Népszabadság, 2003. március (61. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-01 / 51. szám

34 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. MÁRCIUS 1., SZOMBAT ­ Szkinhed vagyok és hungarista Federer Ágnes „Felnőttünk. Nekünk még jóformán senki sem segített, de mostanra már eléggé fel­készültünk ahhoz, hogy elkezdjünk alapot építeni. A következő generáció pedig már erre támaszkodva birodalmat emelhet. Jól figyeljen mindenki, nem kell hozzá csak tíz-húsz év. ” (Tyirityán Zsolt) Domokos Endre János 28 éves, Bu­dapesten él. A rendszerváltozás idősza­kában - alig tizennégy évesen - kezdett el politizálni, persze ez a tevékenysége akkoriban még kopogtatócédulák gyűj­tésében merült ki. Később négy és fél évig volt a Magyar Demokrata Fórum tagja. A jobboldali áramlatoktól egy jobb korszak beköszöntét remélte, mert — ahogy ő meséli — már nagyon utálta, hogy mindig oroszul kell kornyikálni a nagy Szovjetuniót dicsőítve. A kamasz fiú persze a kérdéseire is választ remélt - mint kortársai általában, ő is azt pró­bálta megfejteni, hogy miért is olyan ez a világ, amilyen. A politika mellett a vallás kezdte érdekelni, bár csak 1991- ben keresztelkedett meg, később kis hí­ján pappá szentelték. Közben elvégezte a Ganz Ábrahám szakmunkásképzőt, majd leérettségizett. Ma biztonsági őr­ként dolgozik. Tyirityán Zsolt 25 esztendős, Gyulán született, ma is ott lakik, foglalkozása szintén biztonsági őr. Ez az egyenruha kárpótolja a hadseregért. Zsolt ugyanis katonaiskolába járt, hivatásosnak ké­szült, de a sereg megvált tőle, egyebek között azért, mert aláírásokat gyűjtött Magyarország NATO-tagsága ellen. Hamarosan vezére lett a Kelet-Magyar­­országon élő, hasonló gondolkodású fi­ataloknak. Békés megyében kialakított húsz-harmincfős közösségük előbb a kisgazdákkal, majd a MIÉP-pel vette fel a kapcsolatot. A fiatalember keresztény, konzervatív családból valónak vallja magát, akit hazafiasságra és az ősök tiszteletéhez való ragaszkodásra nevel­tek. Endre és Zsolt ma a Vér és Becsület Kulturális Egyesület tagja. Előbbi ügy­vivő, utóbbi „ideológus”. Több mint tíz éve szkinhedek. Domokos testvér Állok a szerkesztőség negyedik eme­letén a lift előtt, nézem a kijelzőt, most ért le a földszintre, de már fordul is vissza. Domokos Endre János érkezik vele. Be­vallom, kicsit izgulok, kellett nekem ez az egész, szombat délután az üres épü­letben csevegni egy szkinheddel. Nem­zetiszocialistával. Neonácival - ezt a jelzőt persze majd biztosan kikéri ma­gának. Három héttel ezelőtt a Kossuth téren azonban valamiért úgy éreztem, muszáj a pillanatot rögzíteni, mert valami tör­tént. Február 15-én a megszokott, karját lengetve hőbörgő, fekete ruhás, bakan­csos tömeg helyén jól szervezett, rend­kívül fegyelmezetten demonstráló ifja­kat láttam. Valami megmagyarázhatat­lanul megváltozott. Nyílik a liftajtó, Domokos „testvér” érkezik, ahogy ő és „bajtársai” egymást nevezik, Szálasi egykori hungaristáinak mintájára. És hiába vártam bomber­­dzsekit meg fehér fűzős fekete bakan­csot, Endre rendkívül elegánsan, öl­tönybe öltözött. Ráadásul még csak nem is kopasz. (Nincs mindig ideje