Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)
2002-09-19 / 219. szám
12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. SZEPTEMBER 19., CSÜTÖRTÖK Seres László kérdőjel nélkül adta a fenti címet cikkének (augusztus 29.), melynek lényege, hogy „a világ (a most folyó johannesburgi konferencia ellenére?) nem fejlődik rossz irányba”. A „fenntartható fejlődés” a definíció szerint az, ami „a jelen szükségleteit úgy elégíti ki, hogy nem veszélyezteti a jövő generációinak megélhetését”. Seres szerint ez a „mai világ” ilyen. A johannesburgi találkozó kiindulási pontjai pedig „megkérdőjelezhetők”. Ez alatt Seres nyilvánvalóan elsősorban az 1997. évi kiotói klímacsúcson elfogadott egyezményt (KP) érti. Ez - felismerve a felmelegedés veszélyeit - az üvegházgázok (ÜG) kibocsátásának csökkentését írta elő a fejlett országok számára. A KP-t a többség (nagyjából az EU-val együtt mi is) csak nagy késéssel, az idén ratifikálta. A gondot a fő szennyező, az USA kilépése jelenti, amit Bush az emissziócsökkentésnek „a gazdaságra gyakorolt káros hatásával” indokol. A KP a Klímaváltozás Kormányközi Bizottságának (IPCC) a jelentésein alapult. Az IPCC-t az ENSZ hozta létre, s jelentései több tucat ország legjobb szakembereinek, mintegy 2000 (!) tudósnak a hozzájárulásával készülnek, alapjai a világ legrangosabb folyóirataiban megjelent, szaklektorok ellenőrizte publikációk és speciális kiadványok. Az ENSZ szakértői szerint a legutóbbi (2000. novemberi) jelentés minden idők legrészletesebb és legátfogóbb munkája volt. E jelentés lényege három állítás: a globális felmelegedés tény oka az emberi tevékenység (a fosszilis tüzelőanyagok okozta légköri szennyeződés), és hatásai károsak a környezetre. A fenti állítások alátámasztására az utolsó öt évben, Kiotó óta is rengeteg bizonyíték gyűlt össze. Az elmúlt 120 év átlagosan 0,6 Celsiusfoknyi melegedése, a sarki jégtakaró csökkenése, a gleccserek visszahúzódása, a tengerek felső rétegeiben mért milliónyi vízhőmérsékleti adat, a kontinentális sziklaágyakban végzett mélyfúrások és az utóbbi kétszáz év légkörihőmérséklet-mérései cáfolhatatlan bizonyítékok. A szén-dioxid mennyiségének növekedésével kapcsolatos, egyre „üvegházibb” klíma jelei többek között: a szélsőséges időjárási események növekvő gyakorisága és hevessége egyes régiókban (pl. az USA-ban), az éjszakai és téli hőmérsékleti minimumok gyakoriságának gyors növekedése (amit az üvegházi melegedés „ujjlenyomatának” neveznek). A káros időjárási hatásokról naponta olvashatunk, ritkábban arról, hogy az utóbbi 50 évben 300 000 faj pusztult ki a földön, hogy a melegedés az állati és növényi kártevők és a betegségek fékezhetetlen elterjedéséhez vezethet, hogy a tengerszint emelkedése beláthatatlan következményekkel járhat stb. Bush sem tarthatta tovább azt az olajbárói által sugallt álláspontot, hogy „nem létezik olyasmi, mint globális felmelegedés”. Kivált, miután saját akadémiája még az IPCC-nél is súlyosabb következményeket prognosztizált az USA-ra nézve. Egy titkos, de kiszivárogtatott kormányzati manőverrel az idén Bush megváltoztatta álláspontját, de azért talált kibúvót. Megküldte az ENSZ-nek környezetvédelmi hatósága hivatalos jelentését, amely azt sugallta, hogy a klímaváltozás elkerülhetetlen, csak az a kérdés, „roszszul vagy jól fogunk-e alkalmazkodni”. Mindezzel szemben Seres egyetlen konkrét hivatkozási alapja B. Lomborg 2001-ben megjelent könyve, A szkeptikus környezetvédő, melyet a szakértők egyöntetű elutasítással fogadtak. Seres egyszerűen felcseréli a zöldeket az IPCC tudósokból álló népes testületével, s civil aktivisták „találmányának” láttatja a legkorszerűbb tudományos álláspontot. Az idén áprilisban leváltották az IPCC éléről R. Watsont, a bizottságot hat éve irányító élvonalbeli tudóst, és