Népszabadság, 2008. augusztus (66. évfolyam, 179-203. szám)

2008-08-23 / 197. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2008. AUGUSZTUS 23., SZOMBAT Hétvége • ll Bächer Iván Budapest nem Debrecen vagy Nagyenyed - itt a reformátusság nem hogy félezer, de kétszáz éve sem honos; a Kálvin téri templom tornyára csak 1830-ban került a gomb fel. Hát még errefelé, a mai Újlipótváros kör­nyékén, ahol ekkor még legfeljebb a vizák feküdtek ki napozni a fövenyre néha. A 19-es forradalmak után talpra álló egy­házi és világi hivatalosság egyként úgy vél­te, hogy a rebellió egyik gyökere a külvárosi népség, a munkásság, tanoncság nem kellő és nem helyes irányú szellemi, lelki palléro­­zottságában keresendő, így fokozott egyházi figyelem is fordult Angyalföld és az akkor még a Belvároshoz tartozó iparvidék, a mai Újlipótváros felé is. 1920 végén a Kálvin téri református köz­pontból indult gyarmatosító útjára Fövényessy Pál hitoktató. Házról házra jár­va gereblyézte össze a híveket, akik egy Vá­ci úti iskola tornatermében gyűltek vasárna­ponként össze. Az istentiszteletek mellett megkezdődtek a különféle missziók, okta­tás, szegénygondozás, segélyezés. A háromezresre duzzadt gyülekezet első temploma 1926-ban készült el a Pannónia és a Tutaj utca sarkán, egy főváros adomá­nyozta telken. 1931-ben került­­ az időköz­ben önálló egyházközséggé váló­­ gyüleke­zet élére Bereczky Albert. Fontos ember ő, tanulságos, tanúságos sorsú ember. A közösség 1936-ban a Visegrádi utca 48. szám alatt harminc tanoncnak nyitott otthont - a munkásifjakról nem felejtkez­tek el. Közben adakozásból, polgármesteri segedelmekből lassan létrejött egy új, nagy templom felépítésének fundamentu­ma is. 1936-ban kezdődött a ma is álló ház épí­tése Tóth Imre és Halászy Jenő tervei sze­rint. A töltéstalaj miatt háromszáz cölöpöt kellett az alapozáskor beverni, egy felfakadó gyógyforrás is hátráltatta munkálatokat, de 1940 decemberére állott a templom. A art deco stílű, egyszerűségében méltó­ságteljes épület homlokzatára a megrendelő nyomására került fel a klasszicizáló timpa­non, rajta a templom alapeszméjével, misze­rint dicsőség embere nem lehet soha, le­gyen az bármily kiváló, az egyedül az Istent illetheti: Soli Deo Gloria! Ekkor már nehéz idők jöttek a reformá­tusság számára is, melynek két meghatáro­zó vezetője volt, mindkettő súlyos és tehet- Templom a parton Bereczky Albert azonban tovább ment; azt hirdet­te, hogy az egy­háznak van külde­tése a szocialista rendszerben, mai kifejezéssel, béke­pap lett. Ez nem politikai döntés volt részéről, ha­nem hitbéli­­séges ember: Ravasz László és Bereczky Al­bert. Míg az előbbi kezdetektől antiszemita volt, és sajnos ennek sokszor, így az első két zsidótörvény vitájában is nyomatékkal adott hangot. Bereczkytől - akárcsak a deb­receni Baltazár Dezsőtől - mindig is távol állott mindenféle kirekesztő érzemény. Bereczky már a harmincas években szót emelt a zsidóság mellett, és később aktívan bekapcsolódott az antifasiszta ellenállási mozgalmakba is. A Pozsonyi úti - akárcsak a Szabadság té­ri és sok más - templom és gyülekezeti ház üldözöttek, katonaszökevények, erdélyi me­nekültek és lezsidózottak százai számára nyújtott oltalmat; a bekéredzkedőktől soha nem kértek papírt. De az a döntő lépés, amit jó néhány re­formátus - és nem református - egyházi ve­zető oly elszántan szorgalmazott, hogy a szentségek nyújtását a lelkészek és a papok tagadják meg azoktól, akik részt vállalnak polgártársaik megsemmisítésében, ez az pá­ratlan keresztény és keresztyén kiállás nem valósulhatott