Népszava, 1954. május (82. évfolyam, 103-127. sz.)
1954-05-19 / 117. szám
T NÉPSZAVA A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Ne hanyagolják el a karbantartást! Hosszú ideje dolgozom bányában, de ilyen művelést, mint amilyen ma az Erzsébet-aknán folyik, még nem láttam. E módszert mindennek nevezhetjük, csak nem tervszerűnek. Jó munkahelyeink vannak, viszont a szállítóvágatok, az ereszkék annyira elhanyagoltak, hogy csak kínlódunk. Ha egy-egy csille a sok használattól »puklis« lett, már nem is fér el a szűk vágatokban. Pedig könnyen lehetne segíteni a bajon. Véleményem szerint az éjszakai fenntartási csapatokat nem lenne szabad szénfalhoz telepíteni, mert hiába szenelnek a csapatok, ha a szállítóvágatok elhanyagoltak. Bányánk napról napra rosszabb állapotba kerül és így a kitermelt szenet nem tudjuk kiszállíttatni. Teljesen észszerűtlennek tartom azt is, ahogyan az elővájásokat csinálják. Egy-egy elővájást nem hajtanak ki végig, egy darabig fejtik benne a szenet, azután abbahagyják és új elővájást kezdenek. A r1.4 munkahelyünk mellett is ez történik most. Már a pilléreket is régen ki kellett volna szedni, beiszapolni, mert olyan meleg van, hogy még a metánt sem lehet megmérni, kialszik a lámpa. Munkahelyemtől csaknem 20 méternyire van az elszívócső, így állandóan füst lebeg itt, ami miatt nem tudunk dolgozni. Erre már többször felhívtam üzemünk vezetőségének figyelmét, a válasz: nincs elég cső. Minderről tudnak a Dorogi Trösztben és valószínű, hogy a minisztériumban is. Tervünk teljesítése érdekében mindent meg kell tenniük az illetékeseknek, hogy bányánkban rendszeresítsék a karbantartó műszakokat. Varga lápót vájár ,Tokod, Erzsébet-akna A Sikondai „éjjeli szanatóriumban“ Sikonda a bányászok paradicsoma. Mert így kell nevezni épülő szép hazánknak ezt a nagyszerű szociális intézményét, az éjjeli szanatóriumot. Milyen is ez az »éjjeli szanatórium«? A bányászt, aki délelőtti műszakon dolgozik, kényelmes autóbusz vissz Sikondára, a fürdőpalota elé. (Tíz év előtt e fürdőhely még megközelíthetetlen volt a munkás részére.) Megérkezés után, talpig át kell öltözködni a szanatórium ruháiba (pizsama, köntös és papucs) s a dolgozót már várja is a nagy gonddal összeállított, kitűnő, bőséges ebéd. Ebéd után a vendég tetszése szerint lepihen, vagy a fényűzően berendezett társalgó kényelmes foteljeiben olvas, sakkozik. Pihenését legfeljebb csak a főorvos »zavarja meg«, ha történetesen utasítást ad valamilyen gyógykezelésre: fürdő, iszappakolás, masszázs vagy villanykezelésre. A szanatórium főorvosa nemcsak a rendelőórákban foglalkozik a beutaltakkal, hanem napról napra egyénenként is megállapítja a kezelések hatását. Este 8 óráig tartanak a kezelések, majd vacsorához hívják a beutaltakat. A vacsora könnyű, ízletes, vitamindús és változatos. Kilenc órakor mindenki felmegy a ragyogóan tiszta szobákba, lefekszik. A reggeli ébresztő után saját ruhájába átöltözve jelenik meg az étkezdében, ahol bőséges reggeli (kávé, kalács, méz, vaj) és egy még bőségesebb uzsonnacsomag várja a munkába induló bányászokat. Reggeli után ismét beülnek az autóbuszba, amely 25 perc alatt munkahelyükre szállítja őket. íme a sikondai üdülés egynapi körforgása. A sikondai beutaltak boldogan és hálós szívvel élvezik a nagyszerű helyet. Az igazság kedvéért meg kell azonban