a plenáris ülésen egy indiai vasútmérnök-környezetvédőt választottak a bizottság elnökévé. Az USA a színfalak mögött magyarázta el a fejlődőknek, hogy ki a „jó”. Ez akkor derült ki, amikor nyilvánosságra került a legnagyobb olajtársaság, a - Bush megválasztásához nélkülözhetetlen segítséget nyújtó - Exxon-Mobil bizalmas memoranduma. Eszerint az USA delegációjából el kell távolítani Clinton küldötteit, és az ipar „szükségleteinek” jobban megfelelő tagokat kell megválasztani. A környezetvédők nem restelltek azzal érvelni, hogy a Watson elleni kampánnyal a kormány és az olajtermelők akarták megfélemlíteni az IPCC-t. A bizalmas dokumentumból más „titkokat” is megtudhatunk. Például egy olyan szervezetről, amely 50 diákot küldött Európába tiltakozni egy klímatárgyalás ellen. Egy másik „szakértői” véleményeket ad a médiának a melegedés „képtelenségéről”. Hasonló célokra az elmúlt években hét szervezet, illetve szakértő kapott összesen 830 000 dollárt az Exxontól. De szponzorált az Exxon olyan „szakértőket” is, akik szerint a tíz évvel ezelőtti riói csúcs napirendje „népellenes, globalizációellenes és Nyugatellenes volt”. Ez a lobbicsoport a Fehér Háznak néhány hete küldött levelében azt is leszögezi, hogy „...a legkevésbé fontos globális környezeti téma a potenciális globális felmelegedés, és mi reméljük, hogy az Önök képviselői képesek lesznek arra, hogy ezt távol tartsák a tárgyalóasztaltól és a reflektorfénytől”. Bár megpróbálták, de az EU miatt nem tudták teljesen eltüntetni a klíma kérdését a konferenciáról. De sajnos hiába ismételgetik az „ökológiai demagógok” az IPCC „nevetséges megfigyeléseit” a globális környezet folyamatos romlásáról, az egyes régiókban lehetséges tíz Celsius-fokos hőmérséklet emelkedéséről, az élőlényeket fenyegető ózonszint növekedéséről, a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedéséről - mindez „túl tudományos”, „túl érthetetlen”. Talán nem is igaz... Hivatásos politikusok nemzeti parlamentekben ritkán ejtenek szót ilyesmiről. Csak az önkéntes csoportok és egyének sürgetik az akciókat, amivel azonnal a profitorientált szennyezők céltábláivá válnak mint „populista rémhírterjesztők”. Az üvegházhatásról a hetvenes évek, az ENSZ környezetvédelmi szervezetének (UNEP) a megalakulása óta folyik a vita, és fontos pillanatokban, mint pl. most, Johannesburg előtt, mindig történik valami, mindig felbukkan egy könyv, egy „független” tudós, s azt sugallja, hogy minden a legnagyobb rendben van, sőt a helyzet egyenesen javul! És azonnal akad újságíró, aki rálel az egyetlen, „szavahihető” forrásra, és nem tudja vagy nem érdekli, hogy a forrás inkompetens (ti. a meteorológia is saját statisztikai elméleteket volt kénytelen kifejleszteni speciális feladatainak optimális megoldására), hogy szemben áll a szakértők tömegével... Közben pedig egyre romlik a környezetvédelem helyzete. A Greenpeace-t és másokat az USA-ban terroristákként ítélték el. Szeptember 11-e után új törvényeket fogalmaztak meg a tiltakozások további korlátozására. Szinte az egész fejlődő világban bebörtönöznek, meggyilkolnak közösségi vezetőket, akik kormányokat és nagyvállalatokat kritizálnak. Johannesburgban abban legalább némi egyetértés mutatkozott, hogy a szegény országokat támogatni kell. Erre az USA fel is ajánlott 2,5 milliárd dollárt. Persze csak a „jó kormányok” számíthatnak segítségre. És az USA mondja meg, hogy melyek ezek. A kritériumok teljesítésére a leginkább rászorult Afrika országainak 90 százaléka nem lesz képes. Fenntartható fejlődés? Ahhoz, hogy a hatmilliárdosról mintegy kilencmilliárdosra növekvő emberiséget néhány évtizeden belül többé-kevésbé fölhozzuk a fejlett országok átlagára, becslések szerint hat földgolyóra lenne szükség. És csak egy van. Dr. Wirth Endre meteorológus A