Népszabadság, 2007. február (65. évfolyam, 27-50. szám)

2007-02-09 / 34. szám

2007. FEBRUÁR 9., PÉNTEK • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény OLVASÓI LEVELEK Matató kéz a zsebünkben Magam is az iparágban dolgozom, így joggal vádolhatnak azzal, hogy elfogult­ságom, illetve anyagi veszteségeim miatt ellenzem a villamosenergia-ipari dolgo­zók kedvezményes tarifarendszerének megszüntetését. Ez természetesen igaz. Az iparági dolgozók kedvezménye azon­ban Tóth Levente cikkének (Soros kötés, január 20.) sugallata ellenére nem más, mint a munkáltató által a dolgozóknak nyújtott fizetés-kiegészítés. Súlyos téve­désben van, aki azt hiszi, hogy az állam bácsi nyúl a zsebébe és osztja a pénzt ezeknek a dolgozóknak, persze mindezt a szegény állampolgárok rovására. Nem értem a szerző azon kitételét sem, hogy miért a fogyasztónak kell meg­fizetnie az áramszolgáltató dolgozóinak kedvezményét? Hisz a dolgozó a fizeté­sét, a béren kívüli juttatásait honnan máshonnan kapná, ha nem a fogyasztó ál­tal befizetett áramdíjból? Hogy egy kéz­zelfoghatóbb példával éljek: magam sem mélázok el azon, amikor megvásárolom a Népszabadságot, hogy az árából vajon hány fillért (forintot) tesz ki a szerkesz­tőség alkalmazottainak bére, illetve bé­ren kívüli juttatása, hisz természetes, hogy azokat az értékesített példányszá­mok bevételeiből fedezik. A különbség annyi, hogy az áram hatósági áras „ter­mék”, vagyis a tarifa megállapítása mi­niszteri hatáskör, de mivel a társaságok magánkézben vannak, a kedvezményeket maguknak kell kifizetniük. Tévedés az ál­lamilag garantált kifejezés használata, hisz erről szó sincs. Tévedés szocialista maradványként aposztrofálni a kedvez­ményt, hiszen már jóval e sokat átkozott rendszer előtt létezett, sőt a példaként emlegetett nyugat-európai országokban is megtalálható. Kóka János elérte a célját. A köztudat­ba bedobott valótlanságok működnek és számára megfelelően irányítják a közvé­leményt, s velük együtt a témában laikus egyszeri újságírót is. Péter Tamás Budapest Amióta Magyarországon áramszolgáltató cégek működnek, azóta biztosítják dolgo­zóiknak a kedvezményes áramvételezés lehetőségét. Az áramszolgáltatók államosításával vette át az állam ennek a kedvezménynek a folyósítását. Természetszerű, hogy a privatizáció után a kedvezményről való alku a dolgozói érdekképviselet és a tu­lajdonos között kell, hogy lebonyolódjon, mivel a tulajdonos szolgáltatja az áramot, ő szedi be a díjat, ő nyújthat kedvez­ményt. Mit keres itt az állam? Ország György Törökbálint Egy írni-olvasni tudónak - talán­­ nem kell elmagyaráznom, hogy a villamos ipar munkavállalóinak kedvezményesen biz­tosított villamos energia nem a szocializ­mus megalvadt struktúrájának része, ha­nem iparági sajátosság, amely beépült ezen vállalatok kultúrájába, illetve kom­penzációs rendszerébe. Ha Kóka János annyira aggódik a többi fogyasztó által megfizetett „akár évi 400 ezer forintos” kedvezmény (nem tudom van-e, akár egy ember az iparágban, aki ennyit kap, tudtommal a havi négy-tíz­ezer forint a jellemző) miatt, elég lenne megegyezni az árfelülvizsgálat során, hogy ez a tétel nem tartozik az elismert költségelemek közé. Nem tudom, most miként van figyelembe véve, de ha nem szerepel az elismert költségek között, ak­kor nincs a tarifában, nem a fogyasztók fizetik meg a költségét, hanem a tulajdo­nosok a nyereség csökkenésével. Kóka János azt akarja elérni, hogy a munkavállalók - ragaszkodván szerzett jogukhoz - ne tarifaként (amit a privati­zációs szerződésben a szocialista-szabad demokrata koalíció garantált), hanem természetbeni juttatásként kapják meg, amire tb-t és szja-t kell fizetni. Ez több­letköltséget okoz az iparágnak, ráadásul olyat, amit az árfelülvizsgálatban el fog­nak fogadni, tulajdonképpen egy jelenleg az árképleten kívülre helyezhető tételt megduplázva kell majd a fogyasztóknak