nyilat­­kozni, mondja erre ő.) Na jó, azért a nyakkendőtűje turulmadaras, és van árpádsávos kitűzője is. A beszélgetésünk könnyedén indul, bármit kérdezek, mindenre őszintének tűnő feleletet kapok. Nem ütközöm fa­lakba, nincs tabu, vitatkozhatok, ellent­mondhatok, nincs sértődés. Endre hu­morral és imponáló felkészültséggel vá­­laszolgat. Legfeljebb néha, amikor már nagyon kihozom a sodrából, akkor veti oda némi megvetéssel a hangjában, de még mindig mosolyogva: „Na, így gon­dolkoznak a demokraták!” Endre nagy kötegnyi iratot rak le elém az asztalra, egyebek között bírósá­gi papírokat és a Magyar Köztársaság alkotmányát. Csak csóválom a fejem, az egyesület aktuális jogi ügyeinél jobban érdekelne, hogy kicsoda ő valójában. — Szálasit olvasok, Gandhi a példaké­pem. Szkinhed vagyok és hungarista­­ válaszolja erre. — Proli családban szület­tem Újpesten, a legendás Oncsa telepen, amelyet még 1940-ben építettek sok­­gyermekes munkáscsaládok számára. Apám bányász, majd kohász volt, nem élt velünk, 1995-ben meghalt. Anyám ruhaipari technikusként dolgozott, párt­tag volt, és elhitte, amit mondtak neki. Ma már nyugdíjas, együtt élünk, testvé­rem nincs. Nagyon félt engem. Hiába magyarázom neki, hogy itt az idő kilép­ni a nagy nyilvánosság elé, megmutatni, mit tudunk. Domokos „testvér” famintakészí­­tőnek tanult a kőbányai szakmunkás­­képzőben - nem intarzia, faminta, köti a lelkemre -, hogy miért éppen annak, hát, mert jól rajzolt, meg volt térlátása is. Közben az MDF körül sertepertélt, tizenkét évvel ezelőtt pedig megkeresz­­telkedett, pedig otthon nem kapott val­lásos nevelést. Az egyik barátjával kez­dett el templomba járni, tetszett neki az, hogy a bűnökért vezekelni kell, és min­denki lelkét meg lehet menteni. A kato­likus hitre térése olyannyira eredmé­nyes volt, hogy két évig szinte csak a vallásnak élt, előbb a szalézi rend, utóbb a kapucinusok tagja lett. Ám idő­nek előtte kiugrott, egyrészt­­ ő magya­rázza így­­, mert „a köznek nem szár­mazott túl nagy haszna abból, hogy ott volt”, másrészt azért sem tett fogadal­mat, mert úgy gondolta, „túl laza a cég”. Mármint a rend, ha jól értem a szavait. Egyvalamit mindenképpen megőr­zött abból, amit ez alatt a két év alatt ta­nult, a pasztorálás fontosságát, ez ma már elsősorban térítést jelent a számára. Mindezt pedig a szkinhedmozgalomban teszi. - A történelem volt a kedvenc tantár­gyam - meséli Endre -, mivel visszahú­­zódóan éltem, sokat olvastam, Jókait, Gárdonyit például, és más történelmi regényeket, amelyek hazaszeretetre ne­veltek. A szakmunkásképzős társaimtól kaptam először Magozott cseresznye, meg Egészséges Fejbőr kazettákat. Tet­szett a szkinhed zene, megfogtak a szö­vegek. Később aztán már maga is sok szöve­get írt szkinhed zenekaroknak. 