Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)

1881-10-09 / 41. szám

hanem megöljük vele önmagunkat, mert a pártviszály jobban öl bármilyen zsarnok rendszernél. Pártviszály! Munkástetvérek, hát ez a mi dol­gunk ? Nem talál már más munkát Magyarországon a szocziáldemokráczia híve ? Várjon annyira volnánk már készen a felszabadí­tás ügyével, hogy önmagunk ellen is fegyvert emel­hetünk ? Munkásbarátok-e önök ? Akarnak-e a magyar munkásügynek önzetlen lelkiismeretességgel szolgálni? — Ez a kérdés, mun­kástársak ! Ki ez elvnek szolgálni akar ma, — mikor az ön­zés a polgári erény, — annak le kell mondani az élet minden örömeiről s élni-halni kell érette, de minden áron s minden erélyével küzdeni simán, eszesen, szelí­den, de a sziklaércz fergetegekkel daczoló végtelen szi­lárdságával. Le kell mondani az anya szeretetéről, le a család jövőjéről, ott kell hagyni a beteg feleséget haldokló ágyán, elhívni az arát a nászéjtől, ha az ő szolgálatára is szükség van; megtehetjük mi ezt, veszteni valónk ily jövőben semmi, de semmi sincs, legyen a valódi él­vezet életünkben, az ügyünk s eszméink iránti szolgá­lat. Programmunk minden pontja katonai parancs legyen előttünk, mert a­ki soraink közé lép, az har­czos, kinek fájdalom, — a dicsősége a has politika feke­téllő korszakának — harczolni kell sokszor azok ellen is, a­kikért igazi eszméivel küzd a múlt fájdalmas szenvedéseiért, egy jobb, a munkaértéket megbecsülni tudó, világosságot, szabadságot terjesztő jövőért. És ezekért kell nekünk legjobban megóvni ma­gunkat a pártviszálytól, a próbára kitett erők szétfor­gácsoltatásától. A tőke a munkás­érdekek rovására mind összébb összébb vonódik: az iparos vállalatok terén a szédelgés mindennapi kenyérré kezd válni, — szintén a munká­sok rovására; a magyar vagyontalan parasztság rendes keresetének ideje lejárt, mert az oláhság előbujt havasi odúiból s nem ösmerve a nem szolgai munka értékét, a legveszélyesebb konkurrencziát csinálják velők szem­ben. A földbirtokos, vagy árendás azt mondja a magyar földművesnek: „Learatsz, segítsz elnyomtatni ennyiért meg ennyiért, hé?" Ha azt feleli rá: „Uram, én ha annyiért felvállalom az ön munkáját, nem jut akkor nekem két hónapig sem kenyérnek való", a munkaadó erre az oláhnak még kevesebbet ígér, s ez, mivel már messze földre lefáradt, felvállalja. Így lesz földhöz ra­gadt szegény a magyar paraszt, igy az oláh. Így kez­dődik meg a munka és tőke közötti harcz , mert egyik oldalról tönkre­teszi még a vállalkozást is a szabad embernek csúfolt konkurrencziája. Ezen állapotok megszüntetéséért kell nekünk küzdeni, nem pedig magunk között szítani a gyűlöl­séget s azt a szerencsétlen pártviszályt, mely megölője minden nemes eszme gyakorlati kivitelének. Én reám, ki elvonulva a világtól, remete módra élek házikómban, valóban kínos érzést idézett elő annak tudása, hogy újra feléledt a pártviszály. Ismerem e dolgot elejétől fogva, de sohasem hittem azt, lehetetlen, hogy azon emberek, kik munkásbarátoknak vallják magukat, a­helyett, hogy sikerének útját keresnék, in­kább újra megbontják a pártegységet, — sőt utólag azon hangot kezdik használni, melyen 1877-ben a vidék is megbotránkozott. Nem, uraim, ezt ne használják önök. Ismerni önnön magunkat és önök jól tudják, hogy ezen pártnak azon tagja, ki valódi, lélekemelő önzetlenséggel küzdött már régóta a munkásügyekért, — most börtönben ül, hosszú, igen hosszú ideig tartja foglyul a munkásérde­kek küzdéséért a földi hatalom. Gondolják meg, kit kisebbítenek önök, midőn agyarkodó lelkiismerettel ordítja néhány egyén közöttök azokra az egyénekre, kik ernyedetlen kitartással küzdöttek a munkásérdekek mellett. Gazember, czimbora! A­ki ezt mondja, az nem munkásbarát, az rá­galmazó. Ha konkrét váddal tudnak