Népszabadság, 2005. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)
2005-09-28 / 227. szám
NÉPSZABADSÁG 2005. SZEPTEMBER 28., SZERDA Y] ^ ------------------------------------------------------------------a V.-------i-----------------------------------------------AJÁNLÓ * EGÉSZSÉG «/RIVALDA ■ ZÖLDOLDAL » INFOVILÁG James és a többi majom A gorilla az gorilla - gondolja az emberek többsége. James Mollison számára azonban az emberszabású majmok egyéniségek. A fotós harminc óriás majomportrét állított ki a Londoni Természettudományi Múzeumban: a gorillák, csimpánzok, orangutánok, bonobók és a többiek kétméteres nagyságúra felnagyított tekintetében olyan emberi érzések tükröződnek, mint a harag, szomorúság, megbocsátás vagy gyermeteg bizakodás. A Kenyában született, ötéves korától Nagy-Britanniában nevelkedett Mollisont a híres brit természetfilm-rendező, Sir David Attenborough által az emberszabású majmokról a BBC- nek készített dokumentumalkotás inspirálta a kalandos vállalkozásra. - Elképesztő volt látni, hogy a majmok arcberendezkedése mennyire hasonlít az emberekére - idézte fel élményeit a fotós, aki négy éven keresztül járta a majomrezervátumokat Indonéziától Kamerunon és Kongón át Európáig, illetve az Egyesült Államokig. A Szemtől szembe (Face to Face) elnevezésű, nemrégiben zárult londoni portrétárlat zajos sikert aratott, Mollison azonban Kolumbiában dolgozott egy másik megbízatáson. Mint a lapunknak e-mailben adott interjújában írta, nem volt könnyű intim, bensőséges viszonyt kialakítani az állatokkal, különösen a gorillák igényeltek türelmet. Leginkább trükkökkel tudta elfogadtatni magát: egyes portréalanyokat földimogyoróval vesztegetett meg, másokat fésülgetett, s úgy tett, mintha a tisztogatás közben bolhát talált volna szőrzetükben. A „műcsalit” ezután a lencse felé fordította, s így vonzotta a modellek tekintetét a fényképezőgép felé. Teleobjektívet nem használtam, kábé hetven centiméterre állítottam fel a masinámat - árult el néhány kulisszatitkot. A Velencében élő brit fotós ugyan elismeri, hogy vidám majmok csak a vadonban élnek, mégis úgy érzi: ha nem ismernénk a lefotózott majmok történetét, nem találnánk szomorúnak a portrékat. Kettőtől eltekintve valamennyien árvák, mivel szüleik a hús- vagy az állatkereskedelem áldozataivá váltak. Családjukat a szemük előtt mészárolták le, ami súlyos traumát okozott az állatoknak. Chim például apját-anyját elvesztette, majd egy kameruni újságíró embergyerekként nevelte. Fürdette és öltöztette. Ha enni kért, táncolnia kellett. Chim időközben bekerült a kameruni Moog Betsi Állatkertbe, ahol még most is gyakran táncra perdül, ha éhes. Katie-vel jóval veszélyesebb volt a munka. A kétéves csimpánzlányt „gazdája” egy szűk ládában tartotta, s a majomnak nem volt sem emberrel, sem más állattal semmilyen testi kontaktusa. Zavarodottságát Katie agresszivitással próbálta kompenzálni, s minden alkalommal harapott. Mollison még több kockázatot vállalt, amikor Kongóban a vadonba visszatelepített gorillákat fotózott. A dzsungelvezetőkkel nehezen értette meg magát, végül maláriával megúszta a túrát. A majomportrékat először igazolványkép-méretben nagyította fel, de rájött arra, hogy a fotók így „nem működnek”. Addig nagyított, amíg csak az arcok és az élénk szemek látszottak. Azt akartam, hogy az emberek nézzenek szemtől szembe azokkal, akiktől erednek - utalt darwinista küldetésére Mollison, aki szerint az evolúció csúcsán lévők más állatoktól nagyon is megkülönböztetik magukat, a majmok viszont egyfajta szürke zónát jelentenek. Chim, Katie és a többiek tekintetében benne van a kérdés: tulajdonképpen miért is? London, 2005. szeptember R. HAHN VERONIKA Moliison, a fotós Chim, a csimpánz Tatango, a bonobó Bonny, az