Népszabadság, 2008. július (66. évfolyam, 152-178. szám)

2008-07-23 / 171. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2008. JÚLIUS 23., SZERDA Vélemény • 13 LEVÉLTURMIX • Egymást érik a politikusok és a szakér­tők megnyilvánulásai az ország helyzeté­ről. Ezek egyike Dávid Ibolya Merjünk megfordulni! című (július 5.) cikke. Ha a felületes benyomásoknál mélyebbre hatol­hatunk, észrevesszük az MDF régóta köve­tett „ütünk egyet balra, ütünk egyet jobbra, de a balra mindig egy kicsit nagyobbat” gyakorlatát. A Fidesztől való távolságtartá­si szándékot eléggé gyengíti, hogy az MDF elnökének kormánykritikája szóhasznála­tát és érvrendszerét tekintve egy közepes tehetségű Szijjártó-tanítványéra hajaz. Ál­talánosságokból, vagdalkozásokból, ellent­mondásokból („állami rendszerek feneket­len zsákja”, „Tiszta Kezek Hivatala”) fel­épített, amolyan uborkaszezon-írás, az esélytelenek magabiztos és harcos kijelen­téseivel. Az írást olvasván magam előtt lá­tom az elnök asszonyt, amint hátrafelé mu­tatva elkiáltja magát: Előre! Koós Gábor Zirc • Minden esetben rendkívül bosszantó, ha a teniszezők az adogatásnál kettős hibát vétenek, így tett Wimbledonban Szávay Ágnes is, bár többször sikerült kijavítania. Nem úgy a Népszabadság munkatársának, aki a Szávay hiába várt Ivanovicsra címmel (június 28.) megjelent tudósításában be­számolt arról, hogy a spanyol Anabel Me­dina Garriugues az előző kanyarban le­győzte a 20. helyen rangsorolt olasz Garbint, így Szávaynak a tizennégy pozíci­óval hátrább található spanyol lány lett az ellenfele a harmadik fordulóban. Garrigues a második fordulóban nem Tathiana Garbint, hanem az ugyancsak olasz Francesca Schiavonét ütötte el a továbbju­tástól. Utóbbi valóban a huszadik volt a ranglistán Wimbledon előtt. Azért a 79. helyezett Garb­in is szerepet játszott Szá­vay wimbledoni mérkőzéssorozatában: az első fordulóban őt verte ki magabiztosan. Lantai András Budapest BLOGKÓSTOLÓ Hogyan bontsuk le a turulszobrot? - kérdezi Föld S. Péter a Nolblogon (http://fsp. nolblog.hu/). A Jobbik egyik alvezére, bizonyos No­­vák Előd bejelentette, hogy amennyiben megpróbálják lebontani a nekik oly ked­ves szobrot, akkor akár ezer embert is ké­pes mozgósítani, hogy ezt megakadályoz­zák. Jó lenne, ha valaki jogvégzett ember vagy/és politikus szólna a turulvédőnek: ha csak egyetlen embert is mozgósít egy jogerős végzés ellen, az már bűncselek­mény. (...) lehet egy olyan országot válasz­tani, ahol a Jobbiknak tetsző törvények uralkodnak. Elvileg feltételezhető, hogy létezik a Földön olyan ország, amelynek benne van az alkotmányában, hogy a tör­vényeket nem muszáj betartani. Lehet rájuk fittyet hányni, semmibe venni, oszt jó napot. Persze ez csak elméleti lehető­ség, járhatóbb út alkotmányos módon, vagyis a már említett Magyar Köztársaság parlamentje által megváltoztatni a szá­munkra elfogadhatatlan törvényeket. Vagy népszavazást kezdeményezni: Egyet­­ért-e Ön azzal, hogy törvényeket csak ak­kor kell komolyan venni, ha azok egyez­nek a mi érdekeinkkel? Volt már ilyenre példa - a háromszáz forintos napidíjtól is milyen szépen megszabadultunk... Amíg azonban jogerős határozat mondja ki, hogy a XII. kerületi turulszo­bor felállítása