Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-03 / 127. szám

hogy hetven mártírunkat adjuk minden mártírjukért cserébe ebben a kampány­ban, mert ez a mi szent földünk. A harc folytatódik” - közölte a palesztin elnök. A Palestinian Media Watch honlapján található idézetgyűjteményből is kide­rül: Imád al-Faludzsi palesztin kommu­nikációs miniszter 2001. március 3-án az al-Zafír című lapnak elismerte: „Té­ved, aki azt hiszi, hogy az intifáda Saronnak az al-Aksza mecsetnél tett, megvetett látogatása miatt tört ki(...) Ezt az intifádát előre eltervezték, amióta csak Arafat elnök visszatért a Camp David-i megbeszélésekről.” Az al-Ayyam című lap már 2000. de­cember 6-án beszámolt a palesztin poli­tikus szokatlan nyíltságáról: „Egy gázai szimpóziumon Imád al-Faludzsi kom­­munikácós miniszter megerősítette, hogy a Palesztin Hatóság attól a pillanat­tól kezdte meg az előkészületeket a je­lenlegi intifáda kirobbantására, hogy a Camp David-i tárgyalások befejeződtek, és ezt magának Arafat elnöknek az uta­sításaival összhangban tette. Faludzsi úr a továbbiakban azt állította, hogy Arafat az intifádát a tárgyalásokon az elnémít­­hatatlan palesztin álláspont magasabb fokozataként indította el, és nem csupán tiltakozásnak szánta Ariel Saron izraeli ellenzéki vezető Szikla-mecsetnél tett látogatása ellen.” Más arab forrásokból kitűnik, hogy a palesztin elnök már jóval korábban mérlegelte a fegyveres harcot: egy Ramallahban, a Fatah ifjúsága előtt mondott beszédében Arafat „utalt arra, hogy a palesztin nép valószínűleg az intifádaopció mellett dönt” — az ese­ményről 2000. április 3-án számolt be az al-Mudzsahid című lap. A palesztin biztonsági erők havilapjában, az al- Sahadában pedig 2000 júliusában már ez volt olvasható: „Az Abu Amar (Jasszer Arafat) parancsnok és szimbó­lum által vezetett tárgyalóküldöttségtől a rendes palesztin népig — legyetek készen. A harc Jeruzsálemért megkez­dődött.” A volt amerikai szenátor, George Mitchell által vezetett tényfeltáró bizott­ság 2001. április 30-án elkészült jelenté­se nem találta ugyan egyértelmű bizo­nyítékát annak, hogy a Palesztin Ható­ság tudatosan eltervezte volna az új intifádát, azt viszont megállapította, hogy nem a Saron-látogatás volt a kivál­tó ok, és a Palesztin Hatóság nem tett hathatós lépéseket a tüntetések, az erő­szak megfékezésére. A Mitchell-jelentés határozottan le­szögezte, hogy a tárgyalások előrehala­dásának feltétele az erőszak azonnali le­állítása és a terrorizmus elítélése. Az iz­raeli kormány saját állítása szerint azóta is keresi a palesztin partnert a Mitchell­­jelentés négy pontjának teljesítésére. A négy pont: a) az erőszak beszünte­tése; b) egy fegyverszüneti időszak be­tartása; c) kölcsönös bizalomerősítő lépések meghozatala; d) a béketárgya­lások felújítása. Izraelt a bizottság felszólította, hogy fagyassza be a települések bővítését, ezt anno Barak és Saron is megígérte. Nyil­vánvaló, hogy bármilyen pártállású izra­eli vezetésnek nehéz dolga lenne a jobb­oldali telepesekkel. A rendezési szándék azonban bizonyítottan megvolt, és ha véget érne a merénylethullám, újra tár­gyalóasztal mellett lehetne ésszerű, köl­csönös kompromisszumokról tárgyalni. A „harc Jeruzsálemért” nem