Népszabadság, 2008. november (66. évfolyam, 256-279. szám)
2008-11-12 / 264. szám
2008. NOVEMBER 12., SZERDA • NÉPSZABADSÁG www.nol.hu Forintstabilitás vagy adócsökkentés? Burány Sándor a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium államtitkára Igen, ez itt a kérdés. Itt és most. Ha normális időket élnénk, ezt a kérdést vagy-vagy alapon nem is szabadna feltenni. Csakhogy az idő kizökkent. Mindaz, ami most történt és történni fog, unokáinknak kötelező tananyag lesz, és ha megkérdeznek bennünket, hogyan indult a XXI. század, minden bizonnyal azt fogjuk válaszolni: nehéz idők jártak akkoriban. Akárcsak 1929-ben, most is Amerikából indult ki a válság. Akkor tőzsdekrachhal, most bankcsődökkel, de ez akármilyen fontos különbség az elemzők számára, a laikus többséget nem az ok, hanem az okozat foglalkoztatja. És a következmény, úgy tűnik, az elméletben és a gyakorlatban is sok mindent átírt. Egyik kedvenc anekdotámban Einstein vizsgáztat, és a hallgatóknak szánt tételeket átadja asszisztensének. A tanársegéd rápillant a papírra, majd döbbenten közli: - Professzor úr, ezek még a tavalyi kérdések! - Einstein így felelt: - Tudom, de én közben átírtam a válaszokat! Néhány nap alatt bebizonyosodott, hogy a gazdaságpolitikában is minden relatív. A neoliberális gazdaságpolitika élharcosai pillanatok alatt súlyos százmilliárdokkal avatkoztak be a nagyobb baj elkerülése érdekében. Megtörtént, ami egy privatizációbarát közegben elképzelhetetlennek tűnt: bankokat államosítottak. Az elméleti közgazdászok el is kezdték a vitát a korszakváltásról. Nem lennék meglepve, ha Keynes újra divatba jönne. Egy biztos, az állam beavatkozó, piacszabályozó jellege az egész világon erősödőben van. A gyakorlati szakemberek pedig lázasan gondolkodnak: hogyan lehet mérsékelni a recesszió hatását, mely itt van a nyakunkon? Ha Amerika visszafogja fogyasztását, akkor a világon mindenhol csökken a termelés. Magyarország előnye a stabil bankrendszer, melynek mutatói nemzetközi összehasonlításban is kedvezőek. Nálunk nem jellemző a nem vagy csak nehezen behajtható kintlevőségek magas aránya. Köszönhető ez a hazai pénzintézetek merev, konzervatív hitelezési gyakorlatának. A vállalkozók sokat szenvedtek ettől a gyakorlattól az elmúlt években. Kis túlzással, a magyar bankfiókok olyan kemény Semmi sem lehet tabu, ugyanis minden fillérre szükségünk van, hogy ne kelljen kivonni a forgalomból az egy- és kétforintos után az ötforintost, utána a tízforintost és így tovább. feltételeket támasztottak a potenciális adósokkal szemben, hogy aki ezeknek megfelelt, az nem is szorult igazán hitelre. Ez a kelleténél is óvatosabb hitelezési gyakorlat válik most előnyünkre. Kockázatok azonban itt is vannak, az itthoni bankok túlnyomó többsége egy nagy külföldi bank leányvállalata. Ha az anyacégbe vetett bizalom külföldön, az ottani hitelezési gyakorlat miatt megrendül, az itthon is bizalmi válságot kelthet anélkül, hogy erre tényleges ok lenne. Az igazi veszély azonban az, ha végzetesen meggyengül a forint, és a világban várható recesszió következtében visszaesik a magyar gazdaság is. Mindent meg kell tennünk tehát az első veszély elhárításáért és a második mérsékléséért. Magyarország a konvergenciaprogrammal már eddig is jelentős terheket vállalt. Normál körülmények között ezek az erőfeszítések a közeljövőben is biztosítanák a forint stabilitását. A körülmények azonban abnormálisak. Ami tegnap még elegendő volt, ma már kevés. Elemi érdekünk, hogy az államháztartás hiánya minél előbb a GDP három százaléka alá csökkenjen. Nem lóghatunk ki e téren az euróövezetből, mert akkor a forint folyamatos spekulációs támadásnak lesz kitéve. Ha ezek a támadások eredményesek lesznek, akkor valutánk végzetesen meggyengül, meglódul