Népszava, 1931. június (59. évfolyam, 124–147. sz.)
1931-06-04 / 126. szám
1931 június 4. NÉPSZAVA Salizzé-valizzé! írta G. STRATIL-SAUER. A szerzőnek „Az afgánok lága lánckorbács volt és újra meg újra suhogva, nagyot csattanva, vértig vágnak tulajdon meztelen hátukon. Tízéves gyermekeket is láttam közöttük és a vad ostorcsapásokban a gyermekek sem akartak a felnőttek mögött maradni. A következő csapatban valamennyi férfi fehérbe volt öltözve. Tánclépésben ugráltak előre és a földhöz ütődő furkósbotok ritmusában éles, rövid karddal sújtottak le újra meg újra simára borotvált fejükre. A vérük patakokban ömlött végig az arcukon, nyakukon és fehér ingükön. De a dobos egyre ott rohant föl és alá, tüzelve és lelkesjtve a sorok között és a trombitás hol ennek, hol annak a fülébe fújta lázító, sikoltó hangjait. Egy férfi őrjöngő mámorában már szakadatlanul ütötte a fejét a kardjával, míg bezúzott halántékából a szívverés ütemében szökött ki a vér és egészen elborította az ingét. Az arca már nem is volt emberi, alaktalanul eltorzult és tágranyilt szemében az őrület lobogott. Gyötrelmesen vonagló szájával egyre Salizzé-valizzé-t kiáltott. Azonnal odaugrott néhány katona, hogy az őrjöngő kezébőlkicsavarták a kardot, de ellenszegült és annál vadabbul ütötte, vágta magát. Végre is néhány bátor ember megragadta és ki akarta vezetni a sorból. De akkor ezer torokból, mint egyetlen emberből tört föl a fölháborodott kiáltás; mint egy ember ugrott föl az egész tömeg, átszakították a kordont és fenyegető ordítással vágtak át a téren. De a következő másodpercben már éles füttyentés hangzott föl és a bazár négy kapuján egy-egy század katona rontott be. Villámgyorsan nekivágtak a tömegnek, vissza iszorították és néhány perccel később az emberek már ismét ott ültek a földön, mintha semmi sem történt volna. De az őrjöngőt a vérveszteség annyira elgyöngítette, hogy most már nem állt ellent. Hagyta, hogy az orvos bekötözze és betegyék a betegszállítókocsiba. Az egész menet körülbelül ötven-hatvan ilyen vértől beszennyezett síngy fogságában" címmel a Dante könyvkiadónál most megjelent könyvéből. A kiadóvállalat szíves engedelmével. Enyhe éjszakai szellő lengte be a sötét várost és szárnyainak árnyékában meglibbentek a házak előtt álló gyertyák, magasra fölcsaptak a mindenfelé lengedező fekete zászlók, fények villantak meg a kirakott különös ezüst szimbólumokon, félelmetes feszültség remegett az egész lágynyári éjszakában. És a barátom beszélt a siitizmusról, amelyben a perzsák olyan mélységes hittel hisznek. Az iszlámnak ez a szektája Alit és fiát a próféta törvényes utódának tekinti és isteneket megillető imádatban részesül. És beszélt Husszeinről, a síiták hőséről — akit megfosztottak kalifátusától — és balul sikerült, vállalkozásáról az uralom visszaszerzése érdekében. — Husszein halálának gyászos évfordulóját nevezik itt Sahzzéva.hzzé-nak, mert ezen a napon az egész országot ez a gyászos kiáltás tölti be. De sokan a hívők közül sem tudják az értelmét. És mégis, a perzsák teljes odaadással élik át ezt a szót, ezt az ünnepet és senki sem gondol arra, hogy csak halott, értelemnélküli fogalmat takar. Minden oldalról özönlöttek az emberek a kormányzósági palota előtt levő ünnepiesen földíszített térre. Mindenütt fekete zászlók lengtek, a rúdjukon a próféta esküre emelt ezüst kezével, a síiták legszentebb jelképével. Lampionok, gyertyák és fekete kendők között még más, többnyire magas művészi értékű szkrzibolumok is pompáztak. De a perzsák legnagyobb része már nincsen tisztában ezeknek a jelentőségével , és csak a tradíció iránt élő hatalmas erejű kegyelet tartja életben a titokzatosságuk előtt leboruló szent tiszteletet Már körülbelül ezer ember volt összegyülekezve a téren. Feszült, bár nagy lelki erővel lefékezett várakozásuk ellentétben állt az orvosok nyugalmával, akik fehér köpenyükben csoportosan álldogálva, beszélgetve és