Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-19 / 219. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. SZEPTEMBER 19., CSÜTÖRTÖK S­eres László kérdőjel nélkül adta a fenti címet cikkének (augusztus 29.), melynek lényege, hogy „a világ (a most folyó johannesburgi konferencia ellené­re?) nem fejlődik rossz irányba”. A „fenntartható fejlődés” a definíció sze­rint az, ami „a jelen szükségleteit úgy elégíti ki, hogy nem veszélyezteti a jövő generációinak megélhetését”. Seres sze­rint ez a „mai világ” ilyen. A johannes­burgi találkozó kiindulási pontjai pedig „megkérdőjelezhetők”. Ez alatt Seres nyilvánvalóan elsősorban az 1997. évi kiotói klímacsúcson elfoga­dott egyezményt (KP) érti. Ez - felismer­ve a felmelegedés veszélyeit - az üveg­­házgázok (ÜG) kibocsátásának csökken­tését írta elő a fejlett országok számára. A KP-t a többség (nagyjából az EU-val együtt mi is) csak nagy késéssel, az idén ratifikálta. A gondot a fő szennyező, az USA kilépése jelenti, amit Bush az emis­sziócsökkentésnek „a gazdaságra gyako­rolt káros hatásával” indokol. A KP a Klímaváltozás Kormányközi Bizottságának (IPCC) a jelentésein ala­pult. Az IPCC-t az ENSZ hozta létre, s jelentései több tucat ország legjobb szakembereinek, mintegy 2000 (!) tudós­nak a hozzájárulásával készülnek, alapjai a világ legrangosabb folyóirataiban meg­jelent, szaklektorok ellenőrizte publiká­ciók és speciális kiadványok. Az ENSZ szakértői szerint a legutóbbi (2000. no­vemberi) jelentés minden idők legrészle­tesebb és legátfogóbb munkája volt. E je­lentés lényege három állítás: a globális felmelegedés tény­ oka az emberi tevé­kenység (a fosszilis tüzelőanyagok okoz­ta légköri szennyeződés), és hatásai ká­rosak a környezetre. A fenti állítások alá­támasztására az utolsó öt évben, Kiotó óta is rengeteg bizonyíték gyűlt össze. Az elmúlt 120 év átlagosan 0,6 Celsius­­foknyi melegedése, a sarki jégtakaró csökkenése, a gleccserek visszahúzódása, a tengerek felső rétegeiben mért milliónyi vízhőmérsékleti adat, a kontinentális szik­laágyakban végzett mélyfúrások és az utóbbi kétszáz év légkörihőmérséklet-mé­­rései­­ cáfolhatatlan bizonyítékok. A szén-dioxid mennyiségének növe­kedésével kapcsolatos, egyre „üveghá­zibb” klíma jelei többek között: a szélső­séges időjárási események növekvő gya­korisága és hevessége egyes régiókban (pl. az USA-ban), az éjszakai és téli hő­­mérsékleti minimumok gyakoriságának gyors növekedése (amit az üvegházi me­legedés „ujjlenyomatának” neveznek). A káros időjárási hatásokról naponta olvashatunk, ritkábban arról, hogy az utóbbi 50 évben 300 000 faj pusztult ki a földön, hogy a melegedés az állati és nö­vényi kártevők és a betegségek fékezhe­­tetlen elterjedéséhez vezethet, hogy a tengerszint emelkedése beláthatatlan kö­vetkezményekkel járhat stb. Bush sem tarthatta tovább azt az olaj­bárói által sugallt álláspontot, hogy „nem létezik olyasmi, mint globális felmelege­dés”. Kivált, miután saját akadémiája még az IPCC-nél is súlyosabb következ­ményeket prognosztizált az USA-ra néz­ve. Egy titkos, de kiszivárogtatott kor­mányzati manőverrel az idén Bush meg­változtatta álláspontját, de azért talált ki­búvót. Megküldte az ENSZ-nek