Népakarat, 1957. január (2. évfolyam, 1-25. sz.)
1957-01-30 / 24. szám
— Rádió? Az nincs kérem!... Ezt a választ kapja, aki új rádiót szeretne vásárolni. Pedig a rádiózás szenvedélye alaposan felfokozódott. Vannak azonban szerencsés emberek, akiknek sikerül készülékhez jutni. De ez sem jelent mindig egyértelműen örömet! A készülékeik egy részénél néhány napos (vagy pár órás) használat után különféle hibák mutatkoznak, rendszerint nem jelentősek, de mégis szerelő kell a kijavításukhoz. Gyakori és nem indokolatlan a vevők részéről az a megállapítás is, hogy a külföldi készülékek tetszetősebbek, modernebbek, hangjuk kellemesebb, vételkészségük nagyobb. Ezt a három problémát vetettük fel rádiós szakembereinknek, a megnyugtató válaszok reményében. Kevés ? Miért kevés ? A RAVILL nagykereskedelmi vállalatnál megtudtuk, hogy tavaly ősszel 320 000 rádió szerepelt az 1957-es értékesítési tervben. Jelentős szám, talán még túlzott is. Mi ezzel szemben a várható termelés? — Az év első negyedében 60—70 százalékos lesz a rádióellátás — mondja Holley Sándor, a rádióosztály helyettes vezetője —, de csak akkor, ha importterveink sikerülnek. Az NDK-ból eddig 4000 készüléket hoztunk, további 3000 leszállítása folyamatban van. Ezenfelül is akarunk azonban importálni — főként középszuper típusokat. Ebből tehát az következik, hogy rádiógyáraink az első negyedévben alaposan lemaradnak. De mit szólnak ehhez a gyárak? A Telefongyárban, ahol a népszerű TÉRTA márkájú rádiót készítik, elég sok a panasz. A gyárból több mint kétszázan távoztak el a közelmúltban, főként a technikai személyzetből. Érzékeny veszteség, nehezen tudják pótolni. Rádiódobozuk sincs elég. Kétségkívül méltánylandó »objektív« okok. A Telefongyár tehát meg tudja magyarázni a rádióhiányt. • Más véleményen van az Orion. Léderer Sándor főosztályvezető elmondta, hogy alapos piackutatást végeztek és megállapították, hogy nem a rádióhiány, hanem az »inflációs pszichózis« a súlyos, noha egyre csökkenő tendenciát mutat. A városokban és falvakban nem ritka az olyan »rádióhallgató«, aki az inflációtól félve, három-négy rádiót is vásárolt az elmúlt hetekben. A gyár régi termelésének mintegy 80 százalékát most is leszállítja, az első negyedben összesen 31 000 készüléket, de ez a mennyiség az év folyamán még emelkedik. Inkább »attól tartanak«, hogy 1957 végén olyan jelentős készletek szaporodnak fel, amelyeknek ér-tékésítése eszük a részletakció bevezetésével lesz lehetséges. (Bár már látnánk ezt a részletakciót!) Jobbak lesznek-e a magyar rádiók ? Más kérdés azonban, hogy javul-e a készülékek minősége? A RAVILL véleménye szerint elsősorban akkor, ha a munkástanácsok új módszerekkel nyúlnak ehhez a sokat vitatott kérdéshez. Az Orion vezetői őszintén beszélnek erről a problémáról. Sok mindent elismernek, sok jogos kifogást. A munkástanács elnöke, Dolnik Győző elsősorban a régi normarendszert hibáztatja, Arnő Ferenc, a gyári MEO vezetője pedig az esztelen hóvégi hajrákat. Ha most már elmúlik a »tervszám-bűvölet«, ha a dolgozók becsületes munkával felelnek a normák megszüntetésére és az órabér bevezetésére, a minőségi javulás feltétlenül érezhető lesz. De minden igyekezet meddő, ha a rádiócsövek, ellenállások és potenciométerek minősége a régi marad. Márpedig itt az Egyesült Izzónak és a Repüxgyárnak kell cselekednie! Ugyanez a véleménye a Telefongyárban Budai Győző főosztályvezetőnek, a Fénycső Szövetkezetben Ádám István elnöknek is. Valamennyi rádiógyárban remélik, hogy a jövőben nagyobb lehetőség lesz arra, hogy a legjobb szakemberek külföldre utazzanak és tapasztalataikat itthon felhasználhassák. Fényűzés-e a modernizálás? Valóban: alaposan elmaradtunk a külföldi gyáraktól, sok régi, gyümölcsöző kapcsolat szakadt meg az elmúlt években »éberség« címén, de még A TELEFONGYÁR AZ ORION ÉS A RAVILL... a külföldi katalógusokhoz is úgyszólván lehetetlen volt hozzájutni. A lemaradás pedig súlyos gazdasági konzekvenciákkal jár, elsősorban exportvonatkozásban. Nem az a fényűzés, ha aránylag csekély összeget fordítunk a külföldi szakirodalom beszerzésére, hanem az, ha ezt elmulasztjuk, ha elavult típusokkal, idejét múlt