Népszabadság, 2007. február (65. évfolyam, 27-50. szám)
2007-02-09 / 34. szám
2007. FEBRUÁR 9., PÉNTEK • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény OLVASÓI LEVELEK Matató kéz a zsebünkben Magam is az iparágban dolgozom, így joggal vádolhatnak azzal, hogy elfogultságom, illetve anyagi veszteségeim miatt ellenzem a villamosenergia-ipari dolgozók kedvezményes tarifarendszerének megszüntetését. Ez természetesen igaz. Az iparági dolgozók kedvezménye azonban Tóth Levente cikkének (Soros kötés, január 20.) sugallata ellenére nem más, mint a munkáltató által a dolgozóknak nyújtott fizetés-kiegészítés. Súlyos tévedésben van, aki azt hiszi, hogy az állam bácsi nyúl a zsebébe és osztja a pénzt ezeknek a dolgozóknak, persze mindezt a szegény állampolgárok rovására. Nem értem a szerző azon kitételét sem, hogy miért a fogyasztónak kell megfizetnie az áramszolgáltató dolgozóinak kedvezményét? Hisz a dolgozó a fizetését, a béren kívüli juttatásait honnan máshonnan kapná, ha nem a fogyasztó által befizetett áramdíjból? Hogy egy kézzelfoghatóbb példával éljek: magam sem mélázok el azon, amikor megvásárolom a Népszabadságot, hogy az árából vajon hány fillért (forintot) tesz ki a szerkesztőség alkalmazottainak bére, illetve béren kívüli juttatása, hisz természetes, hogy azokat az értékesített példányszámok bevételeiből fedezik. A különbség annyi, hogy az áram hatósági áras „termék”, vagyis a tarifa megállapítása miniszteri hatáskör, de mivel a társaságok magánkézben vannak, a kedvezményeket maguknak kell kifizetniük. Tévedés az államilag garantált kifejezés használata, hisz erről szó sincs. Tévedés szocialista maradványként aposztrofálni a kedvezményt, hiszen már jóval e sokat átkozott rendszer előtt létezett, sőt a példaként emlegetett nyugat-európai országokban is megtalálható. Kóka János elérte a célját. A köztudatba bedobott valótlanságok működnek és számára megfelelően irányítják a közvéleményt, s velük együtt a témában laikus egyszeri újságírót is. Péter Tamás Budapest Amióta Magyarországon áramszolgáltató cégek működnek, azóta biztosítják dolgozóiknak a kedvezményes áramvételezés lehetőségét. Az áramszolgáltatók államosításával vette át az állam ennek a kedvezménynek a folyósítását. Természetszerű, hogy a privatizáció után a kedvezményről való alku a dolgozói érdekképviselet és a tulajdonos között kell, hogy lebonyolódjon, mivel a tulajdonos szolgáltatja az áramot, ő szedi be a díjat, ő nyújthat kedvezményt. Mit keres itt az állam? Ország György Törökbálint Egy írni-olvasni tudónak - talán nem kell elmagyaráznom, hogy a villamos ipar munkavállalóinak kedvezményesen biztosított villamos energia nem a szocializmus megalvadt struktúrájának része, hanem iparági sajátosság, amely beépült ezen vállalatok kultúrájába, illetve kompenzációs rendszerébe. Ha Kóka János annyira aggódik a többi fogyasztó által megfizetett „akár évi 400 ezer forintos” kedvezmény (nem tudom van-e, akár egy ember az iparágban, aki ennyit kap, tudtommal a havi négy-tízezer forint a jellemző) miatt, elég lenne megegyezni az árfelülvizsgálat során, hogy ez a tétel nem tartozik az elismert költségelemek közé. Nem tudom, most miként van figyelembe véve, de ha nem szerepel az elismert költségek között, akkor nincs a tarifában, nem a fogyasztók fizetik meg a költségét, hanem a tulajdonosok a nyereség csökkenésével. Kóka János azt akarja elérni, hogy a munkavállalók - ragaszkodván szerzett jogukhoz - ne tarifaként (amit a privatizációs szerződésben a szocialista-szabad demokrata koalíció garantált), hanem természetbeni juttatásként kapják meg, amire tb-t és szja-t kell fizetni. Ez többletköltséget okoz az iparágnak, ráadásul olyat, amit az árfelülvizsgálatban el fognak fogadni, tulajdonképpen egy jelenleg az árképleten kívülre helyezhető tételt