környe­zetvédelmi hatósága hivatalos jelentését, amely azt sugallta, hogy a klímaváltozás elkerülhetetlen, csak az a kérdés, „rosz­­szul vagy jól fogunk-e alkalmazkodni”. Mindezzel szemben Seres egyetlen konkrét hivatkozási alapja B. Lomborg 2001-ben megjelent könyve, A szkepti­kus környezetvédő, melyet a szakértők egyöntetű elutasítással fogadtak. Seres egyszerűen felcseréli a zöldeket az IPCC tudósokból álló népes testületé­vel, s civil aktivisták „találmányának” láttatja a legkorszerűbb tudományos ál­láspontot. Az idén áprilisban leváltották az IPCC éléről R. Watsont, a bizottságot hat éve irányító élvonalbeli tudóst, és a plenáris ülésen egy indiai vasútmérnök-környe­­zetvédőt választottak a bizottság elnöké­vé. Az USA a színfalak mögött magya­rázta el a fejlődőknek, hogy ki a „jó”. Ez akkor derült ki, amikor nyilvánosságra került a legnagyobb olajtársaság, a - Bush megválasztásához nélkülözhetet­len segítséget nyújtó - Exxon-Mobil bi­zalmas memoranduma. Eszerint az USA delegációjából el kell távolítani Clinton küldötteit, és az ipar „szükségleteinek” jobban megfelelő tagokat kell megvá­lasztani. A környezetvédők nem restell­tek azzal érvelni, hogy a Watson elleni kampánnyal a kormány és az olajterme­lők akarták megfélemlíteni az IPCC-t. A bizalmas dokumentumból más „tit­kokat” is megtudhatunk. Például egy olyan szervezetről, amely 50 diákot kül­dött Európába tiltakozni egy klímatár­gyalás ellen. Egy másik „szakértői” véle­ményeket ad a médiának a melegedés „képtelenségéről”. Hasonló célokra az elmúlt években hét szervezet, illetve szakértő kapott összesen 830 000 dollárt az Exxontól. De szponzorált az Exxon olyan „szakértőket” is, akik szerint a tíz évvel ezelőtti riói csúcs napirendje „nép­ellenes, globalizációellenes és Nyugat­ellenes volt”. Ez a lobbicsoport a Fehér Háznak néhány hete küldött levelében azt is leszögezi, hogy „...a legkevésbé fontos globális környezeti téma a poten­ciális globális felmelegedés, és mi re­méljük, hogy az Önök képviselői képe­sek lesznek arra, hogy ezt távol tartsák a tárgyalóasztaltól és a reflektorfénytől”. Bár megpróbálták, de az EU miatt nem tudták teljesen eltüntetni a klíma kérdését a konferenciáról. De sajnos hiába ismételgetik az „öko­lógiai demagógok” az IPCC „nevetséges megfigyeléseit” a globális környezet fo­lyamatos romlásáról, az egyes régiókban lehetséges tíz Celsius-fokos hőmérsék­let­ emelkedéséről, az élőlényeket fenye­gető ózonszint növekedéséről, a szegé­nyek és gazdagok közötti szakadék nö­vekedéséről - mindez „túl tudományos”, „túl érthetetlen”. Talán nem is igaz... Hi­vatásos politikusok nemzeti parlamen­tekben ritkán ejtenek szót ilyesmiről. Csak az önkéntes csoportok és egyének sürgetik az akciókat, amivel azonnal a profitorientált szennyezők céltábláivá válnak mint „populista rémhírterjesz­tők”. Az üvegházhatásról a hetvenes évek, az ENSZ környezetvédelmi szervezeté­nek (UNEP) a megalakulása óta folyik a vita, és fontos pillanatokban, mint pl. most, Johannesburg előtt, mindig törté­nik valami, mindig felbukkan egy könyv, egy „független” tudós, s azt su­gallja, hogy minden a legnagyobb rend­ben van, sőt a helyzet egyenesen javul! És azonnal akad újságíró, aki