Népszava, 1944. február (72. évfolyam, 25–48. sz.)
1944-02-13 / 35. szám
14. oldal Hivatásos munkásszínjátszás A polgári közvélemény a munkáskultúra majd minden ágát dilettáns tevékenységnek tartja. Ez a vélemény sok tekintetben megállja a helyét. A munkáskultúra mindig elszigetelte magát. Merev kínai falat vont maga körül, nehogy idegen hatások káros befolyása aki kerüljön. Mindenre, ami nem munkásszellemű, vagy nem szocialista tartalmú, a „kispolgári" bélyeget sütötte és ezzel eleve megakadályozta, hogy pozitív alapokat teremtsen maga számára. Természetesen szükséges határt vonni kultúra és kultúra között. Szükséges a polgári kultúra hamis világára felhívni a munkásság figyelmét, de nem úgy, hogy magunk mögött felégetünk minden talajt. Letérünk így a kultúra dialektikus fejlődésútjáról és valami gyökértelen szellemiség síkjára tévedünk. A polgári oldalról jövő kritikákat, lekicsinylő vállveregetéseket pedig értetlenül fogadjuk és gyorsan visszahúzódunk megsértett „osztályönérzetünk" jól védett csigaházáiba. Ha fejünket az úgynevezett szocialista „felsőbbrendűség" futóhomokjába dugjuk, csak gyengeségünknek adjuk tanújelét. A feltörekvő munkásságnak mindenből és mindenkitől tanulnia, azaz intellektuelizálódnia kell. Az igazi intellektus nem „kívülálló életszemlélet", hanem belső tudás. A munkásszínjátszásnál talán legszembetűnőbbek a fenti jelenségek. Olcsó, giccses eszközökben és üres jelszavakban merül ki, egy-két kivétellel, a legtöbb próbálkozás. Igen, ezen a ponton állja meg a polgári kritika, a munkáskultúrát illetően a helyét. A sokat szemünkre vetett színvonal kérdése ez. Vessük fel tehát a kikerülhetetlen kérdést: felemelhetjük-e minőségi színvonalra a munkásszínjátszást? Igen. Sőt, alapvető célunkat is elebően jelölhetjük meg. A munkásszínjátszást ki kell emelni hitkedvelői jellegéből. Át kell vennie az eddigi színházi kultúra fejlődőképes hagyományait. El kell sajátítania a színjátszásnak évszázadookon keresztül kialakult technikai és szellemi eszközeit. Mert csak így teremtheti meg azt az alapot, melyen szerves gyökeret eresztve biztosítani tudja az egyetemes színházi kultúra fejlődését. A munkásszínjátszók eddig alkalomszerűen, személyi válogatás lehetősége nélkül vállalkoztak egy-egy feladatra. Kiállásuk legtöbbször tisztán a propaganda célt szolgálta. Nem, mintha erre nem volna szükség, de az igazi művészetnél hathatósabb propaganda nincs. Módot kell tehát találnunk arra, hogy a munkásszínjátszók megfelelő szakemberek által komolyabb kiképzésben részesüljenek. Erre csak egy központosított szerv vállalkozhatik, amely össze tudja gyűjteni a különböző szervezetek legtehetségesebb erőit. Egymást kölcsönösen kiegészítő gyakorlati és elméleti munka töltené ki a feladatokat, amelyek részben befelé és kifelé irányulnának. A belső munka az egyes szervezetek mozgalmi szükségleteihez igazodna. A fejlődés részeredményei végül meghatározott időközönként egy-egy nagyobb reprezentatív előadásban csúcsosodnának ki. Nem kell attól tartani, hogy ez a munka elvonja az embereket a mozgalom egyéb feladataitól. A munkásszínjátszás vállalása van olyan fontos, mint bármilyen más mozgalmi munka. Az lenne az ideális állapot, ha mindenki a maga képességének megfelelő helyen tudná kifejteni tehetségét. Ki kell nevelni tehát azt a mozgalmi embert, aki színjátszói képességét a munkásszínjátszás szolgálatába állítja, mellyel egyúttal osztálya társadalmi harcának is szerves részesévé válhat. Létre kell hívnunk a hivatásos munkás színjátszó alakját, aki