Népszava, 1954. május (82. évfolyam, 103-127. sz.)
1954-05-18 / 116. szám
népszava Kultúrotthonavatás Jobbágyiban Délutánra kitisztult az idő és ragyogó májusi napsütés fürdette a hatvankörnyéki határt. Az útmenti gesztenyefák kecsesen bólogatták fehér virággal ékes koronájukat a piros autóbusz utasai felé. A várva-várt vendégek — a Vasas Központi Együttes tagjai — utaztak az autóbuszon. Baráti találkozóra, a Jobbágyi Vas- és Fémtömegcikkgyár új kultúrotthonának ünnepélyes felavatására igyekeztek. Amikor megérkeztek a faluba s a nyugodt vonalú, derűs épület kibontakozott szemük előtt, innen is, onnan is a meglepetés s öröm felkiáltásait lehetett hallani. Mert az épület valóban nagyon szép. Nemes, egyszerű vonalai, hatalmas ablakai messzire világítanak. Hirdetik az embereknek: gyertek, mulassatok, vigadjatok, tanuljatok termeimben és barátságos szobáimban. A kultúrotthon építése bizony két évvel ezelőtt indult meg, aztán elelakadt s végülis megállt. Sokszor már csak legyintettek az emberek, ha erre jártak, sohase fogunk mi itt szórakozni — mondogatták egymásnak. Ha késedelemmel is, de elérkezett az avatás napja, s az üzem dolgozóinak örömében osztozott a falu, a környék lakossága. Mert messzi vidéken nincsen ehhez fogható szép kultúrotthon. Egyszerre ötszáz ember szórakozhat, táncolhat a nagy teremben. Beépített színpad, különbejáratú öltöző várja a szereplőket. A sportszobában a biliárd és asztalitenisz kedvelői szórakozhatnak, a vele szemben levő kis előadóteremben egyszerre kétszázan is megnézhetnek egy-egy szakmai, munkavédelmi vagy egészségügyi filmet. A kisebb szobák egész sora szolgálja majd az olvasók, sakkozók, beszélgetők kényelmét. Végleges otthonra talált a háromezerkötetes könyvtár is. Az avatóünnepség előtt a dolgozók, a boldog tulajdonosok érthető büszkeségével jártak-keltek a több mint hárommillió forint költséggel épült kultúrotthonban. De ahogy alaposabban szemügyre vették az egyes helyiségeket, úgy változott át a jókedvük kérdéssé, bosszúsággá. Megütközve tapasztalták, hogy a műszaki átadás után egy héttel már végigrepedt a színészbejáró betonlépcsője, több helyen is vizes foltok éktelenkednek a frissen festett falakon és az ajtókilincsek közül már tizenkettő felmondta a szolgálatot. Ez a felfedezés bizony beárnyékolja a megnyitó ünnepség hangulatát. Fejcsóválva, bosszankodva foglalták el helyüket a dolgozók. Rövid megnyitó beszédek után megkezdődött a Vasas Központi Együttesének műsora. Somlai Ferenc karmester vezetésével egymásután csendültek fel a közismert, szépséges melódiák. Operanyitányok operett-egyveleggel, magánénekszámok híres székely balladákkal váltakoztak. Két órán át pergett a vidám tarkaműsor s mindjobban belopta magát az emberek szívébe. A hallgatóság soraiban az idősebbek gyönyörködve, megfiatalodva hallgatták a műsort. A fiatalabbak, különösen a kultúrcsoport tagjai közben már azt számítgatták, vájjon mennyi idő múlva lesz maguknak is ilyen zenekaruk, ennyi jóhangú énekesük. A jobbágyiak bizakodása nem alaptalan, mert eddig is megmutatták, hogy komolyan él bennük a kultúra szeretete. Nagyon sokszor, mostoha körülmények között, műhelyben, irodában, nyáron még szabadég alatt is készültek egy-egy előadásra. Az új kultúrotthon számos helyiségével, technikai felszerelésével kiváló lehetőségeket biztosít a fejlődésre. B. J. Országos konferencia a kórusmozgalom kérdéseiről