Népszava, 1914. december (42. évfolyam, 311–369. sz.)

1914-12-23 / 355. szám

XXXX. évfolyam. Budapest, 1914 december 23. szerda. 355. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre.. S4.— kor. I negyed évre I.— kor. fél évre II.— kor.­­ egy hóra I.— kor. A „SZOCIALIZMUS"-­­al együtt havonta 40 fillérrel több. EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII., CONTI-UTCA 4. (Telefon: József 3-29 és József 3-30.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32.) „Munkásokról a munkások nélkül." Kénytelenek vagyunk folytatni keddi vezércikkünket. Abban azt állítottuk, hogy a „Központi Segítő Bizottság", amelynek az a dolga, hogy a fővárosnak a háború miatt ínségbe jutott lakosságát segítse, ösz­szeállításánál fogva alkalmatlan arra, hogy feladatát helyesen oldja meg. Ezt az állí­tásunkat most tényekkel bizonyítjuk a Bi­zottság közgazdasági osztályának decem­ber 10-iki üléséről szóló hivatalos beszámoló alapján. Az ülés dr. Ferenczi Imrének (a főváros szociálpolitikai előadójának) és dr. Hazay Gyula miniszteri tanácsosnak (a budapesti ipari és kereskedelmi munkaközvetítő­intézet igazgatójának) előadása alapján fog­lalkozott a munkanélküliség kérdésével. Ferenczi szerint a munkanélküliség Budapesten nem túlságos nagy. Azt mondja: „Alig van nagy város a hadviselő, sőt a semleges államokban, ahol a kereset­nélkül elég kedvezőbb képet mutatna, mint Budapesten." Ferenczi úr téved. Legfő­képen ott van a tévedése, hogy nem vette számításba a redukált munkanapokkal és munkaórákkal dolgozó üzemekben elfoglalt munkásokat. E tévedése mellett is elég tárgyilagosan foglalkozik a kérdéssel. El­ismeri a meglevő bajokat. Rámutat arra a körülményre, hogy „a német városok már szeptember óta rendszeresen segélyezik a munkanélkülieket, Berlin például 10 hó­napi tartamra 12—11 millió márkát vett föl erre a célra; az eltartási segélyen kívül 7 millió összegű lakbérsegélyt is nyújt a munkanélkülieknek."­ Budapesten pedig semmi sem történt. Elsorolja Ferenczi, hogy mit tettek ezen a téren a szakszervezetek, amelyek minden anyagi erejüket kimerítették a munkanél­küliek segélyezésében. Megállapítja, hogy a szakszervezetek e miatt most nehéz hely­zetben varnnak. Javaslatokat tesz a baj or­voslására. Elsősorban a munkaalkalmak szaporítását kívánja és ebben az irányban néhány helyes útmutatással is szolgál. Ezen felül pedig szükségesnek tartja a mégis munka nélkül maradók rendszeres segélyezését. Számítása szerint erre a célra legalább három millió koronát kellene kérni a pénzügyminisztertől. Hazay miniszteri tanácsos a rendelkezé­sére álló és csekély értékű anyag alapján a munkanélküliség terjedelmét ismerteti. „Az a körülmény — úgymond —, hogy a munkanélküliek tetemes része munkaalkal­mak fönforgása esetében is inkább marad munka nélkül, illetve a munkában válogat, arra enged következtetni, hogy bizonyos szakmákban, így a vas- és gépiparban, a helyzet a munkásokra nézve nem válságos." Persze, az ilyen beszéd tetszhetik az elő­kelő bizottsági tagoknak, akik talán azt hi­szik, hogy a nyomdász, a könyvkötő, a ke­reskedősegéd, a pincér, a szobafestő elme­het sáncmunkát végezni 3é1 korona nap­számért és nem tudják, hogy az ilyen mun­kás a kubikmunkát egy napig sem bírná. Nekünk például, ha fölösleg volna mi­niszteri tanácsosokban, eszünkbe sem jutna, hogy ilyen munkanélkülieket küldjünk például a kéményseprőiparba, ahol — a Hazay-féle kimutatás szerint — hiány van munkásokban. A két előadás alapján megindult az eszmecsere, amelynek néhány kiemelkedő mozzanatára, ha röviden is, rá kell mutat­nunk. Gelléri Mór úr szerint, aki mint a modern munkásmozgalom régi gyalázója ismeretes előttünk, szükséges, „hogy a szakszerveze­tekre bizonyos