meg. Hosszú és szomorú tör­ténet ez, nem tanítják sem a magyar iskolák­ban, sem sehol. A Pozsonyi úti templom és gyülekezete mindenesetre megtett minden tehetőt. Bereczky Albert megrendült attól, ami történt; őszinte bűnbánatot érzett, saját egy­házát és saját magát is felelősnek érezte, tar­totta magyar polgárok százezreinek lemé­szárlásáért. Az igazsághoz tartozik, hogy Ravasz László is őszinte „mea culpát” vallott szó­ban és írásban is - ezt azonban az előző rendszer hivatalossága nem engedte nyilvá­nosságra hozni. Bereczky Albert azonban tovább ment; azt hirdette, hogy az egyháznak van külde­tése a szocialista rendszerben, mai kifeje­zéssel, békepap lett. Ez nem politikai döntés volt részéről, hanem hitbéli: aki nem veszi nyakába a babiloni fogság jármát, az fegyver és dögvész által vész el, aki viszont nyakára veszi, az az ő földjén marad és műveli azt és lakozik benne... „És szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek.” Ítélkezzen, aki ezt érzi dolgának. De a Pozsonyi út végén ez nem szokás manapság. Berkesi Gábor, aki 1993 óta lelkésze a most nyolcszáz fős gyülekezetnek, mutatja a templom belsejében az embermentő Bereczky Albert emléktábláját, és mondja, hogy - az önkormányzat segedelmével - ha­marosan a külső falra is kerül egy márvány emlékeztető, melynek utolsó két szava hé­berül aránylik: EBEN HAEZER... A tiszteles úr körbevezet a házban, amelyben ma élénk hit- és közösségi élet folyik; segélyezés, ifjúsági munka, okítás, táborozás, énekkar és persze az istentiszte­letek adják a mindennapi hitélet főbb kere­teit. A szép templombelsőbe hangversenye­ket álmodik a lelkész, a jókora pince pedig igen alkalmatos lenne valami színházi tény­kedésre; ehhez külső segítség, akarat, meg persze pénz is kellene. Mikor mutatja, hogy az istentisztelete­ket már fölveszik DVD-re, hogy diszken el­­vihessék a betegekhez, kicsúszik a számon: „A hétszentségit!” Remélem nem hallotta. De ha hallotta is, nem hiszem, hogy hara­gudna. Nyitott templom ez, látom. De annyira nem nyitott, hogy benne na­pi pártpolitikának helye legyen - mondja a tiszteletes úr, és ennek valóban nincsen nyoma; a kitett megvásárolható, vagy elvi­hető kiadványok között véletlenül sincsen olyan, mely bárki érzékenységét sérthetné. (Nemrégiben a keszthelyi katolikus temp­lom előterében rögtön egy szívsebész és egy független jogászfórumos asszony nevé­be botlottam.) A reformátusság - mondja a tiszteletes úr - természetszerűen mindig az elesette­ket, szegények, üldözöttek, bajosok pártján állott - a reformátusság természetszerűleg csakis baloldali lehet. De ennek a ma párto­­sodáshoz persze semmi köze nincsen, és nem is lehet, teszem én hozzá, hisz Magyar­­országon ma nincsen baloldali párt. Másrészt, fejtegeti ő, a reformátusokat mindig rokonérzés fűzte a zsidósághoz; a számos közös vonás, a közös eredet, a közös könyv, az örökös kisebbségi lét, a gyakori üldöztetés inkább erősítette a testvériség, mint a szembenállás, vagy közöny érzetét. A tiszteletes úr itt lakik a házban, földi, angyalföldi származék. Édesapja megjárta Kistarcsát, emiatt csak segédmunkáskod­­hatott. De - mondja Berkesi Gábor - ő soha nem érzett otthon semmi gyűlölködést. Még megmutatja három szép lánya fény­képeit, egy már tanít, másik tanul, harma­dik prédzsdízik éppen, aztán már jönnek az istentiszteletre a népek hangosan köszön­ve: „Áldás! békesség!” Ebben maradva ülök be a padba, va­gyunk már vagy százhúszan. Aztán mikor kezdődik az istentisztelet, felállok én is, és belelesve az előttem álló hölgy silabuszába dúdolom lapról a 