A Magyar Zeneművészek Szövetsége és a Népművelési Intézet szombaton és vasárnap országos konferenciát rendezett a kórusmozgalom időszerű kérdéseiről. A konferencia első napján Szabolcsi Bence Kossutth-díjas zenetudós, a Magyar Zeneművészek Szövetsége ügyvezető elnökének megnyitó szavai után Széll Jenő, a Népművészeti Intézet igazgatója tartott beszámolót, amelyben a kórusmozgalom eredményeit és hiányosságait elemezte. A beszámolót számos hozzászólás követte. A konferencia második napján Maróti Gyula, a Népművészeti Intézet zenei osztályának vezetője tartott előadást a kórustagok szakmai nevelésének kérdéseiről. Az előadás megvitatása után a konferencia részvevői a Zeneművészeti Főiskola nagytermében meghallgatták a nemhivatásos énekegyüttesek második kórushangversenyét. Az Indiai kormány meghívására szovjet művész küldöttség látogatott Indiába. Az alábbiakban részleteket közlünk a művészküldöttség egyik tagjának, Maja Prtszeckajának, az OSZSZSZK érdemes művésznőjének az Izvesztyijában megjelent útijegyzeteiből. Bombayból Delhibe, India fővárosába utaztunk. Bár még kora reggel volt, hatalmas tömeg fogadott bennünket a pályaudvaron. A pályaudvar és a pályaudvar előtti térség csakúgy visszhangzott az ütemes kiáltásoktól: »Szovjet-Hindi zindabad!« (Éljen a szovjet-indiai barátság!) Már a pályaudvaron meghívott bennünket Praszad úr, India államelnöke. Egy csésze kávé mellett közvetlen baráti beszélgetés közben ismerkedtünk meg az Indiai Köztársaság fejével. Az indiai nép legnagyobb nemzeti ünnepe előestéjén érkeztünk a fővárosba. Másnap, január 26-án ülték meg az Indiai Köztársaság kikiáltásának évfordulóját. Bennünket is meghívtak az ünnepi díszszemlére, amelyen jelen volt az egész diplomáciai testület. Küldöttségünk tagjait ezen a díszszemlén mutatták be Nehru úrnak, India miniszterelnökének. Múlt és jelen Felejthetetlenek voltak a díszszemle fel-felvillanó színpompás képei, megragadást keveredett és váltakozott bennük a múlt és a jelen. India elnökének dús aranyrojtokkal díszített, vörösnapernyős, nagy fekete hintája után modern tankok robogtak, amelyek toronynyílásaiból szakállas, turbános harckocsizók tekintettek ki. Tollbokrétákkal díszített és tigrisbőrökkel takart paripákon turbános lovasok vágtattak el a díszemelvény előtt és rögtön utánuk gördült gumikerekes lövegeivel a korszerű tüzérség. A fejüket magasan tartó tevéken nyargaló osztagokat rádió-lokációs berendezéseket vontató gépkocsik követték. Majd ősrégi indiai hangszereken játszó, tigrisbőrbe öltözött zenészek vonultak, légvédelmi fényszórós kocsikat vontató autók robogtak és sivítva hasították a levegőt a léglökéses repülőgépek. Végül az indiai nehézlovasság« vonult: jöttek az ókor páncélos osztagai, tankjai — az ünnepélyes méltósággal lépkedő elefántok, széles hátukon fegyveres harcosokkal. Az osztagot bezáró elefánt odalépkedett az emelvényhez és magasra emelt ormánnyal üdvözölte a díszszemle közönségét... Ezután kerekeken gördülő, gyönyörűen díszített, hatalmas, színpadszerű építmények haladtak el előttünk. India egyes államait és vidékeit szimbolizálták. A narancsterméséről híres vidéket egy hatalmas, díszruhás lányoktól körülvett narancs képviselte. Fogatokon vonultak fel a színpompás ruhákba öltözött, festettarcú táncosok és táncosnőik, jöttek a munkások, fonó- és szövőnők, az építők, majd a szerzetesek, egészségügyi dolgozók és