Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-10 / 34. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2003. FEBRUÁR 10., HÉTFŐ M­eglepődve olvastam a Népszabad­ság január 25-i számában a Kornai János professzorral készített interjút. Kornai oly hevesen bírálja a Nemzeti Bank kemény antiinflációs politikáját, hogy érdemes őt saját nézeteivel szembe­síteni. Az általa föltárt, leírt „puha költségve­tési korlát” (a hiány!) volt a szocialista gazdaság igazi rákfenéje. Paradox módon éppen a magas megtakarítási-beruházási ráta hátráltatta a gazdaság fejlődését ahe­lyett, hogy elősegítette volna. A puha költségvetési korlát ugyanis az alacsony hatékonyságú szféra túlélését biztosította mindig, és nem a hatékony, fejlődőképes ágazatok, vállalatok gyorsabb fejlődését. Hogyan lehet, hogy a Harvard Egye­tem világhírű professzora nem veszi ész­re: a kapitalizmusban a magas infláció játssza el a puha költségvetési korlát sze­repét? A magas infláció a veszteséges, alacsony hatékonyságú, konzervatív, energia- és nyersanyagfaló ágazatok szá­mára biztosítja az inflációs árnyereséget, mert ezek magas költségszintjük követ­kezményeit az emelkedő árakban tovább tudják hárítani a fogyasztókra. Az inflá­ció ezért nem „demokratikus”, és legfő­képp ezért nem a „kisebbik” rossz a mun­kanélküliséggel, a recesszióval szemben. Ezért nincs igaza annak, aki azt hiszi, hogy a magasabb növekedés magasabb infláció mellett jobb, mint az alacso­nyabb növekedés alacsonyabb infláció mellett. A magas infláció elrejti a beteg góco­kat, elkeni az alapproblémát, az elavult gazdaságszerkezetet. A krónikus egyen­súlyi zavarok, mint a makacs külkereske­delmi és fizetésimérleg-hiány, mindig a rossz makroszerkezetre vezethetők vis­­­sza, és szinte sohasem a lakossági „túlfo­gyasztásra”. A magas inf­láció az elavult gazdaság­­szerkezetet rögzíti. A leértékelt nemzeti valuta szintén csak az el­avult exportszerkezetet konzerválja, tehát az is rendkívül káros. A szocializmus puha költségvetési korlátja a beruházási ráta megeme­lésével a munkaerő folya­matos, drasztikus leérté­kelését eredményezte év­tizedeken keresztül. Ez volt a rendszer legfőbb té­vedése és bűne. A humán tényező újrater­melése és fejlődése a végső fogyasztás­ban valósul meg. A fogyasztás tehát a gazdasági újratermelés része, mégpedig nagyon is fontos része. A restriktív politi­ka által kikényszerített fogyasztáskorlá­tozás a piac szűkítésével súlyos károkat okoz közvetlenül a termelőknek, közvet­ve pedig a humán tényező leértékelésével fékezi a hosszú távú fejlődést. Magyarországon a humán tényező még mindig le van értékelve. Még a gaz­daság általános fejlettségéhez képest is. Ezért volt bátor lépés a közalkalmazotti bérek 50 százalékos emelése. És ezért nincs igaza Kornainak, amikor „közgaz­daságilag indokolatlan béremelésekről” beszél. Komai dehonesztáló megjegyzéseket tesz a monetarista gazdasági iskolára és gyakorlatra. Valójában a monetarizmus lényege az, hogy az infláció letörésével regenerálni kell a piacot, meg kell őrizni a kisember jövedelmének vásárlóértékét, tehát meg kell őrizni az életszínvonalat, ugyanakkor a termelésben kemény haté­konysági korlátokat kell felállítani, kikényszerítve