Népszabadság, 2012. november (70. évfolyam, 256-280. szám)
2012-11-10 / 263. szám
2012. november 10., szombat | Népszabadság 9 Hétvége Jour fixe Wohléknál LELŐHELY N. KOSA JUDIT „Helyes, ha zenét tanuló gyermekeinket minél korábban szoktatjuk a társaságban való előadásokra. Vannak igen jó zenészek, kiket a félelem előadásképtelenné tesz, s ezen »lámpaláz«, mely csak az idegek szeszélye, könnyen leküzdhető, ha idejekorán látunk hozzá” - olvasható az Illem című útmutató 1891-es, negyedik, „tetemesen bővített” kiadásának estélyekről és társas mulatságokról szóló fejezetében. Habár a szerző, nevezetesen „Egy nagyvilági hölgy” mondén névtelenségbe burkolózott, Budapest minden könyvszerető polgára jól tudta, hogy Wohl Janka vetette papírra ezeket a sorokat. Márpedig ki nyilváníthatott volna helyénvalóbb véleményt ebben a kérdésben, mint éppen ő, akit az ígéretes zongoraművészi pályától tántorított el az ideges nyugtalanság? Tizenkét éves volt mindössze a tehetséges zongorista, mikor rajongásának első tárgya, Liszt Ferenc egy hozzá írott versét a család otthonában tett látogatással viszonozta. Ez az 1858-as első alkalom aztán rendszeres szokássá lett: az Európa-szerte híres előadóművész és komponista újra és újra megjelent egy kis beszélgetésre és muzsikálásra az orvos apának köszönhetően korlátozott polgári jólétben élő Wohl család Nádor utcai lakásában. A két lány, Janka és a két évvel fiatalabb Stephanie pedig, ahogy a kor legműveltebb asszonyaival, Brinszvik Terézzel és Teleki Blankával barátkozó édesanyjuk tanította őket, francia és német nyelven társalogva járt a jeles vendég kedvébe. Janka idegrendszere azonban - szerencsére - csak a közönség előtti muzsikálást nem állhatta, az önkifejezés más módjaitól nem tartotta távol. Később úgy emlékezett, kilencévesen még franciául írt, később németül, tizennégy éves korára pedig Jókai Mórnak sikerült őt rávennie, hogy magyarul adjon hangot az érzelmeinek. Tolla alól ömleni kezdtek hát a rajongó versek, szép sorban a kor összes jeles férfiúja - de mindenekelőtt Arany János felléphetett az általa ácsolt piedesztálra. 1861-ben Jókai kötetbe is rendezte e költeményeket, s bár ez meglehetős visszhangot keltett (a tizenöt éves szerző meg is jegyezte: „Borzasztóan ráijesztettek bennem a nőre! A hazába én vagyok az első, ki 30 ívnyi költeményeket ad ki...”), idővel a költői korszak is véget ért Wohl Janka életében. 1870-ben Janka huszonnégy, Stephanie huszonkét éves volt. Ebben az évben már mindketten a Divat című illusztrált lap szerkesztőjeként dolgoztak, Stephanie pedig érezhető büszkeséggel írt egy levelében az általuk választott, formabontó életformáról: „annak dacára, hogy férjhez nem mentünk, sikerült, mi Magyarországon még nehéz, szüleinktől anyagilag egészen független állást biztosítani számunkra. Társadalmi állásunkat illetőleg a legjobb körökben nem csak elfogadva, de igen szeretve is vagyunk”. Persze hogy ez mennyire volt önkéntes választás, és mennyire következett abból, hogy édesanyjuk évtizedeken át betegeskedett, így nemcsak ápolniuk kellett, de megélhetéséről is kénytelenek voltak gondoskodni, nem tudhatjuk. De tény, hogy még serdülő lányként megtanulták a háztartásvezetés minden csínját-bínját, tudtak varrni és főzni, hatékonyan irányítani a cselédséget, miközben a francia és a német mellé tökéletesen elsajátították az angol nyelvet is, a pesti „Annak dacára, hogy férjhez nem mentünk, sikerült, mi Magyarországon még nehéz, szüleinktől anyagilag egóvagyunk.A társaságban pedig lényegében mindenkit ismertek - csak