Népszava, 1921. augusztus (49. évfolyam, 169–192. sz.)

1921-08-05 / 172. szám

XIX. évff. 172. SS. Budapest, 1921 augusztus 53 peratek. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre......... SSO kor. I negyed évre ..... kor. fél évre zeo kor.­­ egy hóra SO kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) Munkát és kenyeret! A szakszervezetek az elmú­lt hónapban gyűléseket tartottak, amelyeken egyértel­műen munkát és kenyeret követeltek. Úgy látszott akkor, hogy a munkátlanságért és­­a tömegnyomorúságért felelősek lelkiisme­rete megmozdul: a nemzetgyűlésben is, a nemzetgyűlésen kívül is foglalkoztak a munkanélküliség problémájával, fogadkoz­tak, megértést mímeltek, sőt törvényt is hoztak 300 milliós kislakás - építkezésről. Azután csönd. Mintha mi sem történt volna. Mintha sok tízezer munkáscsalád és állás nélkül való hivatalnok nem birkózna az éhenhalás veszedelmével, úgy elhallgatott minden és mindenki. Ma már senki sem beszél a roppant ipari válságról, amelynek szenvedő alanyai csak a munkások. Az államnak nem sürgős az ügy. A munkálta­tók neim nagyon törik magukat a vállalkozás után, talán nekik is programjuk a munká­sok kiéhez­tetése? Vigyázzanak, ugy ne jár­janak, mint az egyszeri cigány a lovával! A munkások ugy­an nem fognak éhen veszni, hanem kényszerűségből majd fölszedik a sátorfájukat és elszélednek oda, ahol becsüle­tes munkáért becsületes kenyeret adnak. A munkások nincsenek abban a helyzet­ben, hogy ölhetett kezekkel, valamilyen kűs helyen nyaralva, megvárják a jobb időket, mert a munkásoknak a háborús konjunktúra nem külön nagy hasznokat, hanem koplalást, lemondást, elrongyolódást jelentett. Ide hall­gassanak azok, akik a munkások örökös megrágalmazásából élősködnek­, akik föl­találták és kolportálják a „Lustasági hullám" című ostobaságot: a­­munkások dolgozni akarnak! Persze, nem ingyért, sem két garasért, hanem olyan kiadós bérért, ami elég a testi erő föntartásához és az emberhez méltó megélhetéshez. A hazugságokból és ráfogásokból most már éppen elég volt. A munkásság számta­lanszor adta tanújelét munkakészségének. Gyűlésezett, beadványozott, deputációzott, hogy­­ dolgozhassék. Aki még ezek után is a munkásokban keresi a hibát, az önmaga állít­ja ki magáról azt a bizonyítványt, hogy gyűlöli a munkásokat és nincs más célja, mint a munkások helyzetét rontani. Most már arról kell beszélnünk, hogy ki és mi az oka a nagy munkátlanságnak? Hol vannak a beígért közmunkák? Hol van az eredmé­nye a miniszterelnök amaz ígéretének, hogy belátásra fogja kényszeríteni a munkáltató­kat? Hol maradtak a munkáltatók a nagy igyekezettel, hogy minél több munkást fog­lalkoztassanak? Hol van a népjóléti minisz­ter a megígért szociálpolitikai programmal? És hol vannak azok a pártok, amelyek egy nekik szerencsés, az országnak szerencsétlen véletlen folytán, különböző tetszetős jel­szavakkal beültek a nemzetgyűlésbe? A ke­resztény­szociálisok, akik tele szájjal hirde­tik, hogy ők munkásérdekeket képviselnek, de a gyakorlatba at ennek az ellenkezőjét cselekszik, csakhogy megmaradhassanak a hatalom enyhet adó árnyékában? Ha ezekre a kérdésekre őszinte választ adunk, egyben arra is feleltünk, hogy a munkások szörnyű nyomorúságáért kik a felelősek. Most azonban nem ezt keressük, tokban, segítsünk a bajokon. Közeleg a tél. Most fontosabb az, hogy az utolsó Dillana-A drágaság újból nekiiramodott. Drágul minden. Elől rohan az 1500 koronás búzaár, nyomában minden, ami ezzel összefügg. A házbért újból megdrágították. Munka nincs, akik dolgoznak, méltatlan