és léte törvénytelen, a szobrot el kell távolítani a jelenlegi helyé­ről. (...) a szobor törvénytelenül áll a he­lyén, ezért aki az eltávolítás ellen mozgó­sít, az törvénytelenséget követ el. Erre azért van szükség, nehogy úgy járjunk, mint a tojásdobálók esetében. Amikor az ítélkező bíró, nyilván elfogulatlanul, úgy gondolta: a tojásdobálók nem tudták, hogy amit tesznek, az nem törvényes. Ha másképp nem megy, néhány alapvetést ki is lehetne plakátolni vagy fizetett hirde­tésekben megjelentetni. Például: nem kö­tünk el tankot az utcán, mert nem szabad. Nem gyújtjuk fel az MTV székházat, és a jövőben senki se hivatkozzon arra, hogy nem tudta, hogy ez szabálytalan. Kiraka­tot betörni, autót felgyújtani, betondara­bokkal rendőrre támadni szintén törvény­telen. És egy jogerős bontási határozat végrehajtását megakadályozni ugyancsak törvénytelen. Ha ezzel mind megva­gyunk, akkor már tényleg nincs más hát­ra, mint eltávolítani a turulszobrot a mostani helyéről. Nem éjszaka, titokban, ahogyan annak idején felállították, hanem fényes nappal, sajtótájékoztató keretében. Hogy minél többen lássák: Magyarország jogállam. Ne hülyéskedj, SZDSZ! - így kiál­tottam föl kétszer is magamban. Elő­ször akkor, amikor Fodor Gábor a pártok elhatároló­dását sürgette a július 5-i szégyen­től. (Fanyalgás helyett) Ha ezzel mind megvagyunk,ak­kor már tényleg nincs más hátra, mint eltávolítani a turulszobrot a mostani helyéről. Nem éjszaka, titokban, ahogyan annak idején fel­állították, hanem fényes nappal, sajtótájékoztató keretében. Hogy minél többen lássák: Magyaror­szág jogállam. (Blogkóstoló) OLVASÓI LEVELEK Fanyalgás helyett Ne hülyéskedj, SZDSZ! - így kiáltottam föl kétszer is magamban. Először akkor, ami­kor Fodor Gábor a pártok elhatárolódását sürgette a július 5-i szégyentől. Fölösleges olyan látszat keltésével próbálkozni, mint­ha a mi ösztönzésünkre lett volna szük­ség: elhatárolódtak a pártok (legalábbis a parlamentiek) maguktól. Egyik azonnal, őszintén, másik késlekedve és kétszínűen - ahogy ennek „rendje” nálunk történel­mileg kialakult. Megkapta az ország, ben­ne a szabad demokraták a Fidesz „elhatá­rolódását” is: nincs benne köszönet. Azt kaptuk, ami várható volt, talán csak egyet­len szempontból többet: a Navracsics elő­adta két mondatnál .A Fidesz elutasítja a gyűlöletkeltés és az erőszak minden for­máját. Ugyanakkor elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a kisebbségi kormány tehe­tetlensége miatt a rendőrség továbbra sincs abban a helyzetben, hogy biztosítani tudja a köznyugalmat,) aligha lehetett vol­na tömörebben és erőteljesebben éreztet­ni azt a cinikus, alantasan számítgató ha­szonlesést, a totális amoralitást, amely legalább egy évtizede áthatja a Fidesz egész politikáját. Korábban még lehetett értelme álláspontja tisztázására késztetni e pártot, régóta más azonban a helyzet: a Fidesz egész politikájának alapvető revi­­deálására, a jelenlegi vezetés teljes cseré­jére volna szükség ahhoz, hogy az „elhatá­rolódás” hiteles lehessen. Ne kérjünk hát olyasmit, amit ha megkapunk, úgysem ve­hetünk komolyan - föltéve, hogy nem hü­lyültünk el teljesen! Másodszor akkor kiáltottam föl, amikor megismertem az első SZDSZ-es