ismert kegyelmet. A Palesztin Hatóság az utcá­ra vitte a gyerekeket és a tinédzsereket, kiengedte a börtönökből korábbi szélső­séges kihívóit, az Izrael által körözött is­mert terroristákat, és többé-kevésbé szervezetten koordinálta a „spontán” ut­cai harcokat, kő- és Molotov-koktél­­dobálásokat, gyújtogatásokat. Ezzel egy időben a PA felhatalmazta a Tanzimot, az Arafat által irányított Fatah-milíciát, hogy kezdje meg a fegyveres harcot izraeli katonák és civilek ellen. A terror integrációja Közvetlen Fatah-irányítás alatt alakult meg az al-Aksza Mártírjainak Brigádja, az utóbbi hónapok leghírhedtebb terror­szervezete. A hivatalos palesztin médi­ákban, a mecsetekben, óvodákban és is­kolákban példátlan Izrael-ellenes, zsidó­gyűlölő és holokauszttagadó uszítás kezdődött, amely érvkészletében nem­egyszer merített a „Cion bölcseinek jegyzőkönyveiből”. Nablusz, Ramallah, Betlehem utcáin egyszerre megjelentek a zöld iszlám lo­bogók, az iráni, iraki, szaúdi jelvények. A korábban csupán nacionalista Arafat az őt is fenyegető fundamentalizmust azzal próbálta leszerelni, hogy látszólag az élére állt. Remélve, hogy a tárgyalá­sok és a harcok kombinálásával többet érhet el, mint csak tárgyalásokkal. Ehe­lyett az intifáda 19 hónapja alatt meg­gyilkoltak csaknem négyszáz izraelit, több mint 1200 palesztint, és a béke tá­volabb van, mint valaha. Izrael az első időszakban többnyire a feltételezett terroristák „egyéni” likvidá­lásának takitikáját választotta, az utóbbi egy évben azonban többször időlegesen bevonult a menekülttáborokba, és kísé­relte meg szisztematikusan feltérképez­ni a szervezett erőszak struktúráit. Mos­tanában a két területet elválasztó, Gázá­ban jól bevált kerítés, illetve pufferzóna kialakítása van napirenden. A második intifáda három dologban különbözik az elsőtől: az erőszak, a hi­degvérű öngyilkos terror új minőségét vezette be; a politikai követelések mel­lett irracionális, fanatikus, vallási retori­­kájú, az emberi életet nem tisztelő ideo­lógiákat hangoztat; végül a külföldi arab államok (Irak, Irán) és szervezetek (al- Kaida) által szponzorált, korábban mar­­ginálisabb szerepet betöltő fundamenta­lista terrorszervezetek elválaszthatat­lanok lettek a Palesztin Hatóság infra­struktúrájától. Az 1993-as oslói békefolyamat idején a jeruzsálemi kormány a PFSZ-ben még a radikalizálódó iszlám mozgalmakban ellenérdekelt, azt kezelni tudó szerveze­tet látott. A helyzet azóta gyökeresen megváltozott: tavaly decemberben, a 27 civil életet követelő jeruzsálemi és hai­­fai merényletek után a kormány közölte, hogy a Palesztin Hatóság „a terrorizmust támogató entitás.” Ezt Izrael arra is ala­pozhatja, hogy a PFSZ Oslo óta legalább négyszer tárgyalt a Hamasszal, a fegy­veres iszlám ellenzékkel való kiegyezés céljából, sőt a két szervezet fegyveres szárnya hatpontos együttműködési meg­állapodást is aláírt 1994 áprilisában, Gázában. A Jerusalem Center for Public Affairs információja szerint Arafat 1997 márci­usában négyszer is találkozott a Hamasz vezetőivel, akik azzal a benyomással tá­voztak a tárgyalásokról, hogy lényegé­ben zöld utat kaptak az Izrael elleni me­rényleteikhez. A kooperációnál is súlyosabb fejle­mény az integráció: az, hogy legkésőbb 2000 óta az első intifáda, 1987 idején alapított Hamasz és az ugyancsak Irán által szponzorált Iszlám Dzsihád szemé­lyi kapcsolatokon keresztül szervezeti­leg összefonódott a PA-val, a PFSZ-szel, a Fatah által irányított Tanzimmal és Arafat személyes biztonsági szolgálatá­val, a PFSZ nyolcvanas évekbeli, liba­noni száműzetésében létrehozott 17-es Egységgel. A „munkamegosztás” úgy nézett ki, hogy a Tanzim és a 17-es Egy­ség az elfoglalt területeken, míg a Hamasz és az Iszlám Dzsihád az 1967- es határokon belül, tehát izraeli területen gyilkolt civileket. „Elképesztő, hogy a Hamasz terroris­taszervezet a racionális tények szem­pontjából céltalan erőszakot gyakorol. Természetesen állítják, és minden kiált­ványukban hangsúlyozzák, létezik cél­juk: megszabadítani egész Palesztinát a zsidóktól, vagyis megsemmisíteni Izraelt(...) A cél minden racionalizmust nélkülöz, ha egyáltalán célnak lehet ne­vezni olyan tevékenységet, amely más nép meggyilkolására és más állam meg­semmisítésére irányul” — vélekedett Rashwan Mohamed filozófus. Az irracionalitás diadala Az intifáda idején, 2001 márciusában jött létre Ramallahban a Hamasz és a 17-es Egység első közös szervezete, amely Észak-Jeruzsálemben tervezett merény­leteket, míg a Fatah és az Iszlám Dzsihád közös, dzsenini szervezete Afulában tá­madott meg izraeli civileket tavaly no­vemberben. Csatlakozott még a terror­há­lózatához a Népi Front Palesztina Felsza­badításáért nevű szervezet is. A libanoni Hezbollah (Isten Pártja), amely az utóbbi hónapokban ismételten támadta Izrael északi határait, több akció során is együttműködött a 17-es Egységgel. Irak pedig olyan szervezeteket irányít, finan­szíroz és képez katonailag, mint az Abu Abbasz vezette Palesztin Felszabadítási Front (PLF). Izrael az elmúlt évben többször is megpróbálta a világ (főleg az Európai Unió) figyelmét felhívni arra, hogy té­nyek bizonyítják: a Palesztin Hatóság része a nemzetközi terrorhálózatnak. Ez év elején Izrael a Vörös-tengeren elfogta a Karíne A nevű hajót, amelyen ötven tonna iráni fegyvert (így tankelhárító ra­kétákat, katyusákat, gránátokat) próbál­tak Gázába csempészni, egy állítólag Moszkvában kötött palesztin-iráni tit­kos paktum keretében. A hajó kapitánya nyíltan, Arafat egy későbbi levelében át­tételesen elismerte a palesztin vezetés felelősségét a Karíne­l-ügyben. Április elején az izraeli hadsereg olyan (a palesztinok által hamisítványnak neve­zett) dokumentumokat, elszámolási listá­kat talált Arafat ramallahi irodáiban, amelyek szerintük kétséget sem hagynak afelől, hogy a PA, illetve Arafat finanszí­rozza és hagyja jóvá a Fatah irányítású al- Aksza Mártírjainak Brigádja véres me­rényleteit. A brigádok vezetője az Izrael által nemrég elfogott, perére váró, egy időben Arafat lehetséges utódaként szá­mon tartott Marvan Barguti, Ciszjordánia Tanzim Milíciáinak főnöke, akinek kulcs­szerepe volt magának az intifádának a ki­robbantásában is. Az Akbar al-Halil című lap szerint Barguti már 2000 márciusában erősza­kos konfrontációt hirdetett a tárgyalások nyomatékosítására. Arafat ramallahi la­kóhelyén, a Mukata házban volt az iro­dája Fuad Subakinak, a palesztin bizton­sági szolgálat egyik pénzügyi