megfizetniük! És akkor megint lehet majd ránk mutogatni, bár ha demagóg lennék (én is) arra kérdeznék rá: miért nem ellenőrzi senki, hogy jogosan igény­­lik-e a képviselők a költségtérítést! Petőfi Sándor Szeged A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrö­zik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja ma­gának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje. y > www.nol.hu A legfeltűnőbb azonban az, ami a jelentésből hiány­zik. Mintha né­hány rész egysze­rűen kimaradt volna a jelentés­ből. Mintha a szö­veg szerkesztője ahelyett, hogy a leglényegesebb kérdéseket vasta­­gítva tüntette vol­na fel, véletlenül törölte volna eze­ket a szövegből. (Na és a miniszter?) Én csak azt szeret­ném halkan meg­jegyezni, hogy ezek szerint nincs lehetőségünk ar­ra, hogy bármelyi­künk kinevezze a „régi” ellenzék örökségének au­tentikus folytató­ját - így természe­tesen nekem se. (Ifj. Rajk Lászlónak) Hack Péter jogász A miniszterelnök a baloldal legszínvonala­sabb értelmiségiéi közül kért fel egy cso­portot az őszi események vizsgálatára. Gönczöl Katalin vezetésével a Bizottság három hónapos munkával nagyon igényes és mélyreható elemzést készített. A Fidesz nyilatkozatában kifejezte, nem azt nézi, mit mond a Bizottság, hanem azt, hogy ki mondja. Mivel szerintük a Bizottság tagjai a kormány iránt elkötelezett személyek, véleményük nem lehet mérvadó. Miközben a Bizottság tagjainak szemé­lyes tisztessége és integritása bizonyosan nem vonható kétségbe, a mára kialakult politikai közegben számítani lehetett arra, hogy ha a Bizottság nem azt állapítja meg, hogy mindenről a kormány és a miniszter­­elnök tehet, akkor a jobboldal elfogultság­gal fogja vádolni. A mellékletekkel együtt több mint két és félszáz oldalas jelentés formátuma ugyancsak sajátos. Ez a sajátosság két tényből fakad: az első a feladat meghatáro­zása, ami láthatóan túlságosan tág volt. Ha a vizsgálat csak a szeptemberi és októberi eseményekre koncentrál, vagyis nagyjából arra, ami a jelentés 105. és 194. oldalai kö­zött szerepel, könnyebb helyzetben len­nénk. A második sajátosság, hogy nem egy nagy háttérapparátus végezte a munkát a Bizottság tagjai helyett, hanem a tagok maguk készítették az egyes részeket. Ezért a jelentés formailag az Alkotmánybírósági határozatokra emlékeztet (különvélemé­nyekkel és párhuzamos véleményekkel), tartalmilag pedig inkább egy színvonalas konferencia egy kötetbe szerkesztett elő­adássorára. Ez egyrészt a tudományosság tekintélyéből eredő védelmet ad a megál­lapításoknak, másrészt viszont sebezhető­vé is teszi a szöveget. A sajtó szerint a tanulmány mindenki­nek a felelősségét megállapítja. Ez nem teljesen igaz. Miközben az eseményekhez vezető okokat szélesen határozza meg, a konkrét eseményekkel kapcsolatos fele­lősséget viszonylag szűk körben jelöli meg. A legélesebben a rendőri vezetők fe­lelőssége fogalmazódik meg, amivel kap­csolatban a Bizottság egyik tagja különvé­leményben fejti ki aggályát. Ebben a kör­ben a Bizottság gyakorlatilag az ORFK ál­tal korábban lefolytatott vizsgálat megál­lapításait fogadta el. Miközben ez az egyik legegyértelműbb és leghatározottabb kri­tika a Bizottság részéről, amelyben súlyos megállapítások hangzanak el a rendőri ve­zetőkről, addig a Bizottság működési módja, az a körülmény, hogy csak iratok­ból dolgozott, aggályossá teszi ezen meg­állapításokat, hiszen a „hallgattassák meg a másik fél” elve itt nem érvényesült. Súlyos megállapításokat tesz a Bizottság a köztársasági elnökkel kapcsolatban is, akit azzal vádol, hogy államfőként más mércével méri az elnöki jogkört, mint ko­rábban, az Alkotmánybíróság elnökeként. Burkoltan ugyan, de az a vád is megfogal­mazódik az elnökkel szemben, hogy meg­szólalásaival nem segítette a helyzet kon­szolidálását. Éles, határozott, de egyúttal érvekkel alátámasztott kritika fogalmazódik meg az ellenzékkel