Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-10 / 34. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2003. FEBRUÁR 10., HÉTFŐ Meglepődve olvastam a Népszabadság január 25-i számában a Kornai János professzorral készített interjút. Kornai oly hevesen bírálja a Nemzeti Bank kemény antiinflációs politikáját, hogy érdemes őt saját nézeteivel szembesíteni. Az általa föltárt, leírt „puha költségvetési korlát” (a hiány!) volt a szocialista gazdaság igazi rákfenéje. Paradox módon éppen a magas megtakarítási-beruházási ráta hátráltatta a gazdaság fejlődését ahelyett, hogy elősegítette volna. A puha költségvetési korlát ugyanis az alacsony hatékonyságú szféra túlélését biztosította mindig, és nem a hatékony, fejlődőképes ágazatok, vállalatok gyorsabb fejlődését. Hogyan lehet, hogy a Harvard Egyetem világhírű professzora nem veszi észre: a kapitalizmusban a magas infláció játssza el a puha költségvetési korlát szerepét? A magas infláció a veszteséges, alacsony hatékonyságú, konzervatív, energia- és nyersanyagfaló ágazatok számára biztosítja az inflációs árnyereséget, mert ezek magas költségszintjük következményeit az emelkedő árakban tovább tudják hárítani a fogyasztókra. Az infláció ezért nem „demokratikus”, és legfőképp ezért nem a „kisebbik” rossz a munkanélküliséggel, a recesszióval szemben. Ezért nincs igaza annak, aki azt hiszi, hogy a magasabb növekedés magasabb infláció mellett jobb, mint az alacsonyabb növekedés alacsonyabb infláció mellett. A magas infláció elrejti a beteg gócokat, elkeni az alapproblémát, az elavult gazdaságszerkezetet. A krónikus egyensúlyi zavarok, mint a makacs külkereskedelmi és fizetésimérleg-hiány, mindig a rossz makroszerkezetre vezethetők vissza, és szinte sohasem a lakossági „túlfogyasztásra”. A magas infláció az elavult gazdaságszerkezetet rögzíti. A leértékelt nemzeti valuta szintén csak az elavult exportszerkezetet konzerválja, tehát az is rendkívül káros. A szocializmus puha költségvetési korlátja a beruházási ráta megemelésével a munkaerő folyamatos, drasztikus leértékelését eredményezte évtizedeken keresztül. Ez volt a rendszer legfőbb tévedése és bűne. A humán tényező újratermelése és fejlődése a végső fogyasztásban valósul meg. A fogyasztás tehát a gazdasági újratermelés része, mégpedig nagyon is fontos része. A restriktív politika által kikényszerített fogyasztáskorlátozás a piac szűkítésével súlyos károkat okoz közvetlenül a termelőknek, közvetve pedig a humán tényező leértékelésével fékezi a hosszú távú fejlődést. Magyarországon a humán tényező még mindig le van értékelve. Még a gazdaság általános fejlettségéhez képest is. Ezért volt bátor lépés a közalkalmazotti bérek 50 százalékos emelése. És ezért nincs igaza Kornainak, amikor „közgazdaságilag indokolatlan béremelésekről” beszél. Komai dehonesztáló megjegyzéseket tesz a monetarista gazdasági iskolára és gyakorlatra. Valójában a monetarizmus lényege az, hogy az infláció letörésével regenerálni kell a piacot, meg kell őrizni a kisember jövedelmének vásárlóértékét, tehát meg kell őrizni az életszínvonalat, ugyanakkor a termelésben kemény hatékonysági korlátokat kell felállítani, kikényszerítve a tőkeáramlást az alacsony hatékonyságú szférából a magasabba. Nem elméleti fikció, hanem tapasztalati tény, hogy fontossági sorrendet kell felállítani: először a nemzeti valuta külső és belső megerősítését kell biztosítani, azután a makrostruktúra átalakulását kell levezényelni, és csak a harmadik lépésben lehet dinamizálni a gazdaságot, ha már kialakulóban van egy egészséges szerkezet. Komái egyszerre akarja csökkenteni az inflációt és a munkanélküliséget, növelni a GDP-t, javítani az egyensúlyt. Ez a legfejlettebb országoknak sem sikerült az elmúlt két évtizedben. Csak a magyar gazdaságpolitika képzeli magát