béreket kapnak. A munkáltatók alaposan kihasználják a munkások megkötött helyzetét. A munkások nem védekezhetnek, mert rögtön kész a vád: bolseviki! Aki rendes bért követ el, ilyen át­vitt értelemben büntetendő cselekményt követ el — hát mit gondolnak azok, akik mindezt tűrik és csinálják: meddig lehet ezt a játékot így folytatni? A jó ügynek akarunk szolgálatot tenni, amidőn ismételten szóvá tesszük a munká­sok tűrhetetlen helyzetét s amidőn azt mondjuk, hogy kezdeményezzenek végre a XX. századnak megfelelő és Európába illő munkáspolitikát. Ha a munkások azt mond­ják, hogy dolgozni, élni és szabadon léleg­zeni akarnak, hát van ennél kisebb igény bárhol a világon, vagy akármelyik társa­dalmi rétegben. Hát nem két kézzel kellene ezután nyúlni és végre nyugvópontra jut­tatni ezt a kérdést? A közmunkákkal elhallgattak, a hamis ol­csóság puszta hírére megcsonkították a munkabéreket, rögtön utána csináltak va­lódi drágaságot s a munkanélküliekről — a szakszervezeteken kívül senki sem gondos­kodik. Az egyik miniszter azzal nyugtatta meg magát és a nemzetgyűlést, hogy „a munkanélküliség még nem katasztrofális". Csak látná egy kereset nélkül való munkás­család nyomorúságát: bizonyára megfagyna benne az ilyen kedves definíciókra való haj­lamosság ... Ilyen tehertételekkel megyünk neki a tél­nek. Vissza a céhk­orszakba? Az iparűzésől szóló rendelkezések az ipari­törvényt módosító javaslatban. II.*) A most érvényben levő 1884. évi ipartörvény sem áll az iparszabadság alapján. A kézmű­ves mesterségeknél ez is megköveteli a „képe­sítés" kimutatását. Az iparosmesterek azon­ban ezt nem tartották elegendőnek s a kis­ipar megmentésének jelszava alatt mindig a régi céh­ dicsőség visszaállításáért siránkoz­tak. A „kisipar megmentése" a kormányoknak is mindig kedvenc jelszavuk volt. Minden kor­mánynak volt a kisipar megmentésére valami a tarsolyában, amiből azonban mindig más mentődött meg, nem a kisipar. Ez a javaslat — ha törvény lesz belőle — méltó kiegészítője lesz mindazoknak az intézkedéseknek, ame­lyekkel a kisipart 25—30 év óta folyton men­tik. A kisipart nem fogja egy lépéssel sem előre vinni, de a zaklatásoknak, a hatósági túlkapásoknak a zsilipjeit messze kizárja s a bizonytalanságot, amelynek tejtestvére a korrupció, állandósítja az ipari közigazga­tásban. A javaslat 2. szakasza, hasonlóan az 1884. évi XVII. tc. 1. szakaszához, kijelenti, hogy Ma­gyarország területén ,­az e törvényben megha­tározott módon és korlátok között" minden ön­jogú egyén, bármely ipart, beleértve a keres­kedést is, bárhol önnállóan gyakorolhat. Az­után jönnek a korlátozások. Külföldi honosoknál a nemzetközi szerződé­sek, ilyenek nemlétében a valóban gyakorolt viszonosság irányadó. Jogi személyek — bele­értve a részvénytársaságokat és szövetkezete­ket is, „a kézműves jellegű iparűzés keretein belül" nem folytathatnak képesítéshez kötött ipart. Annak szigorú körülírását, hogy mit kell kézműves jellegű vagy gyárszerű iparűzésnek tekinteni, hiába keressük akár a javaslatban, akár az indokolásban. A hatóságoknak tehát már itt van elegendő terük az önkényes ma­gyarázásokra. Ennek (a 4.) szakasznak egyéb­ként van egy pikantériája is. Amikor a jogi személyeknek általában megtiltja a „kézmű­ves jellegű" képesítéshez kötött ipar űzését és ezzel azt is lehetetlenné teszi, hogy 10 szabó­vagy mázolósegéd szövetkezeti alapon közös műhelyt nyithasson, akkor megengedi, hogy a fogyasztási szövetkezetek vendéglőipart gya­korolhassanak. Nem megrendelt munka ez — talán éppen a ,,Hangya"-szövetkezetek javára? Épp