fejlődés fenntartható? MARABU RAJZA Gerhard Schröder tisztessége Honvédelem - külhonban H árom hónappal ezelőtt még általános volt a vélemény: ha valami csoda nem történik, Edmund Stoiber, a német kereszténydemokraták kancellárjelöltje biztosan nyeri szeptember 22-én a parlamenti választásokat. A Gerhard Schröder vezette szociáldemokrata-zöld koalíció csődöt mondott. A kancellár nem váltotta be ígéretét, hogy jelentősen csökkenti a munkanélküliséget, felzárkóztatja az egykori NDK tartományait a nyugatiakhoz, felgyorsítja a gazdasági növekedést (Németország e tekintetben utolsó az EU-tagállamok között). Hagyta a csőd szélére jutni az egészségügyet, tovább növelte a kis- és középvállalkozók adóterheit. A Gazdaságkutató Intézet véleménye szerint: „A német gazdaság beteg, az ország a háború utáni évek legnagyobb válságát éli.” Mivel a konzervatív pártok jobb programot ígértek a problémák megoldására, mint a kormány, minden jel arra mutatott, hogy a választók megfogadják Schröder négy évvel ezelőtti tanácsát. „Ez a kormány nem érdemli meg, hogy újraválasszák, ha nem teljesíti ígéreteit, nem csökkenti legalább egymillióval a munkanélküliséget.” Csoda nem történt, de két olyan esemény igen, amely megfordította a hangulatot. Először jött az árvíz. A természeti katasztrófa mindig a kormánynak nyújt lehetőséget népszerűsége növelésére, intézkedik, ígér. Schröder csizmában taposta a gátakat, és ígérte, hogy „senkinek nem lehet rosszabb az anyagi helyzete, mint az árvíz előtt volt”. Népszerűsége emelkedett. Csakhogy: az ár visszavonult, eljött az ideje az ígéretek beváltásának. Fizetni kellett a károsultaknak. Az ebben felmerült nehézségek nyomán ismét csökkent a kormánypártok népszerűsége. Új téma kellett, Schröder elemében volt. Előráncigálta a hajánál fogva azt, ami nem volt téma, az állítólag nyakunkon lévő iraki háborús veszélyt, amely esetleg már holnap német katonák életét követeli. A társadalomban feléledt a háború utáni évekből ismert „ohne uns” (nélkülünk) érzés, felfrissültek a hetvenes évek békemozgalmainak emlékei, előtérbe került a háborútól való félelem érzése. Schröder kitűnő taktikai érzékkel gerjesztette ezt az alaptalan félelmet, és fellépett mentőangyalként. Kijelentette: Németország semmilyen körülmények között - még ENSZ-mandátummal sem - vesz részt egy Irak elleni fegyveres akcióban. Az eredmény nem maradt el: múlt vasárnapra - egy év óta először - a kormánykoalíció vette át valamennyi közvélemény-kutató intézet kimutatása szerint a vezetést. Számos figyelmeztetés ellenére sem törődött a kormány azzal, hogy cselekedetével mennyi porcelánt tör össze külföldön. Egyrészt kizárta annak lehetőségét, hogy az ENSZ nyomást gyakoroljon Szaddámra a fegyverellenőrök beengedése kérdésében, másrészt elszigetelte magát valamennyi EU- és tengerentúli szövetségesétől. Hangsúlyozom: itt most nem George W. Bush cowboymódszereiről, a preventív háborúról, egy fegyveres akció értelméről, jogos vagy jogtalan voltáról van szó. Kizárólag arról, hogy Gerhard Schröder egy nem létező problémával próbálja megnyerni a választók bizalmát. Az a kancellár, aki a Szövetségi Köztársaság történetében először küldött - jelenleg mintegy tízezer katonából álló - német harci egységet külföldre, mely ENSZ-mandátum nélkül, amerikai kérésre vett részt Belgrád bombázásában, aki 2001. szeptember 11-e után „korlátlan szolidaritásáról” biztosította az Egyesült Államokat. És most ugyanez a kancellár ugyanannak a Bundestagnak ugyanazon mikrofonja előtt tagadja meg eleve a szolidaritást, amit még senki sem kért tőle - nemcsak Washingtonnal, nem Bush politikájával, hanem EU-szövetségeseivel és az ENSZ-szel szemben. Ehhez hasonlóra még nem volt példa a Szövetségi Köztársaság történetében. Mivel magyarázható ez a pálfordulás? Kizárólag