Népszava, 1907. január (35. évfolyam, 1–27. sz.)
1907-01-01 / 1. szám
1907. január 1. NÉPSZAVA mint az a nemzetgazdaságtan, amelyik ezt az állapotot természetes, meg nem változtatható s igen gyakran istentől megszabott világrend gyanánt állította oda. Nem csak a vagyon és gazdaság kényelmes derékalján alhatott a gazdagság, de az örök bizonyosságnak és jogosságnak puha párnáját is feje alá rakta a tudomány. Nos, ezt a párnát húzta ki a tőke feje alól Mars. Hogyan lesz a pénzből tőke? — kérdezte, úgy mondotta, hogy amíg a forgalom rendes menete az, hogy egyenlő értékű áruk cserélődnek ki egymásra, van az árupiacon egy áru, amelyért kevesebb értéket adnak, mint amennyit megér. És ez az áru: a munkaerő. Aki csizmát, órát, újságot vásárol, az annyit fizet érte, amennyit e tárgyak valóban megérnek az ő számára ; aki munkaerőt vásárol, az kevesebbet fizet érte. Mert a mai társadalmi viszonyok között a megvásárolt munkaerőből a munkáltató több értéket sajtol ki, mint amennyit a munkabérben érte fizet. A munkás nem annyi ideig dolgozik, amíg megkeresi a munkabért, hanem annál jóval többet. Ez a több, ez a meg nem fizetett munka az értéktöbblet. A munkásnak ez a meg nem fizetett, tehát eltulajdonított munkája a tőke szülője. A munkásnak ebből a meg nem fizetett munkájából élnek a társadalom mindazon tagjai, akik nem dolgoznak. Ebből a meg nem fizetett munkából telik ki a földbirtokosok földjáradéka, a tőkés profitja, a részvényes osztaléka. A munkásnak ebből a meg nem fizetett, tehát eltulajdonított munkájából él a község, az állam, a hadsereg. Szóval ezen épül föl az egész mai társadalmi és gazdasági rend. A meg nem fizetett munkából támadó érték azonban olyan nagy, hogy a társadalomnak mindezek a nem dolgozó tagjai sem tudják az egészet felélni. Az értéktöbbletnek ez a fel nem élt, el nem fogyasztott része azután felhalmozódik, „akkumulálódik", növeli, mind hatalmasabbá teszi a tőkét, mind újabb piacokra terjeszti ki hatáskörét, mind jobban szolgálatába szegődteti és újabb meg újabb, tökéletesebb termelőeszközök teremtésére ösztökéli a tudományt, mind nagyobb szakadékot ás a munkás és a termelőeszköz között és igy erősebb bilincsekkel kovácsolja oda a bérmunkást a nyomorhoz, mint aminő pántokkal láncolta oda a görög hitrege istene Prometheust a Kaukázus — Én csak az uraságot szeretném közibénk állítani egy napra. Legkivált most, mikor ilyen kemény ez a föld, akárcsak a káposztás köbe vagdalná az ember ezt a kapát. Még a feje veleje is meglötyögne, mint a záptojás. Hát a derekát hogy fogdosná! Aztán kenyeret, meg hideg főtt krumplit adnék neki enni, estélig ugyan görbén nézne! — szólt és felállott nyugodni. Egyik-másik azon a nézeten volt, hogy az uraság ki sem vallaná estélig, mert a dologhoz nem szokott, gyönge keze egy-két vágásra ugy feltörne, olyan lenne a tenyere, mint a pecsenye. — Váljék jóra az éjszakai nyugodalom, adjon isten jó reggelt — a kapások háta mögött hallatszott ez a köszöntés, olyan hangon, mint amelyik fogatlan szájból jön. Az öreg Tói köszöntötte a kapásokat. Összeaszott, véznatestű, hajlotthátú ember volt az öreg. Olyan volt, mint egy hetvenhárom éves, szegény földmíves ember, aki már nyolc esztendős korától fogva, teljes életében a más kezelába. A sok nélkülözésről, a még több munkáról elég bizonyítvány az agyondolgozott test. — No, hogy van kend, öreg? — szólítja meg őket mindjárt a ráncos-csizmás legény. — Csak megvagyok, gyerekem, mint a vásott kocsikat. — Hát a Miska hol van? — kérdi tőle a gazda. — Megszaporodott a felesége, hát azt mondta: ma jöjjek el helyette én. — Hát aztán mit érünk kenddel? — Ó, gyermekeim, majd csak elkapálgatok ma, holnap meg