fellépni, akkor pár­tolni s tisztelni fogja önöket minden munkás, mert használni akartak ezzel önök; de ha csupán személyi gyűlölet ez, nem elv, nem meggyőződés,­­ uraim, egy munkásvezetőnek művelt embernek kell lenni, végez­zenek vele, velem, velünk lovagiasan — mint szokás. Én tagja voltam annak a „magyarországi mun­káspártnak", mely fuzionált a „Nemválasztók pártjá­val" s a fúziót megerősítő okmánynak aláírtam neve­met. Tagja leszek ezentúl is minden olyan propagandá­nak, mely programmjába csak egy szemernyi jogot is vesz fel az elnyomottak helyzeténi javításra; de mind­amellett, mint munkásember, erkölcsi kötelességem­nek tartom kárhoztatni az olyan propagandát, mely a helyett, hogy tömöritené az erőket, a munkásügy tová­bbr­aij az elv szégyenére — saját kebelében szít viszályt s önmaga ellen kezdi meg a harczot. Ne önmagunkkal harczoljunk mi. Van és lesz nekünk munkánk. Egyesült erővel működve a viszály helyett, a munkásnép ügyét, elvét lépésről lépésre, dia­dalról diadalra juttathatjuk, mig ellenkezőleg magun­kat teszsszük ki a megsemmisülés veszélyének. Jó és hasznos lenne pedig erről egy keveset gon­dolkozni. Kupa Árpád. Államtitkok. Magas és legmagasabb körökben nagy felindulás és izgatottság uralkodik a felett, miként jutott két fon­tos sürgöny az „Egyetértés" birtokába, melyek nem voltak arra szánva, hogy a nyilvánosság elé kerüljenek. A két kérdéses fontos okmány egy bizalmas táv­irat a muszka czár­tól Ferencz József császárhoz és ki­rályhoz és a külügyminiszter jelentése ugyan­csak Ferencz Józsefhez. Mindeddig csak azt tudja mindenki, hogy nem lehet annak nyomára akadni, miként jutot­tak ezek az állambeli fontos iratok az „Egyetértés" birtokába. Különféle ver­ziók keringenek arról, de egy sem közelíti meg a valóságot. Bécsben az udvarnál most nem beszélnek egyébb­ről, mint a czár e levele és Haymerle jelentésének nyil­vánossá tételérül. A minisztertanács tartása előtt Hay­merle a királyhoz ment, később a minisztertanács után pedig Tisza Kálmánnal értekezett és ugyanekkor az államrendőrség főnöke is jelen volt a tanácskozásnál. Az iratok tartalma nem volt annyira fontos, de nagy a bosszankodás afelett, hogy ily bizalmas államtitkok napfényre hozattak, még­pedig egy ellenzéki magyar lap által. Most legfelsőbb helyről vizsgálatok indíttat­tak meg. Annyit már tudni lehet, hogy ez iratok nem Bécsen át jutottak az „Egyetértés" szerkesztősége ke­zéhez, mivel a czár távirata az erdélyi vonalon ment, Haymerle levele pedig felirásban volt. Furcsa azonban, hogy itt az „Egyetértés" szer­kesztősége ellen történtek lépések, holott azokat az iro­mány-sikkasztó ellen lehetne indítani, ezt azoban nem tudják, kicsoda. Az „Egyetértés" ellen a fő államügyész a büntető törv. könyv 1. §. értelmében, mint: „A ki másnak szóló levelet, lepecsételt iratot, vagy távsürgönyt tudva jogosatlanul felbont; úgyszintén a­ki másnak szóló, ha­bár be nem pecsételt levél vagy távsürgöny birtokába helyezi magát a végett, hogy annak tartalmát meg­tudja, vagy azt hasonló czélból másnak jogtalanul át­adja , vétséget követ el és nyolcz napig terjedhető fog­házzal és száz forintig terjedhető pénzbüntetéssel bün­tetendő.­­ A­ki pedig a fentebbi módon tudomására jutott titkot közzéteszi, vagy azt a levél, irat vagy távsürgöny küldőjének, vagy a czímzettnek károsítá­sára használja fel, három hónapig terjedhető fogházzal és ezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő" kereset indíttatott. A „Függetlenség" azt mondja, hogy itt oly dolog Engem azalatt Kállay Prágába küldött, hogy vegyem rá a nádor huszárokat Csehország elhagyására. Ez sikerült és én a derék huszárokból azonnal egy szá­zadot két tiszttel, Sréter Lajos századossal és Dezsewffy Dénes hadnag­gyal be is hoztam