Népszava, 1923. január (51. évfolyam, 1–24. sz.)

1923-01-31 / 24. szám

M» évi» 24» sas. Budapest, 1923 januári 31, szerda Mpa j(f)l .IlJfllLj' AZ ELŐFIZETÉS ARA : negyed évre 118» kor. — külföldre . 2M kor. egy hóra... 4M kor. — külföldre . IMS kor. Ausztria egy hóra (M magyar korona. BOTES SZÁM ARA : Magyarországon 20 korona, Jugoszláviába* TO jag. kor., Ausztriában 1300 osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP kopona SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 1. SZ. (Telefon: József 1—25 és József I—ut) cao KIADÓHIVATAL: VIII, CONTIN UTCA 4. 8X. (Telefon: József 3—31 és József 3—33) Üzlet vagy szociális kötelesség? A lakásügyek legfőbb intézője, a népjóléti minisztérium államtitkára hétfőn este elő­adást tartott a lakáskérdésről. Az államtit­kár úr előadása abban a megállapításban kulminált, hogy a lakásépítés nem állami kötelesség, hanem a spekulatív tőkének nyitva álló és hasznot biztosító üzlet. Ennek a fölfogásnak megfelelően az államtitkár úr megállapította, hogy a házbéreket arányba kell hozni a megváltozott gazdasági viszo­nyokkal s végül kijelentette, hogy a szabad­forgalom terén ebben az évben még jelenté­keny lépést kell tenni. A helyzet már any­nyira megérett — mondotta —, hogy az 1923. évet a legutolsónak kell tekintenünk, mint amelyben a kötött forgalom még az egész vonalon föntartható, s ezzel bizonyára teljes megelégedést váltott, ki a jelen volt háziurakból. Egyben azonban azt is mondotta­, h­ogy lakástartalék nélkül felelős állásban levő komoly férfin nem vállalkozhatik a lakás­forgalom megkötöttségének fölszabadítására. Ezt a mondását egybevetve a­ fönti megálla­pításával, föl kell vetni a kérdést: honnan fog előkerülni 1923-ban az a lakástartalék, amely nélkül szerinte sem lehet a lakásfor­galom fölszabadítására gondolni. Az elő­adásban nem találunk feleletet err­e a kér-, ülésre. Ha pedig ezt a tartalékot nem tudja kimutatni az államtitkár úr ,­nem jelöli meg azokat a konkrét intézkedéseket sem, amelyek alapján ezek a tartaléklakások elő fognak kerülni, akkor mire alapítja a saját maga fölállította előföltételek hiányában azt a megállapítását, hogy a lakások lekötöttsé­gét nem lehet tovább föntartani? A tárgyi, előföltételek hiányát csak nem pótolhatják a szubjektív vágyak és kívánságok? A lakáskérdést máskép, mint lakásépítés­sel, nem lehet megoldani — ezt mi minden egyes alkalommal hangoztattuk, amikor a­­lakáskérdésről szó vo­lt Az államtitkár úr maga is megállapítja, hogy a főváros ter­mészetes fejlődését véve alapul, nyolc év alatt tíz-tizenkét százalékos lakáshiány mu­tatkozik. Mi azonban azt hisszük, hogy en­nél sokkal nagyobb a valóságos hiány, mert már a háború előtt is szünetelt az építkezés jó ideig. Azonkívül a szabadforgalomra csak akkor lehet bízni a lakásellátást — ez általánosan elfogadott szabály —, fia leg­alább öt-hat százalék üres lakás van egy városban. Az építésre vonatkozóan azonban az államtitkár úrnak egyáltalán nincs semmi terve, sőt nem is tartja szükségesnek az ilyen tervet, mert szerinte a lakásépít­kezés „a spekulatív tőkének nyitvaálló s hasznot biztosító vállalkozás", nem pedig ál­lami föladat. A lakáskérdésnek ez a f­ölf­ogása tipikusan „liberális" fölfogás, annak a gazdasági libe­ralizmusnak a fölfogása, amely perhorresz­kál minden beavatkozást a gazdasági életbe s mindent — munkaviszonyt, munkabért, életet egészséget, gyermekek és asszonyok munkáját — az erők szabad játékára akar bízni. A gazdasági liberalizmusnak ilyen tiszta képviselője már ritkaságszámba ment a háború előtt is. A kapitalizmus