Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

2005-10-12 / 239. szám

16 2005. OKTÓBER 12., SZERDA KULTÚRA Kiállítás RÓZSA GYULA Gazdag kiállítás, tele ritkán látott gyöngyszemmel, de ezzel napirendre térni hipokrízis volna. A katalógusból kiderül, hogy tízévi küszködés után nyílhatott meg, a sajtót most is kérik, hogy a Romániából jött képeket szíveskedjék nem reprodukálni, a megnyitáshoz egy miniszterelnök-helyettes, egy miniszter, egy külügyi tanácsadó és egy politikai államtitkár fővédnöksége és védnöksége kellett. Két ország fél kormánya ahhoz, hogy az egyiknek a regionális intézménye a másik regionális intézményétől műtárgyakat kölcsönözzön. A szentendrei Művészetmalomban természetesen tudták, hogy a Nagybánya című történeti kiállítást nem érdemes megrendezniük a nagybányai múzeum szakmai közreműködése nélkül, aminthogy azt is tudták, hogy az európai művésztelepeket bemutató sorozatukat nem kezdhetik mással, mint Nagybányával. Nagybánya nem csak minden modern festészeti törekvésünk bölcsője, a nagybányai művésztelep a szentendreinek felmenője, példája és szurrogátuma, s mint ilyen, az egyik szentendrei hagyománynak a forrása - jó, hogy itt vannak a képek. Még jobb lett volna a beszédesen fejnehéz protokoll nélkül, a megelőző packázások nélkül, amiről a kiváló és kitartó rendezők elegáns tapintattal nem beszélnek. Nem lévén sem diplomaták, sem vendéglátók, mi azért gondoljuk már végig egyszer azt, amit évtizedek óta mindenki tud, de amit egyébként is kiváló katalógus-előszavában Murádin Jenő mond ki: könnyebb a Louvre-ból képet kapni, mint Nagybányáról vagy Kolozsvárról. Mi lehet a racionális oka annak, hogy ez a kölcsönzés nem volt eredményes kilencvenhatban, amikor Nagybányacentenáriumot ünnepeltek volna, mi tartott további tíz esztendeig, milyen érdekeket sérthet Czóbel még impresszionisztikus, eleven Maticska-portréjának itteni bemutatása? A huszonegy évesen elhunyt Maticska Jenő óvatosabb, a visszafogott koloritba kis, bátor színfoltokat szövögető tájképei most megérkeztek, jól illeszkednek a Nagybánya első korszakát bemutató legalsó teremhez, és ez öröm. Ám megnyitókon mindig, mindenféle előzménytől függetlenül a megajándékozott utasok szerepében feszíteni haszontalan, ha nem emlékezünk arra, amit tudatosítani kötelező: Európában nem ez a szokás. Európa visszacsatolt és visszacsatolásra készülő részein sem. Ha a két nemzeti galériának a közelmúltban sikerült megoldania a nem létező, de sokkal súlyosabbnak látszó „Mednyánszky-problémát”, ha amúgy a világ bármely múzeumától kölcsönözni normálisan csak szakmai és pénzkérdés, s ha a művészetnek az a dolga, hogy népeket, kultúrákat kapcsoljon össze, milyen helyi kiskirályok vagy központi nagyobbak buktathatják és késleltethetik e dolgok elvégzését? A két faktor - ne legyenek illúzióink - általában csak együtt működik. Élvezzük hát a képeket, de ne lássuk felhőtlennek, ami egyelőre nem az, és azért tegyük ezt szóvá, hogy egyszer az legyen. A kiállításban természetesen mindez nem látható, a kiállítás élvezetes és áttekinthető. Három szinten Nagybánya három korszakát mutatja be, és első látásra nyilvánvaló, hogy a maga számára megoldotta a „mozgalom, iskola vagy topográfiai fogalom” dilemmáját. A válogatás a nagybányai művésztelepet művészetföldrajzi egységként értelmezi, és igyekszik minden jelentősebb festőt felvonultatni, aki a nyolcszázkilencvenhatos alapítástól az ötvenes évek elejének szocreáljáig a bányavárosban dolgozott.A Nagybányáról érkezett harmincnyolc művet a Nemzeti Galéria képeivel egészítették ki, így került a katalógusba 115 tételszám, számtalan sosem látott, ritkán látott munka, ami színesíti, ízesíti, kiteljesíti a Nagybánya-képet, megörvendezteti a műértőket, s náluk is jobban a műkereskedelmet: a kismesterek árfolyama prognosztizálhatóan emelkedni fog. Az alapító mestereket nem kell a hazai közönségnek bemutatni. S noha méltóképpen van jelen Hollósától Ferenczy Károlyig a nagy generáció, sokakat fog megragadni Krizsán János Hóolvadása, ez a lendületes, örömmel teli, kavargó és kifeszülő impresszionista vászon. Hogy pointillista, zizegően eleven tájképek is születtek Nagybányán, arról Kádár Géza két vibráló kompozíciója tudósít, a haladottabb, neósnak ismert periódus termében, ahol egy igazán nagybányás, tündöklő erdőrészletet láthatunk a legkevésbé ismert Ferenczy családtag, Valér kézjegyével. A harmadik, késői korszak kollekciója hagyományőrző és szerteágazó, ide illik Nagybánya román telepeseinek, a magyar művészettörténetben is megbecsült Cinpe, Pascu és Pop mestereknek egy-egy műve. Hogy el ne feledjük: Nagybánya fénykorában nemzetközi volt .Ferenczy Béni visszaemlékezései szerint például apja Hegyi beszédének egyik főfigurája egy német festő, egy másik egy balti báró. Nagybánya Szentendrén Iványi-Grünwald Béla Nő a vízparton című képe 1901-ből (Magyar Nemzeti Galéria) HIRDETÉS NEPSZABADSAG John Banville az idei Man Booker-díjas Hétfő késő este a fényűző londoni Guildhallban átadták az az idei Man Booker-díjat. Az eseményt az elmúlt év különösen gazdag termése miatt rendkívüli érdeklődés előzte meg. A hatos „döntőbe” olyan kiváló írók új művei sem kerültek be, mint Salman Rushdie vagy Ian McEwan. A leszűkített listáról Julian Barnes, Zadie Smith és Kazuo Ishiguro regényei is esélyesebbnek tűntek, mint a nyertes, John Banville The Sea (A tenger) című, a Picador gondozásában megjelent kötete. John Sutherland professzor, a zsűri elnöke, a legrangosabb brit irodalmi díj kiosztása során elmondta, Ishiguro és Banville között, szenvedélyes vita után, csak az ő szavazata döntött. Szomorúnak nevezte, hogy „gladiátori összecsapásra van szükség ahhoz, hogy az embereket olvasásra bírják”. A Man Booker-díj jelentősége túlmegy az ötvenezer fontos (18 millió forintos) csekken, könyvkiadók számítása szerint az „aranyérmes” forgalma ötszáz százalékkal is megugorhat. A The Sea erőssége a virtuóz nyelvezet, de kevéssé cselekményes. Hőse, Max Morden, felesége halála után visszatér egy évtizedekkel korábbi tragédia színhelyére, hogy ott felelevenítse életének legfontosabb mozzanatait. A mű az ötvenkilenc éves, Dublinban élő Banville tizennegyedik regénye. Az ügy pikantériája, hogy 1989-ben Ishiguro a később megfilmesített A főkomornyik szabadságával utasította maga mögé Banville-t az irodalmi nagydíj elnyerésével. London, 2005. október R. HAHN VERONIKA