Népszava, 1933. december (61. évfolyam, 275–298. sz.)
1933-12-17 / 288. szám
8. «Mal NÉPSZAVA 1936 december 17. Hideg van... írta: dr Fenyves Zoltán Ha a mi középeurópai mérsékelt éghajlatunk alatt csak —5, vagy éppenséggel —10 fokig száll alá a hőmérő érzékeny higanyszála, mingjárt „kutya" hidegről beszélünk és dideregve menekülünk valami jó meleg helyre. Pedig ez a hőmérséklet még kellemesen enyhe időnek tűnik föl a sarkvidék lakója előtt, aki hozzá van szokva a 20—40 fokos hideghez is. Ugyanígy az egyenlítői vidékek lakója, ha nem is éppen hűvös, de jól elviselhető, sőt kívánatos hőmérsékletnek tartja azt a -1 30 Celsius fokot, amelytől mi pihegve verejtékezünk a nyári forróságban. Mi okozza a téli hideget és a nyári meleget? Mindenki tudja, hogy földünk egyetlen energiaforrása a nap. Hatalmas állócsillag — pedig nem is a legnagyobbak közül való —, amelynek átidérője 1.400.000 kilométer (a földé 12,750 km). Ez a roppant tömeg csupa égő-izzó anyagból áll, amelynek hőmérséklete a felületen 6000 Celsius fok (a belsejében valószínűleg a sokszorosa ennek). Hogy a rettenetes tűztenger milyen óriási mennyiségű melegenergiát fejleszt, azt megítélhetjük abból, hogy ennek a melegmennyiségnek az a parányi kis része, amely sugárzás alakjában a földre jut, elegendő lenne arra, hogy egy év alatt egy 40 méter vastag jégpáncélt olvasszon meg, ha ilyen jéggyűrű venné körül a földet. Pedig a két égitest közötti távolság kerek számmal 150 millió kilométer! Ha munkavégző egységekbe számítjuk át a napnak a földre küldött hőmennyiségét, akkor 265 billió lóerőt kapunk. És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, amellyel most a téli hideg alkalmából foglalkozni akarunk. Ha ilyen roppant energiafölösleggel dolgozó távfűtésünk van, az olvasó joggal teszi föl a kérdést, hogy miért nem oszlik meg egyenletesebben a kapott hőmennyiség. Miért kapunk belőle az egyik évszakban túl sokat, a másikban túl keveset, vagyis miért kell dideregnünk télen és verejtékeznünk nyáron! A kérdésre megadja a választ annak a ténynek ismerete, hogy földünk forgási tengelye nem merőleges az ekliptikára, vagyis arra a síkra, amelynek mentén a föld egy év folyamán körüljárja a napot. Ez a forgási tengely ferde, 23 és fél fokkal hajlik a keringési síkra. Ez okozza, hogy a nappalok és éjjelek nem egyforma hosszúak egész éven át és ugyancsak ez okozza az eltérő időjárási szakok, vagyis évszakok (tavasz, nyár, ősz, tél) váltakozását. A mi északi féltekénken nyáron a föld forgási tengelye a nap felé irányul. Ez azt jelenti, hogy a meleget és világosságot hozó napsugarak merőlegesebben érik a föld felületét. Ne felejtsük el, hogy ezeknek a napsugaraknak, mielőtt a föld felületére érnek, előbb egy 150—200.000 méter vastag levegőrétegen kell áthaladniuk. Ez a fölfelé erősen ritkuló, de mégis vastag levegőréteg annál többet enged át a napsugarak hőenergiájából, minél merőlegesebben hatolnak át rajta, vagyis minél rövidebb utat tesznek meg a sugarak a levegőben. Már maga ez is elég lenne a nyár melegebb voltának megmagyarázására, de még valami fontos dolog járul hozzá: nyári napokon a napsütés tartama is sokkal hosszabb (11—15 óra), tehát a meleg felgyülemlik, a rövid nyári éjszaka alatt (eső vagy zivatar eseteit leszámítva) nincs