fejlődése mindenütt olyan állapotokat hozott létre, amelyek hangosan hirdették a „manchesteri" dogma tarthatatlanságát. Veszedelmes jár­ványfészkek tettek tanúságot — épp a lakás­ügy terén — arról, hogy az erők szabad játé­kának, a „spekulativ tőke" üzleti hasznának korlátokat kell állítani s a szükségletek ki­elégítésének irányt kell szabni. A „speku­lativ tőke" már a háború előtt is elhanya­golta a kislakások építését és csak a" nagyobb hasznot hajtó luxuslakások építésére adta magát. Ezért ismerték föl­­ igenis állami és főleg községi feladatnak a­ lakásépítést mindenütt, ahol a szociális érzék és meg­látás nem volt teljesen idegen a kormányzat­tól. Ennek a megismerésnek nyomán kelet­keztek külföldön a szociális lakástelepek, a kertvárosok, a szövetkezeti lakóházak s itt nálunk is a főváros bérházai, kislakásos te­lepek s a kispesti Wekerle-telep. Világos, hogy most, amikor a magánvállal­kozás még kevésbé hajlandó tőkéjét kis ka­matozás ellenében házakba fektetni, amikor hosszú esztendők hiányait kell pótolni, még inkább az állam és a község feladata a lakás­építésnek irányt szabni és az építkezés lehe­tőségeit biztosítani. És azoktól, akik csak abból élnek, hogy folyton a „letűnt" libera­lizmust ócsárolják, legalább annyit el le­hetne várni, hogy legalább a manchester­liberalizmus már rég lejárt módszereit ne dicsőítsék s ne akarják föltámasztani. Az államtitkár úr az állam gondoskodását legföljebb arra korlátozná, hogy tisztviselő­telepeket létesítsen, m­ert „a munkásosztály félig-meddig követni tudta az általános drá­gulás mértékeit". Ezzel szemben, bátrak va­gyunk azt megállapítani, hogy a tisztviselők lakásterhei egyáltalán nem emelkedtek, te­hát ha disztingválásról lehet szó, akkor egészen más irányban kell disztingválni. Bátrak vagyunk azt is figyelmébe ajánlani a lakásügyi hatóságnak, hogy a „lepsik", meg a többi nyomortanyák lakóit —­ bármi legyen is a foglalkozásuk — a közegészség­ügy, meg a közmoralitás érdekében is, amire egyébként más téren olyan rettenetesen vi­gyáznak — már régen egészségesebb laká­sokba kellett volna telepíteni. Ez pedig a kö­zösség feladata. A lakásbérek és a lakásforgalom fölszaba­dításáról pedig szó sem eshetik addig, amíg elegendő számú és az egészségügyi követel­ményeknek megfelelő új lakásról nem gon­doskodtak. A háziurak nem jártak rosszab­bul az ő befektetett tőkéjük alacsonyabb ka­matoztatásával, mint a munkások azzal a kényszerűséggel, hogy a munkaerejüket ala­csonyabb árért, kell eladniuk. Reparálják az igazságtalanságot az egész vonalon, akkor a háziurak is hozzájutnak a maguk igazságá­hoz. Emeljék föl a munkabéreket a búza, a­ kenyér, a zsír és a ruha árszínvonalára, ak­kor lehet majd beszélni a házbérek föleme­léséről is. De mindenekelőtt építsenek, mert amíg nincs elegendő lakás, addig a lakás­forgalom minden megkönnyítése a kisebb fizetőképességű lakosoknak az utcára dobá­sát jelenti. A nemzetgyűlés január 18-iki ülésén Szabó Imre elvtárs beszélt a lakáskérdésről s be­nyújtott egy határozati javaslatot is, amely­ben utasíttatni kérte a kormányt hogy az építkezések megindítása érdekében tegye meg a­ szükséges intézkedéseket. Természe­tes, hogy az egységes párt ezt a határozati javaslatot is abba a tömegsírba temette, amelybe a szociáldemokrata párt képviselői­nek majdnem minden javaslata került. Most pedig előáll a lakásügyek legfőbb in­tézője és propagandát csinál a lakásfölsza­badításinak és lakbéremelésnek. A lakáskér­dés ezzel valóban meg volna oldva a maga hasznát biztosítani akaró spekulatív tőke ré­szére, meg volna