szemben is, amelyet a jelentés úgy mutat be, hogy a 2002-es választási veresége óta radikalizálódva próbálja ha­talmi érdekeit érvényesíteni, sőt a 2006-os vereség után egy gyors sikerrel kecsegtető kormánybuktató stratégiára váltott. Ezért hihették egy ideig joggal a szélsőjobbolda­li csoportok, hogy a Fidesz mögöttük áll. Szól a bizottság a miniszterelnök és a kormány felelősségéről is. A legfeltűnőbb azonban az, ami a jelen­tésből hiányzik. Mintha néhány rész egy­szerűen kimaradt volna a jelentésből. Mintha a szöveg szerkesztője ahelyett, hogy a leglényegesebb kérdéseket vasta­­gítva tüntette volna fel, véletlenül törölte volna ezeket a szövegből. A jelentésből úgy tűnik, hogy az ese­ményekben résztvevő szervezett, agres­­­szív csoportok feltűnése és bekapcsolódá­sa az erőszakos cselekményekbe váratlan volt, és felkészületlenül érte a rendőrsé­get. A mellékletben szereplő kiváló elem­zés, amit Kaposi Ildikó készített, bemutat­ja e csoportok ideológiai hátterét, nézet­rendszerét, törekvéseit. Maga a bizottsági jelentés a labdarúgás egész helyzetére ki­térően szól a futballhuligánok szerepéről. Az olvasó azonban hiába keresi a választ arra, hogy az erre hivatott szervek, akár a titkosszolgálatok, akár a rendőrség miért nem voltak képben ezekkel a csoportokkal és törekvésekkel kapcsolatban. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés a szeptem­ber 17-i és az október 23-i események kap­csán. A titkosszolgálatok említésének hiá­nya a Kossuth téri kordon ügyében most napvilágot látott indokok miatt is zavaro­kat okoz, hiszen nehéz megérteni, hogy az október 23-a óta fennálló állapotnak a nyil­vánosság előtt nyugodtan vállalható indo­kai miért nem hangzottak el korábban. A legsúlyosabb hiány azonban az, hogy említést sem találunk a rendőrség irányí­tásáért felelős miniszter felelősségéről. Ha igaz, hogy a rendőrségen belül már évekkel ezelőtt készült egy jelentés, amely felhívta a figyelmet a felszerelés és a fel­készítés hiányosságaira, és mégsem tör­tént semmi, ha megfelel a valóságnak, hogy a rendőrség jelentős pénzforrások­kal gazdálkodhatott és mégsem tudta pó­tolni a hiányokat, akkor felvetődik a kér­dés, mire is költötték az adófizetők pén­zét, és ki mulasztotta el ezt ellenőrizni. Ha igaz, hogy a rendőri vezetők hibáztak, amikor szeptember 17-én választási ese­ménynek nyilvánították a rendezvényt, majd az önkormányzati választás előtti napon hibásan minősítették kulturális rendezvénynek a Kossuth téri tüntetést, ráadásul elmulasztották a folyamatos de­monstrációk során a törvényes rend hely­reállítást és fenntartását; ha megfelel a va­lóságnak, hogy a televízió szeptember 17-i ostroma során hibát hibára halmoztak a rendőri vezetők; ha igaz, hogy az esemé­nyek kivizsgálása során az egyik kerületi kapitányság felelős vezetője egyszerűen megtagadta a választ az ORFK megbízásá­ból vizsgálódók kérdésére; és ha igaz az is, hogy az azonosító jelvény használatának szabályai hosszú évek óta rendezetlenek; és ha igaz a sok egyéb kritika, amit itt már nincs is hely fölsorolni, akkor hogyan ma­radhat említetlen az előző belügyminisz­ter szerepe és főleg azé a rendészeti és igazságügyi miniszteré, akinek útján a Kormány „irányítja a Rendőrség működé­sét”, aki „biztosítja a közbiztonság és a belső rend védelme érdekében meghatá­rozott feladatok végrehajtását”, aki „sza­bályozza a Rendőrség tevékenységét és működését”, és aki „gondoskodik a Rend­őrség ellenőrzéséről” (Az 1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről 4. §). Ha már kijutott a felelősségből a köztár­sasági elnöknek, a miniszterelnöknek, a Fi­desznek, sőt az „egész politikai osztály­nak”, meg még felelős „a közszolgálati mé­dia és a társadalomtudományokkal foglal­kozó értelmiség is”, akkor azért a minisz­ternek is lehet az ügyben némi felelőssége. No, és a miniszter? Na, tessék! Kellett nekem bent