Népszabadság, 2012. november (70. évfolyam, 256-280. szám)

2012-11-10 / 263. szám

2012. november 10., szombat | Népszabadság 9 Hétvége Jour fixe Wohléknál LELŐHELY N. KOSA JUDIT „Helyes, ha zenét tanuló gyermekeinket mi­nél korábban szoktatjuk a társaságban va­ló előadásokra. Vannak igen jó zenészek, ki­ket a félelem előadásképtelenné tesz, s ezen »lámpaláz«, mely csak az idegek szeszélye, könnyen leküzdhető, ha idejekorán látunk hozzá” - olvasható az Illem című útmutató 1891-es, negyedik, „tetemesen bővített” ki­adásának estélyekről és társas mulatságok­ról szóló fejezetében. Habár a szerző, neve­zetesen „Egy nagyvilági hölgy” mondén név­telenségbe burkolózott, Budapest minden könyvszerető polgára jól tudta, hogy Wohl Janka vetette papírra ezeket a sorokat. Már­pedig ki nyilváníthatott volna helyénvalóbb véleményt ebben a kérdésben, mint éppen ő, akit az ígéretes zongoraművészi pályától tántorított el az ideges nyugtalanság? Tizenkét éves volt mindössze a tehet­séges zongorista, mikor rajongásának el­ső tárgya, Liszt Ferenc egy hozzá írott ver­sét a család otthonában tett látogatással vi­szonozta. Ez az 1858-as első alkalom aztán rendszeres szokássá lett: az Európa-szer­­te híres előadóművész és komponista újra és újra megjelent egy kis beszélgetésre és muzsikálásra az orvos apának köszönhe­tően korlátozott polgári jólétben élő Wohl család Nádor utcai lakásában. A két lány, Janka és a két évvel fiatalabb Stephanie pe­dig, ahogy a kor legműveltebb asszonyaival, Brinszvik Terézzel és Teleki Blankával ba­rátkozó édesanyjuk tanította őket, francia és német nyelven társalogva j­árt a jeles ven­dég kedvébe. Janka idegrendszere azonban - szeren­csére - csak a közönség előtti muzsikálást nem állhatta, az önkifejezés más módjai­tól nem tartotta távol. Később úgy emléke­zett, kilencévesen még franciául írt, később németül, tizennégy éves korára pedig Jókai Mórnak sikerült őt rávennie, hogy magya­rul adjon hangot az érzelmeinek. Tolla alól ömleni kezdtek hát a rajongó versek, szép sorban a kor összes jeles férfiúja - de minde­nekelőtt Arany János­­ felléphetett az általa ácsolt piedesztálra. 1861-ben Jókai kötetbe is rendezte e költeményeket, s bár ez meg­lehetős visszhangot keltett (a tizenöt éves szerző meg is jegyezte: „Borzasztóan ráijesz­tettek bennem a nőre! A hazába én vagyok az első, ki 30 ívnyi költeményeket ad ki...”), idővel a költői korszak is véget ért Wohl Jan­ka életében. 1870-ben Janka huszonnégy, Stephanie huszonkét éves volt. Ebben az évben már mindketten a Divat című illusztrált lap szer­kesztőjeként dolgoztak, Stephanie pedig érezhető büszkeséggel írt egy levelében az általuk választott, formabontó életformá­ról: „annak dacára, hogy férjhez nem men­tünk, sikerült, mi Magyarországon még ne­héz, szüleinktől anyagilag egészen független állást biztosítani számunkra. Társadalmi ál­lásunkat illetőleg a legjobb körökben nem csak elfogadva, de igen szeretve is vagyunk”. Persze hogy ez mennyire volt önkéntes vá­lasztás, és mennyire következett abból, hogy édesanyjuk évtizedeken át betegeskedett, így nemcsak ápolniuk kellett, de megélhe­téséről is kénytelenek voltak gondoskodni, nem tudhatjuk. De tény, hogy még serdü­lő lányként megtanulták a háztartásvezetés minden csínját-bínját, tudtak varrni és főz­ni, hatékonyan irányítani a cselédséget, mi­közben a francia és a német mellé tökélete­sen elsajátították az angol nyelvet is, a pesti „Annak dacára, hogy fér­jhez nem mentünk, sike­rült, mi Magyar­­országon még ne­héz, szüleinktől anyagilag egó­vagyunk.A társaságban pedig lényegében mindenkit ismertek - csak a