mondanom, hogy akadnak még olyanok is, akik nem tudják értékelni e pompás létesítményt. Természetesnek veszik, mint a napsütést, amely nem kötelez semmire. Helyes lenne, ha, az egyes csoportok indulása előtt a szakszervezet megmagyarázná a beutaltaknak, mi mindent is jelent számukra, hogy megelőzik betegségüket, hogy államunk gondoskodik arról: jól táplálkozzanak és teljes nyugalomban pihenjenek. Mi, az ez évi sikondai beutaltak negyedik csoportjának tagjai köszönetet mondunk a pártnak, a kormánynak, a főorvosnak és a szanatórium minden dolgozójának, a kitűnő bánásmódért. ígérjük, hogy hálánkat jobb munkával, több szénnel juttatjuk kifejezésre. Csongor Árpád gépész Béke-akna Hárman várakoztunk a párttitkárra a VII/I-es körzet helyiségében. Egy őszfejű idősebb férfi (Szántó Zoltán, a pártszervezet gazdasági felelőse), egy javakorabeli asszony, egy nagy lakóház pártcsoport bizalmija és jómagam, aki hivatalos ügyben most jártam először itt. Az asszony érkezett utoljára, s megjelenésével mindjárt megbontotta a várakozás nyomasztó csendjét. Nyugodtan, csendesen beszél, mégis lehetetlen volt észre nem venni izgatottságát. — Képzelje csak, Szántó elvtárs — fordult a férfi felé —, a házunkban valaki letépte a falitábláról a lakóbizottság közleményeit. Úgy látszik, egyeseknek nincs ínyére, hogy mostanában kevesebb a házban a panasz ... — S maguk már csináltak? — kérdezte az öreg. Az asszony hangja megélénkült: — Visszaragasztottuk a közleményt. Most azért jöttem, hogy megbeszéljem a titkárunkkal: összehívom a pártcsoportot, elvégre nekünk kell elsősorban tenni valamit az ilyen mesterkedések ellen ... Mindketten elhallgattak s csak kisvártatva szólalt meg Szántó Zoltán: — Milyen rendes asszony maga S.-né. Lám, fél éve még észre se vette volna az ilyen problémákat. — Az asszony röstelkedve hajtotta le a fejét. — Igen... ha ő (s itt fejével a párttitkár szobája felé bökött) akkor nem jön hozzám, s nem magyaráz nap nap után olyan türelmesen, talán még ma is afféle »fizető automata« lennék csupán ... AZ ASSZONY SZAVAI jártak eszemben, amikor beléptem a titkár szobájába. A parányi helyiségben fiatal lány fogadott. — A párttitkárt keresem — fordultam hozzá. — Tessék — mosolygott a lány s úgy tűnt, mintha huncut fény villant volna meg nagy barna szemében. — Én vagyok a párttitkár. A huncut fény eltűnt a szeméből, leült az íróasztal mellé s várakozó tekintettel nézett rám. Még mindig nem ocsúdtam fel. Sokféle párttitkárt láttam már életemben, de ilyen fiatalt még nem. Huszonhárom esztendős. Kedves, törékeny alakján sima, egyszerű szabású kosztüm. Fényes, dióbarna haja a vállára hull A VII/1-es körzet titkára Ügyes-bajos dolgom hamarosan elintéztük, de most már igen érdekelt Vészi Idának, a párt e fiatal, felelős poszton álló munkájának sorsa, élete. Megkértem, beszéljen magáról, mondja el, hogyan tölti napjait. Szívesen válaszolt: — A napot reggel ötkor kezdem. Hatkor már útban vagyok a gyár felé. (A Danuviában dolgozik — marós. Nem titkolt büszkeséggel mesélte el, hogy a kongresszusi versenyben érte el először a sztahanovista szintet.) Rendszeresen a délelőtti műszakban dolgozom. Munka után hazaszaladok — s ilyenkor akad egy-két órám pihenésre, tanulásra. Délután általában a körzetben vagyok. — S mikor szórakozik? — Fogas kérdés lehet, mert késik a