a tőkeáramlást az alacsony hatékonyságú szférából a magasabba. Nem elméleti fikció, ha­nem tapasztalati tény, hogy fontossági sorrendet kell felállítani: először a nem­zeti valuta külső és belső megerősítését kell biztosí­tani, azután a makrostruk­­túra átalakulását kell leve­zényelni, és csak a harma­dik lépésben lehet dinami­zálni a gazdaságot, ha már kialakulóban van egy egészséges szerke­zet. Komái egyszerre akarja csökkenteni az inflációt és a munkanélküliséget, nö­velni a GDP-t, javítani az egyensúlyt. Ez a legfejlettebb országoknak sem sikerült az elmúlt két évtizedben. Csak a magyar gazdaságpolitika képzeli magát immár egy negyedszázada ilyen mindenható­nak. Folyton úgy járunk, mint az, aki egy­szerre szeretne ideális vízhőmérsékletet iváshoz és fürdéshez. Nincs olyan. Rossz szerkezetben a növekedés eről­tetése mindig fölborítja az egyensúlyt. Erről szólt a magyar gazdaság elmúlt két és fél évtizede: a „húzd meg, ereszd meg” hektikus rángatózásáról! Nagy-Britanniában a Thatcher-kor­­szakban, a legkeményebb monetarista „terror” idején, a szerkezetváltás legke­ményebb éveiben dinamikusan nőttek a reálbérek! Nem volt Bokros-csomag! Hasonlóan ment végbe a szerkezetvál­tás 1985 után Franciaországban, ahol a négy kommunista minisztert is magában foglaló szocialista kabinet döntött a leg­nagyobb kohászati kombinát bezárásáról és a szénbányászat teljes felszámolásáról. Thatcher is 23 skót szénbánya bezárásá­val kezdte. A svéd (szociáldemokrata) ipari miniszter dicsekedett annak idején azzal, hogy amióta ő ül a bársonyszék­ben, azóta válságágazat nem kapott egyetlen koronát sem az adófizetők pén­zéből. Ezzel szembe lehet állítani a duna­újvárosi és a borsodi kohászat tragikomi­kus agóniáját. Miért nem a Dunaferrnek dobott újabb 6,8 milliárdos állami ajándékot bírálja Komár professzor és a többi nagy nevű közgazdászguru? Ez vajon nem a „puha költségvetési korlát” tipikus esete? Kornai János is dicséri a magyar gaz­daságot az „eurorégiót meghaladó” növe­kedési ütemért. Nos, nézzük a GDP ala­kulását. Jól érzékelhető, hogy az 1997-2002 közötti valóban magasabb növekedési ütem csupán egy Jánossy­­féle helyreállítási periódus, semmi több. Az idén éri el a magyar gazdaság a 80-as évek egyébként lagymatag növekedési trendjét, és várható a növekedés megtöré­se, belesimulása a „békebeli” trendbe. (Jánossy Lajos dolgozta ki a „helyreállí­tási periódusok” elméletét a háborúkat és válságokat követő átmeneti gyors növe­kedési ütemek magyarázatára. A helyre­­állítás akkor ér véget, amikor a gazdaság teljesítménye eléri a „békebeli” évek hosszú távú trendjét, és belesimul abba. Ilyenkor veszélyes dolog tovább erőltetni a magasabb növekedési ütemet!­ A magyar gazdaság a „hatalmas” növekedési ütem ellenére is csak 1999-2000-ben érte el az 1989-es terme­lési szintet, míg a GDP belső felhasználá­sa 2000-ben is csak az 1980-as értéken állt - hiszen a 80-as évek növekményét elvitte az adósságszolgálat. Véleményem szerint a minimálbérek és a közalkalmazotti bérek növelése köz­gazdaságilag is indokolt lépés volt. Nem idézett elő erőteljes inflációt, vagyis bi­zonyítást nyert: nem a „túlzott” bérki­áramlás az infláció oka, hanem az elavult