kitartásukon múlt hát, hogy a saját lábukra áll­janak. Persze kellett eh­hez jó adag merész­ség és optimizmus is. Hiszen mindös­­­sze három évvel ko­rábban történt, hogy Veres Pálné Benicz­­ky Hermin létrehozta az Országos Nőképző Egyesületet annak érde­kében, hogy az elemi oktatás befejeztével az önfenntartáshoz szükséges közhasznú és gyakorlati is­meretekkel is felvértezze a nem elég tehetős családból származó lányokat. A Gyulai Pál vezette iskola első osztálya végül 1869-ben indult el. A Wohl nővérek szerkesztői debü­tálásának évében pedig kifejezetten intő jel lehetett Illésy Györgyné Ember Lina esete, aki gyorsírónak jelentkezett a képviselőház­ba, mire Somssich Pál házelnök magából kikelve harsogta: „Míg én elnök leszek, ad­dig asszony ebbe a terembe nem teszi be a lábát!” Nem volt véletlen tehát, hogy Wohl Janka még a „nagyvilági hölgy” képében is leszögezte az Illem hasábjain: „Nincs olyan munka, mely ne nemesítené azt, a ki végzi, s mely ne állna jobban női kezeknek, mint a keleties tétlenség. A belga és német közép­­osztály női kitűnő gazdasszonyok, s nem rettennek vissza sem a főzőkanáltól, sem a portörlőtől, mi azonban épen nem akadá­lyozza őket abban, hogy fiaik latin feladvá­nyait javítsák, s elegáns magatartással fo­gadjanak salonjukban”. A Divat csak egy volt a nőknek szánt, ké­pekkel illusztrált lapok közül, teli társasági hírekkel, érzelmes történetekkel, rossz ver­sekkel és divatrajzokkal. A Wohl nővérek második újságja, az 1872-73-ban kiadott Nők Munkaköre azonban már sokkal in­kább azt célozta, hogy praktikus, a megél­hetést is biztosító ismeretekkel lássa el ol­vasóit. Hasonló indíttatásból jelentette meg Egloffstein Amália 1871-ben a Nők Lapját, de a vállalkozás kérészéletűnek bizonyult: mindössze félévi szerkesztés után a báró­nő Bécsbe költözött. A Wohl nővéreknek is csak akkor sikerült szélesebb olvasókö­zönséget elérniük, amikor 1873 szeptembe­rében újságjuk beleolvadt a német mintá­ra pár évvel korábban megindított Magyar Bazárba. A divattudósításokkal, tárcákkal, könyvajánlókkal teli kiadványt ekkor heti­lappá változtatták, erőskezű szerkesztőként a kor legismertebb, legtehetségesebb szer­zőiből vasaltak ki hónapról hónapra új és új írásokat, a laphoz pedig hozzáfűzték a Nő­képző Egyesület által jegyzett mellékletet, amelyben nevelésről, tudományról, „nőügy­ről”, háztartásról és kertészetről szóló rova­tokat közöltek. A Magyar Bazár szerkesztői posztja je­lentette azt az anyagi és társadalmi hátte­ret, melyre támaszkodva a Wohl nővérek végre megteremthették, amire mindig is vágytak: egy párizsi mintájú irodalmi sza­lont. Janka így írt erről: „éveken át a téli dél­utáni vagy esti órákban »otthon« voltunk, és a­ki egy órai csevegésre, egy kis jó zenére vágyott, biztos lehetett, hogy kedélyes lég­kört és egy csésze teát talál, ha váratlanul, hívatlanul bekopogtat”. Ami ebből a teát il­leti, a szerző még az Illem lapjain sem mu­lasztotta el a jó angol szokás népszerűsíté­sét: „alig van a társadalmi életnek mozza­nata, melyben jobban érvényesülhet a há­ziasszony bája és kelleme, mint a délutáni thea üdvös intézménye” - írta, nem rejtve azt sem véka alá, hogy az általuk meghono­sított jour fixe esetében is a tea és a hozzá kínált sütemény volt a fő fogás. Igaz, ezeken a fogadónapokon a vendégek este nyolc-ki­­lenc körül érkeztek, és rendesen éjféltájt tá­voztak, „a midőn még bálba vagy nagyobb estélyre is elmehet az ember”. Ajour fixe-ek­­re szóló meghívás egész idényre szólt­­ „de magától értetődik, hogy csak igen bizalmas jó emberek mennek el minden összejövetel alkalmával” -, az elvárt