gólyalábakon, vadállatbőrökben, pávatollas fejdíszekkel ékesítve a fekete törzsek képviselői... Úgy éreztük, hogy e néhány óra alatt az az egész India vonul el szemünk előtt, amelyet közelebbről megismerünk majd utazásunk közben. A díszmenet után a kormányzósági palotában — finom faragásokkal díszített, nagykupolájú pompás épület — fogadás volt, amelyre meghívtak bennünket is. Negyven ország képviselője, több mint háromezer vendég vett részt a fogadáson. A szovjet nagykövet bemutatott a diplomáciai testület több tagjának. Amikor megtudták, hogy moszkvai balett-táncosnő vagyok, elhalmoztak kérdésekkel. A szovjet balettnek mindenütt nagy a híre. Érdeklődéssel figyeltem a tarka vendégsereget. Az indiai nők többsége gyönyörű. Egy-egy indiai szépség szinte úgy hat, mint valami élő szobor. Ebéden Nehruéknál Amikor Nehru úr, India miniszterelnöke megjelent a fogadáson, elsőnek a szovjet művészküldöttséghez lépett. Külön üdvözölte küldöttségünk minden egyes tagját. Nehru középtermetű, egyenes testtartású, ősz ember. Rövid üdvözlőbeszédet intézett hozzánk. Örömének adott kifejezést, hogy Indiába érkeztünk, hangsúlyozta, hogy az indiaiak a szovjet vendégeket mindig és mindenütt szívből jövő szeretettel fogadják ... Sétáltunk a pompás park fái között és gyönyörködtünk a virágokban. Feledhetetlen érzés volt, hogy január végén a moszkvai télből indultunk el és itt a nyárba toppantunk. Sok vendég odajött hozzánk és panaszkodott, hogy sehogyan sem tud jegyet szerezni előadásainkra. Elmondották, hogy Indiában általában nem igen látogatják a külföldiek vendégfellépéseit. Egy híres amerikai zongoraművésznő, aki nemrégen járt Indiában, kénytelen volt lemondani fellépését, mert mindössze öt jegy kelt el hangversenyére. Most viszont egyetlen óra leforgása alatt elkapkodták a jegyeket az előre meghirdetett négy előadásunkra. A nemzeti ünnep nagyszabású, rendkívül hatásos tűzijátékkal ért véget. A magasba röppent rakéták vízesésszerűen bomlottak szét, az ejtőernyőkre szerelt, vakítóan éles fényt árasztó »mécsesek« sokáig lebegtek a város felett. Első előadásunkat Delhi legnagyobb filmszínházában tartottuk. Az előadáson megjelent Praszad elnök és Nehru miniszterelnök, de ott voltak a különböző országok diplomatái is. Igen nagy volt a siker. A közönség szűnni nem akaró, dübörgő tapssal jutalmazta Rasid Bejbutovot, aki India különböző nyelvein és tájszólásaiban indiai és azerbajdzsán dalokat adott elő. Ugyancsak nagy sikert arattak a Pjatnyickij-együttes tánccsoportjának tagjai — Marija Moszkvityinaja, Nyina Fitina, Viktor Pavlov és Vlagyimir Subarin — orosz és indiai táncaikkal. Nehru miniszterelnök gyönyörű rózsakosarat küldött fel a színpadra. Nehru lánya, Indira Gandhi meglátogatott bennünket az öltözőben és személyesen gratulált. Művészküldöttségünk minden tagját meghívta ebédre. Másnap fel is kerestük őt villájában. Az ebéd után híres indiai zeneszerzők és zeneművészek játékában gyönyörködtünk. Az ebéden a miniszterelnök is részt vett. Nehru arról beszélt, mennyire örül Indiába érkezésünknek és annak, hogy a szovjet művészet bemutatása még közelebb hozza, összeforrasztja országainkat, megszilárdítja közöttünk a barátságot. Még háromszor léptünk fel Delhiben, azután útrakeltünk Kalkutta felé. Reggel 7 órakor érkeztünk Kalkuttába. A pályaudvaron ismét hatalmas tömeg fogadott és üdvözölt bennünket. Ezrek és ezrek éltették