elég idő a lehűlésre. A tél A télnek nevezett évszak folyamán a fenti viszonyoknak és helyzeteknek éppen a megfordítottját találjuk. A mi északi féltekénken a föld tengelye elfordul a naptól, tehát ennek sugarai nagyon ferdén hatolnak át a levegőrétegen s így jóval hosszabb utat tesznek meg benne, mint nyáron. A következmény: a levegő sok melegenergiát elnyel, illetve visszatart, kevesebb jut el a föld felületére. Ugyanilyen fontos a másik tényező, hogy télen — mivel a nappalok jóval rövidebbek — a napsütés tartama is rövidebb, csupán 9—12 óra (a legrövidebb téli napon, december 21-én csak nyolc és fél óra), így hát gyengébben is süt a nap, meg rövidebb ideig is... nincs idő a fölmelegedésre. Amellett télen nagyon gyakori a ködös-felhős idő, így az idei 1933. év januárjában és februárjában alig volt napsütés. Nem természetes-e hát, hogy télen hideg van. Ám van egy szerencsés csillagászati körülmény, amely némileg mégis enyhíti a tél szigorát. Fentebb azt mondottuk, hogy a föld kerekszámmal 150 (pontosan 1495) millió kilométernyire van a naptól. Ez azonban csak középérték, amely csupán tavasszal (március 21) és ősszel (szeptember 21) érvényes, azaz a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek idején. Közben a föld-nap távolság 147 és 152 millió kilométer között ingadozik, mégpedig szerencsénkre úgy, hogy június 21-én, tehát nyáron éri el a legnagyobb távolságot, viszont december 21-én, tehát télen, 5 millió kilométerrel közelebb vagyunk a naphoz, azaz ennyivel közelebbről élvezzük a nagy kályha melegét. Sajnos, ez csak kis mértékben enyhíti a tél szigorát, mert a döntő tényezők mégis a napsütés rövid tartama és a napsugarak ferdesége, latot, viszont szárazföld belsejében, vagy magas hegyek között mindig szélsőségesebb az időjárás. Igen érdekes az, hogy amint a földnek vannak csillagászati vagy földrajzi sarkai és vannak mágneses sarkai (mert az iránytű nem egészen a földrajzi északi sarok felé mutat), úgy látszólag vannak hidegségsarkai is, vagyis olyan helyei, ahol a tél a földrajzi fekvéshez képest nagyon szigorú, a hőmérséklet rendellenesen alacsony. A föld északi féltekéjének ilyen hideg sarka látszólag Verehojavszk szibériai városka, ahol az egyes hónapok középhőmérsékletei (Celsius fokokban) a következők: január —53, február —46, március —48, április —16, május 0, június +10, július +14, augusztus +6, szeptember —2, október —20, november —40, december —50. Ebből könnyen kiszámítható, hogy ennek a szerencsétlen helynek évi középhőmérséklete —20 fok. Pedig az északi szélesség 67,5 foka alatt fekszik, tehát nem közelebb a Sarokhoz, mint például Anglia legészakibb szigetei. S lám, mégis laknak emberek itt is, mintha másutt már nem volna elegendő hely ezen a földön! Hidegség-sarkok A fentiekből következik, hogy valamely helynek az éghajlata, tehát az átlagos hőmérséklete is, elsősorban a földrajzi fekvésétől függ, attól, hogy a hideg sarkvidékhez vagy a forró egyenlítő vidékhez fekszik-e közelebb, más szóval: hogyan kapja a napsugarakat. De más tényezők is fontosak: a tenger mindig enyhíti az éghaj Maracaibo, Petróleumország új fővárosa Egy évtizeddel ezelőtt Maracaibo még alvó kis város volt az Atlanti óceán egyik mocsaras öblének, a Maracaibo-öbölnek a partján. Ma ez a