Népszava, 1891 (19. évfolyam, 1–52. sz.)
1891-11-27 / 48. szám
a népeket butaságban, romlottságban és nyomorban tartotta meg. Azonban uj szellők kezdtek lengedezni. Bekövetkezett 1789. A franczia nagy forradalom újra átalakítólag hatott. Eltörölte a papok, a királyok és a nemesek zsarnok uralmát és az emberi nem teljes egyenlőségének örve alatt, egy új osztálynak, a burzsoáziának, a harmadik rendnek adta kezébe a hatalmat, amely azzal épugy visszaélt, mint visszaéltek volt elődei. A burzsoázia egészen más módon látott hozzá hatalma gyakorlásához. Az egyenlőség, szabadság, testvériség hangzatos jelszavait látszólag kiterjesztette minden emberre, de valójában a negyedik rendet, a munkásokat elnyomta és proletarizálta. És így bántak el az erkölcsiség fogalmaival is. Míg külsőleg a legnagyobb prüderiával fittogtatja a jó erkölcsöket és tisztaságot, addig belsőleg erkölcstelen és romlott. A kapitalisztikus termelési rendszer alapján álló társadalomban az erkölcstelenség űzése nem tiltott dolog, sőt szabadalommal bír. Aki lefizet egy bizonyos évi adót, annak joga van szerencsétlen embertársai testével üzérkedni isten és a mai társadalom nagyobb dicsőségére, a proletárok ezreinek nagyobb romlására. Ez a jól összetákolt társadalom azonban tovább is megy a kegyességben, úgynevezett „türelmi bárczákkal" engedélyt ad egyes szerencsétlen embereknek a prostitúczióra és végtelen irgalmasságában szemet huny a titkos bűnbarlangok láttára. Engedi, hogy azokban legmagasabb körökig áldozzanak Vénus istenasszony oltárán. Egyszóval a mai társadalom megengedi az erkölcstelenségnek bármily alakú űzését, csak azt köti ki, hogy az a tisztesség bizonyos látszatával történjék, nehogy a bűz a magas és legmagasabb uraságok orrát is megcsiklandozza. De hála a viszonyok alkotásának, ez már nem sokáig marad igy! Az urnák 1891. esztendejében (mint hajdanában Rómában) új mesiások támadtak, akik ezt a romlott társadalmat meg fogják váltani és a mennyei erények, az égi gyönyörök és boldogság édenévé fogják változtatni. A fiatal német császár is emesiások közt található, mert egy legutóbb Berlinben lejátszódott eset alkalmával, amelyben egy bukott nő és annak „kedvese" játszották a főszerepet, nemes felgerjedésében kilátásba helyezte, hogy majd „ránczba szedi" ő ezeket az existencziákat! Párisban pedig e messiások javítási törekvéseikben annyira mentek, hogy a kamarával egy törvényjavaslatot fogadtattak el, amelyben apróra részletezve vannak eme bukott némberek jogai és kötelezettségei. Ezt pedig nagyon jó volt törvénybe iktatni, mert a fáma szerint a czivilizáczió és kultúra székvárosában, Párisban, ezek a tények nem kevesebb mint 200.000-en vannak, és félő, hogy most már a törvény által is szentesített eme keresetforrást még számosabban fogják űzni. Mint már múlt számunkban megemlékeztünk, az „erkölcsös" magyar főváros sem maradt hátra e nemes törekvésekben. Támadtak „nagy" férfiak, akik gigászi polékkal verve a melleket, oda dörögtek a társadalomnak: „íme nézz meg bennünket itt vagyunk mi, a te megváltóid. Mi ki fogunk emelni a posványból. Erkölcsössé, tisztává fogunk téged tenni. Már rég bántja szagló műszereinket a mélyből felható bűz; nem szenvedhetjük, mert nekünk ambrózia kell." Megalakítják a „Telaia" egyesületet, amelynek végtörekvése bujakóros betegek számára egy nyilvános kórházat alakítani! Ez véget fog vetni minden prostitúcziónak. Tapsolj és örülj te vén társadalom. Heurékát kiálts! Halleluját és hymnuszokat zengj, mert megszülettek a Jézusok, a te megváltóid, kik véget vetnek minden erkölcstelenségnek! Valóban nem tudjuk, hogy mily szavakat használjunk e szemfényvesztés és rút alakoskodás méltó megbélyegzésére, amelyben