immár egy negyedszázada ilyen mindenhatónak. Folyton úgy járunk, mint az, aki egyszerre szeretne ideális vízhőmérsékletet iváshoz és fürdéshez. Nincs olyan. Rossz szerkezetben a növekedés erőltetése mindig fölborítja az egyensúlyt. Erről szólt a magyar gazdaság elmúlt két és fél évtizede: a „húzd meg, ereszd meg” hektikus rángatózásáról! Nagy-Britanniában a Thatcher-korszakban, a legkeményebb monetarista „terror” idején, a szerkezetváltás legkeményebb éveiben dinamikusan nőttek a reálbérek! Nem volt Bokros-csomag! Hasonlóan ment végbe a szerkezetváltás 1985 után Franciaországban, ahol a négy kommunista minisztert is magában foglaló szocialista kabinet döntött a legnagyobb kohászati kombinát bezárásáról és a szénbányászat teljes felszámolásáról. Thatcher is 23 skót szénbánya bezárásával kezdte. A svéd (szociáldemokrata) ipari miniszter dicsekedett annak idején azzal, hogy amióta ő ül a bársonyszékben, azóta válságágazat nem kapott egyetlen koronát sem az adófizetők pénzéből. Ezzel szembe lehet állítani a dunaújvárosi és a borsodi kohászat tragikomikus agóniáját. Miért nem a Dunaferrnek dobott újabb 6,8 milliárdos állami ajándékot bírálja Komár professzor és a többi nagy nevű közgazdászguru? Ez vajon nem a „puha költségvetési korlát” tipikus esete? Kornai János is dicséri a magyar gazdaságot az „eurorégiót meghaladó” növekedési ütemért. Nos, nézzük a GDP alakulását. Jól érzékelhető, hogy az 1997-2002 közötti valóban magasabb növekedési ütem csupán egy Jánossyféle helyreállítási periódus, semmi több. Az idén éri el a magyar gazdaság a 80-as évek egyébként lagymatag növekedési trendjét, és várható a növekedés megtörése, belesimulása a „békebeli” trendbe. (Jánossy Lajos dolgozta ki a „helyreállítási periódusok” elméletét a háborúkat és válságokat követő átmeneti gyors növekedési ütemek magyarázatára. A helyreállítás akkor ér véget, amikor a gazdaság teljesítménye eléri a „békebeli” évek hosszú távú trendjét, és belesimul abba. Ilyenkor veszélyes dolog tovább erőltetni a magasabb növekedési ütemet! A magyar gazdaság a „hatalmas” növekedési ütem ellenére is csak 1999-2000-ben érte el az 1989-es termelési szintet, míg a GDP belső felhasználása 2000-ben is csak az 1980-as értéken állt - hiszen a 80-as évek növekményét elvitte az adósságszolgálat. Véleményem szerint a minimálbérek és a közalkalmazotti bérek növelése közgazdaságilag is indokolt lépés volt. Nem idézett elő erőteljes inflációt, vagyis bizonyítást nyert: nem a „túlzott” bérkiáramlás az infláció oka, hanem az elavult gazdaságszerkezet. Mégiscsak kell, hogy legyen valami súlyos baja ennek a szerkezetnek, ha 1992-2002 között úgy háromszoroztuk meg az exportot, hogy közben az import is megháromszorozódott, és a külkereskedelmi mérleg sem javult, hanem romlott. Döntően a termelési és nem a fogyasztási célú importnövekmény miatt! (Ez utóbbi szinte elenyésző.) A magyar gazdaság túlzottan exportorientált. Az export és a GDP arányát tekintve mi nyitottabbak vagyunk, mint például a jóval fejlettebb Ausztria. Ez pedig nem jó. Vagyis vitatható Komár professzor ama véleménye is, miszerint helytelen volt letérni az exportorientált növekedési pályáról. Ha ez a pálya nem vitt közelebb a külkereskedelmi mérleg javulásához, akkor nyugodtan le lehet térni róla. Most egy ideig éppen a belső fogyasztás föllendítésére kell alapozni a magyar gazdaság fejlődését. A belső piacot kell regenerálni. Sok magyar agrárközgazda és agrárpolitikus is vitatja az erős forint politikáját az exportnehézségekre hivatkozva. Ez a hivatkozás helytálló. Viszont az infláció letörése regenerálja a hazai fogyasztói piacot, ami sokkal fontosabb ma a hazai agráriumnak, mint az exportpiac. És persze az agrárexportot sem a forint gyengítésével kell segíteni, hanem inkább a termelés technikai fejlesztését