megduplázva kell majd a fogyasztóknak megfizetniük! És akkor megint lehet majd ránk mutogatni, bár ha demagóg lennék (én is) arra kérdeznék rá: miért nem ellenőrzi senki, hogy jogosan igénylik-e a képviselők a költségtérítést! Petőfi Sándor Szeged A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje. y > www.nol.hu A legfeltűnőbb azonban az, ami a jelentésből hiányzik. Mintha néhány rész egyszerűen kimaradt volna a jelentésből. Mintha a szöveg szerkesztője ahelyett, hogy a leglényegesebb kérdéseket vastagítva tüntette volna fel, véletlenül törölte volna ezeket a szövegből. (Na és a miniszter?) Én csak azt szeretném halkan megjegyezni, hogy ezek szerint nincs lehetőségünk arra, hogy bármelyikünk kinevezze a „régi” ellenzék örökségének autentikus folytatóját - így természetesen nekem se. (Ifj. Rajk Lászlónak) Hack Péter jogász A miniszterelnök a baloldal legszínvonalasabb értelmiségiéi közül kért fel egy csoportot az őszi események vizsgálatára. Gönczöl Katalin vezetésével a Bizottság három hónapos munkával nagyon igényes és mélyreható elemzést készített. A Fidesz nyilatkozatában kifejezte, nem azt nézi, mit mond a Bizottság, hanem azt, hogy ki mondja. Mivel szerintük a Bizottság tagjai a kormány iránt elkötelezett személyek, véleményük nem lehet mérvadó. Miközben a Bizottság tagjainak személyes tisztessége és integritása bizonyosan nem vonható kétségbe, a mára kialakult politikai közegben számítani lehetett arra, hogy ha a Bizottság nem azt állapítja meg, hogy mindenről a kormány és a miniszterelnök tehet, akkor a jobboldal elfogultsággal fogja vádolni. A mellékletekkel együtt több mint két és félszáz oldalas jelentés formátuma ugyancsak sajátos. Ez a sajátosság két tényből fakad: az első a feladat meghatározása, ami láthatóan túlságosan tág volt. Ha a vizsgálat csak a szeptemberi és októberi eseményekre koncentrál, vagyis nagyjából arra, ami a jelentés 105. és 194. oldalai között szerepel, könnyebb helyzetben lennénk. A második sajátosság, hogy nem egy nagy háttérapparátus végezte a munkát a Bizottság tagjai helyett, hanem a tagok maguk készítették az egyes részeket. Ezért a jelentés formailag az Alkotmánybírósági határozatokra emlékeztet (különvéleményekkel és párhuzamos véleményekkel), tartalmilag pedig inkább egy színvonalas konferencia egy kötetbe szerkesztett előadássorára. Ez egyrészt a tudományosság tekintélyéből eredő védelmet ad a megállapításoknak, másrészt viszont sebezhetővé is teszi a szöveget. A sajtó szerint a tanulmány mindenkinek a felelősségét megállapítja. Ez nem teljesen igaz. Miközben az eseményekhez vezető okokat szélesen határozza meg, a konkrét eseményekkel kapcsolatos felelősséget viszonylag szűk körben jelöli meg. A legélesebben a rendőri vezetők felelőssége fogalmazódik meg, amivel kapcsolatban a Bizottság egyik tagja különvéleményben fejti ki aggályát. Ebben a körben a Bizottság gyakorlatilag az ORFK által korábban lefolytatott vizsgálat megállapításait fogadta el. Miközben ez az egyik legegyértelműbb és leghatározottabb kritika a Bizottság részéről, amelyben súlyos megállapítások hangzanak el a rendőri vezetőkről, addig a Bizottság működési módja, az a körülmény, hogy csak iratokból dolgozott, aggályossá teszi ezen megállapításokat, hiszen a „hallgattassák meg a másik fél” elve itt nem érvényesült. Súlyos megállapításokat tesz a Bizottság a köztársasági elnökkel kapcsolatban is, akit azzal vádol, hogy államfőként más mércével méri az elnöki jogkört, mint korábban, az Alkotmánybíróság elnökeként. Burkoltan ugyan, de az a vád is megfogalmazódik az elnökkel szemben, hogy megszólalásaival nem segítette a helyzet konszolidálását. Éles, határozott, de egyúttal érvekkel alátámasztott kritika fogalmazódik meg az ellenzékkel szemben is, amelyet a jelentés úgy mutat be, hogy a 2002-es