watch jelentése, valamint a Time magazin, az Economist és a Jerusalem Post több helyszíni, tényfeltáró riportja is. „Dzsenin mítosza megragadta a palesztin nemzeti pszichét” - írta a Jerusalem Post, figyelmeztetve, hogy a város neve a jövőben hamis tényekre alapozva válhat a palesztin nemzeti ellenállás szimbólumává. Politikai hovatartozástól függetlenül egyre több izraeli és nyugati publicista úgy látja: Dzsenin nemcsak mítosz, hanem szimbólum is. Szimbóluma a világszervezet kettős mércéjének, elfogultságának, amely nem hajlandó meglátni, hogy Izrael önvédelmi háborút folytat a szuicid terrorizmus ellen. Április elején, amikor a második intifáda öngyilkos merényleteinek száma a száz felé közelített, az izraeli hadsereg úgy döntött: egy év után újra bevonul abba a két menekülttáborba (Dzseninbe és Nabluszba), ahol a száz merényletből kéttucatnyit megszerveztek és végrehajtottak, ötöt pedig éppen elterveztek. A cél az ismert terroristák felkutatása volt, kész névlistákkal. (Az izraeli civileket napi szinten fenyegető terror ugyanis főként az ENSZ-felügyelet alá tartozó menekülttáborokból jön.) A hadsereg nem a légibombázás, hanem a szárazföldi csapatok házról házra járásának taktikáját követte, épp a civil lakosság megkímélése céljából. A tábor Hamasz és Iszlám Dzsihád-zászlós terein egyen- és civil ruhás palesztin fegyveresek robbanószeres csapdákkal és a fél Közel-Keletről beszerzett fegyverarzenállal várták az izraeli katonákat. Napokig tartott a tűzpárbaj. A végeredmény: 54 halott és 49 eltűnt palesztin, 23 halott izraeli katona, több száz sebesült, az 1896-ból 130 megsemmisült, felrobbant épület. Izrael alapvetően azért nem volt hajlandó kooperálni az ENSZ-szel Dzsenin ügyében, mert attól tartott, hogy a tényfeltáró bizottság az arab fél által konstruált valóságot, a kezdettől hangoztatott „mészárlást” fogadja el. Ráadásul a tényfeltáró missziónak nem volt tárgya az izraeli katonai akciót kiváltó szervezett palesztin terror. Az ENSZ-bizottság tagjai humanitárius szakértők, akiknek nem szakterületük a terrorizmus, illetve az ellene folytatott háború, így félő volt, hogy csupán ok és okozat összekeverését intézményesítik. Apró adalék a bizottság „elfogulatlanságához”: egyik tagja, Cornelio Sommaruga, még a Nemzetközi Vöröskereszt volt elnökeként, a Dávid-csillagot a horogkereszthez hasonlította.