szelíd nyomás gyakoroltas­sék oly irányban, hogy a munkások — leg­alább átmenetileg — vállaljanak oly helyen is munkát, ahol alacsonyabb bérért kell dol­gozniok." A Népszava több ízben kimu­tatta, hogy nálunk még a hadsereg szá­mára dolgozó vállalatok is — amelyek pe­dig a kincstártól nagyon tisztességes ára­kat kapnak — alacsonyabb béreket fizet­nek, mint a németországi és az ausztriai hasonló vállalatok. Gelléri úr most a ki­zsákmányolók érdekében óhajtana „szelíd nyomást" gyakoroltatni a munkásokra. Mi­ért nem megfordítva? És miért nem az élelmiszertermelőkre kíván szelíd nyomást gyakorolni, hogy kénytelenek legyenek ol­csóbban adni az ennivalót Gelléri úr azt is kívánja, hogy szükség esetén a főváros­ból „küldjék haza a fölösleges elemet, a vidékiek nagy részét". Hogy ezeknek nagy­része évek óta itt él, az mellékes? És hogyan küldjék őket haza a Toloncáton? Néhány úr a kisiparosok és a lateiner osztály érdekében, meg a magánalkalma­zottak érdekében beszélt nagy hévvel. Az elnök, dr. Vázsonyi Vilmos, „a f­öl­szólalások alapján kimondja, hogy az osz­tály a beterjesztett jelentéseket azzal veszi tudomásul, hogy azok csak a bérmunká­sokra vonatkoznak, d­e a kisipar helyzeté­ről képet nem adnak. Általában nagyon egyoldalú szociálpolitikának tartja azt, amely csak a munkásokkal, alkalmazottak­kal foglalkozik és nincs tekintettel az ön­álló foglalkozásúakra". Így folyt le nagyjában az ülés. Az ipari munkások ér­dekében egyetlen fölszólalás sem történt, pedig ők azok, akik Budapest lakosságának legnagyobb tömegét teszik, akik évek óta szenvedik a munkanélküliség szörnyű csapását és akik a háború csapá­saitól a legtöbbet szenvednek. A Segítő Bizottság akciójának, főleg Vá­zsonyi buzgalmának egyik eredménye, hogy a főváros megszorult kisiparosok ré­szére 500.000 korona olcsó kölcsönt biztosí­tott, amelyet az illetők 500 koronáig terjedő tételekben fognak megkapni. A Segítő Bi­zottság munkájának további eredménye, hogy a magánalkalmazottak segélyző kura­tóriumának a kormány havi 30.000 koronát bocsát rendelkezésére. De a munkások rend­szeres segélyezése érdekében mindeddig semmi, de egyáltalában semmi sem történt. Mi nem kifogásoljuk a kisiparosok segé­lyezését; ebben a tekintetben csak azt kí­vánjuk, hogy a segélyezés ne kortes-szem­pontok szerint történjék. Nem kifogásoljuk a magánalkalmazottak segítését sem és itt is csak igazságot kívánunk. Ámbár meg kell állapítanunk, hogy ezt a segélyezést nagy­részt azok a cégek tették szükségessé, ame­lyek — noha üzletük forgalma nem rossza­lkodott — a háború ürügye alatt elbocsátot­ták alkalmazottaikat és tanoncok meg gya­kornokok lelketlen kihasználásával, iskolá­tól, pihenéstől való visszatartásával bonyo­lítják le forgalmukat, növelik a rendesnél is nagyobbra profitjukat. Mindegy, a bajban levő kisiparosok és magánalkalmazottak segélyezése helyes, szükséges. De hát a munkásokkal mi lesz ? Azok rendszeres segélyezés helyett alamizs­nára szoruljanak vagy éhen haljanak? A munkások érdekének sem a Segítő Bi­zottság itt ismertetett ülésén, sem pedig a főváros közgyűlésén nem akadt szószólója. Miért? Mert a munkások a törvényhozásban, és a községi kormányzatban nincsenek kép­viselve és így az állami és községi hatalom birtokosai az ilyen alkalmi szervezeteket is kizárólag maguknak foglalhatják le, a mun­kásokat ezekből is teljesen kizárhatják. A­ Központi Segítő Bizottságban képviselve van minden konzervatív törekvés; a mun­kásság, amely a haladás zászlóvivője, még ott sem juthat szóhoz, hogy a maga jogos kívánságait kifejezhesse. A közérdekre nézve ez, különösen a mos­tani időkben, nagyon káros. A munkásság pedig ezt a tanulságot is följegyzi magának. Lapunk mai száma 8 oldal

Next