a kitartásukon múlt hát, hogy a saját lábukra álljanak. Persze kellett ehhez jó adag merészség és optimizmus is. Hiszen mindössze három évvel korábban történt, hogy Veres Pálné Beniczky Hermin létrehozta az Országos Nőképző Egyesületet annak érdekében, hogy az elemi oktatás befejeztével az önfenntartáshoz szükséges közhasznú és gyakorlati ismeretekkel is felvértezze a nem elég tehetős családból származó lányokat. A Gyulai Pál vezette iskola első osztálya végül 1869-ben indult el. A Wohl nővérek szerkesztői debütálásának évében pedig kifejezetten intő jel lehetett Illésy Györgyné Ember Lina esete, aki gyorsírónak jelentkezett a képviselőházba, mire Somssich Pál házelnök magából kikelve harsogta: „Míg én elnök leszek, addig asszony ebbe a terembe nem teszi be a lábát!” Nem volt véletlen tehát, hogy Wohl Janka még a „nagyvilági hölgy” képében is leszögezte az Illem hasábjain: „Nincs olyan munka, mely ne nemesítené azt, a ki végzi, s mely ne állna jobban női kezeknek, mint a keleties tétlenség. A belga és német középosztály női kitűnő gazdasszonyok, s nem rettennek vissza sem a főzőkanáltól, sem a portörlőtől, mi azonban épen nem akadályozza őket abban, hogy fiaik latin feladványait javítsák, s elegáns magatartással fogadjanak salonjukban”. A Divat csak egy volt a nőknek szánt, képekkel illusztrált lapok közül, teli társasági hírekkel, érzelmes történetekkel, rossz versekkel és divatrajzokkal. A Wohl nővérek második újságja, az 1872-73-ban kiadott Nők Munkaköre azonban már sokkal inkább azt célozta, hogy praktikus, a megélhetést is biztosító ismeretekkel lássa el olvasóit. Hasonló indíttatásból jelentette meg Egloffstein Amália 1871-ben a Nők Lapját, de a vállalkozás kérészéletűnek bizonyult: mindössze félévi szerkesztés után a bárónő Bécsbe költözött. A Wohl nővéreknek is csak akkor sikerült szélesebb olvasóközönséget elérniük, amikor 1873 szeptemberében újságjuk beleolvadt a német mintára pár évvel korábban megindított Magyar Bazárba. A divattudósításokkal, tárcákkal, könyvajánlókkal teli kiadványt ekkor hetilappá változtatták, erőskezű szerkesztőként a kor legismertebb, legtehetségesebb szerzőiből vasaltak ki hónapról hónapra új és új írásokat, a laphoz pedig hozzáfűzték a Nőképző Egyesület által jegyzett mellékletet, amelyben nevelésről, tudományról, „nőügyről”, háztartásról és kertészetről szóló rovatokat közöltek. A Magyar Bazár szerkesztői posztja jelentette azt az anyagi és társadalmi hátteret, melyre támaszkodva a Wohl nővérek végre megteremthették, amire mindig is vágytak: egy párizsi mintájú irodalmi szalont. Janka így írt erről: „éveken át a téli délutáni vagy esti órákban »otthon« voltunk, és aki egy órai csevegésre, egy kis jó zenére vágyott, biztos lehetett, hogy kedélyes légkört és egy csésze teát talál, ha váratlanul, hívatlanul bekopogtat”. Ami ebből a teát illeti, a szerző még az Illem lapjain sem mulasztotta el a jó angol szokás népszerűsítését: „alig van a társadalmi életnek mozzanata, melyben jobban érvényesülhet a háziasszony bája és kelleme, mint a délutáni thea üdvös intézménye” - írta, nem rejtve azt sem véka alá, hogy az általuk meghonosított jour fixe esetében is a tea és a hozzá kínált sütemény volt a fő fogás. Igaz, ezeken a fogadónapokon a vendégek este nyolc-kilenc körül érkeztek, és rendesen éjféltájt távoztak, „a midőn még bálba vagy nagyobb estélyre is elmehet az ember”. Ajour fixe-ekre szóló meghívás egész idényre szólt „de magától értetődik, hogy csak igen bizalmas jó emberek mennek el minden összejövetel alkalmával” -, az