öltözet a szerény es­télyi volt, a szalon berendezése pedig kife­jezetten a kellemes társalgást szolgálta: „a bútort által­ában minél több, részint elkü­lönített, részint összefüggő établissement­­be kell elrendezni, hogy a társaság több cso­portra oszolhasson, mi a fesztelen mulatsá­got elősegíti”. Hetente általában háromszor nyitották ki ajtajukat vendégeik előtt a Wohl nővé­rek, és bizony éveken, évtizedeken át élt ez­zel a lehetőséggel megannyi művelt, befo­lyásos ember. Irodalmárok, festők, szobrá­szok és tudósok, Vámbéry Ármintól Hay­­nald Lajosig, Justh Zsigmondtól Fraknói Vilmosig, Zichy Gyulától Pekár Gyuláig lá­togatták a nevezetes szalont. A Nádor utca 26.-ban zajlott mindez, a Lipótvárosban: a kétemeletes, klasszicista bérház (amely há­rom emelettel magasabban ugyan, de ma is áll) a nővérek születése előtt nem sokkal ké­szült el. Mialatt ők felnőttek, tanultak, majd egzisztenciát teremtettek, gombamód nőt­tek ki körülöttük a földből a házak és üze­mek a hatalmas osztrák kaszárnya, az Új­épület és a Duna-part közé beszorított, a Lánchíd közelsége miatt nyüzsgő forgalmú városrészben. Csak a lipótvárosi plébánia­­templom nem tudott elkészülni ennyi évti­zed alatt: a Wohl lányok még járni sem tud­tak, amikor megindult az építkezés, és bi­zony egyikük sem érte meg, hogy végre-va­­lahára felszenteljék Pest monumentális új templomát, a Bazilikát. Stephanie negyven évet élt. Végletes hangulatok uralták egész életét, utolsó éveit pedig kínzó, gyógyíthatatlan betegség ke­serítette meg, melyet morfiummal próbált enyhíteni - nővére mindvégig ápolta. Halá­la után Janka nem sokáig bírta a lakásban, ahol minden a húgára emlékeztette, ezért a kilencvenes évek elején átköltözött a Nádor utca túlsó végére, a Fürdő (ma József Attila) utca sarkán álló József tér 14.-be. Itt aztán újraindította a szalont, ahol immár egyedül, de változatlan odaadással fogadta a vendé­geket. És persze járt tovább a bálokba, ci­gánnyal mulatni, látogatta a művészbará­tok atelier­it, a színielőadásokat, s gyakorta elment a betegségeit kezeltetni a meglehe­tősen zajos társasági életet bonyolító euró­pai fürdőkbe is. Mindeközben három nyelv­ből magyarított regényeket, a Magyar Tudo­mányos Akadémia pedig őt bízta meg - el­ső nőként - egy társadalomtörténeti és egy művészeti könyv lefordításával. A Magyar Bazár mellett 1891-92 ben a Fővárosi La­pok számára is szerkesztett egy irodalmi­társasági mellékletet Salon és Sport cím­mel, miközben az illemről, lakberendezés­ről, szépségápolásról írott tanácsadóit meg­fejelte egy új könyvvel, A kerékpárról cím­mel. Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy 1894. január 5-én, amikor a nemzet Jókai ötvenéves alkotói jubileumát ünnepelte, őt kérték fel az író elé járuló nőküldöttség ve­zetésével. Ötvenöt évesen halt meg, 1901. május 23-án. Közeli barátja, a félkezű zongoravir­tuóz, Zichy Géza azt írta a Budapesti Hír­lapban, hogy „Stefánia volt a zseniálisabb, Janka az okosabb. Janka koncipiálta és fej­tette meg azt a problémát, hogy lehessen va­gyon, szépség és rang nélkül számot tenni a társadalom minden rétegében. Estéi min­denki előtt keresettek és kedvesek voltak. Tudott lelkesülni, szeretni, tisztán és önzet­lenül azokhoz, akiket szeretett, hű marad­ni egy emberéleten át.” A Vasárnapi Újság című képes hetilap valamelyest távolság­­tartóbban sorolta fel a testvérpár érdemeit, megemlítve a család polgári hátterét ellen­súlyozó kiváló műveltségüket és szellemes­ségüket, lapjuk erényeit, a női műveltség emelését célzó törekvéseiket, valamint azt, hogy „nevezetesebb irodalmi alkotások nem