rálel az egyetlen, „szavahihető” forrásra, és nem tudja vagy nem érdekli, hogy a forrás in­kompetens (ti. a meteorológia is saját statisztikai elméleteket volt kénytelen ki­fejleszteni speciális feladatainak optimá­lis megoldására), hogy szemben áll a szakértők tömegével... Közben pedig egyre romlik a környe­zetvédelem helyzete. A Greenpeace-t és másokat az USA-ban terroristákként ítélték el. Szeptember 11-e után új tör­vényeket fogalmaztak meg a tiltakozá­sok további korlátozására. Szinte az egész fejlődő világban bebörtönöznek, meggyilkolnak közösségi vezetőket, akik kormányokat és nagyvállalatokat kritizálnak. Johannesburgban abban legalább né­mi egyetértés mutatkozott, hogy a sze­gény országokat támogatni kell. Erre az USA fel is ajánlott 2,5 milliárd dollárt. Persze csak a „jó kormányok” számíthat­nak segítségre. És az USA mondja meg, hogy melyek ezek. A kritériumok teljesí­tésére a leginkább rászorult Afrika orszá­gainak 90 százaléka nem lesz képes. Fenntartható fejlődés? Ahhoz, hogy a hatmilliárdosról mintegy kilencmilliár­dosra növekvő emberiséget néhány évti­zeden belül többé-kevésbé fölhozzuk a fejlett országok átlagára, becslések sze­rint hat földgolyóra lenne szükség. És csak egy van. Dr. Wirth Endre meteorológus A fejlődés fenntartható? MARABU RAJZA Gerhard Schröder tisztessége Honvédelem - külhonban H­ árom hónappal ezelőtt még általános volt a vélemény: ha valami csoda nem történik, Edmund Stoiber, a német keresz­ténydemokraták kancellárjelöltje biztosan nyeri szeptember 22-én a parlamenti választásokat. A Gerhard Schröder vezette szo­ciáldemokrata-zöld koalíció cső­döt mondott. A kancellár nem váltotta be ígéretét, hogy jelentő­sen csökkenti a munkanélkülisé­get, felzárkóztatja az egykori NDK tartományait a nyugatiak­hoz, felgyorsítja a gazdasági nö­vekedést (Németország e tekin­tetben utols­ó az EU-tagállamok között). Hagyta a csőd szélére jutni az egészségügyet, tovább növelte a kis- és középvállalko­zók adóterheit. A Gazdaságkuta­tó Intézet véleménye szerint: „A német gazdaság beteg, az ország a háború utáni évek legnagyobb válságát éli.” Mivel a konzerva­tív pártok jobb programot ígértek a problémák megoldására, mint a kormány, minden jel arra muta­tott, hogy a választók megfogad­ják Schröder négy évvel ezelőtti tanácsát. „Ez a kormány nem ér­demli meg, hogy újraválasszák, ha nem teljesíti ígéreteit, nem csökkenti legalább egymillióval a munkanélküliséget.” Csoda nem történt, de két olyan esemény igen, amely meg­fordította a hangulatot. Először jött az árvíz. A természeti ka­tasztrófa mindig a kormánynak nyújt lehetőséget népszerűsége növelésére, intézkedik, ígér. Schröder csizmában taposta a gá­takat, és ígérte, hogy „senkinek nem lehet rosszabb az anyagi helyzete, mint az árvíz előtt volt”. Népszerűsége emelkedett. Csakhogy: az ár visszavonult, el­jött az ideje az ígéretek beváltá­sának. Fizetni kellett a károsul­taknak. Az ebben felmerült ne­hézségek nyomán ismét csökkent a kormánypártok népszerűsége. Új téma kellett, Schröder elemében volt. Elő­­ráncigálta a hajánál fogva azt, ami nem volt téma, az állítólag nyakunkon lévő iraki háborús veszélyt, amely esetleg már hol­nap német katonák