nemcsak a mozgalmi, hanem élethivatását is a munkásszínjátszásba fekteti le. Vannak munkásírók, munkásköltők, munkásfestők, akik megmaradva ugyan mesterségük mellett, szellemi hivatásukat művészi tevékenységükben fejtik ki. Hasonlóan megszülethetik a hivatásos munkásszínjátszó is — nem „profi" értelemben —, aki a színjátszásban most már osztályával együtt az „örök" emberit is képviselni tudja. Ha ez igazi szocialista szellemben történik, a kettő szervesen összefügg egymással. De ugyanekkor bizonyságtétel is, hogy a polgári kultúra jogos örököseként jelentkezik. A hivatásos munkásszínjátszók nem akarnak a polgári színházak helyébe lépni. Ez téves felfogás. Viszont olyan egyéni mondanivalójuk van, amit csak ők egyedül — mint gyárimunkás, napszámos, vagy kifutó — tudnak megszólaltatni. Megtörténthet, hogy a polgári művész is eljut a munkásság problémáihoz. Ez nem baj, sőt így van rendjén. De azért senki sem fogja mondani, hogy a munkásköltő ezentúl ne írjon több verset. Nézzük meg most már, hogy a hivatásos munkásszínjátszás létrehívásának megvannak-e a tárgyi és személyi feltételei. Mikor mondjuk valakiről, hogy hivatásos színész! Három tényező szükséges ehhez: megfelelő szakképzettség, tehetség és hivatástudat Meggyőződésem, hogy már a nyolcórai munkaidő mellett is bármilyen szakmunkás bőven szakíthat magának annyi időt hogy a színjátszás alapvető technikáját elsajátítsa. A tehetséggel kapcsolatban nemcsak meggyőződésem, hanem szilárd hitem is, hogy a munkástömegekben annyi tehetség kallódik el az egyéni felemelkedés legkisebb lehetősége nélkül, amennyi bőven egy egész kultúrkorszak hordozójává válhat. A hivatástudat pedig pusztán nevelés kérdése. Minden kornak megvan a maga uralkodó erkölcsi törvénye, amit a kultúra eszményesít. A polgári kultúra — a tőkés szabadversenynek és a kapitalista termelési módnak megfelelően — mely individuális erkölcsi eszménykép alapján áll és a polgári színész is ezen keresztül rajzolja meg szerepét. A hivatásos munkásszínjátszó a feltörekvő munkásság kollektív eszménykénét testesíti meg. Ez azonban végső fokon az egész magyar nép életébe helyezkedik bele. Ezért egyénileg is el kell jutnia egy magasabb szintézisre. Fel kell szívnia magáiban mindazon nemzeti, népi és osztályjegyeket melyek társadalmi fennmaradását és felemelkedését biztosítják. A magyar népi és klasszikus kultúrában találhatjuk meg ezeket az alapelemeket mert bennük kristályosodik ki legjobban egy, nép történelmi értéke. Igaz, ezek a művek magukon viselik a múlt patináját és a kor durva hamisításait, de a munkásszínjátszók meggyőződéses szelleme átizzítja és megtisztítja azokat. Egyszerre naivvá válik amúlt és égetően belevág problémáinkba. Ha szilárdan magunkban hordjuk meggyőződésünket, bátran vállalhatjuk ezt a feladatot A magyar színjátszás hőskora egyben nyelvünk szabadságharca volt Akkor, amikor a magyar nyelvet a teljes megsemmisülés fenyegette, néhány lelkes színész — dacolva nélkülözéssel és üldöztetéssel — a magyar nyelvért — a néppel együtt a magyar szabadságért — vívta meg élet-halál harcát. A hivatásos munkásszínjátszóknak ezt a hagyományt is át kell venniök. Kiformálódik így bennük egy magasabb erkölcsi ideál, amely színjátékukban kivetíti a jövő társadalmának általános emberi eszmény fel a a második emeleten lakó öreg német kisasszony úgy nézett rá, mint aki azt mondja: én ugyan csak nyelvórákból élek, de ilyenre sem lennék képes! Besurrant a kapu alá s míg a kocsis nagy robajjal leengedte a szekér oldalát felrohant az