konstrukciókkal jelentkezünk a világpiacon! Örömhír a rádiózók számára, hogy megkezdődött az ultra-rövidhullámú kísérleti adás, amelyet az NDK-ból importált gépeken és néhány, az év második felében gyártásra kerülő Orion-gépen már hallgatni lehet. A rádiógyárak fejlesztési terveiben kizárólag olyan készüléktípusok szerepelnek, amelyek alkalmasak a jobb vételt biztosító ultra-rövidhullámú adás vételére. Az új készülékeken egyébként magas- és mélyhangkiemelés, nyomógombos kapcsolási rendszer és ferritantenna is lesz. Végül az értékesítési problémákról néhány szót. Az Orion arra készül, hogy Budapesten két-három mintaüzletet nyit, ahol elsősorban a kultúrált eladás technikáját kívánja bemutatni. Csak helyeselni lehet ezt a kezdeményezést! Ugyanilyen tervei vannak a Fénycső Szövetkezetnek is, amely mintatermet szeretne berendezni. Általában a gyárak szívesen foglalkoznak az önálló értékesítés terveivel. Számos probléma került még szóba rádiógyárainkban , tett látogatásunk során, számmos olyan kérdés, amelyek megoldásra várnak. De ezek-ről majd máskor. : Lányi Ákos iDekák és fillérek . Minden tiszteletünk és megbecsülésünk a kereskedettem dolgozóié, azoké, akik a * legnehezebb időkben helytálltak és gyakran ágyútűzben is mérték a kenyeret, húst, zsírt, * cukrot, tejet és a többi étel- Imiszert. Kivívták valamen Inyiünk elismerését és megbecsülését. Mégis akadnak ma, akik visszaélnek ezzel a megbecsüléssel Egyre több panasz érkezik hozzánk arról, hogy közért-üzletekben, hús► boltokban a vásárlók tér-, ► hére sorozatosan »tévednek«.' ► Kevesebb a súly, mint amit' ► számolnak és — valljuk meg ’ ► őszintén, a számolással is sti-; ► lyos bajok vannak. Legutóbb • , a 11109. Húsboltban a híva-; ;talosan 10 deka karaj csak 78, I deka volt és áránál pontosan : I hetven fillérrel többet szá-: ! most az eladó a vásárlónak. I Amikor reklamált, ilyen vá-1 ; laszt kapott: »Az a két deka' ■és az a néhány fillér fáj ma-! ; gának?« ! ! Igen, a két dekák és a né-', s hány fillérek fájnak nekünk. j : Mint minden, ami ha csak egy! ► grammal, egy fillérrel is —, ■ megkárosítja a népet és az ‚ elismert kereskedelmi dolga- azok becsületébe gázol. (v.) |• terveiben kizárólag ›nyan_ká-| moif fl2 eladó fl Máriának Amikor reklamált, ilyen rá- Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt minden szövetkezet fenékig tejfel. A civódás, az erőszakoltság, meg helyenként a rossz gazdálkodás sokszor szegénységgel járt. A pusztaegresi Búzakalász azonban nem tartozott a roszszak sorába. Hosszú, küzdelmes munka árán jutott magasba. Nem érdemes számokat sorolni. Talán untatná is az olvasót, ha most arról kezdenék írni, hogy miként növekedett a jövedelem egyik évről a másikra. A lényeg: szinte minden tag házat, tehenet, bútort, rádiót vásárolt. És a szövetkezeti családokból kikerülő lányok lagzijai is valóban hetedhét országra szóltak. Biró Ferenc viszi a lovait... Amikor legjobban ment a soruk, akkor jött a változás. Október utolsó napjaiban forrott a hangulat Pusztaegresen is. A szövetkezetbeliek maguk sem tudták, mit csináljanak. A jólét húzta őket a szövetkezet felé, de a sok beszéd, meg a hírek a feloszlásról őket is a bomlás felé hajlították. De csak beszéltek róla. Egy este aztán elszántan, feldúltan Biró Ferenc állított be az irodába. Nem nézett senkinek a szemébe, még akihez beszélt sem. Zavarban volt és biztos, hogy ivott is egy kis lélekerősítőt. — Adjátok ki a lovaimat, de azonnal — mondta fojtott hangon. Sokan voltak a szobában. Mindenki megdermedt. Az elnök, Bátai István tért először magához. — Megőrültél, Feri? Hiszen már rég kifizettük az árát. Mit akarsz? Felrobbantani a szövetkezetet? — Mit érdekel már engem a szövetkezetetek — vágott vissza indulatosain Biró. —* Vagy kiadjátok a lovaimat, vagy kikötöm és hazaviszem őket. Enyémek azok akkor is, ha százszor is pénzt adtatok érte. — És közben belső zsebéből pénzt vágott az asztalra. — Nesztek, itt az éra! És Biró, mint az eszelős, kirohant az istállóba, kikötötte a lovakat. „Csak a magunkéban“ Elindult a lavina. A Biró Ferenc okozta első riadt ámulatból óriási kavarodás keletkezett. Másnap már egy Ács nevű tag