már úgyis eljön a fiam ... • — Hát aztán a kend munkáját is egy emberébe vegyük? sziklájához. Ám a nagy tőke nemcsak reprodukálja, újra szüli önmagát, nemcsak felhalmozódik, akkumulálódik, hanem emberevő természetű is, felfalja a maga fajtájabeli gyengébbeket. A kis tőke pusztulása, a nagynak mindjobban előrehaladó, néhány kézben való középpontosulása, koncentrációja, egy másik jellemvonása a tőkének. Ily módon gyűlik sok-sok millió bérmunkásnak sok-sok millió napon keresztül termelt értéktöbblete, vagyis munkája, életereje, húsa, vére néhány nagytőkés, mágnás kasszájába, amely így több és elevenebb életerő porladó helye, mint a világ legnagyobb és legnépesebb temetője. Ezek és hasonló szomorú, megrázó motívumok hallatszanak ki a Marx hatalmas alkotásából, amely a tömegek elégedetlenségét, lázongását a tudomány fegyverével igazolta, jogossá tette és az ösztönök, érzések vakutjáról, térj-meg utcájáról a belátás egyenes és szépen megvilágított országútjára terelte. A régi világot elárasztani készülő szociáldemokrácia gazdasági, tehát alapvető tanításai jöttek negyven év előtt tiszta és klasszikus formában a világra. K. SZEMLE, Budapest, december 31-Bánffy Dezen aggódik. Bánffy óvatosan elkerülte ennek kimagyarázását. Egyáltalában az izolált úr tegnapi beszéde túlzottan óvatos volt. Még egy kezdő politikustól is több határozottságot és bátorságot kell követelni. Aki a közéletben szerepet keres s aki a létező állapotoktól az ország romlását várja, annak nem szabad megelégednie aggodalmainak felsorolásával. Sisannak nem szabad félnie az őszinte szókimondástól s a kritikától. Bánffy még a látszatát is kerülni akarta, hogy beszédét támadásnak vegyék és bizonyára sokan lesznek, akik nem tudják, hogy mi volt tulajdonképpen a célja? Kedveskedni akart-e a függetlenségi pártnak, avagy rést ütni a koalíción ? Minket ez nem érdekel. Talán az országot sem. De tisztázni kell mindenesetre a felvetett kérdést, váljon a koalíció további fenmaradása helyes és szükséges-e ? E tekintetben álláspontunk az, hogy a koalíció fentartása erkölcstelenség. Mert a pártok nem arra egyesültek, hogy közös törekvéseiket megvalósítsák, hanem arra, hogy vallott és hirdetett elveiket meg ne valósíthassák. Különösen áll ez a függetlenségi pártra, mely többséggel bírván, nem szorult más pártok támogatására, hanem ezek nélkül is megvalósíthatná programmja nagy részét, főleg az általános, titkos választójogot, amely egyetlen programmját és hivatását képezi az átmeneti kormányzatnak. És mi történik? A függetlenségi párt megosztja a hatalmat oly pártokkal, amelyek örök idők óta ellenezték s most is ellenzik az általános, titkos választójogot. Annyit jelent ez, hogy a függetlenségi párt irtózik tulajdon elveitől, de gyáva, hogy nyíltan szint valljon s inkább osztozkodik a zsákmányon, csakhogy szövetséges társai köpenyével leplezhesse perfid árulásáát. A választójoggal űzött szemérmetlen taktikázásra Bánffy is rámutatott s persze megint csak aggódott a reform sorsáért, amiként aggódott az önálló vámterület s a katonai kérdések miatt is. De ez aggodalmak puszta felsorolása már elég volt, hogy a koalíció felszisszenjen s nekiessen az óvatos urnak. A koalíció ugyanis nem szereti, ha paklizását feltárják s ideges, ha kötelezettségeire figyelmeztetik, történjék ez a legszelídebb formában is. Mert a koalíció nem akar helyt állani kötelezettségeiért. Minden fajta más kérdést a felszínre vet, csak hogy eredeti feladatairól elterelje a — Bizony gyerekem, én rám jobban rám férne — mormogta az öreg — mint azokra a nagy urakra, akiknek úgyis sok a birtokuk, mégis húznak még penziót is. Csakhogy nem ad nekem penziót mégse senki. Dolgoznám