Népszabadság, 2008. augusztus (66. évfolyam, 179-203. szám)
2008-08-23 / 197. szám
www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2008. AUGUSZTUS 23., SZOMBAT Hétvége • ll Bächer Iván Budapest nem Debrecen vagy Nagyenyed - itt a reformátusság nem hogy félezer, de kétszáz éve sem honos; a Kálvin téri templom tornyára csak 1830-ban került a gomb fel. Hát még errefelé, a mai Újlipótváros környékén, ahol ekkor még legfeljebb a vizák feküdtek ki napozni a fövenyre néha. A 19-es forradalmak után talpra álló egyházi és világi hivatalosság egyként úgy vélte, hogy a rebellió egyik gyökere a külvárosi népség, a munkásság, tanoncság nem kellő és nem helyes irányú szellemi, lelki pallérozottságában keresendő, így fokozott egyházi figyelem is fordult Angyalföld és az akkor még a Belvároshoz tartozó iparvidék, a mai Újlipótváros felé is. 1920 végén a Kálvin téri református központból indult gyarmatosító útjára Fövényessy Pál hitoktató. Házról házra járva gereblyézte össze a híveket, akik egy Váci úti iskola tornatermében gyűltek vasárnaponként össze. Az istentiszteletek mellett megkezdődtek a különféle missziók, oktatás, szegénygondozás, segélyezés. A háromezresre duzzadt gyülekezet első temploma 1926-ban készült el a Pannónia és a Tutaj utca sarkán, egy főváros adományozta telken. 1931-ben került az időközben önálló egyházközséggé váló gyülekezet élére Bereczky Albert. Fontos ember ő, tanulságos, tanúságos sorsú ember. A közösség 1936-ban a Visegrádi utca 48. szám alatt harminc tanoncnak nyitott otthont - a munkásifjakról nem felejtkeztek el. Közben adakozásból, polgármesteri segedelmekből lassan létrejött egy új, nagy templom felépítésének fundamentuma is. 1936-ban kezdődött a ma is álló ház építése Tóth Imre és Halászy Jenő tervei szerint. A töltéstalaj miatt háromszáz cölöpöt kellett az alapozáskor beverni, egy felfakadó gyógyforrás is hátráltatta munkálatokat, de 1940 decemberére állott a templom. A art deco stílű, egyszerűségében méltóságteljes épület homlokzatára a megrendelő nyomására került fel a klasszicizáló timpanon, rajta a templom alapeszméjével, miszerint dicsőség embere nem lehet soha, legyen az bármily kiváló, az egyedül az Istent illetheti: Soli Deo Gloria! Ekkor már nehéz idők jöttek a reformátusság számára is, melynek két meghatározó vezetője volt, mindkettő súlyos és tehet- Templom a parton Bereczky Albert azonban tovább ment; azt hirdette, hogy az egyháznak van küldetése a szocialista rendszerben, mai kifejezéssel, békepap lett. Ez nem politikai döntés volt részéről, hanem hitbéliséges ember: Ravasz László és Bereczky Albert. Míg az előbbi kezdetektől antiszemita volt, és sajnos ennek sokszor, így az első két zsidótörvény vitájában is nyomatékkal adott hangot. Bereczkytől - akárcsak a debreceni Baltazár Dezsőtől - mindig is távol állott mindenféle kirekesztő érzemény. Bereczky már a harmincas években szót emelt a zsidóság mellett, és később aktívan bekapcsolódott az antifasiszta ellenállási mozgalmakba is. A Pozsonyi úti - akárcsak a Szabadság téri és sok más - templom és gyülekezeti ház üldözöttek, katonaszökevények, erdélyi menekültek és lezsidózottak százai számára nyújtott oltalmat; a bekéredzkedőktől soha nem kértek papírt. De az a döntő lépés, amit jó néhány református - és nem református - egyházi vezető oly elszántan szorgalmazott, hogy a szentségek nyújtását a lelkészek és a papok tagadják meg azoktól, akik részt vállalnak polgártársaik megsemmisítésében, ez az páratlan keresztény és keresztyén kiállás nem