elvárt öltözet a szerény estélyi volt, a szalon berendezése pedig kifejezetten a kellemes társalgást szolgálta: „a bútort általában minél több, részint elkülönített, részint összefüggő établissementbe kell elrendezni, hogy a társaság több csoportra oszolhasson, mi a fesztelen mulatságot elősegíti”. Hetente általában háromszor nyitották ki ajtajukat vendégeik előtt a Wohl nővérek, és bizony éveken, évtizedeken át élt ezzel a lehetőséggel megannyi művelt, befolyásos ember. Irodalmárok, festők, szobrászok és tudósok, Vámbéry Ármintól Haynald Lajosig, Justh Zsigmondtól Fraknói Vilmosig, Zichy Gyulától Pekár Gyuláig látogatták a nevezetes szalont. A Nádor utca 26.-ban zajlott mindez, a Lipótvárosban: a kétemeletes, klasszicista bérház (amely három emelettel magasabban ugyan, de ma is áll) a nővérek születése előtt nem sokkal készült el. Mialatt ők felnőttek, tanultak, majd egzisztenciát teremtettek, gombamód nőttek ki körülöttük a földből a házak és üzemek a hatalmas osztrák kaszárnya, az Újépület és a Duna-part közé beszorított, a Lánchíd közelsége miatt nyüzsgő forgalmú városrészben. Csak a lipótvárosi plébániatemplom nem tudott elkészülni ennyi évtized alatt: a Wohl lányok még járni sem tudtak, amikor megindult az építkezés, és bizony egyikük sem érte meg, hogy végre-valahára felszenteljék Pest monumentális új templomát, a Bazilikát. Stephanie negyven évet élt. Végletes hangulatok uralták egész életét, utolsó éveit pedig kínzó, gyógyíthatatlan betegség keserítette meg, melyet morfiummal próbált enyhíteni - nővére mindvégig ápolta. Halála után Janka nem sokáig bírta a lakásban, ahol minden a húgára emlékeztette, ezért a kilencvenes évek elején átköltözött a Nádor utca túlsó végére, a Fürdő (ma József Attila) utca sarkán álló József tér 14.-be. Itt aztán újraindította a szalont, ahol immár egyedül, de változatlan odaadással fogadta a vendégeket. És persze járt tovább a bálokba, cigánnyal mulatni, látogatta a művészbarátok atelierit, a színielőadásokat, s gyakorta elment a betegségeit kezeltetni a meglehetősen zajos társasági életet bonyolító európai fürdőkbe is. Mindeközben három nyelvből magyarított regényeket, a Magyar Tudományos Akadémia pedig őt bízta meg - első nőként - egy társadalomtörténeti és egy művészeti könyv lefordításával. A Magyar Bazár mellett 1891-92 ben a Fővárosi Lapok számára is szerkesztett egy irodalmitársasági mellékletet Salon és Sport címmel, miközben az illemről, lakberendezésről, szépségápolásról írott tanácsadóit megfejelte egy új könyvvel, A kerékpárról címmel. Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy 1894. január 5-én, amikor a nemzet Jókai ötvenéves alkotói jubileumát ünnepelte, őt kérték fel az író elé járuló nőküldöttség vezetésével. Ötvenöt évesen halt meg, 1901. május 23-án. Közeli barátja, a félkezű zongoravirtuóz, Zichy Géza azt írta a Budapesti Hírlapban, hogy „Stefánia volt a zseniálisabb, Janka az okosabb. Janka koncipiálta és fejtette meg azt a problémát, hogy lehessen vagyon, szépség és rang nélkül számot tenni a társadalom minden rétegében. Estéi mindenki előtt keresettek és kedvesek voltak. Tudott lelkesülni, szeretni, tisztán és önzetlenül azokhoz, akiket szeretett, hű maradni egy emberéleten át.” A Vasárnapi Újság című képes hetilap valamelyest távolságtartóbban sorolta fel a testvérpár érdemeit, megemlítve a család polgári hátterét ellensúlyozó kiváló műveltségüket és szellemességüket, lapjuk erényeit, a női műveltség emelését célzó törekvéseiket, valamint azt, hogy „nevezetesebb irodalmi alkotások nem maradtak