gazdaságszerkezet. Mégiscsak kell, hogy legyen valami súlyos baja ennek a szerkezetnek, ha 1992-2002 között úgy háromszoroztuk meg az exportot, hogy közben az import is megháromszorozódott, és a külkeres­kedelmi mérleg sem javult, hanem rom­lott. Döntően a termelési és nem a fo­gyasztási célú importnövekmény miatt! (Ez utóbbi szinte elenyésző.) A magyar gazdaság túlzottan exportorientált. Az export és a GDP arányát tekintve mi nyi­­tottabbak vagyunk, mint például a jóval fejlettebb Ausztria. Ez pedig nem jó. Vagyis vitatható Komár professzor ama véleménye is, miszerint helytelen volt le­térni az exportorientált növekedési pá­lyáról. Ha ez a pálya nem vitt közelebb a külkereskedelmi mérleg javulásához, ak­kor nyugodtan le lehet térni róla. Most egy ideig éppen a belső fogyasztás föl­lendítésére kell alapozni a magyar gaz­daság fejlődését. A belső piacot kell re­generálni. Sok magyar agrárközgazda és agrárpo­litikus is vitatja az erős forint politikáját az exportnehézségekre hivatkozva. Ez a hivatkozás helytálló. Viszont az infláció letörése regenerálja a hazai fogyasztói piacot, ami sokkal fontosabb ma a hazai agráriumnak, mint az exportpiac. És per­sze az agrárexportot sem a forint gyengí­tésével kell segíteni, hanem inkább a ter­melés technikai fejlesztését szolgáló be­ruházások támogatásával. Gazdag László közgazdász, Pécsi Tudományegyetem Romainak nincs igaza­ ­ Sajnos az idén megint összébb kell húzni magunkon a derékszíját... marabu rajza H­a az iskolát mindenki nagyon jó do­lognak tartaná, nem kéne kötelező­vé tenni - gondolja Teve úr. - De mivel épeszű gyerek nem rajong érte, beleta­pasztalt szülő kesernyésen mosolyog raj­ta: „Nekem se volt jó, miért pont a gyere­kem menekedjék meg tőle...”; az iskolák huzatos folyosóin az évszázadok alatt természetessé laposodott kényszer len­gedezik. Az Osvát utca kivétel. Ott nincs folyosó. A málladozó falú épületben la­kásokból alakították ki az iskolát, jól be­­rácsoztak ajtót, ablakot, de azért nem börtön ez, sőt menedéknek is felfogható. Nem tudnak bejönni a kegyszerárusok, s persze a tanulók se tudnak kimenni (ha már egyszer bejöttek) hogy magukhoz vegyék a malasztot. Csak néha és keve­sek kóvályognak tágult, szűkült pupillá­val az iskolában. Pénzük sincs mindig ar­ra, hogy jól érezzék magukat. Teve úr megpróbálja megérteni, hogy különböződnek el az iskolák a szabad­ság bűvöletében; hogy kereskednek az alsóbb évfolyamokon a tanulókkal, míg ki nem formálódnak az elitiskolák és ezek ellenpontjaként azok, melyeknek a köznyelvi szemérem miatt nincs állandó jelzőjük.­­ Az esély az esik igéből kép­zett szó,­­ világosodik meg Teve úr, és nem esik hanyatt a felsőosztályi Alde­­drága Magániskolában kimutatott ered­mények előtt. Bár tudja, hogy az alsóvá­rosi lakásiskola egyre mélyebbre ássa be magát a társadalom egyre mélyebb szakadékaiba, s egyre fékezi, az amúgy is egyre lassabb társadalmi mobilitást. Az Osvát utca, ott, a Blahánál már a végállomás. A legalsó pont. Innen szép nyerni, de nem lehet. Mégis, mégis ön­ként hozzák ide a tisztelt szülők gyer­meküket, amin Teve úr méltán csudál­­kozik. Hogy a csudába tudják olyan jól, hol a helyük, ahová szép alázatosan be kell kéretődzniük? (Ha már megmele­gedtek, akkor persze már morognak, berzenkednek, kitöltik lenyelt haragju­kat azokon, akik már ott vannak: szeren­csétlen gyerekek és mindenre elszánt tanerők, kik próbálnak reményt önteni magukba.)­­ A közlegényeket nem lehet lefokoz­ni - gondolja Teve úr. - Nem lehet őket ezzel fenyegetni, szinte semmit se lehet tenni velük önkényesen, mert nincs vesztenivalójuk. Még a javukra se lehet tenni, ha ők nem akarják. A feljebbjutás lehetősége adhatna némi bizakodást, el­­szánást, ha ez a lehetőség létezne. Vagy legalább a reménye, még az is érne vala­mit - gondolja Teve úr, - de anélkül semmi sincs. És valami mégis van, s ami van, azt nevezzük iskolának az Osvát ut­cában. Az Osvát utcába a külső-belváros is­koláiból jönnek a tanulók, ha ott kiteszik a szűrüket. Felerészben cigányok, egé­szében szegények. Ezért különböznek a gyógypedagógiai iskolák tanulóitól, akik nem mind szegények. Ezért Teve úr azt gondolja, hogy míg a gyógypedagó­giai iskola csak részben, az Osvát utca egészében valósítja meg a társadalmi ré­tegek szegregációját. Már nincs messze az idő, amikor az elkülönítés egészében megvalósulni, akkor lesz az általános is­kola az általános szegregáció iskolája. Teve úr azt kérdezi:­­ Ha már így ala­kul, kell-e tenni ellene valamit? Teve úr régebben (hajh, egy más történelmi kor­ban!) nem volt ellensége az iskolaügy li­beralizálásának. - Mi baj származna ab­ból, ha külön kezelnénk azt, ami külön­való? - A kérdés lényege viszont az, hogy tényleg különvaló-e. Teve úr nem mer válaszolni, igent vagy nemet monda­ni. Szeretné a válaszát árnyalni, vagy az alapkérdést megkerülni. Ezért inkább azt mondja: - A szegregációs folyamat itt év­tizede töretlen. A társadalom változtathat rajta, én nem. Elmondhatom a szegregá­ció lehetséges előnyeit és hátrányait, ká­ros következményeit. Ha merem. De mi­vel nem merem, kár a szót szaporítani. Nem minden lumpellér gyerek kerül a külső-belvárosból az Osvát utcába. Többségük kevésbé degradált intézmé­nyekben süpped el. Az Osvát utcába ke­rülőkről tudjuk, hogy korábban tanulási gondjaik és még inkább az iskolai visel­kedéssel kapcsolatos konfliktusaik vol­tak. - Két eset lehetséges - mondja Teve úr. - Vagy a tanulási nehézségek idézték elő a konfliktusokat, vagy fordítva. De lehet az is, hogy kölcsönhatásban vol­tak. És számolnunk kell a tanulásra, il­letve az iskolai beilleszkedésre való mo­tiváció hiányával is - teszi hozzá. - A tényezők legrosszabb egybeesése esetén a degradált iskola is kiveti magá­ból a gyereket, mert nem tud vele mit kezdeni. Meg azért is, hogy a mérsékel­tebben deviánsokat legyen mivel fenye­getni: kerülhetnek még rosszabb helyre is. De vajon büntetésnek tartják-e, akik az Osvát utcába kerülnek, hogy ott van­nak? Az érintett szülők hibáztatják-e magukat, gyereküket ezért, vagy az is­kolának róják fel, ahonnan kitessékelték őket? Mit éreznek eredetileg, és miként festik át maguk számára a helyzetet, a folyamatot? - Kérdezzük meg őket, és higgyük el, amit mondanak! - kockáz­tatja meg Teve úr. - Állítható, hogy szülők elégedettebbek az Osvát utcai tanárokkal, mint a degra­dált iskolákéival. Viszont elégedetle­nebbek az iskola szabályaival, és eny­hébb szabályozást óhajtanának. Nem nagyon bánnák, ha az iskola még jobban elcigányosodna, azt viszont nem kíván­nák, hogy gazdag gyerekek kerüljenek ide. Mintha nem csupán elfogadnák a szegregációt, de még mélyítenék is, ha ezáltal olyan iskola alakulna ki, mely nem támaszt kemény követelményeket velük és gyerekükkel szemben. - így alakul ki a szubkultúra, a kultú­ra alatti lét - mormogja Teve úr csak úgy magának, mert ez a gondolat halomra dönti az összes demokratikusan fi­lantróp ideát. A szülők zöme azt szeretné, ha a gye­reke szakmát tanulna, s ennek feltételeit is nagyrészt biztosítva látják. Hogy több évvel túlkoros fiatalok hol, milyen szak­mát tanulhatnak, más kérdés, és megint más, hogy mire mennek a szerencsés esetben megszerzett szakmunkás-képe­sítéssel. Teve úr számol azzal, amivel a szülők zöme még nem; hogy a szakmun­kás-bizonyítvány folyamatosan deval­válódik a munkaerőpiacon. - A szakma magában nem igazi lehetőség a kultúra alatti létből való kitörésre. A tanulók szociális érettségi mutatói összefüggnek a lakáskörülményekkel, de megfordítva! A rosszabb lakáskörül­mények közt élők érettebbnek tartják magukat, s ennek így is kell lennie­­, gondolja Teve úr a szegénység hamar felnőtté nevel, bár fentről nézve alacso­nyabb színvonalon. A leggyengébb eredmények az állampolgári készségek terén mutatkoznak. Ezek a fiatalok nin­csenek készen az állampolgári létre, és feltehetően nem is lesznek soha. Teve úr széttárja két karját, jelezve te­hetetlenségét, és ujjai között csurognak kifelé a gyerekek, szabadeséssel lefelé. - Vacak ez a világ, vacak vagyok én is, és leginkább vacak, hogy ezt leírom! - mondja Teve úr. - Vagy elfogadom, hogy így van, és nem is akarom változ­tatni, vagy nem fogadom el, és hiszek a változtatás lehetőségében, és nem vizs­gálom a lehetőségek realitását. Ez nem is olyan képtelen dolog, hiszen a társa­dalmi tények létezésének jelentős meg­határozója a bennük való hit, és gyengí­tője a létezésükben való kételkedés. A Harmónia Alapítvány vizsgálatot végzett az Osvát utcába járó tanulók és családjuk körében az iskola pedagógiai programjának átalakítása céljából. Diósi György a Harmónia Alapítvány szakértője Teve úr és az iskola O Kinek (volt) jó ez? rbán Viktor, zseniálisan felépített beszédében sorozatosan e kérdéssel zárta a jelenlegi kormánykoalíciónak szóló bírálatát a Vigadóban. A szómágiá­tól hipnotizált hallgatóság mit sem vett észre abból, hogy bizony a szónok állítá­sai és a tények helyenként (?) még köszö­nő viszonyban sincsenek egymással. Ragadjunk ki a beszédből egyetlenegy állítást. Íme: „...nemzetközi tapsvihart és szakmai elismerést kiváltva verte vissza a Magyar Nemzeti Bank a forint rovására megindított nemzetközi spekulációkat, és így több tízmilliárd bevételt hozott a ma­gyar államnak. Érthetetlen, hogy a kor­mány ilyen körülmények között Járai Zsigmondot, a jegybank elnökét támadja, holott eddig ő volt az egyetlen az ország vezetői közül, aki pénzt hozott a házhoz.” Ez a megállapítás több sebből is vér­zik: Egy nemzeti valuta elleni spekuláció nem úgy kezdődik, hogy a világ pénzem­berei összedugják a fejüket és kiválaszta­nak maguknak egy valutát, ami ellen össztüzet indíthatnak. A spekulációs tranzakciók táptalaja minden esetben va­lamilyen lehetőség, amit az adott ország teremt meg, például pénzpolitikájával. A jegybank ilyen lehetőséget teremtett ka­matpolitikájával és kommunikációjával. A jegybanknak sikerült elérnie, hogy a forint a nemzetközi spekuláció céljává és eszközévé váljon. Orbán Viktorral és tőle kérdem: kinek jó ez? Miközben a külföldi spekulációs tőke a kialakult kamatkülönbözetnek köszön­hetően úgyszólván kockázatmentesen húzta a nem is akármilyen hasznot, az erőteljesen felértékelődött forint jelentős mértékben hozzájárult a magyar gazda­ság versenyképességének meggyengülé­séhez. Ezzel a forint a gazdasági növeke­dés fékjévé válhatott volna. Tehát kinek jó ez? Ha az exminiszterelnöknek igaza len­ne, úgy könnyen belátható, hogy nincs jobb üzlet annál, mint teret nyitni és lehe­tőséget kínálni a forinttal való spekuláci­ónak, hiszen a jegybank milliárdokat ke­reshet a védekezésen. De tegyük fel, hogy az MNB valóban több tízmilliárdos bevételre tett szert azt követően, hogy január elején erőteljesebb kamatcsökken­tésről döntött. (Zárójelben megjegyzem: az előadó megfeledkezett arról a nem el­hanyagolható tényről, hogy e világraszó­ló győzelem előtt a jegybank, vagyis a magyar állam több tízmilliárdot veszített. A veszteséget már elszenvedtük. A jegy­bank „több tízmilliárdos” bevétele azon­ban még csak papíron létezik.) Szeretném azonban ezzel szembeállítani a magyar vállalkozók elmaradt hasznainak száz­­milliárdjait. Ennél is súlyosabb azonban a piacvesztés, amelynek hosszú távú kö­vetkezményeit nem is lehet felmérni. To­­vábbá: szerényen megjegyzem, hogy an­nak a „nemzetközi tapsvihart” aratott csatának a terheit a Magyar Nemzeti Bank nagyrészt áthárította a kereskedel­mi bankokra. Eszembe jut egy, a hetve­nes-nyolcvanas években elterjedt köz­kedvelt (nem dakota) mondás: még egy ilyen győzelem, és megnézhetjük magun­kat. Szóval ismét felteszem a kérdést: ki­nek jó ez? Pontosítsunk: nem a kormány, hanem a magyar vállalkozók, a mezőgazdasági termelők és természetesen a közgazdaság A jegybanknak sikerült elérnie, hogy a forint a nemzetközi spekuláció céljává és eszközévé váljon. Orbán Viktorral és tőle kérdem: kinek jó ez? Az élet élvonalát képviselő szakemberek támadták és támadják változatlanul a jegybank elnökét. A kormány bírálatával egyetértek, csak másként, mint Orbán Viktor. A kormány a gazdaságpolitika egészéért felelős. Felelős tehát annak a kritikus helyzetnek a kialakulásáért is, amelynek elhárítása érdekében riadót kellett fújni. A következmény: a jegy­bank hitelének megroppanása, és a pénz­piacon kialakuló növekvő bizonytalan­ság. Szóval: kinek jó ez? Végül: a Vigadóban szívhez szóló sza­vak hangzottak el a magyar vállalkozók helyzetbe hozásáról és támogatásáról. Ezt a Fidesz-kormány annak idején egy tőke- és tőkepiac-ellenes ideológiával és intézkedéssorozattal kapcsolta össze az egyik oldalon, és egy paternalista támo­gatási rendszerrel a másik oldalon. Meg­gyengítették a nemzeti tőkeképződés le­hetőségét csakúgy, mint a magyar tőkepi­acot. Hogyan tehetett ilyet egy magát polgárinak nevező kormány? Kinek volt ez jó? (Válasz a Vigadóban.) Dr. Varga György közgazdász

Next