oldva abban az értelemben­ is, hogy nem volnának lakásokat, hajszoló lakástalanok, mert aki nem­ tudná megfizetni a „gazdasági helyzettel összhangba hozott" házbéreket,­ az egyszerűen nem is gondol­hatna arra, hogy lakást kap s ennélfogva megszabadulna a lakáskutatás gondjaitól. A lakáskérdés tehát megoldást nyerne a, leg­egyszerűbb módon. Jól jegyezze meg magának mindenki, hogy, ezek a „szociális irányú konstruktív keresz­tény demokráciának" a módszerei; ezzel szemben mi destruktívok továbbra is az), tartjuk, hogy a lakásügy nem lehet a spe­kuláció tárgya s a közhatóságoknak a kö­telessége arról gondoskodni, hogy mindenki, hozzájuthasson az őt megillető s az egész­ségügy és közerkölcsiség kívánalmainak megfelelő lakáshoz. A Jóvátételi kérdés. — ívta. Kav>t Kaut shy. — Bárhogyan is végződjék Németországnak «» francia nemzeti bolsevizmussal való küzdelme, végezetül mégis csak a jóvátételi probléma új­ szabályozásának kell bekövetkeznie. És így megint időszerű megvizsgálnunk, hogyan is állunk ezzel a kérdéssel szemben. . " A legyőzött­nek a kizsákmányolása ősidőktől fogva háborús szokás és­­ háborús jog volt. Amikor a kormányok szigorúbban fogták a zsoldosaikat és keményen fegyelmezték, hozzá­fogtak a fosztogatás „szocializálásához". A zsákmány helyébe, amelyet az egyes katona­i magánkezdeményezésből"­ magánosoknál szer­zett, a „hadikárpótlás" lépett, amit a győzel-m­mves állam a legyőzöttre erőszakolt. A XIX. században néha már azt hihettük, hogy a barbárságnak ez a maradványa is el­múlik. 1814-ben a győztesek Franciaországtól nem követeltek hadikárpótlást és amikor 1815-­ ben újra háború tört ki, csak 700.000.000 fran­kot fizettettek. A legközelebbi nagy európai háborúban, a krími háborúban, a legyőzött­ Oroszországnak nem kellett hadikár­pótlást fizetnie. Hasonlóképen nem fizetett, három év-­­vel később, 1859-ben, a legyőzött Ausztria. 1866-iki veresége csupán 30.000.000 forint hadi­kárpótlásba került, amit Poroszországnak fizet­­tett, ezzel szemben azonban Olaszországtól 35.000.000 forintot kapott Velence átengedéséért. Annál feltűnőbb volt, hogy ugyanaz a Bis­marck, aki 1866-ban olyan szerény volt, 1871-ben szakított az utóbbi évtizedeknek ezzel a­ hagyományával és Franciaországtól 1 milliárd márka hadikárpótlást követelt. Azóta a világháborúig az európai nagy­hatalmak közül csak Oroszországnak volt na­gyobb háborúja. 1878-ban legyőzte Törökország­­ot, amelyre 300/100.000 rubel hadiköltséget ve­tett ki, de ennek a fizetését is sokáig elhalasz­tották. A másik, még nagyobb, japáni háborút­ 1905-ben az Egyesült Államok közbelépése sza­kította félbe és megmentette Oroszországot minden hadikárpótlás fizetésétől. Néhány esztendővel azelőtt az Egyesült Ál­lamok Spanyolországot győzték le háborúban. A békeszerződésben nemcsak minden hadikár­pótlásról mondtak le, hanem még 20,000.1100 dol­lár készpénzt fizettek a legyőzött ellenségnek-­­ a Pilippi-szigetek átengedéséért. Mindezek a hagyományok nem számítottak a világháború győzteseinél. Elhatározták, hogy egészen új szempontokat érvényesítenek. Ha azelőtt a kormányok szocializálták a hadi­zsákmányt, a­ győztesek most a civilizáció csú­csára akartak mászni és erkölcsösíteni a há­borús zsákmányt. Szerintük most már nem a legyőzöttel fizettetik meg a­ költségeket ,hanem­ azzal, aki bűnös a háború kitörésében. És nem is zsákmányt akartak tőle elfogadni, csak azt követelik, hogy tegye jóvá azokat a károkat, amelyeket, okozott. A hadisarc helyébe a jóvá­tételt tették. Micsoda nagyszerű haladás! Csak az a kár, hogy ez a haladás némi mű-

Next