1996- ban publikált először a Hunnia „szél­sőbb jobbos” lapban, amelynek 1997-1999 között szerkesztője is volt. Érdekelni kezdte a hungarizmus, nem­zeti szocializmus, kutatott, olvasott, ke­reste a világháborúról, nácizmusról, Szálasiról sokat tudó emberek társasá­gát. Természetesen kapcsolatba került Györkös Istvánnal, a „magyar neoná-Észre sem veszik, hogy a közös programok, kirándulások, előadások alatt megtanulnak magyarként gondolkodni. Erős erkölcsű, fegyelmezett életet fognak élni. Szoros kötelékben velünk, cizmus atyjával” is, aki a kilencvenes évek elején évtizedekkel korábban kül­földre távozott, egykori magyar fasisz­ták támogatásával szervezett mozgal­mat Magyarországon. Endre Györkös­nél találkozott össze Zsolttal. Bomberdzseki bakanccsal Az első szkinhedek Angliában tűn­tek fel, úgy 1967 tájékán. Elsősorban a bevándorlók ellen tiltakoztak, a moz­galom valószínűleg a „mohosokból” nőtte ki magát, akik a hippikkel szem­ben nem békét és szeretet, hanem in­kább erőszakos fellépést hirdettek, sze­rették a kemény zenét - de visszatértek a gyökerekhez is, hallgattak jamaicai­akat, rockreadyt és reggent -, leírták a szókimondó szövegeket, valamint a ve­rekedést. Sokan gondolják úgy, hogy az igazi fordulópont a hatvanas évek legutolsó évében volt, amikor is feltűnt a rockot játszó Slade zenekar, amely­nek tagjai kopaszra borotválták a fejü­ket. Később már többféle irányzatnak hódolhattak a követők, megjelent a ze­nében az Or! „stílus”, amelynek műve­lői gyakran botrányos, tömegvereke­désbe torkolló koncerteket tartottak. Mindegy, hogy mi!, neonáci, szkinhed, blood and honour stb., lényeg, hogy a jelképek, az utalások egyértelműen a nácizmus, fasizmus, nemzeti szocializ­mus tanait elevenítik fel, tartják élet­ben. Magyarországon a nyolcvanas évek végén derült ki - kopaszok egy csoport­ja kubaiakat vert meg -, hogy nálunk is vannak szkinhedek. Bár a magyar moz­galom akkor még sokkal inkább kom­munizmusellenes volt - a fiatalok zené­vel, bomberdzsekivel és bakanccsal lá­zadtak a rendszer ellen -, a kilencvenes évekre igencsak másféle ideológiai tar­talommal töltődött fel. Megjelentek a szélsőjobboldal vezetői, például: a már említett győri Györkös István a Magyar Nemzeti Arcvonallal, amelynek katonái Vukovárnál és Eszéknél is harcoltak a szomszédos háborúban a horvátok olda­lán, Szabó Albert, aki Ausztráliából tért haza, hogy a horogkeresztre direkt utaló fogaskerekes zászló alatt neonáci fiata­lokat tömörítsen a Népjóléti Szövetség­be, Ekrem Kemál György, aki a Kom­munizmus Üldözöttjeinek Szövetségé­ben összeszedte az 1956-os „nagy öre­geket”. A mintegy kétezerre becsült magyar tizen-huszonéves szkinhedek így tehát közöttük meg a jobboldali pár­tok között ingáztak, közben keresték a saját útjukat is, hiszen a „baseballütős, zsidóverő, alkoholizáló” srácokat való­jában senki sem látta hosszabb ideig szívesen. Vezér nélkül Volt egy kísérlet a magyar hungaris­ták összefogására, többen szorgalmaz­ták Györkös, Szabó és Ekrem Kemál együttműködését­­ 1999 februárjában a becsület napján, azaz a szovjet csapa­tok gyűrűjéből 1944-ben kitörni próbált német és magyar katonák „ünnepén”, a Várban minden eddiginél nagyobb megemlékezést tartottak, amelyen 13 ország szkinhedjei és neonácijai vettek részt. Ez és a demonstrációt követő Vi­king klubbeli verekedés volt az, ami a társadalmat végképp felháborította, a jelenséggel szembesítette, és a hatósá­gokat határozott fellépésre késztette. Györkös István nem sokkal később visszavonult Győr melletti