Schröder páni félelmével, hogy elveszíti a választásokat. A gazdasági, társadalompolitikai kérdésekben négy év alatt csődöt mondott Schröder görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, és megőrzése érdekében az éppen olyan olcsó, mint tisztességtelen háborús félelemkeltéstől sem riad vissza. Még az sem zavarja, hogy ezzel elszigeteli szövetségeseitől Németországot. Rosszabb: pontosan tudja, hogy amennyiben a jövő vasárnap után kormányon marad, valamilyen — „nem így gondoltam, félreértettek, a sajtó hamisan adta vissza, amit mondtam” - mesével kell majd kikecmeregnie a maga teremtette elszigeteltségből. Más szavakkal ma tudatosan vezeti félre a választókat. Ez az, amit a Neue Zürcher Zeitung így összegez: „Schröder megmutatta, hogy semmilyen módszertől nem idegenkedik, ha a választás elvesztése veszélyének elhárításáról van szó. ...Amit most megélünk, az a kancellár politikai gondolkodásának lényege” Szomorú, hogy az ellenzék csak tántorog a meglepetéstől. Ahelyett, hogy pontosan megfogalmazná Németország szövetségeseivel azonos álláspontját Irak kérdésében, a választási harc utolsó hetére új régi témát keresett és talált, megint napirendre tűzte a bevándorlás kérdését. Nagyszerű! Ez pontosan olyan emóciókat kelt, mint a háborúval való ijesztgetés. És éppoly tisztességtelen is, hiszen a külföldieken verik le, amit elrontottak. A világ pedig egyre idegesebben veszi tudomásul, hogy Schröder nemes egyszerűséggel mindezt „német külön útnak” nevezi. Mindenki megnyugtatására: ez nem fenyegetés a kancellár részéről, csupán történelmi ismereteinek hiányára utal. Nem tudja, hogy a múlt században rettegéssel töltötte el Európát a „német külön út” emlegetése, és jó okkal kerülte el gondosan ezt a kifejezést a háború óta minden felelős német politikus. Biztosíthatok mindenkit: vasárnap estétől megint törölni fogják ezt a német politikai szótárból. Kasza László újságíró A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanévnyitóján a szocialista honvédelmi miniszter a katonák előtt elmondott beszédében leszögezte: „fel kell készülni arra, hogy katonáink hazánk szuverenitását, békéjét nem feltétlenül hazánk területén védik meg, határainkon túli szerepvállalással hatékonyabban, olcsóbban óvhatják Magyarország biztonságát”. Egy minapi terrorellenes magyar konferencián a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke politikusok és civilek előtt kijelentette: „a világ kiszámíthatóbb lett szeptember 11. óta, mivel az új ellenségkép segít kiigazodni a konfliktusokban”. Ugyanezen a konferencián az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete „sajnálkozásának adott hangot, hogy a térségben Magyarország volt az egyetlen olyan állam, amely nem nyújtott kézzelfogható katonai segítséget az afganisztáni terrorellenes hadműveletekben”. A nyilvánosságnak szánt súlyos mondatok ezek, amelyek a politikai élet súlyosabbnál súlyosabb szereplőitől származnak, és fontosnak mondható helyszíneken, kitüntetett alkalmakkor hangzottak el. Kormány- és ellenzéki oldalról, katonai és civil megközelítésből, belföldről és külföldről ugyanazt a hármas üzenetet fogalmazták meg: a hatalom ismét képes ellenségeket megnevezni, az ellenségeket az ország határain kívül kell megtámadnunk és legyőznünk, s a soron következő háborúkban már aktívan kell részt vennünk. Pontosan ilyen mondatokkal indulnak el a mindenkori háborúk, és kezdődik meg a lakosság felkészítése az igazságos háborúra. Szinte szó szerint ezekkel a szavakkal indították útjukra a magyar katonákat a központi hatalmak, majd a háromhatalmi egyezményt aláíró országok. Először csak a történelmi magyar határokat, majd a szomszédos államok területére átkerült „ősi magyar földet” védték. Azután eljutottak Galíciáig, Oroszországig és Itáliáig. A magyar