orangután A Rivalda oldalt szerkeszti: Féderer Ágnes és Dési András e-mail: rivalda@nepszabadsag.hu Nem igazán nyitunk jól - túl sok a rács, mondja fotós kollégám tanácstalanul körbenézve, szíve szerint ugyanis állatok között fotózná le Bogsch Ilmát. Na és melyik a kedvenc állata, kérdezem eközben én. Az igazgatónő udvariasan elmosolyodik, gyors mozdulattal felszed néhány szalvétát és csokipapírt a földről a látogatók után, majd határozottan kijelenti: egy igazgató ne simogassa még egy fotó kedvéért se az állatokat, aztán felém fordul, és visszakérdez: az ötgyermekes családanya vajon melyik gyerekét szereti a legjobban? Hirtelen eszembe jut, mennyire „rettegtek” tőle néhány évvel ezelőtt a beosztottjai, amikor elindult ellenőrző terepszemlére a parkban, az állatgondozók szinte centinként vizsgálták át a gondjaikra bízott ketreceket, minden rendben van-e. Ha pedig Bogsch Ilma szó nélkül hagyta el valamelyik részleget, az felért egy komoly dicsérettel. - Csak azt várom el, amit magamtól is megkövetelek - mondja mosolyogva, amikor az előbbiekkel szembesítem. A régi állatkertesek még emlékeznek arra a fehér köpenyes fiatal lányra, aki a hetvenes évek elején bejárt az elefántok közé, és mindenféle feladatot kitalált az állatoknak, hogy ne unatkozzanak annyira. Még le is fényképezték a „csodabogarat”, aki szórakoztatni akarta az elefántokat. Amiért akkor kigúnyolták Bogsch Ilmát, az ma az etológia alaptételei közé tartozik. Valójában nem tudja megmondani, miért éppen az állatkertben tartott állatoknak szentelte az életét, egy biztos, már az általános iskolában is mindig a biológiaszertárban téblábolt, és egyetemistaként is inkább állatkertesnek, mint pedagógusnak készült. Ötödéves volt, amikor Anghi Csaba professzor, a Budapesti ZOO akkori főigazgatója állást ajánlott neki, így lett 1964. szeptember 21-én napi három órában látogatóvezető. - Mindig zavarba jöttem, ha valaki megkérdezte tőlem, valójában mit is csinálok az állatkertben - meséli. - Hiszen nem takarítok ketreceket, nem etetem az állatokat, azt meg mégsem mondhattam, hogy naphosszat azon gondolkodom például, hogyan lehetne javítani a szurikáták tartási körülményein, hogy a bezártság ellenére is jól érezzék magukat. Bogsch Ilma immár negyvenegyedik évét tölti a Fővárosi Állatkertben, ez idő alatt sok igazgatót végigszolgált. Helyettes vezetőként ment nemrég nyugdíjba, de épp csak belekezdett jól megérdemelt pihenésébe, amikor Persányi Miklóst, a volt főnökét környezetvédelmi miniszternek nevezték ki, ő pedig kapott egy telefont: nem lenne kedve főigazgatóként tovább dolgozni? Nem szívesen vallja be, de nem is nagyon habozott, hiányzott neki az állatkert. Ő az első nő, aki az 1866 óta létező állatkertben főigazgató lett. - Nehéz volt beleszoknom az íróasztalos állásba - mondja. - Most jóformán csak akkor tudok kimozdulni az irodámból, ha valahol probléma adódik. Bogsch Ilma szerint egy állatkertet elsősorban üzemeltetni kell, a kutatás soha nem izgatta: - Élvezettel olvasom azokat a szakdolgozatokat, amelyek feltárják, hányféle hajlásszöge lehet egy zsiráf nyakának, én viszont szívesebben döntök abban, milyen magasra kell az akácfaágakat felakasztani a zsiráfok ketrecében. Tanítani is nagyon szeret, több mint negyvenéves ismeretterjesztő munkájáért nemrég a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét kapta meg. Nincs példaképe, s bár sokfelé járt a világban, nincs kedvenc állatkertje sem. - Ennek a parknak minden zegét-zugát jól ismerem, itt érzem jól magam, még éppen három évig leszek főigazgató, mindent el fogok követni, hogy olyanná tegyem, ami megfelel a modern elvárásoknak, és a látogatóknak is tetszik. FEDERER ÁGNES A zsiráfnyakak hajlásszöge Szeretni kell, nem állandóan simogatni