cigarettázva vártak a munkára. A rendőrfőnök vezetése alatt a katonaság példás rendet teremtett a még mindig növekvő tömeg között. Akik az első sorokban álltak, azoknak le kellett guggolniuk, hogy ne vegyék el a többiek elől a kilátást. Aki pedig át merte törni a kordont, azt puskaaggyal kergették vissza. A háztetőkön feszült hallgatásban várakoztak a lefátyolozott asszonyok. A legelőkelőbbek árnyékos sátrakban ültek. A perzsák közül sokan már fölvilágosodottnak tartják magukat arra, hogy részt vegyenek a körtenet kegyetlen megpróbáltatásaiban, de ezeknek egy része is fölbérel egy szegény hintót, hogy ezen a napon menjen végig helyette a gyászmenet tövises útján. És még a legfölvilágosodottabb szabadgondolkodó sem meri megtagadni a paptól anyagi hozzájárulását az ünnepséghez. A menet. A tömegen egyszerre mozgás futott végig. Aoltozatosan befödött bazár felől különös ritmusú, egyhangú dobpergés hallatszott. Ezt váratlanul félbeszakította egy trombita éles hangja. A hatalmas, magával ragadó fölindulás lázában a téren várakozó tömeg mint egy ember fölugrott és a bazár kijárata felé özönlött. Mialatt a katonaság hangos kiáltozással és nyers lökdösődéssel helyreállította a rendet, a bazár felől tompa zúgás hallatszott és végre a sötét kijáraton át kezdett kifelé özönleni a férfiak csapata. Lassan haladtak, váltakozva két lépést tettek ferdén előre, azután ismét hátrafelé. A kezében mindegyik hatalmas furkósbotot tartott és a lépéseik ritmusa szerint döngették vele a földet, azután ismét fenyegetően fölemelték. A suttogó imádkozás közben pedig újra meg újra kiütközött ugyanaz a fölkiáltás: Sahzzé-vahzzé! Az ostorozok és vagdalkozók. Most, az ostorozok csapata következett. Valamennyinek a kezében sokemberből állt és közöttük gyermekek is voltak, akik még hatodik évüket sem töltötték be. Az anyjuk maga küldte őket a felvonulásba, miután a gyermekek fején lévő sebhelyek az anyák legtiszteletreméltóbb büszkeségei. A botosok újabb menet közeledtét jelezték. Ezek türelmes fehér paripát vezettek a középen. A nyerge tele volt tűzdelve nyilakkal, Husszein megsebesült lovát jelképezve. Hatezren a gyötrelmek útján. Utána hosszú sorban, nagy zúgás, csörgés és suhogás közben, ismét ostorozók és vagdalkozók következtek. A katonák rendkívüli ügyességgel ugrottak közéjük és menetközben elkötözték az erősen vérzőket, vagy az őrjöngve vagdalkozók kezébőlkicsavarták a kardot. De a borzalom egyre fokozódott, jóformán a lehetőség határain is túl. Vadul táncoló emberek csoportjában három férfi vonszolta magát keresztül a téren, csak lassan és habozva, mintha a leggyötrelmesebb fájdalmak tartották volna a hatalmukban. Messziírói úgy láttam, mintha a mellükön és a csípőjükön övet viselnének és ebből az övből hegyes botok állnának kifelé. De azután a körülöttük állók csaknem diadalmas büszkeséggel fölordítottak: — Mindegyik nyil két arasz hoszszú és a bátrak mégis két nyilas övet szorítottak testükre! Már megint újabb tömött sorok következtek: most csupa meztelen testű férfi, akik a tenyerükkel verték önmagukat olyan könyörtelen erővel, hogy minden ütés messzire visszhangzott. Nem tudtam tovább elviselni ezt a látványt. A barátomat kértem, hogy menjünk haza. Már több mint húsz csapat haladt keresztül a téren és mindegyikben körülbelül kétháromszáz ember lehetett. Tehát már hatezer ember haladt el előttünk a gyötrelmek és gyász útján. — Eddig még csak öt halott! — kiáltott utánunk az egyik orvos. A szomszédos háztetőről velőtrázó sikoltás hangzott föl:egy gyermek sebektől eltorzult vérző apja láttára sírógörcsöket kapott. A nyomasztó rémület hatása alatt hallgatagon és szédülten mentünk tovább. Németből fordította: JV testier Juliska. Ki jelentette föl Táncsics Mihályt? „Életpályám" cíímmel megjelent emlékiratainak második kötetében Táncsics Mihály elbeszéli, miként tartóztatták le Károlyi főszolgabíró poroszlói 1847 március 4-én bródi