23. zsoltárt illőn: „Az Úr nékem őriző pásztorom, / Azért semmiben meg nem fogyatkozom...” Fotó: Teknős Miklós A Nílus szent vizénél Steven Saylor: Caesar ítélete Halmai Tamás „Egyszerre tudott két levelet tollba mon­dani, s a gondolatai nem gabalyodtak ös­­­sze” - írja E. H. Gombrich Julius Caesar­ról. A különleges képességű konzul és hadvezér Steven Saylor történelmi krimi­sorozatának legújabb darabjában is a rend erős kezű küldötteként tűnik föl. A cím is az imperátort, míg a mottó Kleopátrát emeli ki a regényalakok közül. Mégsem ők a főszereplők, nem is politikai vetélytár­­saik: a főhős-elbeszélő ezúttal is Gordia­­nus, a Nyomozó - akinek most egy mérge­zés körülményeit kell földerítenie. Kr. e. 48-ban járunk, Caesar Pom­­peiusszal, Kleopátra Ptolemaiosszal ké­szül leszámolni. Róma és Egyiptom nagyhatalmi viszonya egyre szövevénye­sebb. Gordianus, aki beteg feleségét kí­séri a Nílus szent vizéhez, a közember szemével tekint a korszakra: „Káosz uralkodott a földön, és az ember megpil­lanthatta annak tükörképét a mennyek­ben is. Sokan láttak madarakat visszafelé repülni, templomokba csapott a villám, és vérvörös felhőkből álló seregek ro­hantak egymásnak az égen”. A túlnyo­mórészt Alexandriában játszódó esemé­nyek (a hajóúttól a fogságon át a cselszö­vésekig) csakhamar magukkal sodorják az olvasót. Ráérős, de nem szószátyár történet­mesélés; részletező, de nem elaprózott leírások; ékesszóló, de nem művi párbe­szédek; fordulatos, de nem hiteltelen cselekmény: ezek a regény legfőbb eré­nyei. A Caesar ítéletét mindemellett mű­faji rétegzettsége emeli az ismeretter­jesztéssel is kacérkodó, történelmi lek­tűrök átlaga fölé. Az amerikai történész­regényírónak van bátorsága (és türel­me), hogy csupán a mű utolsó harmadá­ban lényegítse át a kalandregényt krimi­vé. S mintha a bűntény csak ürügy volna arra, hogy a nyomozás elbeszélésével a történelmi események is elbeszélhetővé váljanak; a historikus körkép pedig alka­lom, hogy Gordianus magánéletébe is bepillanthassunk: innen tekintve egy bensőségesen szép öregkori szerelem története bontakozik ki előttünk (a gyógyulás toposzával), s azzal párhuza­mosan az apa és fia közötti bizalom újra­éledését követhetjük nyomon (a hűség és a megbocsátás példázataként). A regény ugyanakkor a jog, a törvé­nyesség és az igazságosság burkolt di­cséreteként is fölfogható. Elsősorban Gordianus az, aki mértékletesen bölcsel­­kedő szavaival az egyiptomi (keleti) ál­lamalakulat ellenében a római (nyugati) berendezkedés mellett érvel, a királyi te­kintélyelvűség helyett a köztársaság esz­ményeit választva: „Római vagyok, kon­zul. Akár bölcsen teszem, akár nem, elfo­gadom az igazságszolgáltatás határoza­tait. Ennek dacára azért maga az igazság is fontos nekem”. Az ember tiszteletét a tények tisztelete alapozza meg: ez Gordianus européer filozófiája. (Épp ezért különösen szép megoldás a zárlat finom misztikája, sejtelmes költőisége.) „Mindig a történelemből indulok ki, aztán aköré építem fel a regény cselek­ményét” - nyilatkozta a szerző egy inter­júban. Ezt nincs okunk kétségbe vonni. De az is bizonyos: ami Saylor regényeit vonzóvá teszi, az a képzelet adta többlet, az ihletett hozzáköltés - vagyis mindaz, amit szemérmes hódolattal irodalomnak szoktunk nevezni. Agave, 301 oldal, 2580 forint A bűntény csak ürügy arra, hogy a nyomozás elbe­szélésével a törté­nelmi események is elbeszélhetővé váljanak. Voltam Ferdinandy György: Csak egy nap a világ Takács Ferenc Fuimus, „Voltunk” - ezt a címet adta annak idején (1895-ben) regényének Justh Zsig­­mond. Egész társadalmi