valósulhatott meg. Hosszú és szomorú történet ez, nem tanítják sem a magyar iskolákban, sem sehol. A Pozsonyi úti templom és gyülekezete mindenesetre megtett minden tehetőt. Bereczky Albert megrendült attól, ami történt; őszinte bűnbánatot érzett, saját egyházát és saját magát is felelősnek érezte, tartotta magyar polgárok százezreinek lemészárlásáért. Az igazsághoz tartozik, hogy Ravasz László is őszinte „mea culpát” vallott szóban és írásban is - ezt azonban az előző rendszer hivatalossága nem engedte nyilvánosságra hozni. Bereczky Albert azonban tovább ment; azt hirdette, hogy az egyháznak van küldetése a szocialista rendszerben, mai kifejezéssel, békepap lett. Ez nem politikai döntés volt részéről, hanem hitbéli: aki nem veszi nyakába a babiloni fogság jármát, az fegyver és dögvész által vész el, aki viszont nyakára veszi, az az ő földjén marad és műveli azt és lakozik benne... „És szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek.” Ítélkezzen, aki ezt érzi dolgának. De a Pozsonyi út végén ez nem szokás manapság. Berkesi Gábor, aki 1993 óta lelkésze a most nyolcszáz fős gyülekezetnek, mutatja a templom belsejében az embermentő Bereczky Albert emléktábláját, és mondja, hogy - az önkormányzat segedelmével - hamarosan a külső falra is kerül egy márvány emlékeztető, melynek utolsó két szava héberül aránylik: EBEN HAEZER... A tiszteles úr körbevezet a házban, amelyben ma élénk hit- és közösségi élet folyik; segélyezés, ifjúsági munka, okítás, táborozás, énekkar és persze az istentiszteletek adják a mindennapi hitélet főbb kereteit. A szép templombelsőbe hangversenyeket álmodik a lelkész, a jókora pince pedig igen alkalmatos lenne valami színházi ténykedésre; ehhez külső segítség, akarat, meg persze pénz is kellene. Mikor mutatja, hogy az istentiszteleteket már fölveszik DVD-re, hogy diszken elvihessék a betegekhez, kicsúszik a számon: „A hétszentségit!” Remélem nem hallotta. De ha hallotta is, nem hiszem, hogy haragudna. Nyitott templom ez, látom. De annyira nem nyitott, hogy benne napi pártpolitikának helye legyen - mondja a tiszteletes úr, és ennek valóban nincsen nyoma; a kitett megvásárolható, vagy elvihető kiadványok között véletlenül sincsen olyan, mely bárki érzékenységét sérthetné. (Nemrégiben a keszthelyi katolikus templom előterében rögtön egy szívsebész és egy független jogászfórumos asszony nevébe botlottam.) A reformátusság - mondja a tiszteletes úr - természetszerűen mindig az elesetteket, szegények, üldözöttek, bajosok pártján állott - a reformátusság természetszerűleg csakis baloldali lehet. De ennek a ma pártosodáshoz persze semmi köze nincsen, és nem is lehet, teszem én hozzá, hisz Magyarországon ma nincsen baloldali párt. Másrészt, fejtegeti ő, a reformátusokat mindig rokonérzés fűzte a zsidósághoz; a számos közös vonás, a közös eredet, a közös könyv, az örökös kisebbségi lét, a gyakori üldöztetés inkább erősítette a testvériség, mint a szembenállás, vagy közöny érzetét. A tiszteletes úr itt lakik a házban, földi, angyalföldi származék. Édesapja megjárta Kistarcsát, emiatt csak segédmunkáskodhatott. De - mondja Berkesi Gábor - ő soha nem érzett otthon semmi gyűlölködést. Még megmutatja három szép lánya fényképeit, egy már tanít, másik tanul, harmadik prédzsdízik éppen, aztán már jönnek az istentiszteletre a népek hangosan köszönve: „Áldás! békesség!” Ebben maradva ülök be a padba, vagyunk már vagy százhúszan. Aztán mikor kezdődik az istentisztelet, felállok én is, és belelesve az előttem álló hölgy silabuszába