életét követe­li. A társadalomban feléledt a há­ború utáni évekből ismert „ohne uns” (nélkülünk) érzés, felfris­sültek a hetvenes évek békemoz­galmainak emlékei, előtérbe ke­rült a háborútól való félelem ér­zése. Schröder kitűnő taktikai ér­zékkel gerjesztette ezt az alapta­lan félelmet, és fellépett mentő­angyalként. Kijelentette: Német­ország semmilyen körülmények között - még ENSZ-mandátum­­mal sem - vesz részt egy Irak el­leni fegyveres akcióban. Az eredmény nem maradt el: múlt vasárnapra - egy év óta először - a kormánykoalíció vette át vala­mennyi közvélemény-kutató in­tézet kimutatása szerint a veze­tést. Számos figyelmeztetés elle­nére sem törődött a kormány az­zal, hogy cselekedetével mennyi porcelánt tör össze külföldön. Egyrészt kizárta annak lehetősé­gét, hogy az ENSZ nyomást gya­koroljon Szaddámra a fegyverel­lenőrök beengedése kérdésében, másrészt elszigetelte magát vala­mennyi EU- és tengerentúli szö­vetségesétől. Hangsúlyozom: itt most nem George W. Bush cowboymódsze­­reiről, a preventív háborúról, egy fegyveres akció értelméről, jogos vagy jogtalan voltáról van szó. Kizárólag arról, hogy Gerhard Schröder egy nem létező problé­mával próbálja megnyerni a vá­lasztók bizalmát. Az a kancellár, aki a Szövetsé­gi Köztársaság történetében elő­ször küldött - jelenleg mintegy tízezer katonából álló - német harci egységet külföldre, mely ENSZ-mandátum nélkül, ameri­kai kérésre vett részt Belgrád bombázásában, aki 2001. szep­tember 11-e után „korlátlan szo­lidaritásáról” biztosította az Egyesült Államokat. És most ugyanez a kancellár ugyanannak a Bundestagnak ugyanazon mik­rofonja előtt tagadja meg eleve a szolidaritást, amit még senki sem kért tőle - nemcsak Washington­nal, nem Bush politikájával, ha­nem EU-szövetségeseivel és az ENSZ-szel szemben. Ehhez ha­sonlóra még nem volt példa a Szövetségi Köztársaság történe­tében. Mivel magyarázható ez a pál­­fordulás? Kizárólag Schröder pá­ni félelmével, hogy elveszíti a választásokat. A gazdasági, tár­sadalompolitikai kérdésekben négy év alatt csődöt mondott Schröder görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, és megőrzése ér­dekében az éppen olyan olcsó, mint tisztességtelen háborús féle­lemkeltéstől sem riad vissza. Még az sem zavarja, hogy ezzel elszigeteli szövetségeseitől Né­metországot. Rosszabb: pontosan tudja, hogy amennyiben a jövő vasárnap után kormányon marad, valamilyen — „nem így gondol­tam, félreértettek, a sajtó hami­san adta vissza, amit mondtam” - mesével kell majd kikecmereg­nie a maga teremtette elszigetelt­ségből. Más szavakkal ma tuda­tosan vezeti félre a választókat. Ez az, amit a Neue Zürcher Zei­tung így összegez: „Schröder megmutatta, hogy semmilyen módszertől nem idegenkedik, ha a választás elvesztése veszélyé­nek elhárításáról van szó. ...Amit most megélünk, az a kancellár politikai gondolkodásának lénye­ge” Szomorú, hogy az ellenzék csak tántorog a meglepetéstől. Ahelyett, hogy pontosan megfo­galmazná Németország szövetsé­geseivel azonos álláspontját Irak kérdésében, a választási harc utolsó hetére új­ régi témát kere­sett és talált, megint napirendre tűzte a bevándorlás kérdését. Nagyszerű! Ez pontosan olyan emóciókat kelt, mint