az infláció, és sokkal kevesebbet ér majd a fizetésünk, a jövedelmünk, a bankbetétünk. Ezt mindenképpen el kell kerülni. Minden halasztható kiadást, bevételcsökkentést el kell halasztani, így a tervezett és a versenyképességet javító adócsökkentést is. Halasztásról beszélek, nem véletlenül. Most a tervezett adócsökkentéshez szükséges forrást a forint stabilitása érdekében a kiadások mérséklésére kell fordítani. Ezt a csatát most meg kell nyerni ahhoz, hogy egyáltalán legyen értelme adócsökkentésről beszélni. Ha valaki most úgy dobálózik ezermilliárdos adócsökkentési javaslatokkal, hogy nem mondja meg, milyen kiadásokat hagyna el a jövőben, az becsapja az embereket. Aki pedig úgy akar adókat csökkenteni, hogy ennek nincs meg a fedezete, az mindnyájunk pénzét, a forint értékét teszi kockára. Populista frázisok helyett felelős gondolkodásra van szükség. Ebben a gondolkodásban semmi sem lehet tabu, ugyanis minden fillérre szükségünk van, hogy ne kelljen kivonni a forgalomból az egy- és kétforintos után az ötforintost, utána a tízforintost és így tovább. A hazai GDP növekedési üteme az exportlehetőségeken múlik, tehát jelentős részben azon, hogy mi történik a külföldi piacokon. A recesszió sérülékenyebbé teszi a kis- és közepes vállalkozásokat. Az egész gazdaságot nem lehet megvédeni, akkora védőpajzs a világon nincs. Amekkora van, azt a kicsik elé kell tartani. Nem egyszerűen azért, mert így igazságos, hanem azért is, mert így praktikus. A versenyszférában foglalkoztatottak zömét ugyanis kis- és közepes vállalkozások alkalmazzák. A média természeténél fogva az egy telephelyen megvalósuló létszámbővítésre vagy létszámleépítésre érzékeny. Pedig ez csupán töredéke a munkaerő-piaci mozgásoknak. Nemrég adtuk át egy kisvállalkozásnak a kedvezményes hitelre jogosító százezredik Széchenyi-kártyát. Ez a százezer vállalkozás adja a kis- és közepes vállalkozások gerincét. Ha minden egyes vállalkozás fel tud venni egy embert, akkor egy nagyváros népességével nő a foglalkoztatottak száma. Ha el kell küldeniük vállalkozásonként egy embert, egy nagyvárosnyi népesség tűnhet el a munkaerőpiacról. Ezért kell őket védeni. És pontosan ezt tette a kormány, amikor az USA mentőcsomagját megelőzve döntött egy több százmilliárdos védőpajzsról a kis- és közepes vállalkozások érdekében. Ezt a mentőcsomagot többször is átdolgoztuk. Ahogy a helyzet romlott, úgy enyhítettük a feltételeket, és úgy bővítettük a forrásokat. A következő két évben ezermilliárd forinttal bővül az érintett vállalkozások rendelkezésére álló összeg. Ez a védőpajzs az uniós forrásokra támaszkodva részint visszatérítendő, részint vissza nem térítendő támogatásokból áll. A vissza nem térítendő fejlesztési források feltételeit jelentősen könnyítenünk kellett, és átcsoportosításokkal növeltük a rendelkezésre álló összeget. A visszatérítendő támogatások növelése a kisvállalkozások számára több és olcsóbb hitel felvételét teszi lehetővé a jelenlegi lehetőségekhez képest. Van még egy fontos területe a versenyképesség növelésének: az adminisztráció mérséklése. A bürokratikus terhek nagyok, akárcsak a foglalkoztatást terhelő adók. De a mérséklésükhöz - ellentétben az adókkal - nem feltétlenül kell pluszpénz. Ezért ez a csökkentés most egyszerűen kötelező. Most meg kell úsznunk a vihart - hogy elmúltával újra együtt tárgyalhassunk az összetartozó dolgokról: forintstabilitásról, adócsökkentésről, versenyképességről. Marabu rajza Kevesebb autó, több zöld és víz Hegyi Gyula az Európai Parlament szociális képviselője Amikor az Európai Parlamentben a fenntartható városi fejlődés témafelelősének (raportőrének) választottak, hat szóban fogalmaztam meg javaslataim lényegét. „Less cars, more green and water.” Kevesebb autó, több zöld és