vezetőjé­nek, a Karine A-ügy egyik főszereplőjé­nek. Hivatalos izraeli források szerint az Arafat egyik helyettesének számító Subaki személyesen felelt a számtalan merénylet elkövetéséért felelős al-Aksza Brigádok finanszírozásáért, ezt támaszt­ja alá, hogy neki címezték az említett el­számolási listákat. Nehezen tartható te­hát az az álláspont, hogy Arafatnak nincs köze az új palesztin terrorhullámhoz. Egy tavaly júniusban, Gázában ké­szült felmérés szerint a lakosok 78 szá­zaléka támogatja az öngyilkos merény­leteket, ugyanakkor 60 százaléka béke­tárgyalásokat is szorgalmaz. Érdekes el­lentmondás, ami azonban amellett szól, hogy egy új, Arafat utáni mérsékelt pa­lesztin vezetésnek lenne támogatottsága, ha valóban meg akarna állapodni az iz­raeliekkel. Aggodalomra adhat viszont okot, hogy miközben Washington Irak megtá­madását fontolgatja, a Jane’s biztonság­­politikai intézet honlapja szerint a pa­lesztin terror egyik „fő szponzorában”, Iránban kezd erősödni az érzés: Izrael elpusztítható. A válság racionális, tárgyalóasztal melletti rendezést kíván, ennek azonban a terror a legfőbb akadálya. Akár a szaúdi, akár az európai (egyelőre körvonalazat­­lan) béketerv kerül a jövőben a közel-ke­leti diplomácia asztalára, az már most lát­szik, hogy a problémahalmaz négy kulcs­­területéből kettőben Izraelnek kell lépnie (a maradék területek átadása, a zsidó tele­pülések sorsának ügyében), kettőben a palesztinoknak kell engedniük (a mene­kültügyben és Jeruzsálem kérdésében, a Camp David-i tervezet értelmében). A harc azonban már régen nem csak területekről, két nép államiságáról szól. A napi szintű öngyilkos merényletek legfelsőbb szintű jóváhagyásával az egyre fundamentalistább palesztin veze­tés nemcsak Izraelnek, hanem a józan észnek is hadat üzent, amelynek követ­kezményei még beláthatatlanok. Cikkünk forrásai: BBC, CNN, Electronic lntifada.net, Haaretz, Honestreporting. com, Jerusalem Post, Middle East Media Research Institute, New York Times, Pales­­tine News Agency, Palestinian Media Watch, politikaforum.hu., Time) Palesztin fegyveresek harci készültségben a gázai övezetben FOTÓ: REUTERS - SUHAIB SALEM Letartóztatott palesztinok egy izraeli harckocsi előtt Ramallahban FOTÓ: REUTERS - BALOGH LÁSZLÓ NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚNIUS 1., SZOMBAT 23 Az ENSZ és Izrael: a dzsenini példa A világszervezet és a zsidó állam között hosszú évek óta feszült a viszony. A jeruzsálemi kormány úgy látja, hogy az ENSZ Közgyűlése és Biztonsági Ta­nácsa (BT) csupán az arab államok, illetve különféle Izrael-ellenes alkalmi koalíciók indítványainak­­ többnyire kontroll nélküli - fóruma, amelyeket leginkább az Egyesült Államok határozott kiállása tud féken tartani vagy megvétózni. Sajátságos tény, hogy a közgyűlés 1967 és 1988 között 429 Izrael-ellenes határozatot hozott, és 321-szer marasztalta el a zsidó államot - arab államot vagy szervezetet egyszer sem. ENSZ-határozatok többször is „rasszizmusnak” nevezték Izrael államalkotó nemzeti eszméjét, a cionizmust, tavaly szeptemberben pedig Durbanben, az emberi jogokról szóló ENSZ-kon­­ferencián Izrael „cionista rasszizmusa” lehetett az egyik fő téma. A dzsenini menekülttáborban történt