a háborúval való ijesztgetés. És éppoly tisz­tességtelen is, hiszen a külföldie­ken verik le, amit elrontottak. A világ pedig egyre idegeseb­ben veszi tudomásul, hogy Schröder nemes egyszerűséggel mindezt „német külön útnak” ne­vezi. Mindenki megnyugtatásá­ra: ez nem fenyegetés a kancellár részéről, csupán történelmi isme­reteinek hiányára utal. Nem tud­ja, hogy a múlt században rette­géssel töltötte el Európát a „né­met külön út” emlegetése, és jó okkal kerülte el gondosan ezt a kifejezést a háború óta minden felelős német politikus. Biztosít­hatok mindenkit: vasárnap esté­től megint törölni fogják ezt a né­met politikai szótárból. Kasza László újságíró A Zrínyi Miklós Nemzetvé­delmi Egyetem tanévnyitó­ján a szocialista honvédelmi mi­niszter a katonák előtt elmondott beszédében leszögezte: „fel kell készülni arra, hogy katonáink hazánk szuverenitását, békéjét nem feltétlenül hazánk területén védik meg, határainkon túli sze­repvállalással hatékonyabban, olcsóbban óvhatják Magyaror­szág biztonságát”. Egy minapi terrorellenes magyar konferen­cián a parlament külügyi bizott­ságának fideszes elnöke politi­kusok és civilek előtt kijelentet­te: „a világ kiszámíthatóbb lett szeptember 11. óta, mivel az új ellenségkép segít kiigazodni a konfliktusokban”. Ugyanezen a konferencián az Amerikai Egye­sült Államok budapesti nagykö­vete „sajnálkozásának adott han­got, hogy a térségben Magyaror­szág volt az egyetlen olyan ál­lam, amely nem nyújtott kézzel­fogható katonai segítséget az af­ganisztáni terrorellenes hadmű­veletekben”. A nyilvánosságnak szánt sú­lyos mondatok ezek, amelyek a politikai élet súlyosabbnál súlyo­sabb szereplőitől származnak, és fontosnak mondható helyszíne­ken, kitüntetett alkalmakkor hangzottak el. Kormány- és el­lenzéki oldalról, katonai és civil megközelítésből, belföldről és külföldről ugyanazt a hármas üzenetet fogalmazták meg: a ha­talom ismét képes ellenségeket megnevezni, az ellenségeket az ország határain kívül kell megtá­madnunk és legyőznünk, s a so­ron következő háborúkban már aktívan kell részt vennünk. Pontosan ilyen mondatokkal indulnak el a mindenkori hábo­rúk, és kezdődik meg a lakosság felkészítése az igazságos háború­ra. Szinte szó szerint ezekkel a szavakkal indították útjukra a magyar katonákat a központi ha­talmak, majd a háromhatalmi egyezményt aláíró országok. Először csak a történelmi magyar határokat, majd a szomszédos ál­lamok területére átkerült „ősi magyar földet” védték. Azután eljutottak Galíciáig, Oroszorszá­gig és Itáliáig. A magyar szuve­renitást az I. világháborúban Gorlicénél, Lembergnél, Dober­­dónál és Isonzónál, a második vi­lágháború idején a Kolomijánál, Donyecnél és a Don-kanyarnál védtük. A valaha volt legna­gyobb magyar állam határaitól több száz, később ezer kilométer­re védtük szövetségeseinkkel együtt a „magyar határokat”. Szerepet vállaltunk katonai szö­vetségekben, hogy hatékonyab­ban és olcsóbban megvédj­ük a birodalmak kiterjesztett határait. A két világháborúban idegen föl­dön odaveszett legalább félmillió katonaemberünk. Csak a Donnál mintegy százezer. Kiszámítható­nak tűnt minden. Ferenc Ferdi­­nánd trónörökös meggyilkolása és Lengyelország lerohanása