választási veresége óta radikalizálódva próbálja hatalmi érdekeit érvényesíteni, sőt a 2006-os vereség után egy gyors sikerrel kecsegtető kormánybuktató stratégiára váltott. Ezért hihették egy ideig joggal a szélsőjobboldali csoportok, hogy a Fidesz mögöttük áll. Szól a bizottság a miniszterelnök és a kormány felelősségéről is. A legfeltűnőbb azonban az, ami a jelentésből hiányzik. Mintha néhány rész egyszerűen kimaradt volna a jelentésből. Mintha a szöveg szerkesztője ahelyett, hogy a leglényegesebb kérdéseket vastagítva tüntette volna fel, véletlenül törölte volna ezeket a szövegből. A jelentésből úgy tűnik, hogy az eseményekben résztvevő szervezett, agresszív csoportok feltűnése és bekapcsolódása az erőszakos cselekményekbe váratlan volt, és felkészületlenül érte a rendőrséget. A mellékletben szereplő kiváló elemzés, amit Kaposi Ildikó készített, bemutatja e csoportok ideológiai hátterét, nézetrendszerét, törekvéseit. Maga a bizottsági jelentés a labdarúgás egész helyzetére kitérően szól a futballhuligánok szerepéről. Az olvasó azonban hiába keresi a választ arra, hogy az erre hivatott szervek, akár a titkosszolgálatok, akár a rendőrség miért nem voltak képben ezekkel a csoportokkal és törekvésekkel kapcsolatban. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés a szeptember 17-i és az október 23-i események kapcsán. A titkosszolgálatok említésének hiánya a Kossuth téri kordon ügyében most napvilágot látott indokok miatt is zavarokat okoz, hiszen nehéz megérteni, hogy az október 23-a óta fennálló állapotnak a nyilvánosság előtt nyugodtan vállalható indokai miért nem hangzottak el korábban. A legsúlyosabb hiány azonban az, hogy említést sem találunk a rendőrség irányításáért felelős miniszter felelősségéről. Ha igaz, hogy a rendőrségen belül már évekkel ezelőtt készült egy jelentés, amely felhívta a figyelmet a felszerelés és a felkészítés hiányosságaira, és mégsem történt semmi, ha megfelel a valóságnak, hogy a rendőrség jelentős pénzforrásokkal gazdálkodhatott és mégsem tudta pótolni a hiányokat, akkor felvetődik a kérdés, mire is költötték az adófizetők pénzét, és ki mulasztotta el ezt ellenőrizni. Ha igaz, hogy a rendőri vezetők hibáztak, amikor szeptember 17-én választási eseménynek nyilvánították a rendezvényt, majd az önkormányzati választás előtti napon hibásan minősítették kulturális rendezvénynek a Kossuth téri tüntetést, ráadásul elmulasztották a folyamatos demonstrációk során a törvényes rend helyreállítást és fenntartását; ha megfelel a valóságnak, hogy a televízió szeptember 17-i ostroma során hibát hibára halmoztak a rendőri vezetők; ha igaz, hogy az események kivizsgálása során az egyik kerületi kapitányság felelős vezetője egyszerűen megtagadta a választ az ORFK megbízásából vizsgálódók kérdésére; és ha igaz az is, hogy az azonosító jelvény használatának szabályai hosszú évek óta rendezetlenek; és ha igaz a sok egyéb kritika, amit itt már nincs is hely fölsorolni, akkor hogyan maradhat említetlen az előző belügyminiszter szerepe és főleg azé a rendészeti és igazságügyi miniszteré, akinek útján a Kormány „irányítja a Rendőrség működését”, aki „biztosítja a közbiztonság és a belső rend védelme érdekében meghatározott feladatok végrehajtását”, aki „szabályozza a Rendőrség tevékenységét és működését”, és aki „gondoskodik a Rendőrség ellenőrzéséről” (Az 1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről 4. §). Ha már kijutott a felelősségből a köztársasági elnöknek, a miniszterelnöknek, a Fidesznek, sőt az „egész politikai osztálynak”, meg még felelős „a közszolgálati média és a társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiség is”, akkor azért a miniszternek is lehet az ügyben némi felelőssége. No, és a miniszter? Na, tessék! Kellett nekem bent sertepertélni: most az én