Népszava naptár, 1938 (Budapest, 1937)
Goda Gábor: A cenzúra
A cenzúra Irtai GODA GÁBOR A cenzúra története egyben az emberi butaság, korlátoltság és gonoszság története is. Természetesen az uralkodó rendszerek is mindenkor tisztában voltak azzal, hogy az igazság és a gondolat terjesztésének szabadsága egyenes arányban áll az emberi tökéletesedés lehetőségeivel és noha a történelem folyamán túlságosan gyakran volt olyan hatalmuk és erejük, hogy a szellem nyakára ültessék a vörös ceruza bürokratizmusát, mégis a világ összes vörös ceruzája is kevésnek bizonyult a szellem tökéletes kiirtására. Egy porosz cenzor 1845-ben így panaszkodik feljebbvalójának: „Ezek a firkászok azt képzelik, hogy a világot meg lehet váltani. Felteszem, hogy igazuk van, dehát akkor is, miféle neveletlenség holmi népség részéről, hogy olyasmibe ártsa magát, ami kizárólag az Isten és a király feladatkörébe tartozik. Napestig ülök a hivatalomban, rengeteget dolgozom és átlag kétnaponként koptatok tövig egy ceruzát, ami csak azt bizonyítja, hogy szinte megszámlálhatatlan azoknak a gonosztevőknek a száma, akik a betű útján akarják embertársaik lelkét megfertőzni. Boldog vagyok, hogy a sors rendelése folytán én részesültem abban a kivételes szerencsében, hogy a gonosz szellem acsarkodásait, amennyire ez szerény képességemtől telik, megfékezzem.“ Íme, így ír a cenzor oly korban, amikor már Goethe és Schiller nem voltak az élők sorában. Az olvasót legfeljebb az a tudat vigasztalhatja meg, hogy Goethének is éppen elég baja volt a cenzúrával. Annak idején a „Vossische Zeitung“ egy Goethe-ünnepről szóló tudósítása miatt a következő királyi rendeletet kézbesítették a rendőrminiszternek: „AVossische Zeitung* augusztus 30. és 31-i számában leírta azt az ünnepélyt, amelyet Goethe titkos tanácsos születése napja alkalmából rendezett egy itteni társaság. Azonban a leírás olyan részletesen s olyan ide nem illő szódagállyal történt, hogy még az esetben sem lehetett volna terjedelmesebb, ha valamely uralkodó koronázási ünnepélyéről szólt volna. A nagy nyilvánosság elé nem kerülő folyóiratokban írhat a szerkesztő, amit akar, efféle magánszemélyekről rendezett ünnepségekről, de a hírlapok csupán egy rövid hírben emlékezhetnek meg róluk. Megbízom Önt, hogy a berlini hírlapok cenzorát ily értelemben utasítsa. (Ráth-Végh István: A könyv komédiája című könyvéből.) Nem kétséges, hogy a szellem ünnepeltetése mindenféle királyi rendelet ellenére is szokása marad mindazoknak, akik a tizenkilencedik század első felével kapcsolatban inkább Goethére gondolnak, mint III. Frigyes Vilmosra, a poroszok királyára. Ám, akik azt képzelik, hogy a cenzúrának, mint intézménynek, semmiféle értelme sincs, olvassák csak el azt a bölcs levelet, amit egy lipcsei cenzor írt, amikor nyugalomba vonult. A cenzor (sajnos, a nevét nem tudtam megállapítani) állítólag valami asszonyhistóriából kifolyólag kénytelen volt időelőtti nyugdíjaztatását kérni. Nagyon bánkódik, hogy el kell hagynia helyét, amelyen harminc esztendőn keresztül őrködött a szellemi élet tisztasága fölött, majd utódainak a következő bölcs tanácsokat adja: „A vörös ceruzát nem büntetésre, hanem figyelmeztetésre kell használni. Gondolni kell mindig arra, hogy a tekintély az utókor előtt is 61