venezuelai város egyik legfontosabb központja a világ petróleumkereskedelmének és talán a legfontosabb központja volna, ha a kikötője előtt meghúzódó homokzátonyok nem akadályoznák meg, hogy a nagy tengeri hajók is befussanak oda. De Maracaibo jövője még így is a fejlődés felé mutat. Petróleum és kinin különös város. Az óspanyol épületek helyén új amerikai stílusú házak, új utak, autók, repülőgépek és petróleumtornyok. A levegő is petróleumszagú. Nehéz, meleg levegő. A hőmérő árnyékban negyven fokot mutat. És a moszkitók. Csak a drága, finom dróthálókkal lehet ellenük védekezni, de ezeket csak a jobbmódúak fizethetik meg. A szegényebbek olcsó hálóján könnyen átbújnak. Aztán a sárgaláz. Kivált a munka kezdetén alig volt, aki itt megmenekült volna a maláriától. A klubok asztalain ma is ott éli cukortartóban a kinin. Mindenki kinint eszik, de ez sem használ. A láz szedi áldozatait. De a betegek nem adják meg magukat egykönnyen. Az elbocsátástól jobban félnek, mint a haláltól. Két petróleumnagyhatalom uralkodik itt: az amerikai Standard és az angolhollandi vállalat. És bár a termelés folyton emelkedik, mégis rationalizálnak. Maracaibóban és környékén csaknem ugyanannyi petróleumot termelnek, mint egész Szovjet-Oroszországban. 1930-ban Venezuela még második helyen állt a petróleumtermelő országok sorában. Csak 1931-ben előzte meg Szovjet-Oroszország. Maracaibóban még vannak valódi indiánok. Színes rongyokban járnak és arcukat vörös és lila vonalakkal mázolják be. Egészen olyanok, olyan valódiak és olyan vadak, mint a gyermekregények indiánjai, némelyek még hosszú nyilat is hordanak magukkal Ezekkel a nyilakkal mámban nem a betolakodó idegeneket fúrják keresztül, hanem az üzletekbe viszik azokat, ahol kora reggeltől késő estig szól a grammofon és a divatos slágerek hangjai mellett cserélik el az indiánok nyilaikat szardíniára vagy konzervhúsokra. A »Nagy Sas" utódai Sorban odaállnak a »Nagy Sas" utódai a felvételi iroda elé és várják a szerencsét. Várják, hogy valami munkát kapjanak, valami építőanyaghordást vagy petróleumkútfúrást. És hogyha az olajtársaságnak különös szerencséje van, ha a petróleumforrás fojtottabb, mint ahogy számították, ez a szerencse az ő szerencsétlenségük. Ilyenkor a fő lövelő petróleum szétroncsolt testűket felröpíti a levegőbe. Hogy a maracaibói olajmezők hány ember életébe kerültek, azt senki sem tudja megmondani. Erről nem vezetnek statisztikát, ezt nem tartják fontosnak. Ez hozzátartozik az üzemhez. A legrosszabb soruk azoknak van, akik a mocsarakban dolgoznak és akik az olajtornyot a tengerben állítják föl és üvegburában szállnak a víz alá Ezek vagy feljönnek, vagy nem. Az indiánok vadiságáról tényleg kering itt egynéhány történet. Az egyik, arról szól, hogy egy amerikai mérnök petróleumkutató útján mészire merészkedett be az erdőbe és ott az indiánok mérgezett nyíllal lelőtték. Az áldozatot, mint nemzeti hőst temették el az amerikaiak. A rocez nyelvek azonban azt mesélik, hogy szó sem volt sem indiánokról, sem mérgezett nyílról. Egyszerű revolverrel lőtte le a mérnököt a konkurrens vállalat felbujtott embere. Ennek a területnek koncessziója körül ugyanis viták voltak és a revolverlövés elrettentő figyelmeztetés akart lenni. Rablóhistória? Igen Rablóhistória.