bőnyi birto­kára, vannak, akik úgy vélik, a rendőr­ség vagy a nemzetbiztonságiak fenye­getése hatott rá. Ma is ott él, állandó hí­veinek száma alig harminc főre apadt. Fia, Györkös Kolos tavaly képviselői mandátumot szerzett Bőny önkormány­zati testületében. Szabó Albertet és Ekrem Kemál Györgyöt perbe fogta az állam, előbbit, akit a mozgalom sok tagja provokátor­ként tart emlékezetében, közösség elle­ni izgatás és tiltott önkényuralmi jelké­pek használata miatt egy év felfüggesz­tett, utóbbit pedig két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, alkotmá­nyos rend elleni szervezkedés vádjával. Szabó Albert külföldre távozott, Ekrem Kemál elhallgatott. A szkinhedek 2001- ben vezető nélkül maradtak. A Vér és Becsület Kulturális Egyesü­letet 2002 februárjában jegyezték be, májusban lesz egy éve, hogy közhasznú szervezetté nyilvánították. Az egyesületnek tizenhárom nyilván­tartott tagja van, ők havonta ezer forint tagsági díjat fizetnek. Árpádsávos zászlóikat maguk készí­tették, barkácsboltban vett függönyrú­­don lóbálják. Tyirityán testvér Ne aggódjon, biztosan meg fog is­merni, mondja Zsolt a telefonba, amikor azt szervezzük, hogyan találunk majd egymásra Gyula vasútállomásán. És persze igaza lett, rögtön kiszúrom, olyan - hogy is mondjam - kigyúrt, majdnem kopasz, egyértelműen szkin­hed. (Farmer és átlagos, divatos felső van rajta, de később megmutatja a feke­te pólóját, amelyet német tigristank dí­szít. A horogkereszt ideje lejárt, a hitle­ri birodalom jelképe már a múlté, ma­gyarázza. A „hol lehet kapni ilyet” kér­désre hümmögés a válasz, és az, hogy „magunk gyártjuk magunknak”.) Egy kocsmában telepszünk le­­ Gyula határ­város, mindenféle ember összegyűlik, elmélkedik a fiatalember a közönséget tanulmányozva.­­ Amikor Györköséknek már túl ra­dikálisak lettünk, új alapokra kellett he­lyezni a szkinhedmozgalmat - meséli Zsolt. - Eldöntöttük, hogy felhagyunk az oktalan erőszakkal, ne érjen minket is az a vád, hogy törvénysértők va­gyunk. Így lettünk hagyományőrző egyesület. Hazafiasság, áldozatkészség, bajtársiasság a jelszavunk. Egyetlen fegyverünk a tagadás. Zsolt Gyulán született, édesanyjával él, aki gondnokként dolgozik. Nem azo­nosul fia nézeteivel, de elfogadja - mert szereti őt -, hogy így gondolkodik. A barátnője sem a hungaristát látja benne, meséli, és bár bizonyára végigmenne vele akkor is az utcán, ha szkinhed „har­ci díszbe” öltözne, ő jobban szereti el­választani politizálását a magánéletétől. A fiatalembernek tekintélye van a vá­rosban, talán a testi ereje miatt is. „A provokációra határozottan felelünk, a közeledéseket szívesen vesszük” - mondja Zsolt, ami azt is jelenti, előfor­dult, hogy harcba szállt az elveiért. Szó szerint. Némelyek tisztelik tehát, lehet, hogy azért is, mert félnek tőle és a megye „fe­hér fiataljaitól”. Ami a „tagadást” illeti, sem Endré­vel, sem Zsolttal nem jutottam közös nevezőre, például a holokausztot illető­en. Talán Zsolt a nyitottabb, ő azt mond­ja, hajlandó lenne elfogadni bárki kihí­vását egy szellemi párbajra, komoly bi­zonyítékokon alapuló érveléssel, habár biztos abban, hogy a németek nem vol­tak