szolgáló beruházások támogatásával. Gazdag László közgazdász, Pécsi Tudományegyetem Romainak nincs igaza Sajnos az idén megint összébb kell húzni magunkon a derékszíját... marabu rajza Ha az iskolát mindenki nagyon jó dolognak tartaná, nem kéne kötelezővé tenni - gondolja Teve úr. - De mivel épeszű gyerek nem rajong érte, beletapasztalt szülő kesernyésen mosolyog rajta: „Nekem se volt jó, miért pont a gyerekem menekedjék meg tőle...”; az iskolák huzatos folyosóin az évszázadok alatt természetessé laposodott kényszer lengedezik. Az Osvát utca kivétel. Ott nincs folyosó. A málladozó falú épületben lakásokból alakították ki az iskolát, jól berácsoztak ajtót, ablakot, de azért nem börtön ez, sőt menedéknek is felfogható. Nem tudnak bejönni a kegyszerárusok, s persze a tanulók se tudnak kimenni (ha már egyszer bejöttek) hogy magukhoz vegyék a malasztot. Csak néha és kevesek kóvályognak tágult, szűkült pupillával az iskolában. Pénzük sincs mindig arra, hogy jól érezzék magukat. Teve úr megpróbálja megérteni, hogy különböződnek el az iskolák a szabadság bűvöletében; hogy kereskednek az alsóbb évfolyamokon a tanulókkal, míg ki nem formálódnak az elitiskolák és ezek ellenpontjaként azok, melyeknek a köznyelvi szemérem miatt nincs állandó jelzőjük. Az esély az esik igéből képzett szó, világosodik meg Teve úr, és nem esik hanyatt a felsőosztályi Aldedrága Magániskolában kimutatott eredmények előtt. Bár tudja, hogy az alsóvárosi lakásiskola egyre mélyebbre ássa be magát a társadalom egyre mélyebb szakadékaiba, s egyre fékezi, az amúgy is egyre lassabb társadalmi mobilitást. Az Osvát utca, ott, a Blahánál már a végállomás. A legalsó pont. Innen szép nyerni, de nem lehet. Mégis, mégis önként hozzák ide a tisztelt szülők gyermeküket, amin Teve úr méltán csudálkozik. Hogy a csudába tudják olyan jól, hol a helyük, ahová szép alázatosan be kell kéretődzniük? (Ha már megmelegedtek, akkor persze már morognak, berzenkednek, kitöltik lenyelt haragjukat azokon, akik már ott vannak: szerencsétlen gyerekek és mindenre elszánt tanerők, kik próbálnak reményt önteni magukba.) A közlegényeket nem lehet lefokozni - gondolja Teve úr. - Nem lehet őket ezzel fenyegetni, szinte semmit se lehet tenni velük önkényesen, mert nincs vesztenivalójuk. Még a javukra se lehet tenni, ha ők nem akarják. A feljebbjutás lehetősége adhatna némi bizakodást, elszánást, ha ez a lehetőség létezne. Vagy legalább a reménye, még az is érne valamit - gondolja Teve úr, - de anélkül semmi sincs. És valami mégis van, s ami van, azt nevezzük iskolának az Osvát utcában. Az Osvát utcába a külső-belváros iskoláiból jönnek a tanulók, ha ott kiteszik a szűrüket. Felerészben cigányok, egészében szegények. Ezért különböznek a gyógypedagógiai iskolák tanulóitól, akik nem mind szegények. Ezért Teve úr azt gondolja, hogy míg a gyógypedagógiai iskola csak részben, az Osvát utca egészében valósítja meg a társadalmi rétegek szegregációját. Már nincs messze az idő, amikor az elkülönítés egészében megvalósulni, akkor lesz az általános iskola az általános szegregáció iskolája. Teve úr azt kérdezi: Ha már így alakul, kell-e tenni ellene valamit? Teve úr régebben (hajh, egy más történelmi korban!) nem volt ellensége az iskolaügy liberalizálásának. - Mi baj származna abból, ha külön kezelnénk azt, ami különvaló? - A kérdés lényege viszont az, hogy tényleg különvaló-e. Teve úr nem mer válaszolni, igent vagy nemet mondani. Szeretné a válaszát árnyalni, vagy az alapkérdést megkerülni. Ezért inkább azt mondja: - A szegregációs folyamat itt évtizede töretlen. A társadalom változtathat rajta, én nem. Elmondhatom a szegregáció lehetséges előnyeit és hátrányait, káros következményeit. Ha merem. De mivel nem merem, kár a szót szaporítani. Nem minden lumpellér gyerek kerül a külső-belvárosból