reakció­kat Gyurcsány chartás javaslatára. Koráb­ban nem volt szokásunk kifogásolni, ha egy párt pártként viselkedik­­ Gyurcsány ráadásul miniszterelnök is. Persze jobb lett volna, ha valami hasonló kezdeménye­zés a „civil társadalomból” (a pártok, szemben mindenféle hablatyolással, par excellence civil szerveződések) indul ki. Ám sem a Professzorok Batthyány Köre, sem a Keresztény Értelmiségiek Szövetsé­ge, sem a többi Fidesz-közeli „civil” szer­vezet nem kezdeményezett­­ és valljuk be, hogy a magyar szakszervezetektől, az egy­házaktól vagy a köztársaság elnökétől (aki nem látszott észrevenni, hogy mi is tör­tént Budapesten) sem volt várható semmi. Lehet éppen fanyalogni, hogy a minisz­terelnök saját túlélése érdekében akciózik. Lehet bírálni a miniszterelnöki kezdemé­nyezés formáját és tartalmát is - egy azon­ban aligha vitatható: régóta hiányzik an­nak a demokratikus tömegerőnek a szín­relépése, amely megfékezheti az elszaba­dult barbárságot. Csakis ez az aktívvá váló tömegerő lehet képes hosszabb távon arra kényszeríteni a Fideszt, hogy eddigi maga­tartását alapjaiban vizsgálja felül. Mert a meg-megújuló utcai randalírozás és a Fi­desz 2002 óta folytatott politikája közötti közvetlen összefüggés nem tagadható. Az a helyes szerintem, ha az SZDSZ Gyurcsány kezdeményezésével kapcsola­tos jogos kifogásait (vannak ilyenek) el­mondván, ebben az ügyben csatlakozik a miniszterelnökhöz, s maga is elkövet mindent, hogy a tervezett mozgalom a le­hető legszélesebb alapokon jöhessen lét­re. És ennek nincs semmi köze a koalíció - az adott körülmények között általam helyeselt - felbontásához. Persze egy dol­got mindenkinek tudnia kell: a mozgalom elindítása nem fog összeborulást eredmé­nyezni, ellenkezőleg: annak jele lehet, hogy létrejött az az erő, amely képes föl­venni a politikai küzdelmet a demokrá­ciára törő szándékokkal, szervezetekkel. Kerülni kell minden direkt pártpropagan­dát, de azt nem lehet és nem is szabad el­titkolni, hogy a tervezett charta elsősor­ban a jobboldali parlamenti pártok politi­zálásának kritikája lesz, mégpedig a hely­zetből adódóan elkerülhetetlenül. Ezért aztán teljes értelmetlenség volna az SZDSZ részvételét ahhoz kötni, hogy ve­gyenek részt a chartában azok a pártok is, amelyeket az bírálni fog. Még nem késő átgondolnunk a dolgo­kat - de sok időnk már nincs. Gusztos István SZDSZ-tag, Salgótarján Mi és mások Nem mentem el a melegfesztiválra, mert lusta voltam a melegben vonatra ülni. Azt gondoltam, lesznek ott elegen, nem pont én fogok hiányozni, hiszen annyi demok­rata van ebben az országban. Mert bíztam az államban, hogy megvédi a törvényesen vonulókat. Mert bíztam az ellentüntetők­ben, tiltakozókban, hogy ők is emberek. Szégyellem, hogy megtörténhetett, ami megtörtént. A pártok rögtön politikai koncként cibálták az eseményt, ahelyett, hogy szolidaritást vállalva velük együtt vonultak volna. Az a sok civil szervezet, amelyik kisebbség hátrányos helyzetét bátran felvállalja, ha állami pénzeket, tá­mogatásokat kell megszerezni. Az egyhá­zak, akik az üldözöttek, a kitaszítottak tá­mogatóinak vallják magukat. A jogrend­szer, amelynek a törvények betűje és szel­leme szerint is a felvonulók mellé kellett volna