Népszava, 1921. július (49. évfolyam, 142–168. sz.)
1921-07-29 / 166. szám
XLBICa évf. sz. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 360 kor. negyed évre 140 kor. fél évre neo kor.agy hóra 50 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) . ...'.. I....1 '--rí—: fishetellenség prolongálása. Újból és újból, egyre szilárdabb formában ugrik elő az a beteg ötlet, hogy a nemzetgyűlés mandátumának időtartamát meg kell hosszabbítani. A gondolat forrása szerényen meghúzódik az ismeretlenség sötétjében, mert nyilvánvalóan maga is tisztában van azzal, hogy az ötlet nemcsak bizarr és kivihetetlen, hanem meglehetősen népszerűtlen is és nagyon alkalmas arra, hogy kihívja maga ellen a közvélemény éles ellentállását. Az ötlet szerzői Mi át sunyítanak valahol, de nem mulasztják el, hogy szabályos időközönként föl ne röppentsék kísérleti gömböcskéiket a közvélemény hangulatának kikémlelése céljából. A forrás fölkutatása egyébként az ügy érdeme szempontjából nem is fontos. Ha nem is tudjuk, sejtjük, hogy a mandátummeghosszabbítás önző gondolatát a kormány és a nemzetgyűlés ama tagjai és csoportjai termelték, akik lúdbőrös háttal gondolnak arra a pillanatra, amelyben a választók elé kell majd odaállaniuk, számot adni arról, amit ígértek nem csináltak meg és amit megcsináltak ugyan, de amire senki sem kérte őket és amivek ők maguk pontosan az ellenkezőjét ígérték és hirdették. Elhisszük, hogy ezeknek kedves kis önajándék volna a nemzetgyűlés életének meghosszabbítása. Az ország és a nép érdekei ellenben azt igénylik, hogy ez a nemzetgyűlés, ha már megszabott élettartamát mindenáron ki akarja meríteni, azontúl egy pillanatig se veszélyeztesse jelenlétével ezeket az érdekeket. Ha a nemzetgyűlés derekas igyekezettel legalább megközelítette volna azt a programot, amelyet maga elé kitűzött, a továbbélés ilyen egyszerű és kényelmes formája, akkor sem volna megengedhető, mert ez ellenkezik a parlamentarizmus alapelveivel. Legföljebb több rokonszenvre számíthatott volna a gondolat, mert nem úgy hatott volna, mint egy lehetetlen gyülekezet görcsös ragaszkodása a hatalom előnyeihez, hanem mint egy dolgozni akaró komoly testület folytatólagos alkotóvágya. Produktív, programjához hű, az ország érdekeivel és szükségleteivel számoló parlamentnek különben nincs is szüksége injekciókra, egy ilyen parlament önérzetesen maga utasítaná vissza még a gyanúját is annak, hogy tevékenységét nem merészeli a választók bírálata alá bocsátani. Amelyik parlament mégis ilyen eszközökhöz nyúl, ezzel kiállítja magáról a bizonyítványt arról, hogy méltatlan arra a megtisztelő bizalomra, amellyel a választók kitüntették. Érzelmi, udvariassági vagy szerénységi motívumok azonban — legalább úgy látszik — nem jöhetnek itt számításba. A mai nemzetgyűlés, amely ennyire eltévelyedett hivatásától és programjától, egy kis szerénytelenségért nem fog a szomszédba menni — ha ezzel egy időre meg tud menekülni a számadás és felelősségrevonás kényelmetlenségeitől. Nem erre appellálunk tehát, hanem az írott szabályra, a szokásjogra és a célszerűségre. Két évre választották meg a nemzetgyűlést? Az írott jog szerint tehát a két év elteltével föl kell oszolnia és át kell engednie helyét az újonnan választandó országgyűlésnek. Akár elvégezte a dolgát, akár