harcok kapcsán az ENSZ emberi jogi bizottsága az idén áprilisban, a közgyűlés május elején ismételten elmarasztal­ta és magyarázkodásra késztette Izraelt, miután arab államok­­ és több nyuga­ti ország, valamint prominens EU-vezetők­­ többezres „mészárlás”, „vérfür­dő” elkövetésével, „háborús bűncselekményekkel” vádolták. Kritika érte Izra­elt amiatt is, hogy nem hajlandó együttműködni az ENSZ tényfeltáró csoport­jával. A világszervezet közgyűlése előbb ítélte el határozatban Izraelt, és csak utána döntött úgy: elkezd tájékozódni arról, mi történt április első felében, 12 napon át a dzsenini menekülttáborban. Az eddig napvilágra került tények egyértelműen bizonyítják: a Védőpajzs hadművelet során valóban történtek komoly izraeli túlkapások, tudatos kegyet­lenségek, mészárlások azonban nem. Ezt támasztja alá a Human Rights Watch jelentése, valamint a Time magazin, az Economist és a Jerusalem Post több helyszíni, tényfeltáró riportja is. „Dzsenin mítosza megragadta a palesztin nemzeti pszichét” - írta a Jerusalem Post, figyelmeztetve, hogy a város neve a jövőben hamis tényekre alapozva válhat a palesztin nemzeti ellenállás szimbó­lumává. Politikai hovatartozástól függetlenül egyre több izraeli és nyugati pub­licista úgy látja: Dzsenin nemcsak mítosz, hanem szimbólum is. Szimbóluma a világszervezet kettős mércéjének, elfogultságának, amely nem hajlandó meg­látni, hogy Izrael önvédelmi háborút folytat a szuicid terrorizmus ellen. Április elején, amikor a második intifáda öngyilkos merényleteinek száma a száz felé közelített, az izraeli hadsereg úgy döntött: egy év után újra bevonul abba a két menekülttáborba (Dzseninbe és Nabluszba), ahol a száz merénylet­ből kéttucatnyit megszerveztek és végrehajtottak, ötöt pedig éppen eltervez­tek. A cél az ismert terroristák felkutatása volt, kész névlistákkal. (Az izraeli civileket napi szinten fenyegető terror ugyanis főként az ENSZ-felügyelet alá tartozó menekülttáborokból jön.) A hadsereg nem a légibombázás, hanem a szárazföldi csapatok házról házra járásának taktikáját követte, épp a civil la­kosság megkímélése céljából. A tábor Hamasz­ és Iszlám Dzsihád-zászlós te­rein egyen- és civil ruhás palesztin fegyveresek robbanószeres csapdákkal és a fél Közel-Keletről beszerzett fegyverarzenállal várták az izraeli katonákat. Napokig tartott a tűzpárbaj. A végeredmény: 54 halott és 49 eltűnt palesztin, 23 halott izraeli katona, több száz sebesült, az 1896-ból 130 megsemmisült, felrobbant épület. Izrael alapvetően azért nem volt hajlandó kooperálni az ENSZ-szel Dzsenin ügyében, mert attól tartott, hogy a tényfeltáró bizottság az arab fél ál­tal konstruált valóságot, a kezdettől hangoztatott „mészárlást” fogadja el. Rá­adásul a tényfeltáró missziónak nem volt tárgya az izraeli katonai akciót kivál­tó szervezett palesztin terror. Az ENSZ-bizottság tagjai humanitárius szakér­tők, akiknek nem szakterületük a terrorizmus, illetve az ellene folytatott hábo­rú, így félő volt, hogy csupán ok és okozat összekeverését intézményesítik. Apró adalék a bizottság „elfogulatlanságához”: egyik tagja, Cornelio Sommaruga, még a Nemzetközi Vöröskereszt volt elnökeként, a Dávid-csilla­­got a horogkereszthez hasonlította.

Next