válasszal. — Vasárnap, ha ... ha nem kell készülnöm előadásra, taggyűlésre, konferenciára. Megdöbbentett ez a felsorolás. Terhesnek, színtelennek, egyhangúnak találtam életét, mert ifjúságot állítottam vele szembe. Nem állhattam meg — elmondtam neki gondolataimat. Frissen csengő, jóízű kacajjal válaszolt. — Úgy véli talán, hogy túlságosan komoly vagyok ... öreges? — A mosoly elröppent arcáról, közelebb hajolt hozzám s amikor ismét beszélni kezdett, az őszinteség közvetlen melegét éreztem hangjában: — No, de nem is olyan nevetséges ez a kérdés. Volt idő, amikor éppen e természetellenes magatartás — erőltetett komolykodás, ridegség — miatt elidegenedtek tőlem az emberek. Már kezdek megszabadulni ezektől a kötőfékektől, de bevallom nehezen, hiszen a rosszul szabott ruhát is megszokja az ember. T BESZÉLGETÉSÜNK itt néhány percre félbeszakadt, mert Vészi Idát valami sürgős ügyben kihívták a szobából. Addig is visszamentem Szántó bácsihoz s vele beszélgettem tovább. Azt mondja, hogy túlságosan fiatal a titkárunk? — mosolygott az öreg a megjegyzésemen — de mintha valami sértettség bujkált volna a hangjában. Talán úgy érezte, hogy a titkár munkáját becsülöm le ezzel a megjegyzéssel. Próbáltam kiengesztelni. »Bizonyára fiatalsága ellenére is jó munkát végez Vészi elvtársnő.« — Meghiszem azt — enyhült meg s most már közvetlen hangon beszélt tovább. Egyszerű, szinte száraz tények sorából, Szántó elvtárs elbeszélése nyomán kezdett kibontakozni előttem Vészi Ida munkássága. — Hallotta az imént S.-nél? Látja, ez az asszony féléve még taggyűlésre sem járt, ma pedig derekasan harcol a párt politikájáért. Azelőtt bizony sok ilyen ember élt a mi körzetünkben ... Ma már kevesebb az ilyen ember — és ez Vészi Ida érdeme is. Éppen ez volt a fiatal párttitkár legnagyobb problémája kezdetben. Egyes tagok passzivitása, visszahúzódozása. »Csatasorba kell állítani minden embert!« — szokta mondani, de maga is tudta, nem könnyű feladat ez. Kezdetben egy kicsi, de erős népnevelő csoporttal látott munkához. Nagy kitartással, türelemmel kopogtattak be hétről hétre egy-egy családi otthon ajtaján, míg csak nevelő szavuk előtt megnyílt a szívhez, az öntudathoz vezető »kis kapu« is ... Most ismét olyasmiről beszél Szántó elvtárs, ami különös érdeme a pártszervezetnek. A hatalmas, kívülről oly ridegnek tűnő, többemeletes lakóházakban, eleven, mozgalmas életet élő pártcsoportok dolgoznak. Amikor Vészi Ida titkár lett, bizony más volt a helyzet. A pártcsoportok csak papíron »éltek«. A fiatal titkár először csak egy-két pártcsoporttal foglalkozott s amikor ezek már jól dolgoztak »vendégségbe« hívta ide a többieket. (Még ma is használják ezt a módszert, ha egy-egy pártcsoport munkája viszszaesik.) Mikor Vészi Ida visszatért a szobába, úgy éreztem, mintha nagyon régen ismerném. Hiszen tudom, már róla még azt is, hogy 14 esztendős volt, amikor idősebb testvéreivel esténként ő maga is megjelent a körzet párthelyiségeiben. Tudom, milyen lelkesen dolgozott a kultúrcsoportban. S bár kezdetben azt hitte, hogy csak szórakozást lel a kultúrestekem — ez az éppen bimbózó új kultúra nevelte is az ifjú lány virágba szökkenő lelkét, jellemét. A szemináriumokon gyorsan fejlődött ,és egy esztendő múlva már együtt járt az idősebbekkel népnevelni. Tizenöt esztendős volt, amikor dicséretre méltó népnevelő