az indiai-szovjet barátságot. Azt hittem, el sem tudunk jutni autóinkhoz. Legalább egy óra hosszat tartott, amíg a bennünket forrón ünneplő nép között megtettük azt az alig száz méternyi utat, amely elválasztott bennünket az autóktól. Pompás rózsafüzéreket akasztottak nyakunkba és virágszőnyegen lépkedtünk. A kalkuttai nagy stadionban léptünk fel néhányszor. Tízezrek vettek részt előadásainkon. Miként egész utunkon Bombayból Delhibe, majd Delhiből Kalkuttába, Madrasz felé is rövid hangversenyeket adtunk azokon az állomásokon, ahol vonatunk megállt. A határtalan és lelkes szeretet őszinte megnyilvánulása A lakosság már mindenütt tudott érkezésünkről. Minden állomáson hatalmas tömeg fogadta vonatunkat, még éjjel is. Gyakran ezrekre menő tömeg gyűlt össze — és nemcsak a városokban, hanem a kisebb állomásokon is, amelyekre csak úgy özönlöttek a közeli falvakból az emberek. Megható őszinteséggel fejezték ki ezek a találkozások az indiai népnek a Szovjetunió iránt érzett barátságát és szeretetét. Nagy tömegeket láttunk még azoknak a városoknak és falvaknak az állomásain is, ahol vonatunk nem állt meg. Ilyenkor kendők lobogtatásával és karlengetéssel üdvözöltek bennünket. A vasúti kocsik nyitott ablakán egy-egy pillanatra behatolt az Indiában már annyiszor hallott üdvözlés: »Szovjet- Hindi zindabad!« Elmondok egy érdekes esetet. Az egyik Madrasz előtti állomáson vonatunk hirtelen lefékezett, bár a menetrend szerint nem kellett volna megállnia. Kiderült, hogy az üdvözlésünkre összegyűlt indiaiak közül néhányan a sínekre álltak, hogy megakadályozzák a vonat továbbhaladását. A mozdonyvezető kénytelen volt megállítani a szerelvényt. Kiszálltunk és odaléptünk a hatalmas embertömeghez. Ekkor viharos taps és éljenzés harsant fel. Rögtönzött színpadot készítettünk hát és a perronon léptünk fel. Az összegyűlt nézősereg lelkesedése határtalan volt. Az anyák vállukra ültették kisgyermekeiket, hogy azok is láthassanak bennünket. A búcsúzással kedves szavakkal köszönték meg a szórakoztatást, majd felemeltek bennünket és így tettek fel a vonatra. A fiatalok hosszú ideig futottak vonatunk mellett. India és a Szovjetunió barátsága szétválaszthatatlan, mint az óceán Madraszban, ebben a csodás tengermelléki városban, a Bengáli-öböl partján, az indiai klasszikus balett nagyszerű műsorát mutatták be tiszteletünkre. Apró kislányok — a helyi balettiskola növendékei — és híres táncművészek léptek fel. Itt ismerkedtem meg Tara Csadrival, a nagy indiai táncművésznővel. Tara Csadrival — gyönyörűen táncol — több alkalommal is találkoztam. Elmagyaráztuk egymásnak koreográfiai iskoláink alapjait. Ezek a beszélgetések nagyon barátságos és hasznos koreográfiai tapasztalatcserék voltak. A bangalori stadionban megtartott előadásunkon huszonötezer ember volt jelen. Egész indiai utazásunk alatt ezt az előadásunkat tekintette meg a legtöbb ember és a szovjet-indiai barátság melletti tüntetés is itt volt a legerősebb. A Bangalor és Hajderabad közötti úton ugyancsak számos hangversenyt adtunk az állomásokon. Az emberek újból feltartóztatták vonatunkat, hogy láthassanak bennünket, beszélgethessenek velünk, megtekinthessék egy-egy műsorszámunkat és kifejezésre juttassák barátságukat és békeakaratukat. Amikor a »Hattyú-tánc«-amat adtam elő indiai fellépéseinken, akaratlanul is arra a másik hófehérszárnyas lényre gondoltam, amely változatlanul mindig