a társadalom e megváltói tetszelegnek maguknak. Tehát nem is a titkos és nyílt kórházak eltörlése vagy a prostitúció terjedésének valamely módon való meggátlása, hanem egy, a bujakóros betegek számára emelt kórház, az arkanum, amely elejét veendi minden bajnak! ? Nem a kórház építését gáncsoljuk mi. Minden könyet, amelyet a modern társadalom a szenvedő emberiség arczáról letörölni pillanatilag segít. De elítéljük és megvetjük amaz eljárást, amely a „prostitúczió elleni védekezés és az erkölcsösség helyreállítása" jelszavak alatt nem a baj okát, hanem annak következményeit akarja orvosolni. Ti tisztes férfiak, korrekt oszlopai a társadalomnak, akikre rájött a tisztesség rohama, akik most böjtöt hirdettek a megcsömörlött társadalomnak! Ha meg akarjátok gyógyítani a prostitúcziót, ezt a társadalmi sebet, ehhez csak az a csekélység kell, hogy változtassátok meg, alakítsátok át az egész czivilizácziót. Hogy azt nem bírjátok? Akkor ne legyen akkora ambícziótok!" Nemrég írta egy burzsoá hetilap, aligha gondolva, hogy mily nagy igazságot mondott. Igenis alakítsátok át az egész kapitalisztikus társadalmi rendszert! Változtassátok azt meg alapjaiban, akkor törekvéseiteket siker fogja koronázni! Biztosítsatok a szerencsétlen fehér rabnőknek, mint a prostitúczió legközvetlenebb eszközeinek, becsületes úton való keresetet, tisztességes megélhetést. Ne szolgáltassátok ki őket a gyárurak önkényének, mert tapasztalati tény, hogy azok, akiknek hivatásszerű kötelességük volna felügyelni, hogy a gyárak az erkölcstelenség, romlottság fészkeivé ne fajuljanak, maguk a gyártulajdonosok, hivatalnokaik, munkavezetőik zsákmányolják ki legszemtelenebbül azt a hatalmat, amelyet nyomorult pénzek és tekintélyek ad kezekbe fehér rabnőik fölött. Sok szerencsétlen munkásnő, aki gyáratát ily módon köszönhette, tudna erről szomorú dolgokat mesélni. Hiszen némely gyárban a franczia „les cinq quartes" (ötnegyedes napszámosok) szokása dívik, amely szerint a munkásnő, csekély bérét, a gyárat hallgatag beleegyezésével akként pótolja, hogy testét a gyár alkalmazottainak adja oda. A gyárak melegágyai a nők romlottságának és leghívebb szállítói a bordélyházaknak. A fiatal leány, aki gyárba lépni kénytelen, ezzel a legtöbb esetben búcsút vesz, eddig féltékenyen őrzött kincsétől, az ártatlanságtól. Kiket talál itt? Idegen és legtöbbnyire már megromlott nembelieket és élvsovár feljebbvalókat. Ezek nem tesznek külömbséget senkiben. A gép csak azt veti meg, ami munkaképtelen. Mennél visszataszítóbb külsejű a nő, mennél nyomorultabb a gyermekek által túlterhelt anya, mennél megvetettebb a társaságban a leány, annál inkább kap rajtok a gyártulajdonos, mert annál olcsóbban szegődnek mindennapi kenyerek megkeresésére s ennek elvesztésétől való félelemből annál inkább készek a szélsőségig menni akár a megfeszittetésben, akár a meggyaláztatásban. És mindenekelőtt töröljétek el a kérházakat! „A kéjhölgyekkel való üzérkedés, ez ez aljas ember üzlet, és oly kevéssé tartozik az állam által tűrendő becsületes üzletágakhoz, mint a rabszolgakereskedés." Mondja Oettingen egy a burzsoázia által is nagyrabecsült szó. És mégis azt látjuk, hogy az állam, a társadalom a legridegebb cinizmussal nézi emez emberkereskedést. Rémítők amaz adatok, amelyeket a morálstatisztika évenkint regisztrál, ama szerencsétlenek számarányáról, akikkel az állam és a társadalom hallgatag beleegyezésével, lelketlen kufárok üzérkednek. Itt is napnál világosabban látjuk ama tényt, amelyet Malthus tanairól ítt előző czikkünkben bebizonyítottunk, hogy az uralkodó osztályok készakarva a proletárok romlására törnek, hogy a „születések száma és élelmiszerek szaporodása közti arányt