népirtók. (Igen jól felkészült a témá­ból, állítja.) De, ha, és amennyiben, valakinek si­kerülne meggyőznie őt - így Zsolt -, ta­lán még azt is kimondaná, hogy a nem­zetiszocializmus mint rendszer, bűnös volt. Egyebekben akkor sem változna hitvallása. Endre szerint nem egyik nap­ról a másikra alakul ki a mozgalom tag­jainak meggyőződése. És aki tizen­nyolc-húszéves kora után is szkinhed marad, bizonyára nem csupán divatból vagy valamiféle lázadásból csatlako­zott. Endre listát ír nekem a dalszövegei­ről. Később utánanézek a neten, ilyene­ket találok: „Szállj, Turulmadár, és a ré­gi tűz feléled... Utat, Turul, nékünk, mint Árpádnak. Te mutasd, hogy leljünk otthonra hazánkban.” (Turulmadár) „Emlékezz most rá, gyújts most gyer­tyát, magyar! Lehet, hogy a sírhant hol­nap téged takar. Pusztul jó világunk, a bűn embert élet. Sír Solymosi Eszter, gyilkol a gyűlölet.” (Emlékezz!)­­ Azt nem vitatjuk, hogy voltak mun­katáborok a második világháború alatt, és ott zsidók is dolgoztak például futó­szalagok mellett - szögezi le Endre. - Lehet, hogy meg is haltak közülük, akik nem bírták a kemény munkát, na de, hogy többmillióan? Nevetséges. A hun­­garizmusban egyébként sincs fajelmé­let. Szálasi is úgy vélekedett, ha a zsidó hajlandó osztozni a magyar nép munká­jában, vállalja a népközösség érdekében a kötelezettségeket, akkor nincs vele gond. Én sem gyűlölöm a zsidókat. - Hierarchia és rend. A rossz kibonta­kozása ezzel kerülhető el — vélekedik Zsolt. - És ideje lenne már kibeszélni a néhány dolgot, például Szálasi történel­mi szerepét, hogy ne maradjanak besá­­rozódva. Szívem szerint sikítanék. Mert nem lehet egyszerűen rálegyinteni a két fiú­ra. Hallom, hogy mit mondanak, elbor­zadok a szavaiktól, de valamiért mégis végighallgatom őket. Sőt. Néha még vi­tatkozni, ellenérvelni is megpróbálok. Pedig tudom, hogy teljesen hiábavaló. Erőszakos vágyak - Azzal, hogy törvényes keretek közé jutottunk, hogy bejegyzett szervezet va­gyunk, szerződést kötöttünk az állam­­hatalommal - mondja Endre. - Rájöt­tünk, ha betartjuk a törvényeket és tisz­teljük az alkotmányt, az állam is köteles biztosítani számunkra bizonyos jogo­kat. Szüntelenül azt papolom: a szkin­hedek szótárából ideje kitörölni az erő­szak szót, hiszen a becsület napján tanú­sított magatartásunk, a minket kísérő szimpátia is azt bizonyította: érdemes inkább tanulni, tűrni. Kísérletet teszünk arra, hogy kineveljünk egy értelmiségi középréteget, olyan bajtársakat, akik baseballütő helyett könyvet vesznek a kezükbe. Most elkezdünk valamit, el­vetjük a magot. Letisztítjuk egy kicsit az ideológiánkat. - Az a legfontosabb, hogy közösséget találjanak a fiatalok, lehet, hogy azért jönnek először hozzánk, mert azt gon­dolják, itt kiélhetik erőszakos vágyaikat - vélekedik Zsolt. - Észre sem veszik, hogy a közös programok, kirándulások, előadások alatt megtanulnak magyar­ként gondolkodni. Erős erkölcsű, fe­gyelmezett életet fognak élni. Szoros kötelékben velünk. Tryirityán Zsolt: „Hazafiasság, áldozatkészség, bajtársiasság” Domokos Endre János: „Most elvetjük a magot” FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR

Next