nem. Ha nem végezte el — annál inkább, mert ezzel tanúságot tett tehetetlenségéről és munkaképtelenségéről. Időben különben nem volt hiánya: a botbüntetés, a numerus clausus, a „hatályos védelem", az ehhez hasonló időszerűtlenségek és az örökös pikantériák helyett rendre megvalósíthatta volna az alkotmányjogi törvényeket. A szokásjog, a parlamentarizmus lényege egyenesen kizárja az efajta mesterkedéseket: a mandátumprolongáló parlamentarizmus, burkolt formájú abszolutizmus. Semmivel sem jobb a nyílt abszolutizmusnál, talán még roszszabb, mint minden, ami nem őszinte és nem valódi. Nos és a célszerűség! Célszerű-e az ellenforradalmi láz legmagasabb hőfoka mellett választott csonka alakulatot mesterségesen éleszteni és továbbra is ráerőszakolni az országra? Célszerű-e a mai összetételű nemzetgyűléssel tovább kísérletezni? Célszerű-e ezt a nemzetgyűlést, amely a politikai és gazdasági válságok egész raját szabadította az országra, amely demokráciát hirdetett és reakciót csinált, végtelen időkig a fórumon meghagyni? És végül célszerű-e az ország ellátottak és ellátatlanok. A hivatalos lap csütörtöki számában megjelent a kormány rendelete a hatósági liszt árának a megállapításáról. A rendelet a nullás liszt árát 20 koronában, a főzőlisztét 14 koronában, a kenyérlisztét pedig 5 koronában állapítja meg kilogramonként, nagyban a vasúti állomáshoz szállítva. A további költségek azután már a kicsinyben való eladás terhére mennek, úgy, hogy a fogyasztó legalább még 1-1 koronával többet fog fizetni az itt fölsorolt áraknál. Ami azt jelenti, hogy az ellátatlanok közé fölvett ipari munkásság kenyere az új gazdasági esztendőben legalább kétszer olyan drága lesz, mint eddig volt. Mi lesz azonban a kataszterbe föl nem vett ellátatlanokkal? Mibe fog kerülni azoknak a kenyere, akiket jónak láttak ellátottaknak minősíteni s ennélfogva kihagyni azok közül, akikről az állam gondoskodni tartozik. A mai gabonaárak alapján nem is merjük kiszámítani, hogy mibe kerülhet majd ezeknek a boldog „ellátottaknak" a kenyere, ha már teljesen ránk szakadt a szabad forgalom áldása. Az illetékes minisztériumban pedig most azon dolgoznak, hogy megállapítsák a lisztkivitel szabályait. A malmok és a gazdák természetesen mindent el fognak követni, hogy a kivitelt minél könnyebbé tegyék, ami még sötétebbé teszi azt a képet, amit az „ellátottak" a most kezdődő gazdasági évben való ellátásukról maguknak megrajzolhatnak. A gabona ára most is állandóan emelkedőben van s ha az Oroszországból érkező hírek csak részben igazak is, akkor is bizonyos, hogy a gabonapiacon nagyon erős keresletre lehet számítani. Ami azután azt is jelenti, hogy itt mindent el fognak követni, hogy mennél több liszt jusson ki külföldre. Ez pedig az ellátottak exisztenciájának a legteljesebb katasztrófájához vezethet. Az ellátatlanok összeírásánál különben kitűnt, hogy mindazzal, amit az ellátottak és ellátatlanok kategorizálása dolgában elmondottunk, nagyon hátas maradtunk a valóság mögött. Az összeírásnál tűnt csak ki igazán, hogy mennyire igazságtalan s milyen képtelenségeket produkál ez a rendszer.Ugyanegy háznak a lakói közül a háztulajdonos, azután egy földbirtokos, akik véletlenül köztisztviselők, egy művezető, ahol ipari munkás, belekerülnek az ellátatlanok listájába, a