munkájáért a kerületi pártbizottság engedélyével felvették a pártba.NAGY ESEMÉNY VOLT EZ életében, de ő most arról a talán még nagyobb fordulatról beszél, ammely tizenkilenc esztendős korában érte. Ekkor került az addigi titkár öthónapos pártiskolára s helyetteséül (később véglegesen is) a tagság s a kerület is, Vészi Idát bízta meg a titkári teendőkkel. — Nagyon megilletődtem akkor — emlékezik vissza pirosra gyűlt arccal. Továbbra is igyekeztem lelkiismeretesen elvégezni a munkámat —, de azt hittem, a vezető tekintélyéhez ennél több kell, valami más ... És Vészi Ida, aki eddig odaadó, lelkiismeretes munkával, tanulással, segítőkész, emberséges szívével szerzett magának tekintélyt — most valami külső mázt keresett. Korábban még gyakran látták őt a liget árnyas fái alatt versenyt kerékpározni — ez a kedvenc sportja — hasonló korú ifjakkal, lányokkal. Amikor párttitkár lett, messze elkerülte a ligetet. (Most már nevetve beszél erről: »Azt hittem megszólnak majd az idősebbek, ha kerékpáron látnak nyargalászni.« Hiába hívták a fiatalok, nem ült le sakkozni a pártszervezet kultúrhelyiségében — pedig sakkozni is szeret. Bebújt inkább a szobájába s tanult vagy dolgozott... — Az üzemben a brigádom tagjai figyelmeztettek először: »Ne vágj már ilyen sanyarú arcot, nem vagy te a saját nagyanyád.« De még az idősebbeknek is szemet szúrt a körzetben, hogy a régi, kedves, jókedélyű lány, aki oly sokszor vidította fel őket, most mint egy öreg bölcs, szigorú, komoly képpel jelent meg a vezetőségi üléseken. — Szántó bácsi is figyelmeztetett — Ida hangja itt ellágyul. — Mintha csak édesapám lenne, oly nagy szeretettel beszélt nekem arról, hogy a kommunisták nagy erénye: a vidámság, természetesség. És ... és arról is beszélt Szántó bácsi — mit tagadtam — a szerelemről. »Ne akarj te másmilyen lenni, mint a körzetben akármelyik 23 éves lány. Biztosítunk számodra szabadestéket — menj, szórakozz!« — No és használt a tanács? —* kérdezem. Ismét felkacagott, csengően, vidáman s újból megjelent szemében az a kedves, huncut fény. Pár szó s kiderül: Ida is tudja — s nem is kell sok biztatás hozzá —, hogy milyen remek dolog fiatalnak lenni. Beiratkozott már a rzotorkerékpárszakosztályba is és nem kell már kétszer hívni, hogy leüljön egy sakkpartira. Szabad estém a ligetben sétál. »Olyan szép a tavasz!« — mondja. (Ezek után már nem is kell kérdeznem, hogy egyedül sétál-e.) A külső már foszladozni kezdett. De ahhoz, hogy végleg lehulljon róla, a párt önbírálata kellett, hogy ennek tiszta fényében felülvizsgálja saját munkáját, magatartását. ... Nézem és hallgatom ezt az ifjú lányt, aki most lobogó hévvel, s meggyőző szenvedéllyel beszél arról a munkáról, amellyel körzete a pártkongresszusra készül: segíteni minden erővel a kormányprogram valóraválását! Biztosítéka ennek, hogy az élet a maga tarka, sokszínű problémáival bevonult a pártszervezetbe. Felcsillanó szemmel beszél arról Vészi Ida, hogy már a körzet üzleteiben dolgozó kommunista kereskedelmi alkalmazottak is rendszeresen eljárnak a taggyűlésre. (Régebben kevés gondot, figyelmet fordítottak rájuk.) Többet segítünk a tanácsnak is, hogy szebb, nyugodtabb legyen körzetünkben az élet. A pártcsoportokon rendszeresen megtárgyaljuk a lakosság problémáit. Észrevételeinket pedig eljuttatjuk a tanácshoz ... (Ily módon