dúdolom lapról a 23. zsoltárt illőn: „Az Úr nékem őriző pásztorom, / Azért semmiben meg nem fogyatkozom...” Fotó: Teknős Miklós A Nílus szent vizénél Steven Saylor: Caesar ítélete Halmai Tamás „Egyszerre tudott két levelet tollba mondani, s a gondolatai nem gabalyodtak össze” - írja E. H. Gombrich Julius Caesarról. A különleges képességű konzul és hadvezér Steven Saylor történelmi krimisorozatának legújabb darabjában is a rend erős kezű küldötteként tűnik föl. A cím is az imperátort, míg a mottó Kleopátrát emeli ki a regényalakok közül. Mégsem ők a főszereplők, nem is politikai vetélytársaik: a főhős-elbeszélő ezúttal is Gordianus, a Nyomozó - akinek most egy mérgezés körülményeit kell földerítenie. Kr. e. 48-ban járunk, Caesar Pompeiusszal, Kleopátra Ptolemaiosszal készül leszámolni. Róma és Egyiptom nagyhatalmi viszonya egyre szövevényesebb. Gordianus, aki beteg feleségét kíséri a Nílus szent vizéhez, a közember szemével tekint a korszakra: „Káosz uralkodott a földön, és az ember megpillanthatta annak tükörképét a mennyekben is. Sokan láttak madarakat visszafelé repülni, templomokba csapott a villám, és vérvörös felhőkből álló seregek rohantak egymásnak az égen”. A túlnyomórészt Alexandriában játszódó események (a hajóúttól a fogságon át a cselszövésekig) csakhamar magukkal sodorják az olvasót. Ráérős, de nem szószátyár történetmesélés; részletező, de nem elaprózott leírások; ékesszóló, de nem művi párbeszédek; fordulatos, de nem hiteltelen cselekmény: ezek a regény legfőbb erényei. A Caesar ítéletét mindemellett műfaji rétegzettsége emeli az ismeretterjesztéssel is kacérkodó, történelmi lektűrök átlaga fölé. Az amerikai történészregényírónak van bátorsága (és türelme), hogy csupán a mű utolsó harmadában lényegítse át a kalandregényt krimivé. S mintha a bűntény csak ürügy volna arra, hogy a nyomozás elbeszélésével a történelmi események is elbeszélhetővé váljanak; a historikus körkép pedig alkalom, hogy Gordianus magánéletébe is bepillanthassunk: innen tekintve egy bensőségesen szép öregkori szerelem története bontakozik ki előttünk (a gyógyulás toposzával), s azzal párhuzamosan az apa és fia közötti bizalom újraéledését követhetjük nyomon (a hűség és a megbocsátás példázataként). A regény ugyanakkor a jog, a törvényesség és az igazságosság burkolt dicséreteként is fölfogható. Elsősorban Gordianus az, aki mértékletesen bölcselkedő szavaival az egyiptomi (keleti) államalakulat ellenében a római (nyugati) berendezkedés mellett érvel, a királyi tekintélyelvűség helyett a köztársaság eszményeit választva: „Római vagyok, konzul. Akár bölcsen teszem, akár nem, elfogadom az igazságszolgáltatás határozatait. Ennek dacára azért maga az igazság is fontos nekem”. Az ember tiszteletét a tények tisztelete alapozza meg: ez Gordianus européer filozófiája. (Épp ezért különösen szép megoldás a zárlat finom misztikája, sejtelmes költőisége.) „Mindig a történelemből indulok ki, aztán aköré építem fel a regény cselekményét” - nyilatkozta a szerző egy interjúban. Ezt nincs okunk kétségbe vonni. De az is bizonyos: ami Saylor regényeit vonzóvá teszi, az a képzelet adta többlet, az ihletett hozzáköltés - vagyis mindaz, amit szemérmes hódolattal irodalomnak szoktunk nevezni. Agave, 301 oldal, 2580 forint A bűntény csak ürügy arra, hogy a nyomozás elbeszélésével a történelmi események is elbeszélhetővé váljanak. Voltam Ferdinandy György: Csak egy nap a világ Takács Ferenc Fuimus, „Voltunk” - ezt a címet adta annak idején (1895-ben) regényének Justh Zsigmond. Egész