politikai felelősségemet is bevették az őszi válság kialakulásának okai közé! Marabu rajza Ifj. Rajk Lászlónak Kedves Laci! Némileg késve tudtam meg, hogy több helyen nyilatkoztál arról, hogy az SZDSZ- ben esedékes tisztújítás egyik esélyes jelöltje, Kóka János gazdasági miniszter valamilyen - közelebbről meg nem határozott - értelemben a demokratikus ellenzék hagyományát folytatná. A demokratikus ellenzék hagyatékának értelmezése, mint tudod, nem egyszerű dolog. Maguk az egykori ellenzékiek se vontak le múltjukból teljesen egyforma következtetéseket. Nyilvánvalóan a posztsztálinista állam demokratikus ellenzékének legtöbb híve liberális volt (vagy lett) és maradt, de közülük is sokan - így pl. Csalog Zsolt (f), Petri György (f), Eörsi István (f), Kis János, Hack Péter - elhagyták a magyar liberális pártot, az SZDSZ-t. Számos fontos szereplő, mint Solt Ottilia (f) és Havas Gábor, eltávolodott a párttól, ha nem is lépett ki. Kemény István közvetlen aktuálpolitikai ügyekhez már nagyon-nagyon régóta nem szól hozzá. Bence György (j) vagy Kovács András, bár liberális, sohasem rokonszenvezett az SZDSZ- szel. Heller Ágnes soha nem volt szabad demokrata, bár ma kormánypárti „balliberális”, filozófiája viszont hétről hétre konzervatívabb. Számosan a politikai jobboldalon - vagy egyenesen a szélsőjobboldalon - kötöttek ki, mint Zsille Zoltán (j), Keszthelyi Zsolt, dr. Somogyi János, Molnár Tamás és mások. Ők is a magyarországi demokratikus ellenzék „bona fide” tagjai voltak, és politikai következtetéseiket hasonló tapasztalatok alapján vonták le, mint a többiek. Ismét mások baloldaliak (voltak és maradtak, vagy lettek), mint Mikes Tamás (f), Szalai Pál (f), Szalai Erzsébet, Bartók Gyula. És hát természetesen nagyon sokan - olyan emberek, mint Magyar Bálint, Pető Iván, Haraszti Miklós, Konrád György vagy te magad - még mindig (bár különböző hőfokon) az SZDSZ hívei maradtatok, sőt: Kóka minisztert támogatjátok a pártelnök-választási versenyben, amivel szemben a ma más irányba tájékozódóknak semmi kifogásuk se lehet azon az alapon, hogy valamennyien a demokratikus ellenzék részvevői voltunk. A múlt összetart, a jelen szétválaszt - ez eléggé természetes máskülönben. Ami a múltat illeti: már régóta idegesít, hogy a csoportképről mindig lehagyják minden Saulusok legnagyobb Paulusát - Hegedűs András (f) egykori miniszterelnököt, a Varsói Szerződés magyar aláíróját (1955) -, aki nem akkor lépett a damaszkuszi (az ő esetében: szociáldemokrata, később önigazgatásos, „oavrierista”) útra, amikor már forgalmi dugó volt rajta, hanem még a kilencszázhetvenes években. Én csak azt szeretném halkan megjegyezni, hogy ezek szerint nincs lehetőségünk arra, hogy bármelyikünk kinevezze a „régi” ellenzék örökségének autentikus folytatóját - így természetesen nekem se. (Ehhez pl. a Kossuth téri tüntetők, zendülők egyik vezetőjének, Molnár Tamásnak sincs kevesebb - vagy több - joga, mint neked.) Bár ez nem jelenti azt, hogy történetileg ne lehetne megállapítani: milyen volt a demokratikus ellenzék az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas években. Az akkori közös vonások - már amelyek csakugyan közösek - inkább erkölcsiek, vagy szerényebben: magatartásbeliek (civil kurázsi, kritikai éberség, az üldözöttek és gyöngék iránti együttérzés, a tiranmia és a bürokrácia, a hatósági idiotizmus megvetése stb.) voltak, mintsem a szó keményebb értelmében politikaiak, ha az akkor (szerintem ma is) magától értetődő antisztálinizmustól, „szovjetellenességtől” eltekintünk. Meg hát arra is emlékszem, hogy te milyen voltál. Pusztán csak ezért, meg immáron az ellenzéki problematikán kívül jut eszembe, hogy ez a Kóka mondta: a békákat se kérdik, amikor lecsapolják a mocsarat. Erre csak egyet szólhatunk, kedves Laci, brekeke. Tamás Gáspár Miklós Budapest