Népszabadság, 2009. augusztus (67. évfolyam, 179-203. szám)
2009-08-24 / 197. szám
2009. AUGUSZTUS 24., HÉTFŐ • NÉPSZABADSÁG 10 • Kultúra Fesztiválkassza Nagyító Előző két írásunkban a fesztiválvilág szervezői és látogatói oldalát mutattuk be. A következőkben a finanszírozókról szólunk, ismételten hivatkozva a Fesztiválvilág (2006) című könyvben olvasottakra. A kötet szerzői közel 200 hazai fesztivált vettek górcső alá, és azt találták, hogy a vizsgált magyar fesztiválok átlagosan több mint 20 millió forintból jönnek létre. (Feltételezhető, hogy mára ez az összeg, a növekvő költségek miatt már magasabb.) A legnagyobb költségvetéssel az összművészeti, a könnyűzenei és a színházi fesztiválok rendelkeznek. Az összművészeti rendezvényeknek több mint a fele 10 milliós vagy ennél alacsonyabb költségvetéssel bír, miközben egynegyedük teljes büdzséje a 30 millió forintot is meghaladja. A népművészeti fesztiválok - a maguk hárommilliós összforrásával - a legolcsóbbaknak számítanak. A pénzforrások vizsgálatakor az derült ki, hogy nem minden forráslehetőséggel élnek egységesen (vagy tudnak élni) a fesztiválok, illetve a forrásrészesedések is nagyon eltérőek az egyes rendezvények között. Az NKA kutatása szerint a megkérdezett fesztiválok költségvetésének közel 35 százalékát fedezte saját bevétel, amely elsősorban jegyértékesítés, bérleti díj révén képző- www.nol.hu Kimért profizmus, kitartó rajongók jól megváratta a közönséget Madonna szombat esti budapesti koncertjén, amely annak ellenére, hogy majdnem két órán át tartott, talán csak az igazán fanatikus rajongók számára jelentett maradéktalan élményt - és nem csak azért, mert a végére a Kincsem Parkot is elérte az eső. Serfőző Melinda Fél nyolc körül, amikor Paul Oakenfold feltűnt DJ-pultja mögött, a legelszántabb rajongók már mindhárom álló szektorban elfoglalták a legjobb helyeket, a több mint százezer forintos VIP-jeggyel érkezők viszont még javában falatoztak odakint a VIP-sátorban. Persze a végül úgy negyven-ötvenezres tömeg nagy része nem a DJ miatt érkezett, pusztán azért ácsorogtak már kapunyitás óta a koncerthelyszínné alakított Kincsem Parkban, mert minél többet szerettek volna látni Madonna felülmúlhatatlannak ígért show-jából, és a hatalmasra sikerült, oszlopokkal, technikai sátrakkal tarkított küzdőtéren ügyesen kellett helyezkedni, ha valaki nem csak a kivetítőkön szerette volna követni a nagy eseményt. Oakenfold majdnem egy órán át játszott. Egész jól sikerült bemelegítenie a közönséget, csakhogy az ezután következő majdnem kétórányi szünet nem tett jót a hangulatnak. Az még érthető, hogy a DJ-pultot le kell vinni a színpadról. Talán még az is, hogy fel kell mosni a színpadot, bár az már kevésbé, hogy egymás után kétszer-háromszor is. Az viszont már érthetetlen, hogy miért ezután kell összeállítani a nagyból kinyúló kisebb színpad egy részét. Az pedig már végképp megdöbbentő, hogy ezután miért kell még jó húsz-huszonöt percet várni a kezdéssel, különösen, hogy a stáb állítólag árgus szemekkel figyeli a meteorológiai jelentéseket, amelyek vihart jeleznek. Persze, ha az volt a cél, hogy felcsigázzák a közönséget, hát ez a 10 óra 10 perces kezdésre sikerült is, talán csak Axl Rose-t várta türelmetlenebb tömeg, amikor néhány éve majd három órán át váratta rajongóit. A koncert maga tökéletesen megtervezett, profin kivitelezett produkció volt, amelyben elsősorban a látvány dominált. A hatalmas színpadot két gigantikus, rózsaszínben világító M betű keretezte, a hátoldal egy óriási kivetítő volt, a minden részletében mozgatható nagy színpadhoz csatlakozó kisebbre, ha épp nem emelkedett a magasba egyik-másik része, hol sátor, hol egy újabb kivetítő ereszkedett le. Ehhez természetesen társult még számtalan lámpa és lézerfény, olyan, nem éppen aprócska kellékek, mint például egy régi luxusautó, és persze a különböző jelmezekben fellépő táncosok - volt, hogy bokszmeccset idéztek meg, volt, hogy ókori papokat, de az is