társadalmi osztály hanyatlásával és elmúlásával foglalkozott benne, innen a többes számú címalak. Ferdinandy György emlékező-visszatekintő írásainak füzére szinte kényszerítő erővel idézi fel jelen olvasóban a Justhc-regény címét. Igaz, fontos különbséggel: a könyv az életről mint elmúlásról, lemondásról és veszteségről szól, de egyes számban, hiszen a lemondás és veszteség stációi rendre az olykor többé-kevésbé adottnak vehető, máskor inkább csupán vágyott közösségből: kapcsolatokból, szerelemből, családból, osztályból, nemzetből és hazából való kényszerű kiszakadás állomásai. Voltam, s végül is mindig magányos és otthontalan voltam, bármennyire igyekeztem is otthon lenni az emberek és a dolgok között - sugallják rendületlen rezignációval az írások. Ez a rezignáció - bár mélyen személyes és éppen nyugodt és fegyelmezett voltában szívhez szóló - mintha filozofikusan általános érvényű tanulsággal szolgálna: ez az egyéni sors az emberi állapot rajza is, a világba vetettség otthontalanságának és magányának egzisztenciális példázata. Az írások Ferdinandy életrajzának az időrendjét és helyszíneit követik: Magyarország, Franciaország, Puerto Rico, Florida (és - idővel - az újra felkeresett Magyarország). Emlékező jellegű írások, ahol az egyes szám első személyben szóló elbeszélőt még a szakszerűség kedvéért sem igen érdemes megkülönböztetni az életbeli Ferdinandy Györgytől. Ez alól egy kivétel van a kötetben, a „Régi, szép idők” című 1965-ös, eredetileg francia nyelvű írás, mely „szabályos” novella, szerzőjétől kellőleg - névvel is - elkülönített hőssel. A trópusokra való megérkezésről szól, az ismeretlen és kifürkészhetetlen másik világba való belépésnek-átlépésnek, az idegenség megtapasztalásának ironikus és szorongató meséje - ennyiben persze kulcs is a többi, nyíltabban önéletrajzi íráshoz, logikus, hogy helyet kapott a kötetben. Az elbeszélő sorsa számtalan ismerős, barátok és szeretők sorsában tükröződik: az írások tömörre fogott életrajzok - kudarc- és szerencsétlenségtörténetek - tucatjait tartalmazzák. De más alakokban is ilyen sorsjelképekre ismerünk: az otthontalanság végső reménytelenségben otthonos floridai indiánokban, a papírok híján dokumentálatlan, azaz nem létező illegális bevándorlókban. Ferdinandy írásai az otthontalanságnak és kivetettségnek szinte a szagát is képesek közvetíteni. Mint ahogy saját testéről, pontosabban életének „testtörténeti” vetületéről is hasonló érzéki közvetlenséggel képes szólni, például a kitűnő (és kultúrtörténeti tanulságokkal is viselős) írásban, amely „A nap, amikor elvesztettem a szüzességemet” címet viseli. „A műfaj babonája meghalt” - idézi Krúdy Gyulát a könyv hátsó borítólapján a szerző. Úgy legyen, mi se firtassuk, miféle műfajba - memoárba? elbeszélésbe? publicisztikába? - sorolandók ezek az írások. Éppen elég, hogy egytől egyig jó és hatásos írások. Ezért méltatlanság, hogy a kötet „gondozói” nem igazították ki a szerző néhány tollhibáját: az 1917-es orosz forradalomra nem a Patyomkin páncélos, hanem az Auróra cirkáló ágyúlövése adta meg a jelet (95. old.), a nagyszerű amerikai énekesnőt nem Amalia, hanem Mahalia Jacksonnak hívják (122. old.), a „hal” jelentésű angol szó „fish” és nem „fish” (115. old.), a rekordok híres könyvének címében pedig a „Guinness”-t két n-nel kell írni, nem eggyel (208. old.). Magyar Napló/Írott Szó Alapítvány, 244 oldal, 2415 forint Az egyéni sors az emberi állapot rajza is, a világba vetettség otthontalanságának és magányának egzisztenciális példázata.