helyreállítsák." A kórházak csak arra valók, hogy a szegényebb néposztályokat megtizedeljék. Mert kik töltik meg az erkölcstelenség eme tanyáit? Nem-e a munkások, a kisiparosok, a parasztok gyermekei? Tud-e valaki oly esetet, hogy egy milliomos leánya prosztituált lett volna, vagyis pénzért adta volna el magát? És kik betegszenek meg a bűnbarlangokban? Nem-e a szegényebb emberek, akik félve a bizonytalan jövőtől nem házasodnak és így kénytelenek e lebujokban a természet parancsszavának eleget tenni. Eme kórházak fennállásának létjogosultságát nem indokolhatja semmi más, mint a fentemlített Malthus-féle pusztítási theória. „Sokan vagytok nyomorult proletárok, terhére vagytok a társadalomnak, nyugtalanítsátok békéjét, pusztulnotok kell!" (Vége következik.) A magyar királyi államnyomda. Lapunk 44. számában ismertettük az állam tulajdonát képező nyomdának viszonyait, a munkások és munkásnők keresetét, azok kizsákmányolását és a nyomdában divó üzleti szellemet. A tudósítást igen beavatott kéz írta úgy, hogy annak igaz voltához alig férhet kétség, beszelték persze a dolgot. A „Gutgesinnt"-ek, t. i. azok, kik még tűrhető viszonyok közt dolgoznak, összedugták fejeiket és nagyot határoztak: „nem szabad a dolgot abban hagyni." A „műszaki" munkások, akik állítólag felsőbb parancsra haragudtak meg a czikk miatt, iparkodtak is a közlemény élét gyengíteni és cáfolatot közöltettek a Typographiában. Ezt a cáfolatot azonban maguk a nyomdászok nem hagyták szó nélkül és szaklapjuk, a „Typographia" 47. számában. Zakó Lajos elvtársunk a következő választ adja a magyar királyi államnyomda védelmezőjének : A „Népszava" után lapunk 45. számában közöltem egy czikkét a „M. kir. államnyomdáról", s erre a czikkre — a nyomdát védelmébe vévén — lapunk utolsó számában válaszol —s — n. Nem kutatom, hogy a „Népszava" czikke minden tételében megfelel-e az igazságnak, azt azonban tudom, hogy —s —a válaszában is sok olyan van, amelyet jobb lett volna elhallgatni, mert az ilyen védelem csak szégyenére válik annak a híres műintézetnek. Azt mondja, hogy az államnyomdában 75 műszaki munkás (talán könyvnyomdász és betűöntő) van s csak 9 dolgozik a 12 frt minimumon alul; hát ez — szerinte — nem is sok: több mint 10%- Vonjunk egy kis párhuzamot egy magánintézet és az államnyomda között; vegyük pl. a részvénynyomdát (ezt azért veszem, mert ez a nyomda készít, legtöbb állami munkát), ahol 150 műszaki munkás dolgozik, tehát épen még egyszer annyi, mint az államnyomdában; ha most az arányt fölállítjuk, úgy a részvénynyomdában épen 18 munkásnak kellene dolgozni a minimumon alul, holott egy sem dolgozik azon alul. És mégis a részvénynyomda, daczára, hogy árlejtés útján kapja a munkát, igen szép osztalékot ad, míg az államnyomda, daczára, hogy úgy számítja a munkákat, amint akarja, csak f él. Ha azt kutatjuk, hogy mi ennek az oka, úgy nagyon könnyen rájövünk. A részvénynyomdában az az elv, hogy ne csak a munkás, hanem a hivatalnok is dolgozzék, s így itt csak egy igazgató, egy faktor, egy pénztárnok és egy irodai hivatalnok van, míg az államnyomdában csak a munkásnak kell dolgozni, aminek következtében van ott egy fő-, egy aligazgató, egy főművezető és csak a pénzügyminiszter tudja, hogy még hány művezető és mindenféle más hivatalnok, akiknek táplálása természetesen csak úgy lehetséges, ha a munkásszemélyzetnek több mint 10%-a a minimumom alul dolgozik. Én azt hiszem, hogy szégyen az az államnyomdára, hogy nem bírja munkásait úgy díjazni, mint egy oly magánintézet, amely csak másodkézből dolgozik az államnak; ez talán csak nem a jó üzletvezetés mellett bizonyít? — De a minimum nem fizetésén kívül van még egy más is, ami nem kis homályt vet arra a nyomdára.