emeletre. — Teréz a pincekulcsot! Menjen le velük! Agi — szólt oda a kislányának, aki azzal volt elfoglalva, hogy pacákat ejtegetett az irkájára és gondosan szétkente őket — Agi, állj az ablakhoz és nézd, hogy hordják be a fát * A kislány kelletlenül felállt — Mit nézzek rajtuk anyu... — Mit nézzél? — De buta ez a gyerek! Azzal a pacával is! Nemhogy gyorsan felitatná, hanem még elkeni, játszik vele. Egészen a férje családjára üt! Azok is ilyen lassú gondolkodásúak mindenen órákig piszmognak. — Mért nem mozogsz?! — kiált rá és régi gyanúja, hofpr Ági nem szép, most hirtelen belesajog, világosan látja, hogy ezt már „nem növi ki", ezt a lomha járást kurta nyakat, kissé húsos orrot és egyszerre elönti az indulat majd szétveti! — Hogy mit nézzél? Azt, hogy ki ne lopják a szememet amíg meleg szvettert húzok. Egy ilyen nagy lógó ne értse meg, hogy a pince-lakók máris ott leskelődnek az uccán, mikor marad egyedül aszekér. — És... szóljak nekik? — kérdi szorongva Ági s ez a csukladozó, s edt hang még jobban bőszíti. Mafla kölyök, hisz úgysem meri kinyitni a száját! Legalább élelmes lenne, ha már nem szép. — Kiálts rájuk! — mondja magából kikelve és felrántja az ablakot. — Tolvaj banda! Csak azt várják, hogy elhullajtson a kocsis néhány darabot. Olyan fáradt, hogy majd eldől, Firene olyan lesz, mint egy nyúzott macska- S még csak el sem panasoltatja a vendégeinek, hogy mibe fáradt el. „Vigyáztam, hogy el ne lopják a fámat." Nem, ezt nem lehet mondani. Pláne neki, aki jótékonysági bazárokat rendez a szegény gyermekek javára. Még sohasem gondolt rá, hogy kik azok a szegény gyermekek"... A ..szegény gyermekek" valamiféle fogalom volt testnélküli tömeg, akiket nélkülözésből gyúrtak össze, sose került szemtől szembe velük, csak gyűjtött a javukra, meg posztókutyát árult, hosszúlábú babákat, tálcakendőt... Olykor szavalt is, mert titkos színésznői vágyak ágaskodtak benne, amelyeknek jó alkalom volt hogy a szegény gyermekeknek téli holmi kellett meleg holmi, cipő ... Ilyenkor frissen szőkítette a haját, ezüstkabátkát vett fel és olyan mély és hullámos hangok törtek elő a torkából, hogy egész éjjel nem aludt tőle és napokig bizsergő nyugtalanságot érzett, mintha berúgott volna a saját hangjától... De arra sohasem gondolt hogy ezek a „szegény gyermekek" egyszer testet öltve jelennek meg, egyenként csurgós orral, amit úgy utált hogy a villamoson rátaposnak a lábára, vagy előmásznak a pincéből s ott ólálkodnak a fásszekér körül s csak azt várják, hogy egy pillanatra elforduljon ... Magára kapta a szvettert és kinézett az ablakon. A személytelen „szegény gyermekek" helyett az újságárus Bélája esetlett-botlott a kocsis körül, hátrább meg Ica, a csirkéskofa gyermeke. Valóban a fahulladékot szedregették össze, a kérget, amely levált a fáról, a kocsis után szaladtak s odébb rúgták a fát amely a színükig megrakott kosárból kicsúszott s egy óvatlan pillanatban odébbáltak vele. — Ugye mondtam?! — kiáltotta diadalmasan s arra fordította Ági fejét. — Nyisd ki az ablakot és szólj rájuk! Ági nagy kék szeme ijedten meredt rá. A sógornőjének vannak ilyen semmitmondó porcellánszemei, hiába rak macára akármit, ez az üres, kék szem lerontja a hatást. — Téged semmire sem lehet használni, csak bámulsz, bámulsz! — támadt rá dühösen « már szaladt is le a pincébe, vad feszítést érzett a torkában, alig várta, hogy kiordítsa magából» — Teszed le azt a fát — rontott Bélára, aki tíz ujjával seperte öszsze a mohás hulladékot s most vállába húzott fejjel sunyított előtte, olyan képpel, mely