sertepertélni: most az én politikai felelősségemet is bevették az őszi válság kialakulásának okai közé! Marabu rajza Ifj. Rajk Lászlónak Kedves Laci! Némileg késve tudtam meg, hogy több he­lyen nyilatkoztál arról, hogy az SZDSZ- ben esedékes tisztújítás egyik esélyes je­löltje, Kóka János gazdasági miniszter va­lamilyen - közelebbről meg nem határo­zott - értelemben a demokratikus ellenzék hagyományát folytatná. A demokratikus ellenzék hagyatékának értelmezése, mint tudod, nem egyszerű dolog. Maguk az egykori ellenzékiek se vontak le múltjuk­ból teljesen egyforma következtetéseket. Nyilvánvalóan a posztsztálinista állam demokratikus ellenzékének legtöbb híve liberális volt (vagy lett) és maradt, de kö­zülük is sokan - így pl. Csalog Zsolt (f), Petri György (f), Eörsi István (f), Kis Já­nos, Hack Péter - elhagyták a magyar libe­rális pártot, az SZDSZ-t. Számos fontos szereplő, mint Solt Ottilia (f) és Havas Gábor, eltávolodott a párttól, ha nem is lé­pett ki. Kemény István közvetlen aktuálpolitikai ügyekhez már nagyon-na­­gyon régóta nem szól hozzá. Bence György (j) vagy Kovács András, bár libe­rális, sohasem rokonszenvezett az SZDSZ- szel. Heller Ágnes soha nem volt szabad demokrata, bár ma kormánypárti „bal­liberális”, filozófiája viszont hétről hétre konzervatívabb. Számosan a politikai jobboldalon - vagy egyenesen a szélsőjobboldalon - kö­töttek ki, mint Zsille Zoltán (j), Keszthelyi Zsolt, dr. Somogyi János, Molnár Tamás és mások. Ők is a magyarországi demokrati­kus ellenzék „bona fide” tagjai voltak, és politikai következtetéseiket hasonló ta­pasztalatok alapján vonták le, mint a töb­biek. Ismét mások baloldaliak (voltak és ma­radtak, vagy lettek), mint Mikes Tamás (f), Szalai Pál (f), Szalai Erzsébet, Bartók Gyula. És hát természetesen nagyon sokan - olyan emberek, mint Magyar Bálint, Pető Iván, Haraszti Miklós, Konrád György vagy te magad - még mindig (bár külön­böző hőfokon) az SZDSZ hívei maradta­tok, sőt: Kóka minisztert támogatjátok a pártelnök-választási versenyben, amivel szemben a ma más irányba tájékozódók­nak semmi kifogásuk se lehet azon az ala­pon, hogy valamennyien a demokratikus ellenzék részvevői voltunk. A múlt össze­tart, a jelen szétválaszt - ez eléggé termé­szetes máskülönben. Ami a múltat illeti: már régóta idegesít, hogy a csoportképről mindig lehagyják minden Saulusok legna­gyobb Paulusát - Hegedűs András (f) egy­kori miniszterelnököt, a Varsói Szerződés magyar aláíróját (1955) -, aki nem akkor lé­pett a damaszkuszi (az ő esetében: szoci­áldemokrata, később önigazgatásos, „oavrierista”) útra, amikor már forgalmi dugó volt rajta, hanem még a kilencszáz­­hetvenes években. Én csak azt szeretném halkan megje­gyezni, hogy ezek szerint nincs lehetősé­günk arra, hogy bármelyikünk kinevezze a „régi” ellenzék örökségének autentikus folytatóját - így természetesen nekem se. (Ehhez pl. a Kossuth téri tüntetők, zendü­­lők egyik vezetőjének, Molnár Tamásnak sincs kevesebb - vagy több - joga, mint ne­ked.) Bár ez nem jelenti azt, hogy történe­tileg ne lehetne megállapítani: milyen volt a demokratikus ellenzék az ezerkilenc­­százhetvenes-nyolcvanas években. Az ak­kori közös vonások - már amelyek csak­ugyan közösek - inkább erkölcsiek, vagy szerényebben: magatartásbeliek (civil ku­rázsi, kritikai éberség, az üldözöttek és gyöngék iránti együttérzés, a tiranmia és a bürokrácia, a hatósági idiotizmus megve­tése stb.) voltak, mintsem a szó kemé­nyebb értelmében politikaiak, ha az akkor (szerintem ma is) magától értetődő anti­­sztálinizmustól, „szovjetellenességtől” el­tekintünk. Meg hát arra is emlékszem, hogy te mi­lyen voltál. Pusztán csak ezért, meg immáron az el­lenzéki problematikán kívül jut eszembe, hogy ez a Kóka mondta: a békákat se kér­dik, amikor lecsapolják a mocsarat. Erre csak egyet szólhatunk, kedves La­ci, brekeke. Tamás Gáspár Miklós Budapest

Next