megesett, hogy Madonna korábbi arcait. A látvánnyal tehát nem volt semmi gond, valóban nehéz lenne felülmúlni. A zene tekintetében viszont maradt némi hiányérzetünk - na nem technikailag, természetesen az összes kütyü végig jól szólt. Sokkal inkább azért, mert mindegyik dala ugyanazt a tánczenei alapot kapta (kivéve az egy szem You Must Love Me-t, de hát Evita haldoklásakor előadott dalát még Madonna sem merte dance-síteni). Értjük természetesen, hogy az utóbbi két lemez táncra buzdított mindenkit, és ez a turné a legutóbbi CD-t, a Hard Candyt hivatott népszerűsíteni, de így épp az tűnt el a koncertből, ami Madonna egyik lényege: a sokszínűség. Bár egy cigányzenekar és Madonna rockzenekara egy-egy saját dallal színesítette az estét, a számokból hiányzott a változatosság - persze így is mindenki tombolt a nagy slágerekre (amelyek közül azért hiányzott jó néhány), mint a Vogue vagy a Frozen, a dancealap azonban ezekből is a lényeget tüntette el. De még ezzel együtt is profi műsort láthattunk - túlságosan is profit, emiatt maradt igazán hiányérzetünk. Szinte semmilyen személyesség nem volt ugyanis az estében - ugyan egy rövid dal- és táncbetéttel megemlékezett Jackóról, de ezt nyilván minden városban megtette. Ezenkívül csak egy-két olyan sablonos mondatot hallhattunk tőle, mint hogy Jó estét, Budapest, semmi egyebet. Még a mikrofont is az egyik táncosával küldte oda az első sorhoz, hogy énekeljenek kicsit a rajongók, ő maga véletlenül sem ment a közelükbe. Igaz, az utolsó dal, a Give It To Me alatt közölte, ez az utolsó alkalom, hogy vele énekeljenek, de ekkor már úgy egy negyedórája esett az eső, ami lehűtötte kissé a lelkesedést, bár szinte senki nem hagyta ott a parkot. Aztán hirtelen kiderült, tényleg ez a vége: Madonna eltűnt egy Game Over felirat mögött, és máris bontani kezdték a színpadot - a közönség meg egy emberként fordított hátat, és indult el az esőben a kijáratok felé. Madonna pesti koncertjén a látvánnyal nem volt semmi baj, azt nehéz lenne felülmúlni Fotó: Szabó Bernadett dik. A saját forrás mellett a legtöbb fesztivál önkormányzati forrással rendelkezik (78 százalék), amelyek a teljes költségvetésük 40 százalékát teszik ki. Szponzori támogatásból 60 százalékuk részesül - ez a teljes költségvetésük negyede. Legtöbb szponzora a könnyedebb szórakozást nyújtó, azaz a gasztronómiai, a bor, és egyéb fieszta jellegű fesztiváloknak, az 5-10 milliónál nagyobb teljes költségvetésből gazdálkodó fesztiváloknak, valamint a kétezer főnél többet, de különösen a legalább tízezer főt vonzó fesztiváloknak van. Központi, állami támogatással a megkérdezett fesztiválok 35 százaléka rendelkezik, ez a teljes költségvetés 27 százalékát adja. Magánadományokban csupán a fesztiválok 23 százaléka részesül. Ez az összeg a fesztiválok megrendezéséhez szükséges pénzek 10 százalékét fedezi. nka Nemzeti Kulturális Alap A magyar kultúra védjegye Ön meg tudná mondani, hogy miért érdemes leginkább betérni a negyvenéves Magyar Építészeti Múzeumba? Vigyázzon, beugratós kérdés! Valaczkay Gabriella Az építőművészet hazai múzeumába egyelőre nem lehet betérni. Mit egyelőre, soha nem lehetett - legalábbis klasszikus értelemben vett tárlatnézőként nem. Van ugyan egy hely Óbudán (Mókus utca 20.), ahová töménytelen tervet, rajzeszközt, könyvet, fotót és műtárgyat gyűjtöttek össze az elmúlt évtizedekben, Ybl Miklós barokk tabernákulum szekrényétől kezdve Serlio 1542-ből való építészeti szakkönyvéig. Kisebb raktármotozással - ez az igazgató Bugár-Mészáros Károly szavajárása - ennél csillogóbb kincsekre is akadhatnánk a Mókus utcában, ezek azonban a legritkább esetben kerülnek kiállításra. Mindez több szempontból is szégyen - mondja a múzeumvezető. Egyrészt a gyűjtemény alapjául szolgáló tervrajzokat építészcsaládok azért adományozták 1968-tól az intézménynek, hogy azok láthatók és tanulmányozhatók legyenek. Ehhez a kezdetekben összesen két szobát és egy pinceraktárat kell elképzelni. A hetvenes években a