Népszabadság, 2009. augusztus (67. évfolyam, 179-203. szám)

2009-08-24 / 197. szám

2009. AUGUSZTUS 24., HÉTFŐ • NÉPSZABADSÁG 10 • Kultúra Fesztiválkassza Nagyító Előző két írásunkban a feszti­válvilág szervezői és látogatói oldalát mutattuk be. A követ­kezőkben a finanszírozókról szólunk, ismételten hivatkoz­va a Fesztivál­világ (2006) cí­mű könyvben olvasottakra. A kötet szerzői közel 200 hazai fesztivált vettek górcső alá, és azt találták, hogy a vizs­gált magyar fesztiválok átlago­san több mint 20 millió forint­ból jönnek létre. (Feltételez­hető, hogy mára ez az összeg, a növekvő költségek miatt már magasabb.) A legnagyobb költségvetés­sel az összművészeti, a kön­­­nyűzenei és a színházi feszti­válok rendelkeznek. Az összművészeti rendezvények­nek több mint a fele 10 milliós vagy ennél alacsonyabb költ­ségvetéssel bír, miközben egy­negyedük teljes büdzséje a 30 millió forintot is meghaladja. A népművészeti fesztiválok - a maguk hárommilliós össz­­forrásával - a legolcsóbbaknak számítanak. A pénzforrások vizsgálata­kor az derült ki, hogy nem minden forráslehetőséggel él­nek egységesen (vagy tudnak élni) a fesztiválok, illetve a forrásrészesedések is nagyon eltérőek az egyes rendezvé­nyek között. Az NKA kutatása szerint a megkérdezett fesztiválok költ­ségvetésének közel 35 százalé­kát fedezte saját bevétel, amely elsősorban jegyértéke­sítés, bérleti díj révén képző- www.nol.hu Kimért profizmus, kitartó rajongók jól megváratta a közönséget Madonna szombat esti buda­pesti koncertjén, amely an­nak ellenére, hogy majdnem két órán át tartott, talán csak az igazán fanatikus rajongók számára jelentett maradékta­lan élményt - és nem csak azért, mert a végére a Kin­csem Parkot is elérte az eső. Serfőző Melinda Fél nyolc körül, amikor Paul Oakenfold feltűnt DJ-pultja mögött, a legelszántabb rajon­gók már mindhárom álló szek­torban elfoglalták a legjobb he­lyeket, a több mint százezer fo­rintos VIP-jeggyel érkezők vi­szont még javában falatoztak odakint a VIP-sátorban. Persze a végül úgy negyven-ötvenez­­res tömeg nagy része nem a DJ miatt érkezett, pusztán azért ácsorogtak már kapunyitás óta a koncerthelyszínné alakított Kincsem Parkban, mert minél többet szerettek volna látni Madonna felülmúlhatatlannak ígért show-jából, és a hatal­masra sikerült, oszlopokkal, technikai sátrakkal tarkított küzdőtéren ügyesen kellett he­lyezkedni, ha valaki nem csak a kivetítőkön szerette volna kö­vetni a nagy eseményt. Oakenfold majdnem egy órán át játszott. Egész jól sike­rült bemelegítenie a közönsé­get, csakhogy az ezután követ­kező majdnem kétórányi szü­net nem tett jót a hangulatnak. Az még érthető, hogy a DJ-pul­­tot le kell vinni a színpadról. Talán még az is, hogy fel kell mosni a színpadot, bár az már kevésbé, hogy egymás után kétszer-háromszor is. Az vi­szont már érthetetlen, hogy miért ezután kell összeállítani a nagyból kinyúló kisebb szín­pad egy részét. Az pedig már végképp megdöbbentő, hogy ezután miért kell még jó húsz-huszonöt percet várni a kez­déssel, különösen, hogy a stáb állítólag árgus szemekkel fi­gyeli a meteorológiai jelenté­seket, amelyek vihart jeleznek. Persze, ha az volt a cél, hogy felcsigázzák a közönséget, hát ez a 10 óra 10 perces kezdésre sikerült is, talán csak Axl Rose-t várta türelmetlenebb tömeg, amikor néhány éve majd három órán át váratta rajongóit. A koncert maga tökéletesen megtervezett, profin kivitele­zett produkció volt, amelyben elsősorban a látvány dominált. A hatalmas színpadot két gigan­tikus, rózsaszínben világító M betű keretezte, a hátoldal egy óriási kivetítő volt, a minden részletében mozgatható nagy színpadhoz csatlakozó kisebb­re, ha épp nem emelkedett a magasba egyik-másik része, hol sátor, hol egy újabb kivetítő ereszkedett le. Ehhez természe­tesen társult még számtalan lámpa és lézerfény, olyan, nem éppen aprócska kellékek, mint például egy régi luxusautó, és persze a különböző jelme­zekben fellépő táncosok - volt, hogy bokszmeccset idéztek meg, volt, hogy ókori papokat, de az is megesett, hogy Madon­na korábbi arcait. A látvánnyal tehát nem volt semmi gond, valóban nehéz lenne felülmúlni. A zene tekintetében viszont maradt némi hiányérzetünk - na nem technikailag, természe­tesen az összes kütyü végig jól szólt. Sokkal inkább azért, mert mindegyik dala ugyanazt a tánczenei alapot kapta (kivéve az egy szem You Must Love Me-t, de hát Evita haldoklása­kor előadott dalát még Madon­na sem merte dance-síteni). Értjük természetesen, hogy az utóbbi két lemez táncra buzdí­tott mindenkit, és ez a turné a legutóbbi CD-t, a Hard Candyt hivatott népszerűsíteni, de így épp az tűnt el a koncertből, ami Madonna egyik lényege: a sok­színűség. Bár egy cigányzene­­kar és Madonna rockzenekara egy-egy saját dallal színesítette az estét, a számokból hiányzott a változatosság - persze így is mindenki tombolt a nagy sláge­rekre (amelyek közül azért hiányzott jó néhány), mint a Vogue vagy a Frozen, a dance­­alap azonban ezekből is a lé­nyeget tüntette el. De még ezzel együtt is profi műsort láthattunk - túlságosan is profit, emiatt maradt igazán hiányérzetünk. Szinte semmi­lyen személyesség nem volt ugyanis az estében - ugyan egy rövid dal- és táncbetéttel meg­emlékezett Jackóról, de ezt nyilván minden városban meg­tette. Ezenkívül csak egy-két olyan sablonos mondatot hall­hattunk tőle, mint hogy Jó es­tét, Budapest, semmi egyebet. Még a mikrofont is az egyik táncosával küldte oda az első sorhoz, hogy énekeljenek ki­csit a rajongók, ő maga véletle­nül sem ment a közelükbe. Igaz, az utolsó dal, a Give It To Me alatt közölte, ez az utol­só alkalom, hogy vele énekelje­nek, de ekkor már úgy egy ne­gyedórája esett az eső, ami le­­hűtötte kissé a lelkesedést, bár szinte senki nem hagyta ott a parkot. Aztán hirtelen kiderült, tényleg ez a vége: Madonna el­tűnt egy Game Over felirat mögött, és máris bontani kezd­ték a színpadot - a közönség meg egy emberként fordított hátat, és indult el az esőben a kijáratok felé. Madonna pesti koncertjén a látvánnyal nem volt semmi baj, azt nehéz lenne felülmúlni Fotó: Szabó Bernadett dik. A saját forrás mellett a legtöbb fesztivál önkormány­zati forrással rendelkezik (78 százalék), amelyek a teljes költségvetésük 40 százalékát teszik ki. Szponzori támoga­tásból 60 százalékuk részesül - ez a teljes költségvetésük ne­gyede. Legtöbb szponzora a kön­­­nyedebb szórakozást nyújtó, azaz a gasztronómiai, a bor, és egyéb fieszta jellegű fesztivá­loknak, az 5-10 milliónál na­gyobb teljes költségvetésből gazdálkodó fesztiváloknak, va­lamint a kétezer főnél többet, de különösen a legalább tíz­ezer főt vonzó fesztiváloknak van. Központi, állami támoga­tással a megkérdezett fesztivá­lok 35 százaléka rendelkezik, ez a teljes költségvetés 27 szá­zalékát adja. Magánadomá­nyokban csupán a fesztiválok 23 százaléka részesül. Ez az összeg a fesztiválok megren­dezéséhez szükséges pénzek 10 százalékét fedezi. nka Nemzeti Kulturális Alap A magyar kultúra védjegye Ön meg tudná mondani, hogy miért érdemes legin­kább betérni a negyvenéves Magyar Építészeti Múzeum­ba? Vigyázzon, beugratós kérdés! Valaczkay Gabriella Az építőművészet hazai múze­umába egyelőre nem lehet be­térni. Mit egyelőre, soha nem lehetett - legalábbis klasszikus értelemben vett tárlatnéző­ként nem. Van ugyan egy hely Óbudán (Mókus utca 20.), aho­vá töménytelen tervet, rajzesz­közt, könyvet, fotót és műtár­gyat gyűjtöttek össze az elmúlt évtizedekben, Ybl Miklós ba­rokk tabernákulum szekrényé­től kezdve Serlio 1542-ből való építészeti szakkönyvéig. Ki­sebb raktármotozással - ez az igazgató Bugár-Mészáros Ká­roly szavajárása - ennél csillo­góbb kincsekre is akadhatnánk a Mókus utcában, ezek azon­ban a legritkább esetben kerül­nek kiállításra. Mindez több szempontból is szégyen - mondja a mú­zeumvezető. Egyrészt a gyűjte­mény alapjául szolgáló tervraj­zokat építészcsaládok azért adományozták 1968-tól az in­tézménynek, hogy azok látha­tók és tanulmányozhatók le­gyenek. Ehhez a kezdetekben összesen két szobát és egy pin­­ceraktárat kell elképzelni. A hetvenes években a gyűjte­ményt félig Székesfehérvárra költöztették, majd pedig meg­kapták az óbudai Mókus utcai kétszintes kereskedő-polgár­­házat, amelynél ideálisabb mú­zeumhelyszínt - valljuk be - el tudunk képzelni. Még akkor is, ha raktár szintén tartozik a házhoz - 13,5 kilométerrel tá­volabb, Dél-Budán. (Képzeljük el a művészettörténészt, ami­kor átugrik oda tanulmányozni néhány tervrajzot. És képzel­jük el, amikor Óbudára megér­kezve rádöbben, hogy az egyi­ket ottfelejtette.) Az igazgatók persze mindig igyekeztek változtatni ezen a helyzeten: Bugár-Mészáros például már „örökölte” a köze­li Zichy-kastély helyszínötle­tét, az ő igazi projektje pedig 2003-ban az Andrássy úti egy­kori Párisi Nagyáruház volt, pontosabban az a törekvés, hogy annak összes termeiből a magyar Építészet Csarnokát varázsolják. Elém teszi a vaskos tervet az összművészeti könyvesbolt, a fotóműterem, a kiállítóterek és az építészszakmai diskurzu­sokhoz ideális étterem azóta sutba dobott vázlataival. Az ol­dalakat a termeknél is paza­­rabb ideológia tapasztja össze: Bugár-Mészáros elképzelése arról, hogy a magyar építészet központjának nincs méltóbb helye egy Andrássy úti palotá­nál. Föl kellene végre fogniuk a politikusoknak, hogy azzal ér­demes kérkednünk, amiben vi­lágelsők vagyunk. - Mutasson nekem a világ bármelyik nagyvárosában még egy historizáló zárványt, ahol 2,3 kilométer hosszan sorakoz­nak a műemlék épületek. Ezért a Párisi Nagyáruház helyére költözött múzeum nem egy­szerű építészeti gyűjtemény lehetett volna, hanem Magyar­­ország idegenforgalmi origója, állandó kiállítással, amely megmutathatta volna a turistá­nak, hová menjen Budapesten. Bugár-Mészáros álmainak röpte magyaros ívet vett. 2004- ben a Norvég Alap 85 százalé­kos támogatásával megalakul­hatott volna az Építészet Csar­noka, de a szerződések aláírása előtt két nappal a magyar ál­lam úgy döntött, mégis privati­zálja az épületet. Az igazgató szerint ez a tett kábé azzal ért fel, mintha száz évre kizártuk volna magunkat az olimpiáról. Másképp vélekedik erről a Kulturális Örökségvédelmi Hi­vatalt (KÖH) vezető Mezős Ta­más, aki a maga részéről kény­telen Bugár-Mészáros Károly helyszín-elképzeléseit ábrán­doknak titulálni. - A KÖH (amelynek egyik igazgatósága a múzeum) soha nem vehette olyan komolyan az igazgató úr Andrássy úti terveit, mint aho­gyan ő erről nyilatkozott - ál­lítja Mezős. - Tudom, hogy újabban a Bródy Sándor utcai Ádám-palotában gondolkodik, ám erről ugyanazt mondha­tom: pillanatnyilag nincs reális alapja. Amit Mezős Tamás is meg­valósíthatónak tart, az egyelőre a 300 négyzetméteres - egykor fogadóként működött - helyi­ség kiállítótérré alakítása a KÖH Szentháromság téri bérelt székházában. Örülne, ha ezt a termet a múzeum folyamatosan meg tudná tölteni kiállítások­kal, nemcsak a KÖH Örökség Galériájába adna évente egy­­szer-kétszer anyagot. (Igaz, az Építészeti intenzív szakmai kapcsolatban áll a Kévés és a HAP nevű magángalériákkal is, ez utóbbi tárlat anyagainak mintegy felét a múzeum adja.) A szkeptikus múzeumláto­gató minderre azt mondhatná: kibírtam építészeti múzeum 2004-ben a Norvég Alap 85 százalékos támogatásával megalakulhatott volna az Épí­tészet Csarnoka, de a szerző­dések aláírása előtt két nappal a magyar állam úgy döntött, mégis privatizálja az épületet. nélkül negyven évig, kibírom most már azt a keveset, amíg rendes házat találnak maguk­nak. Addig azonban nem árta­na, ha a gyűjtemény legalább virtuálisan kitenne magáért. Ami ugyanis most látható a honlapjukon (amikor egyálta­lán megnyitható): nem túl épü­letes látvány. A felsorolt gyűj­temények (8) közül egyedül a negatív- és síkfilmtárra lehet kattintani. Ám ha itt konkré­tumra volnánk kíváncsiak, mondjuk, egy eredeti And­rássy úti fotóra, nem a histo­rizáló reneszánsz palota tűnik föl a képernyőn, hanem fölirat. „Nincs kép.” Láthatatlan kincsek gyűjteménye Negyven év után is csak raktáraiban létezik az Építészeti Múzeum Bugár-Mészáros Károly még keresi a végső helyszínt Fotó: Szabó Bernadett

Next