maradtak utánuk, de irataikban sok tehet­ség nyilatkozik”. Wohl Jankát a Kerepesi úti temetőbe, hú­ga mellé temették, abba a parcellába, ame­lyet nem sokkal korábban nyitottak, hogy a főváros kiválóságainak szolgáltasson mél­tó nyughelyet. A Vasárnapi Újság így tudó­sított: „Család nélkül halt meg, de tisztelői, érdemeinek méltánylói megilletődve s nagy számmal vették körül koporsóját”. Ezen független állást biztosítani számunkra. Társadalmi állá­sunkat illetőleg a legjobb körök­ben nem csak el­fogadva, de igen szeretve is Fent: Wohl Janka portréja Lent: a híres szalon FORRÁS: VASÁRNAPI ÚJSÁG, ILLETVE FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR JOUR FIXE WOHLEKNAL www.nol.hu/lelohely legradikálisabb történészét a Mérsékelt Kori Tanszék vezetőjévé. Kicsit remegett a nagy és ismeretlen feladattól, de aztán erőt vett magán, hiszen egy radikális so­ha nem tűnhet gyámoltalannak. A le­váltott tanszékvezető meg­átkozta a sor­sát, hiszen ha a Nép Legbölcsebb Vezető­je elmegy a tanszéki ülésre, akkor mindez nem történhetett volna meg. A Nép Legbölcsebb Vezetője mélyen aludt. Ebédkor a legújabb történelmi filmet mutatták be a Vörös Csillag moziban, amely attól lett Vörös, hogy annak ide­jén a Vörös Csillag nevet betiltották, de új névtáblára nem futotta, így a mozi akkori vezetője a két pontot levezette. A mostani vezető tíz percet várt, és amikor eljutott A könyvet Mézi hazavitte. Ami­kor beleolvasott, már sajnálta, hogy kétszer is visszaszerezte­ hozzá a hír, hogy a Nép Legbölcsebb Veze­tője nem tud eljönni a premierre, boldo­gan felsóhajtott, majd visszafelé játszotta le a filmet a jelen lévő VIP-közönségnek. Ő ugyanis, a mozi irányítása mellett eszté­ta volt, azzal a meggyőződéssel, hogy min­den művészet lényege a végéről indul, és az az eleje felé halad, legyen az zene, szín­ház, irodalom vagy mozi. A Nép Legbölcsebb Vezetője a jobb ol­daláról a balra fordult, de hiába: még nem lelte az álmát. Délután aztán a Nemzeti Bajnokság nagy megmérettetésére kellett volna men­nie, ahol a piros-kékek játszottak a kék­pirosokkal. Ott volt mindenki, aki számít: a független orvoskamarai elnök, a függet­len tanárszövetségi elnök, a független biz­tosítótársaságok elnöke, a független szak­­szervezeti vezér és még sokan mások, akik nagyon várták, hogy beüljön a Nép Leg­bölcsebb Vezetője a klimatizált terem kö­zépső bársonyfoteljébe. De nem ült. Ami­kor ezt felfedezte a független tanárszövet­ségi elnök, aki a futball nagy szerelmese volt, lerohant a pályára, kikapta a bíró ke­zéből a sípot, majd belefújt, és ezzel kez­dődött el a mérkőzés. Rögtön az első perc­ben kiállított három játékost a piros-ké­kektől, majd amikor a kék-pirosak a ha­todik percben lőttek egy gólt, megadta nekik kétszer is, aztán lefújta a meccset. A jegyzőkönyvekbe bekerült a 2-0, min­denki mehetett haza. Miután közönség nem nagyon volt, így nem okozott zavart a futballcsata kissé korai befejeződése. A Nép Legbölcsebb Vezetőjéhez ezek­ben a percekben újra eljutott egy álom. De az nem az éjszakai történet volt, ha­nem valami egészen unalmas mese arról, hogy ő irányítja az országot, és a vezetői bölcsen követik őt. Nem csoda, hiszen a Nép Legbölcsebb Vezetője választotta ki őket. Unalmas álom volt. Nagyon ideges lett a gondolattól, hogy talán már soha nem jön vissza a hajnali nagy ötlet. Et­től annyira dühös lett, hogy gondolkodás nélkül megváltoztatta a mérkőzés ered­ményét, amivel kedvenc csapatának ár­tott a legtöbbet. A többi döntést azon­ban úgy hagyta. Konzervatív emberként nem szerette ugyanis, ha egyszerre túl sok minden vál­tozik meg körülötte.

Next