szuverenitást az I. világháborúban Gorlicénél, Lembergnél, Doberdónál és Isonzónál, a második világháború idején a Kolomijánál, Donyecnél és a Don-kanyarnál védtük. A valaha volt legnagyobb magyar állam határaitól több száz, később ezer kilométerre védtük szövetségeseinkkel együtt a „magyar határokat”. Szerepet vállaltunk katonai szövetségekben, hogy hatékonyabban és olcsóbban megvédjük a birodalmak kiterjesztett határait. A két világháborúban idegen földön odaveszett legalább félmillió katonaemberünk. Csak a Donnál mintegy százezer. Kiszámíthatónak tűnt minden. Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása és Lengyelország lerohanása segített kiigazodni a konfliktusokban. Akkor egyértelműnek látszott, hogy ki az igazi ellenség, és miként óvhatják a magyar érdekeket. Vagy nem erre utalnak a megidézett mondatok? A megszólalók azt akarták mondani, hogyha a terrorizmus nem ismer határokat, akkor az ellene indított harc sem, és ezért az euroatlanti civilizációt Afganisztánban és Irakban kell megvédeni? Azt akarták mondani, hogyha Irak Irakban „megtámadja” az Egyesült Államokat, akkor nekünk is ott a helyünk? Arra akartak utalni, hogy az al-Kaida-sejtek minket, magyarokat is fenyegetnek, és ettől csak akkor szabadulhatunk meg, ha a levegőben utántölthető, szigorúan védelemi célokat szolgáló vadászgépeinkkel már lakóhelyükön szétbombázzuk őket? Olcsóbb odavinnünk a precíziós bombákat, mint ha ők hozzák ide az üzemanyaggal megtöltött, eltérített repülőiket? A washingtoni szerződés elhíresült ötödik cikkelye hol húzza meg Magyarország és a szövetségesek azon határait, amelyeket védeni kell? Meddig nyújtható a gumiparagrafus? Földrajzi értelemben meddig terjed országunk szuverenitása? Vajdaságig és Koszovóig, vagy Kabulig és Bagdadig? A mi békénket melyik szomszédos vagy nem szomszédos ország fenyegeti? Európai szövetségeseink senki által nem érzik magukat fenyegetve. A tőlünk sok ezer kilométerre lévő Egyesült Államok és Irak érzi magát egymástól fenyegetve. Hol az ellenség, amely országunkra, szuverenitásunkra, szövetségeseinkre, békénkre tör? Hol a határainkon túl lévő ellenség? Megtámadunk valakit messze idegenben, hogy még véletlenül se jusson eszébe, hogy a mi szuverenitásunkat és békénket veszélyeztesse? Ehhez „a határainkon túli szerepvállaláshoz” veszünk kellő katonai szállítójárművet (folyamatban van), bérelünk harci gépeket (folyamatban van), felújítjuk a régebbi MiG vadászgépeinket és a harci helikoptereket (mindkettő folyamatban van), továbbá felállítjuk a „gyors” és az „azonnali” reagálású erőket (mindkettő folyamatban van). Az így „hatékonyabbá” és „olcsóbbá” tett honvédelemmel a harcot kivittük határainkon túlra. A logisztika már csak szervezés kérdése, és a határainktól több ezer kilométerre való folyamatos utánpótlás fenntartása „nyilván” tovább csökkenti a haza védelmének kiadásait. A katonáinkkal és fegyvereinkkel véghezvitt pusztítás nem a mi országunk területén folyik majd, így hazánk területe továbbra is érintetlen marad. Szuverenitásunk sem sérül. Olyan távol harcolnak katonáink, hogy az ellenség, még ha veszítünk is, akkor sem tud eljutni majd magyar földre. Ettől sóhajthatunk fel megnyugodva, hogy végre kiszámíthatóbb a világ? A láthatatlan és elérhetetlen ellenség, a nagyhatalmi erőfitogtatás, az oda-vissza történő vegyi, biológiai és atomfenyegetés segít majd kiigazodni a konfliktusban? Melyikben? Ehhez kell majd kézzelfogható katonai segítséget adnunk? Az első és a második világháborúban a nacionalizmus, a sztálinizmus és a fasiszta ideológia próbálta legitimálni a háborúkat. Most a terrorizmus veszélye tölti be ugyanezt a szerepet. Kedves Magyarország és kedves értelmiségiek! Megint hagyjuk, hogy politikusaink háborúba keverjenek minket? Csapody Tamás szociológus