Magyarországba. Mi­dőn a Morva határra értünk, elhagytam a huszárokat, hogy előre menjek Bécsbe jelentést teendő misszióm si­kerültéről. De ott csak Pulszkyt találtam, ki azt hi­tette el velem, hogy Pozsonyban nagy szükség van rám s igy oda utaztam. Midőn oda jöttem, azonnal láttam, hogy Pulszky csak el akart küldeni Bécsből, mint Kállayt és Szir­mayt elküldötte, nehogy az ő eljárását ellenőrizzék s ekkor feltettem magamban, hogy visszamegyek Bécsbe s majd beszélek vele egy pár komoly szót. Mi neki al­kalmatlanok voltunk. Arra kényszerítettük, hogy nyi­latkozzék, fog-e más, mint Kossuth miniszterelnöksége alatt szolgálni s ő írásban adta nekünk, hogy más mi­nisztérium alatt nem fog szolgálni. Pozsonyban marad­tam hálásra. Reggel 2 óra tájban egy bécsi diák, Juszt József jött és felvert álmomból, egy egyetemi diáktól, Wolff Alajostól hozott nekem egy lakonikus tartalmú levelet, mely így hangzott: „Pulszky szivós, jer fel rögtön, a katonákat kell megnyernünk. Wolff:" A legelső vasúti vonattal felmentem Bécsbe, Po­zsonyban hagyán Várady Sándor nevü Radetzki huszár káplárt, ki Olaszországból Magyarországba szökött s kit arre használtam, hogy a Ceccopieri olasz katonasá­got a magyar hadseregnek megnyerje. is történt, melyet nem hagyhat megjegyzés nélkül. Mi­dőn ugyanis Sieben­freund járásbíró megjelent az „Egyetértés" szerkesztőségében, hogy ott a fő­állam­ügyész meghagyása következtében a kérdéses okmány felkutatása végett házmotozást tartson. Csávolszky La­jos szerkesztőtől, ki egyszersmind országgyűlési képvi­selő is, azt kérdezte, akar-e mentelmi jogával élni, vagy sem, Csávolszky azt válaszolta, hogy ő e joggal e pillanatban élni nem akar és itt Siebenfreund úr épp úgy, mint Csávolszky úr tévedtek, mert a mentelmi jogról való lemondás nem az illető képviselőtől, hanem az országgyűléstől függ, mely kimondja, felfüggesz­tendő-e a mentelmi jog vagy sem és ebben a „Függet­lenségnek igaza van. Ezek az eddig konstatált tények és ez semmi egyébb, mint az események kivonatos előadása. De ez ügynek van egy másik oldala is, melyet társadalmi szempontból kívánunk fejtegetni. Azt mondják, hogy ezekben az iratokban semmi sem volt, a­mit utóbb a közönség amúgy is meg ne tu­dott volna, de a mellett, hogy az iratokból az sül ki, hogy a két kormány, Ausztria-Magyarországé és Musz­kaországé, külpolitikája békés lesz, de egyszersmind megállapodás történt a két fejedelem közt, hogy bel­politikájuk ezentúl konzervatív, vagyis reakczionárius lesz, ez már olyas­valami, a­mi minket szoczialistákat is érdekel és a­mi már előbb úgy mutatkozott, hogy Bécsben ez az irány el van fogadva a haladó pártok ellenében. Mi már egy előbbi czikkünkben, sőt mindenkor, a­mennyiszer a fejdelmek találkozásairól szólottunk, ki­mondottuk nézeteinket a fölött, minek tekintjük ezeket a találkozásokat. Mi ezekben soha sem láttunk egyebet, mint a reakczió működését, a fejdelmek összeesküvését népeik szabadsága ellen, az általuk adott alkotmány csorbítására s ha lehet, végképeni megszüntetésére. Kell-e arra bizonyíték, hogy ez úgy van ? A Géczi-Lendl-ügy, a sajtószabadság korlátozása végett kezdett sajtópörök, a Seemann-ügy, Edelsheim-Gyulai báró fellépése a sajtóban és levélben, a Frankel Leó elleni per, az ellene alkalmazott fegyelmi eljárás Vá­szon minden ok és indok nélkül, mind meg­annyi bizo­nyíték s ezek mind mindenki friss emlékezetében vannak. Azt tehát, hogy a reakczió Magyarországban működik, hogy arra legalkalmasabb emberre talált Tisza Kálmánban, hogy mindent keresztül vigyen, azt kétségbe se lehet vonni, arra elég, ha rámutatunk egy Bismarck találkozására Gasteinban és Dantzigban oly emberekkel, kikről a világ tudja, hogy ellenségei min­den haladásnak. Hogy III. Sándor czár a nihilistáktóli félelmében