víz. Budapest urbanisztikai problémái is megragadhatók ezzel a rövid mondattal. A város lakossága az elmúlt hatvan évben inkább csökkent, mint nőtt, a környezetszennyező ipar fokozatosan kivonult a városból, s a budapestiek életszínvonala az egyéni elégedetlenség ellenére magasabb lett, mára meghaladja néhány elmaradottabb nyugat-európai régió átlagát is. Vagyis Budapestnek elvben kellemes és élhető városnak kellene lennie. Elődeink jó utakat, szép hidakat és Európa egyik legfejlettebb tömegközlekedési hálózatát hagyták ránk. Mivel többen nem lettünk, ennek elvben - folyamatos korszerűsítéssel - kényelmesen ki kellene szolgálnia a mai budapestieket. Ha ez mégsem így van, ha pokoli dugók bénítják a főváros életét, és a légszennyezés népbetegséggé tette az asztmát, ha folyton fel kell bontani az utakat, és az újabb hidak hiányában „meghal a város”, akkor ennek csak a városra zúduló mértéktelen autóforgalom lehet az oka. Budapest egyszerűen nem bír el ennyi autót. Sem az utak, sem a közművek, sem a hidak, s az emberek is csak azért, mert sokan el sem tudják képzelni, hogy autó nélkül is lehet élni a városban. Nem az autók ellen érvelek, a magyar vidék fejlődésében óriási szerepe van az autópálya-hálózat fejlődésének, csak az autó városon belüli használatát szeretném radikálisan korlátozni. A belváros egykor elegáns utcáin - a Kossuth A budapesti légszennyezés és a nyári hőség egyik oka az egykor jól funkcionáló természetes légcsatornák beépítése. Ennek kárvallottjai alapvetően a szegényebbek,a bel-budai és a pesti „lapályon” élők. Egy baloldali várospolitikának leginkább az ő érdekeiket kell képviselnie. Lajos és a József Attila utcán, a Rákóczi út hajdan legendásan pörgő belső szakaszán haldokolnak a boltok, koszos, üres portálok árválkodnak a kétszer háromsávos, csillapíthatatlan autóforgalom örökös bűzében és zajában. A közhiedelem a bevásárlóközpontokat vagy az önkormányzatokat okolja mindezért. De néhány méterre a Kossuth Lajos utcától, az autómentes sétálóutcákban virágzanak az üzletek, a szalonok, a hangulatos kávézók és a kiülős teraszok. Nem akarom megismételni mindazt, amit e tárgyban a dugódíj mellett érvelve a Népszabadság hasábjain is többször leírtam. Csak azt szeretném leszögezni, hogy minden, Budapest jövőjéről szóló vita álságos szócséplés, ha nem szól arról, hogy a város és a városlakók elemi érdeke az autóforgalom jelentős korlátozása - dugódíjjal, forgalomcsillapítással (mint például a Ráday utcában) és más módon. Az a lényeg, hogy kevesebben és ritkábban használják a városon belül az autójukat. Csakhogy önként ez nem megy, kell hozzá a közösség érdekét szolgáló korlátozás is, de a legfontosabb mégis a városbarát közhangulat kialakítása. A sokat szidott budapesti városvezetés látja ezt a problémát, józan tervei vannak az autóforgalom visszaszorítására és a közösségi közlekedés fejlesztésére. Az a tragikus, hogy ebben gyakorlatilag nincsenek szövetségesei. A magyar média - tisztelet a ritka kivételnek - lényegében egyetlen hatalmas autós-érdekképviselet, folyamatosan több aszfaltot, több parkolót, „jó sebességgel autózható” utakat követel, csak azt felejti el hozzátenni, hogy ehhez le kellene bontani a fél Budapestet. A parkolóőr a leggonoszabb ávósként jelenik meg a híradásokban, a kerékpárosok „zavarják a forgalmat” (kiét? az autósét), s ha a tömegközlekedés mégis szóba kerül, akkor általában úgy, hogy a riporter kiszáll a kocsijából, fintorogva alászáll a profi pokolba, és rémisztő élménybeszámolót ad tízperces villamosvagy metró utazásáról. A hazai civil szervezetek többségében sincs meg a bátorság, hogy ha egyetértenek egy közösségi közlekedést pártoló kormányzati vagy önkormányzati intézkedéssel, akkor kiálljanak mellette. A budapesti rendőrség