ott volt, ahol felléptünk: — a békegalambra. Elsősorban neki tapsoltak a nézők tízezrei a stadionok tribünjein, a hangversenytermek páholyaiban. Bennünket, szovjet embereket úgy fogadtak Indiában, mint a béke országának küldötteit. A Hajderabadban megtartott előadásunk után egy indiai aggastyán lótuszcsokrot nyújtott át nekem és ezt mondta: — Szent barátságunk jeléül fogadja ezeket a virágokat. A mi barátságunkat igyekeznek megzavarni, India és a Szovjetunió barátságát azonban éppen úgy nem lehet széttépni, mint ahogyan nem választhatók saét-artóceánok-seojs INDIÁBAN írta: Maja Puszeckaja 4 1954. MÁJUS 18. KEDD Vidám, tartalmas szórakozást az állami gazdaságok dolgozóinak • Kissé megkésve, de beköszöntött a tavasz. Itt a mezőgazdasági munka fontos időszaka. Az állami gazdaságokban a növények ápolását és a termés betakarítását nagyrészt idénymunkások végzik. Kisebb-nagyobb csoportokban máris elindultak Zalából, Vasból, Hevesből, Szabolcsból az ország valamennyi megyéjének állami gazdaságaiba, ahová hat-nyolc hónapra szerződtek. Sok ezret tesz ki azoknak a dolgozóknak a száma, akik évről évre — az idén is — időszaki munkát vállalnak. A mezőgazdaság fejlesztéséről szóló párt- és kormányhatározat lehetővé teszi a többi között azt is, hogy a mezőgazdasági üzemekben a munka- és életkörülmények jóval gyorsabb ütemben javuljanak, mint az elmúlt években. Ezt már számos kézzelfogható eredmény is bizonyítja. A legtöbb állami gazdaságban például otthonosabb, jobb munkásszállás várja az idénymunkásokat. Ugyanakkor azonban sürgető tennivalóink vannak a dolgozók kulturális igényei kielégítésében, szórakozási lehetőségeik biztosításában is. Éppen ezért dolgoztuk ki szakszervezetünk elnökségének irányításával a nyári időszak kulturálisnevelési programmját. Azt a fő feladatot kapták üzemi bizottságaink, hogy könyvekkel, folyóiratokkal, társasjátékokkal és sportfelszerelésekkel lássák el az idénymunkások szállásait. És jó szervező munkával segítsék, hogy a dolgozók éljenek is a hasznos szórakozás lehetőségeivel. Ezerféle mód nyílik arra, hogy a munkásszállások lakói megbarátkozzanak a művelődés eszközeivel, elsősorban a könyvekkel és a folyóiratokkal. Segítenek ebben a könyvismertető előadások, a felolvasások, amelyek felkeltik az érdeklődést az olvasás iránt, különösen akkor, ha jól választják meg az előadókat, felolvasókat. Csaknem minden állami gazdaságban találhatunk pedagógusokat, akik szívesen vállalkoznak egy-egy könyv ismertetésére. Az idénymunkások között minden bizonnyal akadnak olyan fiatalok, akik szépen, színesen olvasnak és ezzel le tudják kötni hallgatóik érdeklődését. A jól összeállított könyvtárak és a helyesen megszervezett felolvasó esték érdekes szórakozást, tartalmas időtöltést nyújtanak a szállások lakóinak. Az idénymunkások legnagyobb része csak havonként, sőt a távolabbi vidékre szerződöttek két-három havonként járnak haza. Sokan családtagjaikkal együtt szerződtek el és egész nyáron nem utaznak állandó lakóhelyükre. Ez megköveteli, hogy vidám műsoros délutánokat szervezzünk szórakoztatásukra. Több állami gazdaságban már fel is készültek a »vidám vasárnapok« megrendezésére. A mezőhegyesi, a nyírlugosi állami gazdaságokban és még sok más üzemben szabadtéri színpadokat építettek, kultúrparkokat létesítettek. Milyen lesz ezeknek a vidám vasárnapoknak a műsora? A színjátszók a nyári nagy munkák idején