menedékhelyén. Arról is megemlékezik, hogy ki lehetett az, aki menedékhelyét fölfedezte s et elárulta. „Bátran merem állítani, hogy Tóth Lőrinc volt föladóm." — írja. Tóth Lőrinc, az akadémikus irodalmi és tudományos ellenfele volt Táncsics Mihálynak, az első nagy magyar szocialista még sem vádolta azzal, hogy ellenséges indulatból adta föl:mégsem akarom mondani, hogy mint aljas ember denunciált, hanem hogy úgy hozván magával a beszéd, barátjával (vagyis: Kossalko ügyésszel) közölte, mit közölnie nem kellett volna, nem lett volna szabad." A bécsi titkos levéltár aktáiból most kiderült, hogy Táncsics Mihály igazi spiclije Heckenast Gusztáv könyvkiadó volt. Amint dr. Supka Géza kitűnő irodalmi és bibliográfiai riportlapja, a „Literatura" júniusi számában közli, a bécsi titkos aktákból kitűnik, hogy Heckenast Gusztáv, aki szívtelenül kiuteórázta a magyar írókat Petőfitől és Arany Jánostól kezdve Kossuth Lajosig és Jókaiig, rendszeresen végzett besúgószolgálatokat Metternich részére. A „Literatura" idézi az egyik, 1846 február 4-én kelt titkos iratból a következőket: ..Heckenast további adatai szerint a hírhedt Stancsics (vagyis: Táncsics Mihály) nemrég a következő három művet küldte ki nyomtatás végett külföldre: 1. a Liszt által tervezett gyarmatosításról; 2. az állampapírokról és bankjegyekről — éppoly megrontó elvekkel, mint a sajtószabadságról szóló műve; 3. Lisztről és magyarországi tartózkodásáról. Ezt a három munkát Stancsics Horáriknak, a hírhedt expapnak küldte Thübingenbe, aki azokat Wigandnak továbbította. De Heckenast rávette Wigandot, hogy a munkát ne akceptálja." Otto Wigand könyvkiadót, aki később az 1849-es forradalmi szász parlamentnek tagja lett s haladó érzésű ember volt, sógorság fűzte Heckenasthoz. Ez a rideg és számító üzletember tehát sógorát is beárulta a rendőrségnél, csak hogy a maga érdemeit növelje. Horárik János, a besúgójelentésben szereplő expap szintén haladó gondolkozásu ember volt, aki 1849-ben könyvet írt Kossuth és a magyar forradalom ügye mellett. Mikor aztán Táncsics Mihály budai börtönében megkapta a vádiratot, annak egyik pontja — az „Életpályám" harmadik kötetében közöltek szerint — fölsorolta a többi között a „Község-rendszer" és a „Gyarmatosítás" című munkákat is, amelyeket Táncsics „Tübingában, Würtenbergában, részint maga személyesen, részint megbízott barátja, Horváth (Horárik?) Jánosnak segédkezése mellett Fuchs nevezetű könyvárusnál sajtó alá is adott". A megjelent, könyveket csatolták a vádirathoz, azokból idézett is a vádirat, ezekről azonban csak annyit tud, hogy írójuk ,,sajtó alá" adta és hogy „a most elősorolt késiratokon, úgy mint a kinyomottak szövegén, szintén alperesnek abbeli vétkes szándéka ömlik el, hogy országlási rendszerünk földulásával, a személy- és vagyonbeli jogok tökéletes egyenlőségi elve terjesztessék". Vagyis: a kéziratok tartalmáról a vádirat csak annyit tudott, amennyit éppen a besúgó jelentett volt. Heckenast jelentette föl Wesselényit is, akit aztán az osztrák reakció halálba hajszolt. És ugyanez a Heckenast, amikor elérkezett a Táncsics Mihályt börtönéből kiszabadító 1348 március 15-e, eltűnt nyomdájából a márciusi ifjúság közeledtére s csak akkor került elő, amikor a forradalom első szabad sajtótermékeit már széthordták a városba a Landerer és Heckenast-nyomdából. Egyik szedője, Hruszka János mondta is: „Az öreget macskazenével kellene megtisztelni." A macskazene elmaradt, az első azonban, akit a forradalom elcsöndesültével Heckenast elbocsátott, Hruszka János volt... Táncsics Mihály is csak visszakerült 11 (hosszú bujdosás után) a börtönbe: Heckernast Gusztáv győzedelmeskedett. „Országolási rendszerünk fordulója", „a személy- és vagyonbeli jogok tökéletes egyenlőségi elvének terjesztője" fölött a tekintélyes polgár, az „idealista könyvkiadó", a besúgó, a rendőrspicli... (kg.) A fotografálás: istenkáromlás. Kilencven esztendővel