egyik vezetője nemrég egyenesen azon sajnálkozott, hogy a főváros vezetői a forgalomszervezésben elsőbbséget adnának a közösségi közlekedésnek az autókkal szemben. Brüsszelben az egyik legfontosabb autópálya kivezető szakaszán, a Tervurenlaanon a villamos közeledtére automatikusan pirosra vált a lámpa, a végtelen autófolyam megáll, és kivárja, amíg a csilingelő, egykocsis villamos átrobog a kereszteződésen. Gyermekkoromban ugyanígy kapott automatikusan zöld jelzést az 56-os villamos is a Budagyöngyénél, csak az elmúlt évtizedekben fordították meg a rendet. A globális klímaváltozás immár visszafordíthatatlan következménye a szélsőséges csapadékingadozás: özönvízszerű esőzések és hosszú, száraz időszakok követik egymást. Ez utóbbi a nyári hőséggel kombinálva pokoli körülményeket teremt a nagyvárosokban, ami elsősorban az idős embereket sújtja. Ezt a 2003-as franciaországi hőhullám dokumentálta a legjobban, mely tizenötezer ember halálát okozta. De a tavaly nyári hazai hőség is sok felesleges halállal járt. Minél több a zöld terület és a szabad vízfelület a városban, minél közelebb esik az otthonunkhoz egy kellemes mikroklímájú park, városi erdő vagy tó, annál könnyebben vészeljük át a legforróbb napokat. Budapest belterületén radikálisan növelni kell a zöld területeket. A nagy, egybefüggő parkok mellett sokat jelentenek az egy-két teleknyi kertek is, amelyekbe a közelben lakók néhány perc alatt elsétálhatnak. Az újjáépülő Berlin jó példával szolgálhat arra is, hogy a betonsivatag közepén létesített vízfelületek (Urbane Gewasser) hogyan telnek meg élővilággal, milyen otthonosan fészkelik be magukat a vízinövények és a vadkacsák oda, ahol néhány éve még autók parkoltak. Budapesten is érdemes lenne kis tavak, fél-egy futballpályányi vízfelületek egész sorát létrehozni, így is közelebb hozva a természetet és az élővilágot a városi emberhez. Botrányos, hogy a jelenlegi jogszabályok nem teszik lehetővé a város átszellőzését gátló építkezések megtiltását. Hosszabb távon pedig a már megépült, a légcsatorna útjába felhúzott épületek szanálásán is el kell gondolkodni. A budapesti légszennyezés és a nyári hőség egyik oka az egykor jól funkcionáló, természetes légcsatornák beépítése. Ennek kárvallottjai alapvetően a szegényebbek, a bel-budai és a pesti „lapályon” élők. Egy baloldali várospolitikának leginkább az ő érdekeiket kell képviselnie. El kell érnie, hogy új ipari és kereskedelmi létesítmények céljaira a rozsdaövezetet (a lepusztult gyárakat, üzemi és vasúti területeket) használják fel, s „zöldmezős” beruházást Budapest határain belül egészen kivételes esetben engedélyezzenek. Sok más városépítészeti kérdésben is szemléleti változásra lenne szükség. Itt most csak a felhőkarcolók kérdését említem. Az Árpád híd pesti hídfőjénél emelkedő, hosszában kettészelt és egymás mellé helyezett félmagasházak plasztikusan mutatják az elmúlt évek városrendezési koncepciójának álszentségét. Kétmilliós nagyvárosok természetes eleme a felhőkarcoló, s az Árpád híd az a jelképes pont, amelytől északra (s a Lágymányosi hídtól délre) igenis helyük lenne jól tervezett, jól elhelyezett felhőkarcolóknak. Hamis a volt főépítész hivatkozása, miszerint Budapest az előző századfordulón eklektikus városnak épült, s ezért mindörökre csak az eklektikus örökséget kell ápolgatnia. Újpest vagy Csepel nem eklektikus stílusban épült, s 1950-ig nem is tartoztak Budapesthez. Eleink sok hibát is elkövettek (legfájdalmasabb a Tabánnak a lerombolása volt még a második világháború előtt), de mindig volt bátorságuk a legkorszerűbb irányzatok szellemében gazdagítani Budapestet. Az élő és élhető várost a régi és a folyamatosan épülő új épületek összhangja jellemzi. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje.