Népszabadság, 2010. március (68. évfolyam, 50-75. szám)

2010-03-27 / 72. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2010. MÁRCIUS 27., SZOMBAT Színház • Zene • Kiállítás • Film • Tánc • Építészet • Könyv • Televízió Ma: Párbeszéd a műfajok között ZENE A neves flamencogitáros, Paco de Lucia ma este hétkor Debrecenben a Főnix Csarnokban lép fel. Nyitottsága és alkotókész­sége révén párbeszédet teremtett a flamenco, a brazil ritmusok, a dzsessz és a klasszikus szerzők zenéje között. Ez a hét végén több magyar városban is megtapasztalható. A Főnix Csarnok Kézcsók és ananásztaréj Nigel Kennedy szerint a heged­ű hangzása nem a hangszeren, hanem a muzsikuson múlik Fenegyerek - ezt a szót használják leggyakrabban a Krakkóban (is) élő hegedűművésszel, Nigel Kennedy­­vel kapcsolatban. Hogy öntörvé­nyű, az biztos. Neki ne mondja meg senki, mit csináljon, mit vegyen fel, és hogyan nyírja ananászfrizuráját. Bulizni Pesten az A38 Hajóra ment, másnap meg cigányzenét hallga­tott. A Budapesti Tavaszi Fesztivál­ra a Bach- és Ellington-estjét hozta. Szemere Katalin Több hegedűje is van Nigel Kennedy­­nek. Stradivarija és Guarnerije is. De a mostani, pesti koncertjére nem eze­ket cipelte el, hanem három viszony­lag modern elektronikusát, mert azok kompatibilisebbek a mikrofonnal, mint például az 1730-as évek közepén ké­szült Guarneri. Amúgy meg teljesen mindegy, melyikkel zenél - mondja. A hangzás elsősorban nem a hangszeren múlik, hanem a „zajkeltőn”. Ha példá­ul tanára, Yehudi Menuhin elvette az ő hegedűjét, az ugyanúgy menuhinosan szólt, mint amikor a sajátján játszott. Nigel Kennedy megszállott. Már próba közben is érzékelni lehet, vi­szonylag kevés dolog számít az életé­ben a zenén kívül. A határidőket és a korlátozásokat nem kimondottan sze­reti, utoljára gyerekkorában szabhat­ták meg neki a szülei, hogy mit csinál­jon. Egy turnén a zenészek az elsők, utánuk jön mindenki más - deklarálja. Kennedy a saját zenekarával és az Óbudai Danubiával próbál. Hogy le­­het-e fotózni vagy sem, az pillanaton­ként változik. Mint ahogy az is az utol­só percben derül ki, hogy tényleg ad ötperces interjút, amiből végül tizen­öt lesz. A faksznikból egyértelművé vá­lik, mennyire zavarja a protokoll. És ezt a gyanúmat meg is erősíti, mikor az öltözőjében kipakolt büféasztalá­hoz invitál uzsonnára. Délután fél öt­kor szusit választunk, és hogy ne csak kérdezzek, pálcikát nyom a kezembe. Hosszasan vizslat egy kaviárral tö­mött tekercset, csak nem tudja, tojás van-e a közepében. Mert ha igen, ak­kor nem szabad hűtő nélkül tárolni, és így inkább le is mond róla. Sportmezben ül az asztalnál, ez a próbaszerkója, ígéri, a péntek esti koncertre ruhát cserél, fekete-fehér­be öltözik, csupán azért, hogy érzé­kelje, ez már nem a gyakorlás, hanem a fellépés. A dizájn egy „kalap szar”, legalábbis szerinte, a divat ugyancsak. Punkos haját maga nyírja, nem igazán elégedett vele, de nem tetszene job­ban akkor sem, ha más vágná. Nincs sok mondanivalója, még­is közvetlen és mindenre válaszol. A zene, a sport és a család. Gyakor­latilag ezek érdeklik. A többire már nincs idő. Utazni nem különöseb­ben szeret, a turnék miatt már hány­ingere van a repülőterektől. A bicik­li, az jó, itt is kért, Budapesten. De mivel kicsit késésben volt a próbá­ról, mégsem azzal érkezett. Ennek oka az előző esti kemény és hosszú buli volt. Jártak már az A38 Hajón. A Len­gyel-Magyar Barátság Napján a len­gyel Zakopower és a magyar Zuboly, valamint a Folk Error zenélt. „Csodás volt” - mondja -, és nehezen tudom eldönteni, hogy ez a „mégiscsak brit vagyok” udvariasság, vagy tényleg tetszett neki. Aztán hallgatott egy ci­gány dzsesszzenekart, na, az nagyon bejött neki. „Oltári jó volt!” - som­mázza, és ha jól értettem, még az utá­na lévő jam sessionbe is beugrott egy kicsit. Péntek esti - hivatalos - fellépése a Bach- és Ellington-turné része. Jól ös­­­szepasszol a klasszikus és a dzsessz. Pláne Bach és Ellington. Mi lenne benne a fura? Jobban simul egymás­hoz, mint Bartók és Bach, miközben ez a párosítás gyakoribb. Bachnak és Ellingtonnak ugyanúgy világos, tiszta harmóniái vannak. Természetes part­nerek a koncerten. Amúgy Kennedy - aki egy ideig utálta saját keresztnevét, aztán még­is visszavette, mert hiányzott neki - a dzsesszt érzi magához igazán közel állónak. A saját zenéi is inkább ehhez a műfajhoz tartoznak. „Vagy a rock­hoz... vagy mit tudom én... Őrület, nem?” - kiált fel. És akkor miért játszik főként klas­­­szikus zenét? Mert eléggé érti, és meg is tudja mutatni. Amúgy meg nem lehet mindig steaket enni, néha kell hal és jó sok zöldség is. A zené­ben egyébként a vegyes zenei étren­det kultiválja. Nem finnyáskodik más műfajjal sem, imádja - mondjuk - a technot, a jó technot. A vörös posztó a count­ry. Azt ki nem állhatja. A svédasztal mellett zongora áll, nyitva a fedele. Nyilván nem véletlenül. Nigel Ken­nedy imád zongorázni (is). Nem egy Rubinstein, állítja magáról, de azért egész jól megy. A ha dobol, az „cool”. Mint említettem már, a zene és a család mellett a sport a lételeme. An­­­nyira kíváncsi lett volna a magyar fo­cira, de azt mondták neki, most nincs meccs. És mikor ezen őszintén megle­pődöm, azt mondja, jó, hallotta, hogy az pont olyan pocsék, mint a lengyel foci. Amúgy ha már Lengyelország­ban él, mennyire beszél lengyelül? „Elég szörnyen. Talán annyit, hogy kérni tudjak egy sört. Vagy elnézést.” Az interjú után kezet csókol, két perc múlva meg odatartja az öklét is, a szokásos Kennedys koccantásra. A haját maga nyírja, de a koncertre fekete-fehérbe öltözik. Csak hogy érzékelje, ez már nem gyakorlás Fotó: Kurucz Árpád Csider István Zoltán - Aztán kitört a lázadás - mond­ja mosolyogva Keleti Kristóf, a Ma­gyar Jazz Ünnepének egyik szerve­zője. Mármint azután, hogy kiderült, nincs több ülőhely a Budapest Jazz Clubban. Forradalmakat ritkán övez ilyen mosoly, pláne, hogy a mosolygó nem is az „azt előidéző oldalon” fog­lal helyet, hogy megidézzük a BKV- járatokon kifüggesztett biztosítási klauzulát. A díjátadót persze lekéstük. Vi­gasz, hogy díjátadóból így is többet láttunk már, mint amennyi egészsé­gesnek mondható, és különben is, az aktus maga nem tartozik a külö­nösebben érdekes történések közé. Hanem az itt átadott Pernye And­rás Jazz életműdíj kicsit mégis más, mint a szokványos művészeti díjak, például mert nem is művészeti díj. A Magyar Jazz Szövetség tagsága ál­tal tavaly alapított elismerésben nem dzsesszisták részesülnek, hanem olyan személyek, akik szervezőként, újságíróként, esetleg egyéb művésze­ti ágak képviselőiként támogatják, se­gítik a magyar dzsessz ügyét. Az első Pernye András-díjat Maloschik Ró­bert, a Magyar Rádió zenei szerkesz­tője kapta. Lázadás ide, forradalom oda, hogy az emeleti nagyterem konkrétan és teljesen megtelt, nyilvánvaló és ért­hető örömforrás lehet egy szervező­nek. És nyilvánvaló öröm a benn he­lyet foglalóknak is, akikkel ezúttal el­marad a teljesen közös élmény: a tu­dósító és asszisztense csak a fényes­fehér ajtófélfához dőlve fért hozzá a zenéhez, és hát a zene, becsületé­re legyen mondva, tényleg mindent megtett, hogy azért így se érezzük magunkat kirekesztve. Köszönhetően például a Juhász Gábor Triónak, velük kezdődött az este ugyanis. A világhírű és világszín­vonalon játszó dzsesszgitáros, vala­mint nem kevésbé nagyszerű kollé­gái, Papesch Péter basszista és a per­­kás Fodo remek hármas egységet al­kotva varázsolt síri csendet a nagy­terem befogadói oldalán, na persze csak a tapsviharig. A dzsesszgitáro­­sok a legritkább esetben kísérik he­ves mozgással játékukat, Juhász sem kivétel, mégis olyan érzésünk támad, mintha egyhelyben állva el is tán­colná a kompozíciókat. Úgy mozog, hogy alig mozog, átlényegül. Pezsgő teszthangulat van egyéb­ként, kis mókával: néhányan azok kö­zül, akiknek még épp jutott ülőhely, rendesen meg is becsülik, nem eresz­tik egy percre sem. Viszik magukkal a széket, például a pulthoz is, nehogy elfoglalja valaki, míg elkészül a char­­donnay-fröccs. Sárik Péter 2007-ben alakult trió­ja az est második napirendi pontja, a zongorista mellett Frey György bas­­­szusgitáros és Berdisz Tamás dobos foglalja el a színpadot, és a hallójára­tokat legalább úgy, ahogy a dzsessz­­kedvelők a termet. Zsigeri zene van megint. Ahogy később, a Harcsa Ve­ronika Quartet koncertjén is, akik Lázadás ide, forradalom oda, hogy az emeleti nagyterem konkrétan és teljesen megtelt, nyilvánvaló és ért­hető örömforrás lehet egy szervező­nek. És nyilvánvaló öröm a benn he­lyet foglalóknak is, akikkel ezúttal elmarad a teljesen közös élmény: a tudósító és asszisztense csak a fé­nyesfehér ajtófélfához dőlve fért hozzá a zenéhez. idén először lépnek budapesti szín­padra, ahogy fogalmaznak, egy hos­­­szabb kreatív szünet után. A loun­­ge-os, a néhol triphoposan vészjós­ló, aztán mesterien feloldott ének és zenefutamok közben Harcsa Ve­ronika olyan érzékenyen játszik a hangjával, a gesztusaival, a kezével is, mintha papírhajókat helyezne el a szélcsendes, lágyan ringatózó ten­geren. Oda meg úgysem kell szék. • Ma este, a Magyar Jazz Ünnepének zá­rónapján első hattól a Liszt Ferenc Zene­­művészeti Egyetem jazz tanszakának big bandje játszik, László Attila vezetésével, később az Ávéd János - Fenyvesi Márton Quartet, a Classmates Quartet, a Kovács Linda Quartet és a Szakcsi Jr. Trió lesz a Budapest Jazz Club vendége, a koncertek után a Borbély Mihály Trió jam session­­jének lehetnek szem- és fültanúi a buda­pesti Múzeum utcába látogatók. Közben héttől a kamarateremben a Zeneakadé­mia dzsesszista hallgatói játszanak. Papírhajók a dzsessztengeren Telt ház a Budapest Jazz Clubban Fotó: Móricz Simon Megint elvesztettek egy csomó könyvet Van veszíteni valód? Veszíts el egy könyvet! - ajánlotta programként szer­dára és csütörtökre a fogékonyaknak a könyvelhagyó/megtaláló mozgalom második évfordulóján tizenhét hazai könyvtár, hat könyvkiadó segítségé­re támaszkodva. Nem hiába: a részt­vevők a két napon 380 könyvet veszí­tettek el, ebből péntek délutánig 47-et találtak meg (hivatalosan). A vesztőhelyek listáját Budapest vezeti 150 kötettel, a második az anya­város Orosháza 69 könyvvel, Keszt­helyen 40, Szegeden 35, Gödöllőn 31 könyvet hagytak el. Harry Potterek­­ből 14 példány keresi következő ol­vasóját, Lila Prap meséi közül nyolc, Janikovszky Éva műveiből hat, a Mil­lennium-trilógiát jegyző Stieg Tarsson munkáiból szintén hat, az Éjszaka Kai­róban és más bestsellerek szerzőjétől, Claire Kennethtől pedig öt - ez a szer­zői top 5. A 2008 tavaszán indult, azóta tö­retlenül zajló olvasásnépszerűsítő kö­zösségi játék szabályai egyszerűek: nem kell mást tenni, mint kiválasztani egy könyvet saját gyűjteményünkből, majd miután regisztráltuk a http://ve­­szitsel.konyvtar.hu/ weboldalon, és az így kapott elveszítő nyilatkozatot (raj­ta a könyv azonosítójával) beragasz­tottuk a könyvbe, magára kell hagyni a kötetet egy forgalmas helyen. A meg­találó a nyilatkozat alapján rögtön tud­ja, hogy egy játék részese lett, és már csak rajta múlik, hogy a megtalálást jelzi-e a játék honlapján. Az országos könyvelhagyó napot először tavaly március 25-én hirdette meg az oros­házi Justh Zsigmond Városi Könyvtár. Akkor 249 könyv veszett el. Az akció során eddig összesen 2800 kötet talált új olvasóra. (B. T.)

Next