állnia, de ehelyett félremagyarázza, átértelmezi a törvényeket, se megelőzni, se megtorolni nem tudja a jogsértést, sőt növeli a jogbizonytalanságot, a káoszhan­gulatot. És én (te, ő, mi, ti, ők), aki azt hit­tem, nélkülem is megteremtődik a de­mokrácia, elég óhajtanom, és majd vala­kik megcsinálják. Rájöttem, hogy szemé­lyes részvétel nélkül nem megy. Én már megtanultam, hogy mindenki lehet kisebbségi. Vesedializált vagyok. Sokba kerül a társadalomnak, hogy élek. Vannak emberek, akik a krónikus betegek életben tartását fölösleges áldozatnak tart­ják, sokallják a rokkantakra, sérültekre szánt pénzt. Nemkívánatosak az itt tanuló vagy dolgozó határon túli magyarok, a be­vándorlók. Sokan utálják a zsidó, cigány honfitársaikat, a körülöttünk élő nációkat, a távol élő idegeneket. Gyanúsak az idegen vallások hívei, a vakbuzgó keresztények, a pogányok. A fenébe kívánják a multikat, a gazdagokat, a szegényeket, a képzetlene­ket, az értelmiségieket. Nehezen tűrik a kommunistákat, a szélsőséges politikai csoportokat, a jobboldaliakat, a balosokat, a liberálisokat, a fővárosiakat, a vidékieket, az elváltakat, a szingliket, a gyerek nélküli házasokat, a nagycsaládosokat. Lehet, hogy nem is másokkal, hanem önmagunkkal van bajunk? Vigyázzon mindenki, mert ha egyszer körülnéz, azt veheti észre, hogy már nem is kisebbség­ben, hanem egyedül van! A magányunkra, gondjainkra nem gyógyír a szitok, a tojás, az utcakő, a gyújtogatás. Tóth Katalin Miskolc Autokrata vagy autoriter Szeretném kiegészíteni a pontosítás szán­dékával is Debreczeni József - a Horthy kort nézetem szerint jól interpretáló - írását (­Horthy és Orbán, június 14.). A mai magyar történettudomány nem tekinti „autokráciának” ezt a korszakot! Az autokrácia - ahogyan Debreczeni is idézi a lexikonok definícióját - korlátlan uralmat, önkényuralmat jelent. Itt a cikk szerzője által is a későbbiekben magyar kifejezéssel „tekintélyuralomként” emlí­tett autoriter rendszerre lehet csak gon­dolnunk a történettudományi munkákról szólva, nem pedig autokráciára, autokrata rezsimre. A cikkben többször idézett Romsics Ignácnak a korszakkal foglalkozó alapve­tő munkáival egyéb vonatkozásokban egyetértve, magam több szempontból vi­tatom a Horthy kori politikai rendszerre vonatkoztatva az autoriter rendszer meg­határozás érvényességét is. A modernnek tekinthető autoriter törekvések egyértel­műen éppen a Debreczeni által is így jel­lemzett Gömbös-Imrédy-féle törekvések­hez kapcsolhatóak, nem pedig a Horthy kori berendezkedés alkotmányos-parla­mentáris (bethlenista) struktúrájához. A korszakon végighúzódó antiparla­mentáris, autoriter típusú átalakulásra irá­nyuló törekvések (Gömbös-Imrédy- Teleki) csak részben voltak sikeresek a korszak során. A Horthy kor nagy részé­ben viszont a szerző által is ekképpen in­terpretált alkotmányos-parlamentáris - természetesen nem demokratikus! - beth­leni struktúra állt fenn. Korlátozott válasz­tójogával, az államfő és a parlament meg­osztott hatalmával inkább XIX. századi parlamenti rendszernek lehet tekinteni, s nem egy modern, antiparlamentáris, a többpártrendszert elvető, a néptől kapott legitimitásra hivatkozó, a tömegmozgalma­kat felhasználó, az általános