nem tanulhatnak be nagyobb színdarabokat. A munkások ugyanis kisebb csoportokra osztva dolgoznak a sok ezer holdas földeken. Szükség lesz tehát a brigádműsorokra, a szólótáncokra, a mesemondókra és szavalatokra, az énekre és a tréfákra. S nemcsak a fiataloknak, az idősebbeknek is lehetőségük nyílik a szereplésre. Elmesélik ifjúkori élményeiket, hogy a fiatalok lássák a különbséget a mai világ és a sanyarú múlt között. Eldalolják vagy furulyával, citerával eljátsszák régi szép népdalainkat és megtanítják rájuk a fiatalokat is. Egy-egy vidám vasárnapi műsorban versenyszerűen is összemérhetik képességeiket, tudásukat a szereplők. Nem kell különösebb előkészület az ilyesfajta verseny megszervezéséhez. Egy gazdaságba több faluból, esetleg egymástól távoleső vidékekről jöttek idénymunkások és ott vannak az állandó dolgozók is. Egymással vetélkedve mutathatják be falujuk legszebb dalait, meséit, táncait. A legjobbak pedig kapjanak jutalmat. A műsorokat tréfás sportversenyek tarkíthatják, ezek győztesei sem maradnak jutalom nélkül. Aki elsőnek ér fel például a tükörsima mászópózna tetejére, leakaszthatja azt a kosárkát, amelyben bizonyára lesz egy jó zsebkés, egy kis édesség vagy egyéb emléktárgy a győztes számára. A tréfás díjak jókedvre, kacagásra derítik a verseny szurkolóit. Az üzemi kulturális bizottságok sok más tanulságos és szórakoztató műsorra is készülnek. A környei állami gazdaság központi zenekara, valamint színjátszó- és tánccsoportja azt tervezi, hogy sorra járja azokat az üzemegységeket, telepeket, ahol az időszaki dolgozók laknak. Több gazdaságban szerveznek majd tanulságos kirándulásokat is. Hazánk szép tájaira, történelmi nevezetességű helyeire látogatnak el. Felkeresik a Balatont, az egri, a sárospataki vagy a szigetvári várat, a pákozdi csata emlékművét, aszerint, hogy melyik esik közelebb a gazdasághoz. Több mint száz gazdaságnak van keskenyfilmvetítőgépe. Ezekben az üzemekben mozielőadások örvendeztetik meg a dolgozókat, a munkásszállások lakóit. Szakszervezetünk kulturális neve, lesi osztálya is jobban segíti üzemiünket ebben a munkában. Amikor az üzemi kollektív szerződéseket kötöttük, sok helyütt hangoztatták a dolgozók azt a kívánságukat, hogy az üzemekben gyakrabban lépjenek fel hivatásos művészek. A sinatelepi kertészeti gazdaságban például nagy örömmel és tapssal fogadták a kollektív szerződés vállalását: havonként legalább egyszer meghívják szereplésre a Faluszínházat. Ezeket az igényeket figyelembe véve határoztuk el, hogy az Országos Filharmónia és a vidéki színházak segítségével legalább nyolcvan állami gazdaságban szervezünk műsoros előadást. Színműveket, operetteket és más műsorokat mutatnak be. Ezenkívül felkérjük vendégszereplésre az Állami Népi Együttest, a SZOT művészegyüttesét, továbbá az ipari üzemek és szakszervezetek művészeti csoportjait is. A mezőgazdasági üzemek kiemelkedő művészeti csoportjait pedig elvisszük az ország négy városában rendezendő körzeti szakszervezeti kulturális és sportünnepségekre. A legjobbak szerepelnek majd a ceglédi országos bemutatón és az augusztus végi mezőgazdasági kiállítások műsorain, a többi között a fővárosban is, így tervezi szakszervezetünk az idénymunkások szórakoztatását, tartalmas pihenését. Minden erőnkkel munkálkodni fogunk, hogy elképzeléseinket valóra váltsuk. Antok Imre, a MEDOSZkulturális-nevelési osztályának munkatársa