ezelőtt egy francia utazó Németországban camera obscura (sötét kamra) modelljét kínálta eladásra. Azt állította, hogy ezzel a camerával az emberi arcot meg lehet örökíteni ezüstréteggel bevont lemezen. Akkor már két év eltelt azóta, hogy a párisi akadémián Arago bemutatta Daguerre találmányát, amelynek híre Németországba is eljutott, de amelyet a németek egyszerűen és röviden „párisi tvindli"-nek nyilvánítottak. Egyetlen ember akadt Németországban, aki fölismerte a találmány jelentőségét és aki azonnal komolyan érdeklődött iránta. Karl Dauthendey volt ez, a Leipzig mellett fekvő Lindenau egyik optikusának legfiatalabb alkalmazottja. Ez a fiatalember nagy nehézségek árán kölcsönképp összeszedett 300 tallért, megvette a gépet és szabad idejében elkezdett azzal kísérletezni. Amikor főnöke ezt megtudta, nyomban fölmondott neki, azzal az indokolással, hogy „az olyan alkalmazott, aki ennyi pénzt és figyelmet áldoz olyan kétes külföldi találmányra, mint amilyen a Daguerreotypia, nem lehet alkalmas tisztességes német munka elvégzésére". Ugyanakkor az egyik leipzigi újságban cikk jelent meg, amelynek egyik része szóról szóra így hangzik: „Múló tükörképet megörökíteni lehetetlenség, azt az alapos német kutatás már megállapította, de nemcsak lehetetlenség, hanem még a kísérlete is istenkáromlás. Az embert Isten önnön képmására teremtette és Isten képe nem örökíthető meg semmiféle emberi gépezettel. Csak az isteni adottságú művészek merik elragadtatásuk szent pillanataiban az isteni vonásokat géniuszuk parancsszavára megörökíteni, de minden gépi segítség nélkül." „Isten ugyan eddig a tükröt, az ördögnek ezt a hiú játékát, nagylelkűen megtűrte a teremtésben. Valószínűleg azonban azért, hogy különösen az asszonyszemélyek a tükörbe nézve, beképzeltségüket és gőgjüket tükörképükről leolvashassák. De semmiféle tükör, sem a tükör üvegje, sem a tükör foncsora nem kapott és nem kaphatott Istentől engedelmet arra, hogy az ember képét a maga síkján megörökítse. Az Isten nem tűrheti soha, hogy a tükör ördögi művészete olyan magas fokra emelkedjék, hogy az Isten képmását, az emberarcot ilyen könnyen a hatalmába kerítse." „És lehetséges volna, hogy ugyanaz az Isten, aki annyi évezreden át nem tűrte, hogy az emberi tükörkép megörökíttessék, most hirtelen ősrégi alapelveihez hűtlenné váljék és megengedje, hogy egy francia Parisban a legördögibb találmányt megvalósítsa?." Hiszen tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen istentelen, hiú és szentségtörő világ következnék, ha az emberek tükörképüket tucatszámra tudnák pénzért elkészíttetni. A hiúságnak igazi tömegbetegsége törne ki, mert ha arcmását mindenki olcsón, tucatszámra, ajándékozhatja és csodáltathatja, az az embereket istentelenül fölületesekké és istentelenül hiúkká teszi. És ha bármiféle Moszje Daguerre Párisban százszor is állítja, hogy gépével emberi tükörképet tud ezüstlemezre megörökíteni, azt mi százszor is infámis hazugságnak nevezzük..." Még szerencse, hogy Kari Dauthendey nyakas ember volt és nem riasztotta vissza sem főnöke fölmondása, sem a leipzigi újság dörgedelmes cikke. Sőt még az sem, hogy szomszédai el akarták pusztítani ördöngös masináját, mert fz akkori nagy szárazságot annak tulajdonították, hogy az istentelen masina nagyon sok napsugarat vonz a Földre... 1842 tavaszán a leipzigi húsvéti vásáron már kint volt Karl Dauthendey, az első német fotográfus és mindenki ott tolongott körülötte, mert mindenki le akarta fényképeztetni magát vele. "Az „istentelen és szentségtörő" fotográfia egy-kettőre diadalmaskodott. Így írja meg ezt, apja dokumentumai alapján. Max Dauthendey, a költő: „Der Geist meines Vaters. Aufzeichnungen aus einem begrabenen Jahrhundert" (Apám szelleme. Följegyzések egy eltemetett századból) címen, a müncheni Albert Langen kiadásában megjelent könyvében. Tanulságos olvasmány ez a könyv kísérletezők és úttörők számára. szp.t 1