választójogot általában megadó, de ugyanakkor a válasz­tói akarat szabad érvényesülését több mó­don is akadályozó, az ellenzéki véleménye­ket kiküszöbölő autoriter rendszernek. A Debreczeni József által is szembeál­lított alapvetően eltérő két felfogásnak, két különböző paradigmának, a konzerva­tív parlamentarizmusnak és az autoriter berendezkedésnek a korszak során mind­végig zajló küzdelme eredményeképp a periódus végén egyre inkább az utóbbi győzelmét jelzi a politikai erőviszonyok mozgása, eltolódása, összefüggésben a nemzetközi erőtér megváltozásával. Ezek elsősorban a politikai (parlamenti) erővi­szonyokban, és nem alkotmányos téren bekövetkezett változások voltak. Utóbbi­ak egy részével éppen a változást - rend­szerváltozást - akarta elkerülni a konzer­vatív parlamentáris gárda, így a korszak végére egy rendszerváltoztató folyamat politikai ütközetei során vegyes parla­­mentáris-autoriter rendszer jött létre, amelyben az eredeti politikai berendezke­dés „atyja”, Bethlen István már sajátos el­lenzéki szerepet töltött be, otthagyva a kormánypártot, együttműködve az immár ellenzékbe szoruló alkotmányos-parla­mentáris politikai erőkkel, de megmarad­va Horthy tanácsadójának, közeli hívé­nek. Ily módon nem csupán a Horthy kori politika meghatározó szereplői képvisel­tek igen eltérő politikai világnézetet, de küzdelmeik, kompromisszumaik, a válto­zó erőviszonyok eredményeképp a politi­kai rendszer típusa sem tekinthető mind­végig azonosnak, időbeli változásai miatt nem értékelhető egységesen. Boros Zsuzsanna egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Politikatudományi Intézet Régimódi lennék? Ma valószínűleg én is meleg lennék, ha iskolás koromban - hatvan évvel ezelőtt - hasonló felvonulásokat rendeztek volna, ahol a melegek azt hirdetik, hogy jó me­legnek lenni, és az egyenjogú a nő és férfi közötti kapcsolattal. Ma is csodálkozva gondolok vissza ar­ra, hogy ébredező nemiségünket egymás között próbálgattuk megélni. Bizonyára még féltünk attól, hogy milyen egy lán­­nyal együtt lenni, meg tudnánk-e felelni a kihívásnak. Nem volt szégyenérzetem, míg nem találkoztam azzal a lánnyal, aki elfeledtette velem korábbi félénkségemet. Na és? - kérdezhetnék. A melegek ép­pen olyan boldogok lehetnek, teljes életet és talán könnyebb életet élhetnek, mint a férfi-nő kapcsolatban élők. Ezt nem tu­dom, mert nincs összehasonlítási alapom. Egy nagy különbségben azonban biztos vagyok: ha meleg kapcsolatban éltem vol­na, ma nem lenne öt fiam és két lányom, és bizonyára üresnek érezném életemet a gyerekek nélkül. Akkori barátaim, akikről tudok, mindnyájan apák lettek. Egy fontos tényt nem szabad a meleg­nek elfelejteni: azzal, hogy egyenlővé akarják tenni a meleg kapcsolatot a házas­élettel, éppen az általuk hangoztatott em­beri jogoknak és a nyugati demokratikus társadalomnak a sírját ássák meg. Amikor számunkra az önmegvalósítás a legfonto­sabb, a családi kötelék és a gyerek akadály lesz. Meddő és halálra ítélt társadalom leszünk. Kiöregszünk, elfogyunk. Szilas Attila Várpalota A politikai vitakultúra fejlődésének történetéből: 2010. Miniszterelnök-jelöltek kampányzáró iszapbirkózása a közszolgálati televízió műsorán Marabu rajza

Next