is, de már nem köllök, mert öreg vagyok, ha meg enni kérek, azt mondják: nem keres kend semmit, csak eszik. Fölemelte a kapáját és kibotozott vele a répából az útra. A nap teljes pompájában szórta már sugarait a sik mezőre. Minden duzzadt az élettől, az öreg Tói busult csak. Neki már nem nyújtott ez a tavasz se egy virágot, se egy krumplit dúsította a kegyetlen megbántás. Leterítette az agyonfoltozott dolmányát az útszélre és ráült; lábait meg az árokba lógatta. A kapáját élejbe vette, aztán az állát rátámasztotta a nyél végére és leste, leste, mint haladnak tőle mind messzebbre a kapások, akik éppen olyan szegény emberek, mint ő, akikre, ha megöregesznek, épp az a sors vár, amibe ő jutott, mégis azok ütötték ki a kezéből a kapát, a kenyeret, ha a szűköset is. Szégyellett hazamenni. Még a déli harangszó is ott érte az útszélen. Látta, amint a kapások a harangozásra félbehagyják a munkát, a fejérnépek összekulcsolják a kezüket, a férfiak leveszik a kalapjukat és imádkoznak. Hangosan imádkoztak. A tavaszi szellő éppen az öreg Tót füle mellett libbentette el a szavakat „. . . a mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma . . Mérgesen feltápászkodik erre az öreg Tói és azt mondja: — Hát csak nektek, nekem ne?! — és baktátott hazafelé. Báró Bánffy Dezső tegnap Szegedre rándult, hogy hű választói előtt kifejtse aggodalmait a haza sorsa iránt. A beszédnek nagy jelentőséget tulajdonítanak Bánffy hívei s erősen lekicsinylik ellenfelei. De kétségtelen, hogy a beszéd érdekes volt s alkalmul fog szolgálni hosszabb polémiákra. Bánffy ugyanis azt fejtegette, amit néhány nap előtt egy cikkben is megírt, hogy a koalíció további fentartásának jogosultsága nincs s hogy a függetlenségi párt abszolút többségére támaszkodva, egyedül hivatott a kormány elvállalására. Ez a felfogás azonban szemben áll a koalíciósok álláspontjával s bármennyire természetellenesnek látszik, mégis a függetlenségi párt részesíti a legerősebb visszautasításban. Nem önzetlenségből. Nem volt még párt, ahol annyi kontra éhes kalandor gyülekezett volna össze, mint a függetlenségi pártban. Nagyon gyanús színezetű tehát e párt magatartása, hogy minden áron megosztja a hatalmat és a prédát szövetséges társaival. — Hiszen egy ember vagyok én is, gyerekem, ha öreg vagyok is. — Egy embernek egy ember kend, de a munkája már annyit sem ér, mint egy gyereké. — A kapásokon is meglátszott, hogy nem tetszik nekik az új pajtás. Holdszámra kapáltak. Ez a tábla tizennyolc holdba van nekik számítva, pedig a ráncos-csizmás legény azt állítja: tizenkilenc is úgy megvan, mint egy négyszögöl. Most meg a Miska is maga helyett a tehetetlen apját küldte, mégis egész részre számít az apja napjáért is: ez nagy rövidség. Az öreg Tói mégis beleállott a répába és vágta jó öregesen. — Hát csak egy rendet visz kend? — kérdi tőle a gazda. — Ó, gyerekem, hát mit kívánhatsz ilyen öreg embertől ? — Nohát akkor menjen kend inkább haza, mink nem keresünk kendnek. Az öreg azért kapált tovább, oda se vigyázott, mit beszéltek neki. Erre a gazda odamegy hozzá mérgesen, kikapja a kezéből a kapát és amerre az út van, arra messze elhajítja, csak úgy kalimpázott a kapa a levegőben. És rákiált az öregre: — Menjen kend, ha mondom! Szegény öreg megijedt. A kapások mind megálltak, nézték: mi lesz ebből? De nem bánták, hogy az öreget elzavarja a gazda. Mikor Tót bácsi látta, hogy nincs pártfogója, megfordult és ment a kapája után, aztán úgy magának motyogta: — Ej, ej, gyerekeim, nem kellene öreg emberrel így bánni! Tehetek én arról, hogy így megöregedtem? Hát elemésszem magamat? A ráncos-csizmás legény utána kiáltott: — Menjen kend, öreg, penzióba! 3