se­gített kiigazodni a konfliktusok­ban. Akkor egyértelműnek lát­szott, hogy ki az igazi ellenség, és miként óvhatják a magyar ér­dekeket. Vagy nem erre utalnak a meg­idézett mondatok? A megszóla­lók azt akarták mondani, hogyha a terrorizmus nem ismer határo­kat, akkor az ellene indított harc sem, és ezért az euroatlanti civili­zációt Afganisztánban és Irakban kell megvédeni? Azt akarták mondani, hogyha Irak Irakban „megtámadja” az Egyesült Álla­mokat, akkor nekünk is ott a he­lyünk? Arra akartak utalni, hogy az al-Kaida-sejtek minket, ma­gyarokat is fenyegetnek, és ettől csak akkor szabadulhatunk meg, ha a levegőben utántölthető, szi­gorúan védelemi célokat szolgá­ló vadászgépeinkkel már lakó­helyükön szétbombázzuk őket? Olcsóbb odavinnünk a precíziós bombákat, mint ha ők hozzák ide az üzemanyaggal megtöltött, el­térített repülőiket? A washingtoni szerződés elhí­­resült ötödik cikkelye hol húzza meg Magyarország és a szövetsé­gesek azon határait, amelyeket védeni kell? Meddig nyújtható a gumiparagrafus? Földrajzi érte­lemben meddig terjed országunk szuverenitása? Vajdaságig és Ko­­szovóig, vagy Kabulig és Bagda­dig? A mi békénket melyik szomszédos vagy nem szomszé­dos ország fenyegeti? Európai szövetségeseink senki által nem érzik magukat fenyegetve. A tő­lünk sok ezer kilométerre lévő Egyesült Államok és Irak érzi magát egymástól fenyegetve. Hol az ellenség, amely orszá­gunkra, szuverenitásunkra, szö­vetségeseinkre, békénkre tör? Hol a határainkon túl lévő ellen­ség? Megtámadunk valakit messze idegenben, hogy még vé­letlenül se jusson eszébe, hogy a mi szuverenitásunkat és békén­ket veszélyeztesse? Ehhez „a ha­tárainkon túli szerepvállaláshoz” veszünk kellő katonai szállítójár­művet (folyamatban van), bére­lünk harci gépeket (folyamatban van), felújítjuk a régebbi MiG vadászgépeinket és a harci heli­koptereket (mindkettő folyamat­ban van), továbbá felállítjuk a „gyors” és az „azonnali” reagálá­sú erőket (mindkettő folyamat­ban van). Az így „hatékonyabbá” és „olcsóbbá” tett honvédelem­mel a harcot kivittük határainkon túlra. A logisztika már csak szer­vezés kérdése, és a határainktól több ezer kilométerre való folya­matos utánpótlás fenntartása „nyilván” tovább csökkenti a ha­za védelmének kiadásait. A kato­náinkkal és fegyvereinkkel vég­hezvitt pusztítás nem a mi orszá­gunk területén folyik majd, így hazánk területe továbbra is érin­tetlen marad. Szuverenitásunk sem sérül. Olyan távol harcolnak katonáink, hogy az ellenség, még ha veszítünk is, akkor sem tud el­jutni majd magyar földre. Ettől sóhajthatunk fel megnyu­godva, hogy végre kiszámítha­tóbb a világ? A láthatatlan és el­érhetetlen ellenség, a nagyhatal­mi erőfitogtatás, az oda-vissza történő vegyi, biológiai és atom­fenyegetés segít majd kiigazodni a konfliktusban? Melyikben? Eh­hez kell majd kézzelfogható ka­tonai segítséget adnunk? Az első és a második világhá­borúban a nacionalizmus, a sztá­linizmus és a fasiszta ideológia próbálta legitimálni a háborúkat. Most a terrorizmus veszélye tölti be ugyanezt a szerepet. Kedves Magyarország és ked­ves értelmiségiek! Megint hagy­juk, hogy politikusaink háborúba keverjenek minket? Csapody Tamás szociológus

Next