negyedik emeleten lakó bankszolga, a gyümölcsös kofa és a pincében lakó ,vécelázmesterné azonban nem, mert ők sem legnagyobb és legproduktívabb rétegét tovább is képviselet nélkül hagyni. Ezekre a kérdésekre minden tisztaeszű ember csak nemmel válaszolhat — kivéve természetesen azokat, akik saját külön kis érdekeiket nem tudják és nem akarják alárendelni a közös, nagy érdekeknek. Ezek közé tartozik az a ,,jelentékeny" politikus is, aki a minap, amidőn a nemzetgyűlésben az egyik ellenzéki képviselő tiltakozott a mandátumok meghosszabbítása ellen, hevesen azt kiáltotta közbe, hogy „a népnek semmi köze ehhez a kérdéshez". Ezzel a lókupeologikával szemben megállapítjuk, hogy.., illetve inkább kérdés formájában tesszük föl: hát ugyan kinek van köze hozzá, ha nem a népnek? Szóval a nemzetgyűlés meghosszabbításának egyetlen elfogadható oka sincsen. Álljanak csak szépen ki a választók elé. Mondják el, mit végeztek, hogy a választók is megmondhassák, mit kell ezután végezniök azoknak, akiket a választók bizalma mandátummal ruház föl, nem közalkalmazottak, sem nem ipari munkások, hanem „ellátottak". Most ismételten fölhívjuk a kormány figyelmét, hogy ne engedje a dolgokat szabadjára, gondoskodjon még addig, amíg nem késő, a katasztrófa elkerüléséről. Két irányban szükséges a gondoskodás: abban, hogy az árak a tűrhetőség határai között maradjanak s abban, hogy a szükséges liszt és kenyér mennyisége meglegyen az országban. Ami az árakat illeti, megállapíthatjuk, hogy már a hatósági lisztnek az ára is olyan magas, ami a munkás háztartásában nagyon lényeges kiadási többletet jelent. Pedig a liszt ára a többi élelmiszerek árára is irányadó szokott lenni, ami tehát azt jelenti, hogy ismét drágulási folyamat fog beállani az egész vonalon s ez ismét lejebb szállítja a munkás élettartását. Az „ellátottak" kenyere azonban nem kétszeresen fog megdrágulni, hanem négyötszörösen. Mi nem tudjuk elképzelni, hogy, mindazok a fix fizetésűek, akiket a kormány, olyan könnyű szívvel minősített ellátottak-nak, honnan fogják előkeríteni azt a többletet, amennyivel a kenyerük meg fog drágulni. A kormány kötelessége most már megszabni, hogy melyik az a határ, ameddig még kibírhatják az emberek a drágulást. A másik dolog pedig az, hogy maradjon elég kenyér, maradjon elég liszt idehaza az „ellátottaknak" is. Mi nem tudunk megnyugodni abban, hogy a kormány csak egy bizonyos mennyiségnek a kivitelét engedi meg. Elég tapasztalatunk van a legközelebbi múltból, amelyek bizalmatlanná tesznek bennünket az ilyen papiros-rendelkezésekkel szemben. Csak egy dologgal lehet biztosítani, hogy valóban idebent marad az országban a szükséges mennyiségű liszt és hogy, az valóban a fogyasztókhoz kerül. Ez az, hogy a kormány megvásárolja és beraktározza a szükséges mennyiséget már most avagy a fogyasztók gazdasági szervezeteinek megadja arra a lehetőséget. A leghelyesebb természetesen az volna, ha azt a szerencsétlen rendeletet még most — amikor még nem késő — megváltoztatnák. De ha arra már nem tudja magát a kormány rászánni, akkor is kötelessége a SZÜkséges mennyiséget és az elviselhető árakat biztosítani, mert különben beláthatatlan és kiszámíthatatlan következményekkel járható veszedelmek felé vonszolja az ország népét« ~safflilBt.lL. .-- .J —. rrryr.wrt....' .