telepítették át külső területbe az Elemér utca egyik lakóházának alagsorából a zajos, lármás vasredőny-üzemet. A népnevelők javaslatára nyíltak meg a körzetben új üzletek, létesültek parkok, játszóterek, bölcsődék... -BIZTONSÁGOT KÖLCSÖNZŐ EREDZÉS tölt el, amint mind mélyebbről, mind közelebbről ismerem meg a párt e tisztalelkű, odaadó harcosának életét. Az imént még azt mondtam, hogy egyhangúnak, színtelennek találom Vészi Ida munkáját.. Most, amikor búcsúzásra nyújtja erős szorítású kezét, szégyelem ezt a gondolatot Péter Ilona 2 Aláírták a dunai hajózás szabályozására vonatkozó magyar-osztrák megállapodást A Magyar Népköztársaság kormánya és az osztrák szövetségi kormány között a dunai hajózás szabályozására vonatkozóan megállapodás jött létre, amelyet május 18-án a magyar kormány nevében Katona Antal, a közlekedés- és postaügyi miniszter első helyettese, osztrák részről dr. Olivier Rességuier rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, az Osztrák Szövetségi Köztársaság magyarországi ügyvivője írt alá. Az aláírásnál jelen voltak: Sík Endre külügyminiszterhelyettes, Walter Backes követségi titkár és kereskedelmi attasé, Pataki Mihály, a MESZHART vezérigazgatója, továbbá a külügyminisztérium, a közlekedés- és postaügyi minisztérium, belügyminisztériums és a pénzügyminisztérium több vezető tisztviselője. Magyar tudósok utaztak Párizsba Henri Poincaré, a nagy francia fizikus és matematikus születésének 100. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségekre Riesz Frigyes és Alexits György Kossuth-díjas akadémikus Párizsba utazott. A nagy elektromos hálózatok kérdéseivel foglalkozó párizsi nemzetközi kongresszusra magyar küldöttség utazott. Tagjai: Verebély László Kossuth-díjas egyetemi tanár, Eisler János docens, Vajta Miklós és Geszti Pál főmérnök. Magyar küldöttség a pulkovi csillagvizsgáló intézet felavatásán Kedd délelőtt a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának meghívására magyar tudósküldöttség utazott a Szovjetunióba, a pulkovi csillagvizsgáló Intézet felavatására és a június 30-án észlelhető teljes napfogyatkozás megfigyelésére. A küldöttség vezetője Hajós György, Kossuth-díjas akadémikus, tagjai: Detre László, a matematikai tudományok doktora, az Akadémia Csillagvizsgáló Intézetének igazgatója, Földes István, a matematikai tudományok kandidátusa és Dezső Loránd, a fizikai tudományok kandidátusa, a Csillagvizsgáló Intézet osztályvezetői, Csaba Imre és Herczeg Tibor, a Csillagvizsgáló Intézet kutatói, Balázs János akadémiai szaktitkár és Ozsváth István csillagászaspirens. 1954. MÁJUS 19. SZERDA A DISZ Központi Vezetőségének XII. kibővített ülése A DISZ Központi Vezetősége kedden tartotta XII. kibővített ülését a Szakszervezetek Országos Tanácsa székházának nagytermében. Az intézőbizottság beszámolóját a DISZ munkájáról az úttörők és az iskolások között Petrák Lajos, a DISZ KV titkára tartotta. Az ülésen megjelent Ács Lajos, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára. Az elnökségben helyet foglaltak: Szakali József, a DISZ KV első titkára, Matusek Tivadar, az MDP Központi Vezetősége párt- és tömegszervezeti osztályának vezetője, Non György népművelési miniszterhelyettes és Kiss Gyula oktatásügyi miniszterhelyettes. Hozzászólás A védőruháról és védőfelszerelésekről Egyetértek a Népszava »A védőruháról és védőfelszerelésekről« című cikkével. A felsorolt hiányosságok és hibák üzemünkben is tapasztalhatók. Véleményem szerint ezekért mind a minisztérium illetékes osztályát, mind pedig a vállalat vezetőjét felelősség terheli. A használhatatlan védőruhák vásárlásával nagy károkat okoznak népgazdaságunknak, a dolgozóknak. Két éve »újításként« 180 kötényt készítettek hulladékbőrből. A kötények a mai napig is a raktárunkban porosodnak é, használhatatlanok. A múlt héten üzemünk budapesti kirendeltsége 400 darab zsákszövetből készült, faggyúval és steariannal átitatott »esőkabátot« küldött igénylésünkre. Ebből százat a vállalat ruhafelelőse kiadott. A dolgozók azonban nem vették fel a büdös és rossz esőkabátot. Simon és Tóth elvtársak, a raktár vezetői, ahelyett, hogy mindjárt visszaküldték volna a kabátokat, inkább bizonygatták: »Jó ez az esőkabát, csak csúnya.« Amikor pedig a dolgozók arra hivatkoztak, hogy nem véd az esőtől, átlátni rajta, arról akarták meggyőzni őket, hogy ez igaz, de a víz nem folyik át rajta. A raktárban maradt háromszáz kabátot végül is visszaküldtük a budapesti kirendeltségünknek. Ottani beszerzőnk, Miklósi elvtársnő, tőlünk kérdezte meg, mit csináljon a kabátokkal. Ilyen esetek nem fordulhatnának elő, ha a beszerzés előtt gondolkoznának arról, hogy megfelel-e a követelményeknek, amit vásárolnak. Miklósi elvtársnőnek nagyobb gonddal és körültekintéssel kellene végeznie munkáját. Hiszen nem ez az első eset, hogy használhatatlan holmikra dobja ki a vállalat pénzét. Ő szerezte be ugyanis a flanellkesztyűket is azbesztkesztyű helyett. De hanyagul és lelkiismeretlenül történik a védőfelszerelések elosztása és kezelése is az Ózdi Kohászati Üzemben. Télen ideiglenesen hideg munkára helyeztek néhány olvasztárt. Ezeknek a Munka Törvénykönyve szerint vattásruhát adtak. Ez helyes volt. Az azonban már helytelen, hogy amikor visszakerültek a kemencékhez, »elfelejtették« tőlük visszakérni a védőruhákat. A magyolvasztóműnél a feladóknak — ha esik az eső vagy a hó — esőköpenyre van szükségük. A köpenyek ott is vannak a raktárban. Mégis április 26-án, amikor nálunk erős havazás volt, Hegedűs művezető nem adatta ki az esőköpenyt, így dolgozóink bőrig áztak. A védőruhák és felszerelések körül tapasztalható hibákért a minisztérium is felelős. Megelégedett azzal, hogy kiadta a védőfelszerelések szabványát, de nem ellenőrizte azok megtartását. Ezért küldhették a kohászoknak a szabványnál negyven centiméterrel, rövidebb azbesztkötényt. A legutóbb kapott gumicsizmát használt autóbelsőből készítették. A forróvízben dolgozó revések, salakgranulálók csizmájának a ragasztása azonban hamar szétmegy, rövid a csizmák élettartama. Sok esetben a minisztérium ellátási igazgatósága felelős azért is, hogy nem utalják ki hiánytalanul az igényelt munka- és védőruhát. A két év óta esedékes 370 pár botost még a mai napig sem kapta meg üzemünk. A vaskohászati igazgatóság vezetője, Komjáthy elvtárs megígérte, hogy pótlólag elküldik, ami hiányzik. Szeretnénk, ha ez az ígéret meg is valósulna. A védőfelszerelések és védőeszközök üzemenkénti jó elosztását az biztosítaná, ha a minisztérium felelős szervei a jövőben ellenőriznék, hogy tervszerűen történik-e a kiutalás. Molnár Lajos, az Ózdi Kohászati Üzemek üzemi bizottságának munkavédelmi felügyelője