sehogysem hasonlított ahhoz az elképzeléshez, amit a „szegény gyerekekről" táplált. Bála jókedvű volt s úgy látszott, mintha nem is szükségből. Csak vásottságból lopkodná a fát, piros sportzoknija volt Bélának holott ő úgy tudta hogy a szegény gyerekeknek egyáltalán nincs harisnyájuk és a nagyujjuk kilóg a cipőből... A pinceajtó elé sáncolta magát, az ablakból Ági őrködött, a kocsinál Teréz ácsorgott , minden oldalon őrszemek álltak, hogy senki ne közelíthessen a fához, amely most aránytalanul becses lett, szinte túlnőtt saját határain. — Nekem már megfázott a keresztcsontom — dohogott Teréz. — Az utcáról mindent, behordták — kiáltotta az asszonya felé és krákogva sietett fel a lakásba, nagyokat trombitálva a zsebkendőjébe, hogy mutassa, ő már bekapta a bajt! Egyedül maradt a berakóemberekkel és hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha most rázárnák az ajtót a "falhoz szorítanák, hisz látták, hogy pénz van nála. Rémülten kisietett a pincéből, mintha már érezné, hogy valaki megfogja a karját és belódítja... Az udvarra érve felsóhajtott. Milyen más itt, milyen biztonságos... Az az egyik munkás... az a véresképű ... egész biztos, hogy valami rosszban sántikál... A fogai összeverődtek, nem tudta, a fáradságtól, az izgalomtól, vagy a nyirkos levegőtől. A kabátja csupa gyertyacsepp lett, afinom teveszőrkabát, most majd fizethet a tisztításért. És ha Teréz valóban meghalt, milyen kárörömmel nyög majd, mert tudja, hogy halálosan bosszantja, ha beteg a személyzet és ott köhög és izzad a lakásban, ahelyett hogy kórházba menne. Visszament a pincébe, homályosan érezte, hogy most már csak kínozza magát, fenékig akarja élvezni ennek a délutánnak a minden szenvedését. A pinceajtóból akkor ugrott félre az újságárusné, nem, nem tévedett. Amikor meglátta őt, behúzódott a konyhájába, amely ott volt a fáskamra mellett. Onnan leste, mikor fordít hátat Bizonyos, hogy amíg az udvaron álldogált annyi fát húzott be magának, amennyit csak el tudott érni. Azért is megfordult, hogy aztán rajtaütésszerűen szembetalálja magát vele. Ha megcsípi... ha megcsípi... Ott áll az újságárusasszony karbatett kézzel, kihivó nyugalommal és volt valami a szemében, amitől nem mert rákiáltani, hogy mit ólálkodik a fáskamrám körül, ilyenkor persze előbújik! Tehetetlen düh facsarta a torkát, újból elfordult s meg hirtelenebbül pattant vissza, tekintetével szinte belebotolva az újságkihordón a szemeibe... Egy másodpercig így nézték egymást ellenségesen, szinte egymás szemébe tiporva, ugrásra készen, aztán egyszerre sötét lett, koromsötét s ő sikoltott. Csak később, odafent a lakásában jutott eszébe, hogy ő verte le könyökével a gyertyát, amely a pincefal párkányára volt ragasztva. De akkor azt hitte, hogy a két fenyegető szem borított sötétbe mindent a két seszínű tekintet... — Teréz, vigyen le nekik két kosár fát !—, mondta fulladt hangon, mert még most is reszketett és nem tudta pontosan, hogy mitől. — Két kosár fát? — Hármat... négyet... Négyet adjon nekik. — Egész délután vigyáztunk, mint a zsandárok, most pedig cipeljem utánuk! — csapkodott Teréz. — Hisz négy kosárral el se loptak volna! A fene érti ezt! Nem is felelt, összehúzódva gubbasztott a díván sarkában, lábára terítve a gyertyapecsétes kabátot. Még mindig fázott, hideglelősen nézegette Ágit, aki bamba lelkiismeretességgel még mindig az ablaknál állt. — Mit tettek velem a nyomorultak! — tört ki belőle és odadobta Teréznek a pincekulcsot, mint aki mindent felad... NÉPSZAVA 1944 február 13. vasárnap.