gyűjteményt félig Székesfehérvárra költöztették, majd pedig megkapták az óbudai Mókus utcai kétszintes kereskedő-polgárházat, amelynél ideálisabb múzeumhelyszínt - valljuk be - el tudunk képzelni. Még akkor is, ha raktár szintén tartozik a házhoz - 13,5 kilométerrel távolabb, Dél-Budán. (Képzeljük el a művészettörténészt, amikor átugrik oda tanulmányozni néhány tervrajzot. És képzeljük el, amikor Óbudára megérkezve rádöbben, hogy az egyiket ottfelejtette.) Az igazgatók persze mindig igyekeztek változtatni ezen a helyzeten: Bugár-Mészáros például már „örökölte” a közeli Zichy-kastély helyszínötletét, az ő igazi projektje pedig 2003-ban az Andrássy úti egykori Párisi Nagyáruház volt, pontosabban az a törekvés, hogy annak összes termeiből a magyar Építészet Csarnokát varázsolják. Elém teszi a vaskos tervet az összművészeti könyvesbolt, a fotóműterem, a kiállítóterek és az építészszakmai diskurzusokhoz ideális étterem azóta sutba dobott vázlataival. Az oldalakat a termeknél is pazarabb ideológia tapasztja össze: Bugár-Mészáros elképzelése arról, hogy a magyar építészet központjának nincs méltóbb helye egy Andrássy úti palotánál. Föl kellene végre fogniuk a politikusoknak, hogy azzal érdemes kérkednünk, amiben világelsők vagyunk. - Mutasson nekem a világ bármelyik nagyvárosában még egy historizáló zárványt, ahol 2,3 kilométer hosszan sorakoznak a műemlék épületek. Ezért a Párisi Nagyáruház helyére költözött múzeum nem egyszerű építészeti gyűjtemény lehetett volna, hanem Magyarország idegenforgalmi origója, állandó kiállítással, amely megmutathatta volna a turistának, hová menjen Budapesten. Bugár-Mészáros álmainak röpte magyaros ívet vett. 2004- ben a Norvég Alap 85 százalékos támogatásával megalakulhatott volna az Építészet Csarnoka, de a szerződések aláírása előtt két nappal a magyar állam úgy döntött, mégis privatizálja az épületet. Az igazgató szerint ez a tett kábé azzal ért fel, mintha száz évre kizártuk volna magunkat az olimpiáról. Másképp vélekedik erről a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (KÖH) vezető Mezős Tamás, aki a maga részéről kénytelen Bugár-Mészáros Károly helyszín-elképzeléseit ábrándoknak titulálni. - A KÖH (amelynek egyik igazgatósága a múzeum) soha nem vehette olyan komolyan az igazgató úr Andrássy úti terveit, mint ahogyan ő erről nyilatkozott - állítja Mezős. - Tudom, hogy újabban a Bródy Sándor utcai Ádám-palotában gondolkodik, ám erről ugyanazt mondhatom: pillanatnyilag nincs reális alapja. Amit Mezős Tamás is megvalósíthatónak tart, az egyelőre a 300 négyzetméteres - egykor fogadóként működött - helyiség kiállítótérré alakítása a KÖH Szentháromság téri bérelt székházában. Örülne, ha ezt a termet a múzeum folyamatosan meg tudná tölteni kiállításokkal, nemcsak a KÖH Örökség Galériájába adna évente egyszer-kétszer anyagot. (Igaz, az Építészeti intenzív szakmai kapcsolatban áll a Kévés és a HAP nevű magángalériákkal is, ez utóbbi tárlat anyagainak mintegy felét a múzeum adja.) A szkeptikus múzeumlátogató minderre azt mondhatná: kibírtam építészeti múzeum 2004-ben a Norvég Alap 85 százalékos támogatásával megalakulhatott volna az Építészet Csarnoka, de a szerződések aláírása előtt két nappal a magyar állam úgy döntött, mégis privatizálja az épületet. nélkül negyven évig, kibírom most már azt a keveset, amíg rendes házat találnak maguknak. Addig azonban nem ártana, ha a gyűjtemény legalább virtuálisan kitenne magáért. Ami ugyanis most látható a honlapjukon (amikor egyáltalán megnyitható): nem túl épületes látvány. A felsorolt gyűjtemények (8) közül egyedül a negatív- és síkfilmtárra lehet kattintani. Ám ha itt konkrétumra volnánk kíváncsiak, mondjuk, egy eredeti Andrássy úti fotóra, nem a historizáló reneszánsz palota tűnik föl a képernyőn, hanem fölirat. „Nincs kép.” Láthatatlan kincsek gyűjteménye Negyven év után is csak raktáraiban létezik az Építészeti Múzeum Bugár-Mészáros Károly még keresi a végső helyszínt Fotó: Szabó Bernadett