az Osvát utcába. Többségük kevésbé degradált intézményekben süpped el. Az Osvát utcába kerülőkről tudjuk, hogy korábban tanulási gondjaik és még inkább az iskolai viselkedéssel kapcsolatos konfliktusaik voltak. - Két eset lehetséges - mondja Teve úr. - Vagy a tanulási nehézségek idézték elő a konfliktusokat, vagy fordítva. De lehet az is, hogy kölcsönhatásban voltak. És számolnunk kell a tanulásra, illetve az iskolai beilleszkedésre való motiváció hiányával is - teszi hozzá. - A tényezők legrosszabb egybeesése esetén a degradált iskola is kiveti magából a gyereket, mert nem tud vele mit kezdeni. Meg azért is, hogy a mérsékeltebben deviánsokat legyen mivel fenyegetni: kerülhetnek még rosszabb helyre is. De vajon büntetésnek tartják-e, akik az Osvát utcába kerülnek, hogy ott vannak? Az érintett szülők hibáztatják-e magukat, gyereküket ezért, vagy az iskolának róják fel, ahonnan kitessékelték őket? Mit éreznek eredetileg, és miként festik át maguk számára a helyzetet, a folyamatot? - Kérdezzük meg őket, és higgyük el, amit mondanak! - kockáztatja meg Teve úr. - Állítható, hogy szülők elégedettebbek az Osvát utcai tanárokkal, mint a degradált iskolákéival. Viszont elégedetlenebbek az iskola szabályaival, és enyhébb szabályozást óhajtanának. Nem nagyon bánnák, ha az iskola még jobban elcigányosodna, azt viszont nem kívánnák, hogy gazdag gyerekek kerüljenek ide. Mintha nem csupán elfogadnák a szegregációt, de még mélyítenék is, ha ezáltal olyan iskola alakulna ki, mely nem támaszt kemény követelményeket velük és gyerekükkel szemben. - így alakul ki a szubkultúra, a kultúra alatti lét - mormogja Teve úr csak úgy magának, mert ez a gondolat halomra dönti az összes demokratikusan filantróp ideát. A szülők zöme azt szeretné, ha a gyereke szakmát tanulna, s ennek feltételeit is nagyrészt biztosítva látják. Hogy több évvel túlkoros fiatalok hol, milyen szakmát tanulhatnak, más kérdés, és megint más, hogy mire mennek a szerencsés esetben megszerzett szakmunkás-képesítéssel. Teve úr számol azzal, amivel a szülők zöme még nem; hogy a szakmunkás-bizonyítvány folyamatosan devalválódik a munkaerőpiacon. - A szakma magában nem igazi lehetőség a kultúra alatti létből való kitörésre. A tanulók szociális érettségi mutatói összefüggnek a lakáskörülményekkel, de megfordítva! A rosszabb lakáskörülmények közt élők érettebbnek tartják magukat, s ennek így is kell lennie, gondolja Teve úr a szegénység hamar felnőtté nevel, bár fentről nézve alacsonyabb színvonalon. A leggyengébb eredmények az állampolgári készségek terén mutatkoznak. Ezek a fiatalok nincsenek készen az állampolgári létre, és feltehetően nem is lesznek soha. Teve úr széttárja két karját, jelezve tehetetlenségét, és ujjai között csurognak kifelé a gyerekek, szabadeséssel lefelé. - Vacak ez a világ, vacak vagyok én is, és leginkább vacak, hogy ezt leírom! - mondja Teve úr. - Vagy elfogadom, hogy így van, és nem is akarom változtatni, vagy nem fogadom el, és hiszek a változtatás lehetőségében, és nem vizsgálom a lehetőségek realitását. Ez nem is olyan képtelen dolog, hiszen a társadalmi tények létezésének jelentős meghatározója a bennük való hit, és gyengítője a létezésükben való kételkedés. A Harmónia Alapítvány vizsgálatot végzett az Osvát utcába járó tanulók és családjuk körében az iskola pedagógiai programjának átalakítása céljából. Diósi György a Harmónia Alapítvány szakértője Teve úr és az iskola O Kinek (volt) jó ez? rbán Viktor, zseniálisan felépített beszédében sorozatosan e kérdéssel zárta a jelenlegi kormánykoalíciónak szóló bírálatát a Vigadóban. A szómágiától hipnotizált hallgatóság mit sem vett észre abból, hogy bizony a szónok állításai és a tények helyenként (?) még köszönő viszonyban sincsenek egymással. Ragadjunk ki a beszédből egyetlenegy