fűhöz-fához kapdos, nagyon természetes, senki sem sze­ret dynamit által légbe röpittetni, hogy Vilmos császár és Bismarck mindent elkövetnek a németországi szoczia­lizmus lecsepüzésére, az sem csoda, mert ha Németor­szágban a szoczializmus érvényre jut, akkor Bismarck herczeg épp ugy, mint Vilmos császár el mehetnek vándorolni. De hogy nálunk is oly rémület uralkodik a szoczializmus ellen az udvarnál, azt meg nem fog­hatjuk. Nálunk konzervatív és radikális egyformán mondják, hogy nálunk Magyarországon a szoczializmus­nak nincs talaja. De ha nincs, hát akkor csakis a ki­váltságos kasztokat igyekszik a reakczió megsemmi­síteni. Ez az államtitkok kormánya és az ilyen kormány­tól mentse meg az isten a népeket, ez csak ott létezhe­tik, a­hol monarchiák vannak, melyekben azt tartják, hogy az esküt meg szabad szegni államokokból. g . ni 1 »Ii •11 iii 11* —pb 1 i ii ii ii i­i ii i­i i i­i Basaamaammammmmmamammmmmmmmmmmmma Ostromállapot kihirdetése Muszka­i országban, tárcza. Hogy csinálódott a bécsi forradalom 1848-ban. (Folytatás.) Időközben a magyar kormány Bécsbe két ország­gyűlési képviselőt, Kállay Ödönt és Szirmay Pált kül­dötte. Ezekkel összeköttetésbe tettem magamat és nem sokára sikerült a diákokat a magyarokkal kibékíteni, ugy annyira, hogy Bécsben a diákok közt toborzás in­dult meg és ekkor alapíttatott meg a Perczel Mór alatt álló derék Zrinyi zászlóalj és a még ennél is hő­siebb akadémiai légió, mely Bem alatt Erdélyben an­­nyira kitüntette magát. Ez alatt Jellachich betört Magyarországba és egész Székes-Fehérvárig nyomult előre. A magyar hadsereg, melyet Teleki Ádám gróf, Ottinger császári tábornok és István főherczeg nádor gyáván elhagytak, az ellenség elébe ment és Pákozd, Velencze és Sukoró közt csatába bocsátkozott a három annyi horvátokkal. A csata egész napon át folyt és az utóbbiak vereségével végződött. Pesten a forradalmat Lamberg gróf császári tábornok meggyilkoltatásával a budapesti hídon kitört­nek lehetett tekinteni, ott ideiglenes kormány alapítta­tott Kossuth elnöksége alatt, melyet honvédelmi bizott­ságnak neveztek. Kállay Ödön, Szirmay Pál és én az összeköttetést Magyarország és Bécs forradalmi elemei közt fentartottuk, mely a horvátok pákozdi veresége után mindinkább erősödött. A muszka hivatalos lap közli a czáz mult hó 16-dikán kibocsátott ukázának szövegét, mely eddig csak Bécsbe érkezvén, a diákok és bécsi demokraták mind panaszkodtak Pulszky ellen, hogy mit sem akar tenni a katonaság megnyerésére. Én Tausenauval, Wolffal, Maierrel, Haugkal s több demokrata­ főnökkel Pulszkyhoz mentem s rábírtam őt, hogy pénzt adjon. Nekem ezt nem merte megtagadni. Adott mindnyájok­nak, kivévén engemet, mert nekem ez nem kellett, én a katonaságot szóval is tudtam haranguirozni. Egész éjjel a laktanyákban lázítottuk a katonaságot, melyből két gránátos zászlóaljnak más napon a Morva mezőn át Jellachichhoz kellett volna menni, hogy vele csatlakoz­zék Magyarország ellen. A katonaságot erősen itattuk és ez megígérte, hogy nem fog Magyarországba menni. Midőn más napon, október 6-dikán a katonaság a Tábor-hidhoz érkezett, a diákság és a munkások már ott várták azt. — Csak nem fogtok testvéreitek, a magyarok ellen harczolni, kiálták a katonáknak a diákok és munkások. A katonaság — az Aurnhammer és Richter grá­nátos zászlóalj legénysége —— megállott. Ekkor eliböl­ lovagolt Breda tábornok s indulást parancsolt. A válasz e felszólításra a katonák soraiból egy pár golyó volt, melyek egyike Bredát a lóról lelőtte és most ez egész katonaság átment a néphez. Mig ezek történtek künn a Tábor-hidnál, a vá­rosban is történt valami. Én éppen a Café Françaisban voltam a szent István-téren Dwernicki egykor lengyel tábornokkal és Marmont raguzai herczeg marschallal,

Next