osztály hanyatlá­sával és elmúlásával foglalkozott benne, innen a többes számú címalak. Ferdinandy György emlékező-visszatekintő írásainak füzére szinte kényszerítő erővel idézi fel jelen olvasóban a Justhc-regény címét. Igaz, fontos különbséggel: a könyv az életről mint elmúlásról, lemondásról és veszte­ségről szól, de egyes számban, hiszen a le­mondás és veszteség stációi rendre az oly­kor többé-kevésbé adottnak vehető, más­kor inkább csupán vágyott közösségből: kapcsolatokból, szerelemből, családból, osztályból, nemzetből és hazából való kényszerű kiszakadás állomásai. Voltam, s végül is mindig magányos és otthontalan voltam, bármennyire igyekeztem is otthon lenni az emberek és a dolgok között - su­gallják rendületlen rezignációval az írá­sok. Ez a rezignáció - bár mélyen szemé­lyes és éppen nyugodt és fegyelmezett voltában szívhez szóló - mintha filozofi­kusan általános érvényű tanulsággal szol­gálna: ez az egyéni sors az emberi állapot rajza is, a világba vetettség otthontalansá­­gának és magányának egzisztenciális pél­dázata. Az írások Ferdinandy életrajzának az időrendjét és helyszíneit követik: Magyar­­ország, Franciaország, Puerto Rico, Flori­da (és - idővel - az újra felkeresett Ma­gyarország). Emlékező jellegű írások, ahol az egyes szám első személyben szóló elbe­szélőt még a szakszerűség kedvéért sem igen érdemes megkülönböztetni az élet­beli Ferdinandy Györgytől. Ez alól egy ki­vétel van a kötetben, a „Régi, szép idők” című 1965-ös, eredetileg francia nyelvű írás, mely „szabályos” novella, szerzőjétől kellőleg - névvel is - elkülönített hőssel. A trópusokra való megérkezésről szól, az is­meretlen és kifürkészhetetlen másik világ­ba való belépésnek-átlépésnek, az idegen­­ség megtapasztalásának ironikus és szo­rongató meséje - ennyiben persze kulcs is a többi, nyíltabban önéletrajzi íráshoz, lo­gikus, hogy helyet kapott a kötetben. Az elbeszélő sorsa számtalan ismerős, barátok és szeretők sorsában tükröződik: az írások tömörre fogott életrajzok - ku­darc- és szerencsétlenségtörténetek - tu­catjait tartalmazzák. De más alakokban is ilyen sorsjelképekre ismerünk: az otthon­­talanság végső reménytelenségben ottho­nos floridai indiánokban, a papírok híján dokumentálatlan, azaz nem létező illegális bevándorlókban. Ferdinandy írásai az ott­­hontalanságnak és kivetettségnek szinte a szagát is képesek közvetíteni. Mint ahogy saját testéről, pontosabban életének „test­történeti” vetületéről is hasonló érzéki közvetlenséggel képes szólni, például a kitűnő (és kultúrtörténeti tanulságokkal is viselős) írásban, amely „A nap, amikor el­vesztettem a szüzességemet” címet viseli. „A műfaj babonája meghalt” - idézi Krúdy Gyulát a könyv hátsó borítólapján a szerző. Úgy legyen, mi se firtassuk, miféle műfajba - memoárba? elbeszélésbe? publi­cisztikába? - sorolandók ezek az írások. Éppen elég, hogy egytől egyig jó és hatá­sos írások. Ezért méltatlanság, hogy a kö­tet „gondozói” nem igazították ki a szerző néhány tollhibáját: az 1917-es orosz forra­dalomra nem a Patyomkin páncélos, ha­nem az Auróra cirkáló ágyúlövése adta meg a jelet (95. old.), a nagyszerű amerikai énekesnőt nem Amalia, hanem Mahalia Jacksonnak hívják (122. old.), a „hal” jelen­tésű angol szó „fish” és nem „fish­” (115. old.), a rekordok híres könyvének címé­ben pedig a „Guinness”-t két n-nel kell ír­ni, nem eggyel (208. old.). Magyar Napló/Í­rott Szó Alapítvány, 244 oldal, 2415 forint Az egyéni sors az emberi állapot rajza is, a világba vetettség otthon­­talanságának és magányának eg­zisztenciális pél­dázata.

Next