utánuk, de irataikban sok tehetség nyilatkozik”. Wohl Jankát a Kerepesi úti temetőbe, húga mellé temették, abba a parcellába, amelyet nem sokkal korábban nyitottak, hogy a főváros kiválóságainak szolgáltasson méltó nyughelyet. A Vasárnapi Újság így tudósított: „Család nélkül halt meg, de tisztelői, érdemeinek méltánylói megilletődve s nagy számmal vették körül koporsóját”. Ezen független állást biztosítani számunkra. Társadalmi állásunkat illetőleg a legjobb körökben nem csak elfogadva, de igen szeretve is Fent: Wohl Janka portréja Lent: a híres szalon FORRÁS: VASÁRNAPI ÚJSÁG, ILLETVE FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR JOUR FIXE WOHLEKNAL www.nol.hu/lelohely legradikálisabb történészét a Mérsékelt Kori Tanszék vezetőjévé. Kicsit remegett a nagy és ismeretlen feladattól, de aztán erőt vett magán, hiszen egy radikális soha nem tűnhet gyámoltalannak. A leváltott tanszékvezető megátkozta a sorsát, hiszen ha a Nép Legbölcsebb Vezetője elmegy a tanszéki ülésre, akkor mindez nem történhetett volna meg. A Nép Legbölcsebb Vezetője mélyen aludt. Ebédkor a legújabb történelmi filmet mutatták be a Vörös Csillag moziban, amely attól lett Vörös, hogy annak idején a Vörös Csillag nevet betiltották, de új névtáblára nem futotta, így a mozi akkori vezetője a két pontot levezette. A mostani vezető tíz percet várt, és amikor eljutott A könyvet Mézi hazavitte. Amikor beleolvasott, már sajnálta, hogy kétszer is visszaszerezte hozzá a hír, hogy a Nép Legbölcsebb Vezetője nem tud eljönni a premierre, boldogan felsóhajtott, majd visszafelé játszotta le a filmet a jelen lévő VIP-közönségnek. Ő ugyanis, a mozi irányítása mellett esztéta volt, azzal a meggyőződéssel, hogy minden művészet lényege a végéről indul, és az az eleje felé halad, legyen az zene, színház, irodalom vagy mozi. A Nép Legbölcsebb Vezetője a jobb oldaláról a balra fordult, de hiába: még nem lelte az álmát. Délután aztán a Nemzeti Bajnokság nagy megmérettetésére kellett volna mennie, ahol a piros-kékek játszottak a kékpirosokkal. Ott volt mindenki, aki számít: a független orvoskamarai elnök, a független tanárszövetségi elnök, a független biztosítótársaságok elnöke, a független szakszervezeti vezér és még sokan mások, akik nagyon várták, hogy beüljön a Nép Legbölcsebb Vezetője a klimatizált terem középső bársonyfoteljébe. De nem ült. Amikor ezt felfedezte a független tanárszövetségi elnök, aki a futball nagy szerelmese volt, lerohant a pályára, kikapta a bíró kezéből a sípot, majd belefújt, és ezzel kezdődött el a mérkőzés. Rögtön az első percben kiállított három játékost a piros-kékektől, majd amikor a kék-pirosak a hatodik percben lőttek egy gólt, megadta nekik kétszer is, aztán lefújta a meccset. A jegyzőkönyvekbe bekerült a 2-0, mindenki mehetett haza. Miután közönség nem nagyon volt, így nem okozott zavart a futballcsata kissé korai befejeződése. A Nép Legbölcsebb Vezetőjéhez ezekben a percekben újra eljutott egy álom. De az nem az éjszakai történet volt, hanem valami egészen unalmas mese arról, hogy ő irányítja az országot, és a vezetői bölcsen követik őt. Nem csoda, hiszen a Nép Legbölcsebb Vezetője választotta ki őket. Unalmas álom volt. Nagyon ideges lett a gondolattól, hogy talán már soha nem jön vissza a hajnali nagy ötlet. Ettől annyira dühös lett, hogy gondolkodás nélkül megváltoztatta a mérkőzés eredményét, amivel kedvenc csapatának ártott a legtöbbet. A többi döntést azonban úgy hagyta. Konzervatív emberként nem szerette ugyanis, ha egyszerre túl sok minden változik meg körülötte.