állítást. Íme: „...nemzetközi tapsvihart és szakmai elismerést kiváltva verte vissza a Magyar Nemzeti Bank a forint rovására megindított nemzetközi spekulációkat, és így több tízmilliárd bevételt hozott a magyar államnak. Érthetetlen, hogy a kormány ilyen körülmények között Járai Zsigmondot, a jegybank elnökét támadja, holott eddig ő volt az egyetlen az ország vezetői közül, aki pénzt hozott a házhoz.” Ez a megállapítás több sebből is vérzik: Egy nemzeti valuta elleni spekuláció nem úgy kezdődik, hogy a világ pénzemberei összedugják a fejüket és kiválasztanak maguknak egy valutát, ami ellen össztüzet indíthatnak. A spekulációs tranzakciók táptalaja minden esetben valamilyen lehetőség, amit az adott ország teremt meg, például pénzpolitikájával. A jegybank ilyen lehetőséget teremtett kamatpolitikájával és kommunikációjával. A jegybanknak sikerült elérnie, hogy a forint a nemzetközi spekuláció céljává és eszközévé váljon. Orbán Viktorral és tőle kérdem: kinek jó ez? Miközben a külföldi spekulációs tőke a kialakult kamatkülönbözetnek köszönhetően úgyszólván kockázatmentesen húzta a nem is akármilyen hasznot, az erőteljesen felértékelődött forint jelentős mértékben hozzájárult a magyar gazdaság versenyképességének meggyengüléséhez. Ezzel a forint a gazdasági növekedés fékjévé válhatott volna. Tehát kinek jó ez? Ha az exminiszterelnöknek igaza lenne, úgy könnyen belátható, hogy nincs jobb üzlet annál, mint teret nyitni és lehetőséget kínálni a forinttal való spekulációnak, hiszen a jegybank milliárdokat kereshet a védekezésen. De tegyük fel, hogy az MNB valóban több tízmilliárdos bevételre tett szert azt követően, hogy január elején erőteljesebb kamatcsökkentésről döntött. (Zárójelben megjegyzem: az előadó megfeledkezett arról a nem elhanyagolható tényről, hogy e világraszóló győzelem előtt a jegybank, vagyis a magyar állam több tízmilliárdot veszített. A veszteséget már elszenvedtük. A jegybank „több tízmilliárdos” bevétele azonban még csak papíron létezik.) Szeretném azonban ezzel szembeállítani a magyar vállalkozók elmaradt hasznainak százmilliárdjait. Ennél is súlyosabb azonban a piacvesztés, amelynek hosszú távú következményeit nem is lehet felmérni. Továbbá: szerényen megjegyzem, hogy annak a „nemzetközi tapsvihart” aratott csatának a terheit a Magyar Nemzeti Bank nagyrészt áthárította a kereskedelmi bankokra. Eszembe jut egy, a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt közkedvelt (nem dakota) mondás: még egy ilyen győzelem, és megnézhetjük magunkat. Szóval ismét felteszem a kérdést: kinek jó ez? Pontosítsunk: nem a kormány, hanem a magyar vállalkozók, a mezőgazdasági termelők és természetesen a közgazdaság A jegybanknak sikerült elérnie, hogy a forint a nemzetközi spekuláció céljává és eszközévé váljon. Orbán Viktorral és tőle kérdem: kinek jó ez? Az élet élvonalát képviselő szakemberek támadták és támadják változatlanul a jegybank elnökét. A kormány bírálatával egyetértek, csak másként, mint Orbán Viktor. A kormány a gazdaságpolitika egészéért felelős. Felelős tehát annak a kritikus helyzetnek a kialakulásáért is, amelynek elhárítása érdekében riadót kellett fújni. A következmény: a jegybank hitelének megroppanása, és a pénzpiacon kialakuló növekvő bizonytalanság. Szóval: kinek jó ez? Végül: a Vigadóban szívhez szóló szavak hangzottak el a magyar vállalkozók helyzetbe hozásáról és támogatásáról. Ezt a Fidesz-kormány annak idején egy tőke- és tőkepiac-ellenes ideológiával és intézkedéssorozattal kapcsolta össze az egyik oldalon, és egy paternalista támogatási rendszerrel a másik oldalon. Meggyengítették a nemzeti tőkeképződés lehetőségét csakúgy, mint a magyar tőkepiacot. Hogyan tehetett ilyet egy magát polgárinak nevező kormány? Kinek volt ez jó? (Válasz a Vigadóban.) Dr. Varga György közgazdász