ilyen gyanús az is, hogy a községekre és az államra nem vonatkozik a tilalom. Az olcsó ruhákat készítő s más hasonló kisipari jellegű állami üzemek tehát továbbra is fönmaradhat­nak. Márpedig, ha menteni akarják a kis­ipart, akkor mentsék az egész vonalon. Az ál­lam és a községek létesítsenek mintaüzemeket, de ne folytassanak piszkos versenyt az adózó polgárok kárára. A képesítést két módon szigorítja a javaslat. Az egyik az, hogy kibővíti a képesítéshez kötött iparok körét (például a manikűrözési önálló képesítésihez kötött iparnak minősü­ik), a másik pedig az, hogy a képesítés megszerzés­­ét szigorúbb feltételekhez köti. Eddig tanonc­bizonyítványt, és két évi szakbavágó munkáit avagy tanoncbizonyítvány nélkül három évi szakbavágó munkát kellett kimutatni annak, aki valamely képesítéshez kötött iparhoz ipar­igazolványt kért. A javaslat szerint annak, aki iparigazolványt akar, igazolnia kell a segéd­vizsga letételét és azt, hogy a segédvizsga le­tétele után két évig mint segéd vagy szakmun­kás dolgozott. A képesítéshez k­ötött iparok lajstromát a régi törvény szerint a miniszter állapította meg rendelettel és akinek bármely képesítéshez kötött iparra ipar­igazolvány­a volt, minden más iparra is kaphatott ipariga­zolványt. A javaslat nem engedi meg, hogy többféle képesítéshez kötött ipart űzzön valaki. Emellett azonban úgy állapítja meg az egyes iparokat, hogy szorosan egymáshoz tartozó ro­koniparágak űzését is lehetetlenné teszi. Így például külön sorolja föl a férfifodrászt, a nő­fodrászt és a manikűrözőt, külön a férfi- és fiúruhakészítőt, külön a női és leány ruha­készítőt és külön a gubást és a szűr­szabót. Külön sorolja föl a szobafestőt és a mázolót, külön a szövet- és külön a szőr­me-, sapkakészítőt. Szinte lá­tjuk már azokat a nagyjelentőségű vitákat, amikor az érdemes szobafestő-céh bepanaszolja a nagytekintetű városi tanács előtt a nem kevésbé érdemes mázoló-céh tiszteletreméltó tagját, hogy bele­kontárkodott az 5 tisztes iparába. Ámbár az sem lehetetlen, hogy például a leány- és fiú­ruhaszab­óságot erkölcsi okokból választották szét, amelyek föltétlenül igen nagy mértékben tiszteletreméltók és figyelembe veendők, de azért egy kissé mégis különösen festenek egy XX­ .századbeli ipartörvényben. A képesítéshez kötött iparokon kívül vannak engedélyhez kötött iparok. A régi ipartörvény is ismer ilyeneket s egyes foglalkozásokra föl­tétlenül jogosult, sőt szükséges is az engedély­hez való kötés. A javaslat azonban az engedély­hez kötött iparok számát is túlságosan szapo­rítja Nem értjük ugyanis, hogy a fehérnemű­tisztítást miért kell engedélyhez kötni. Miért kell engedélyhez kötni a kávémérést, amikor a 10 vendégszobát föntartó penzióhoz, fogadóhoz nem kell engedély? Talán csak nem azért, hogy eltüntessék az utolsó helyet is, ahol még aránylag olcsóbban ehetett valamit a szegény­ember. Ide tartozik az is, hogy (a 61. szakasz szerint) a fogadó, vendéglő, kávéház mind kü­lön ipar s mindegyikhez külön engedély kell. Hogy mennyi zaklatásnak, mennyi önkényeske­désnek a lehetősége húzódik meg mindezen rendelkezések mögött, azt nem nehéz elkép­zelni. Végül azonban mindezt a fogyasztóközön­ség fogja megfizetni. Amint már a javaslat ál­talános ismertetésé­nél is megjegyeztük, a ja­vaslatnak ezeknél a reakciós, néhol egészen a komikumba menő intézkedéseinél is veszedel­mesebbek azok, amelyek látszólag enyhülni akarják az eleven élettől folyton összeütköz­ ő) Lásd a Népszava augusztus 3-iki számában meg­jelent: Mit akar az új ipartö­vényjavaslat? című cikket­

Next