tőrrel fenyegette az elnököt. Sokan meglesték este, amikor hazafelé tartott, hogy megverjék. — Emberek, tárgyalunk a feloszlásról, de legalább addig is dolgozzunk — könyörgött Bátai. De nem. »Csak a magunkéban* — mondogatták csökönyösen a tagok, mint a megszállottak, így hát Bátai és még néhány társa maguk etették a rengeteg állatot. Megkezdődött a szövetkezet felszámolása. A pénz folyt az intézőbizottság kasszájába, mintha csak vödörből öntenék. Alapról, meg Dunaföldvárról is jöttek hozzájuk tenyészállatot venni. A gépállomásnak járó számlát játszva kifizették. Két hét múlva volt — nincs Búzakalász tsz... Megkapta mindenki a jussát. Olyan volt a zárszámadás, mint valami szörnyű végrendelet. Nem volt se cigányzene, se birkapörkölt, se jókedv, mint máskor. Feltették szemberek a kalapjukat és egy csöndes istenhozzáddal elmentek. Hetek múltak el úgy, hogy a régi tsz-tagok senkihez se szólva, csak a saját házuktáján dolgozgatva éltek. Decemberben aztán titokban egyegy ember felkereste Béláit. Nyíltan akkor még egyik sem mert beszélni. — Pista bátyám, csinálni kéne valamit. Csak... most még rólam ne tegyen említést. — Nem fiam, nem szólok semmit, de ha cselekszünk, azt nyíltan tesszük — mondogatta ilyenkor Bátai. Akik visszajönnek Egyre többen jártak »titokban« Bátaiékhoz. Aztán már látták, hogy nincs mit titkolózni. Tizenkét család együtt van, köztük még néhányan az októberi nagyhangúak közül is. Lehiggadtak. Számítgattak, fontolgattak. Senki se kényszerítette őket — önként megalakították a szövetkezetét, amelynek neve »Új Búzakalászsz«. S az új jelzőnek tartalma is van. Maguk szabták meg a működési módot is. Legelsőként most összeadják a vetőmagot, hogy a nyáron újra arathassanak... Lénával Vera Nagyértékű ajándék Indiából ! Kedden délelőtt az indiai ! légitársaság gépével a Ferihe-ügyi repülőtérre megérkezett az indiai kormánynak a magyar !nép számára küldött ajándéjka. A 4600 libra (font) kávéból élés 850 libra teából álló ado-t . Hiányt M. A. Rahman, az in-idiai kormány budapesti ideiglenes ügyvivője és a Magyar ■ Vöröskereszt képviselői vették . Ah | Vízszázalék: 0,7 nagylengyel olajmező januárban elérte a 35 000 tonnát Szívós munkával visszahódítjuk az olajunkat (Kiküldött munkatársunk telefonjelentése) Szénbányászaink hősies helytállásáról rendszeresen hírt ad a sajtó, de a zalai mezőkről eddig ritkábban érkezett jelentés. Különösen olyan, amelyiknek szívből örülhetett az ország. Most azonban örömmel vetjük papírra: révbe jutottak már az olajosok is. Megszűnt a nagylengyeli olajmező elvizesedése, a »zalai tragédia«. A termelés grafikonja novembertől úgyszólván mindennap magasabbra szökken, a víz-százalék pedig mélyebbre süllyed. Számos, a valóságot kerülgető »szakmagyarázat« látott már napvilágot. A színtiszta igazságot azonban itt a helyszínen Baka Dezső, a Nagylengyeli Kőolajipari Vállalat igazgatója önti szavakba. — Rablógazdálkodást folytattunk, mert az akkori vezetés így követelte tőlünk. Naponta voltak pesti vendégeink, akik szóhoz sem hagyták jutni a mi szakembereinket. »Az országnak ma kell , az olaj« — harsogták és nem törődtek vele, hogy az erőltetett termelés egyre több vizet hoz felszínre. A magas vízszázalékot a zalaegerszegi finomító is alaposan megsínylette. — Hogyan vetettek mégis véget ennek a rablógazdálkodásnak? — Amióta a maga esze és szakértelme szerint dolgozhat a nagylengyeli olajmunkás, mérnök, geológus, azóta kezd gyógyulni ez a fájó seb, sőt bátran mondhatom: már begyógyult. A víz-százalékot 0,7-re szorítottuk vissza. Erre 1955 február óta nem volt példa. — Mikor kezdett emelkedni a termelés? — Novembertől adunk egyre több olajat. Az akkori 150 tonnás napi átlagteljesítmény decembertől 400 tonnára nőtt, most pedig már állandóan az 1100—1150 tonna között mozog. A január havi össztermelésünk eléri a 35 000 tonnát. Mindez a normális, erőltetésmentes munka eredménye. — Melyek a nagylengyeliek előtt álló legfontosabb feladatok? — Legfontosabb, hogy a mai szinten tartsuk a termelést. Növelésről a mostani kútállománnyal szó sem lehet, ha nem akarunk ismét mélyebbre süllyedni. Márpedig nem akarunk. — Tehát több olajat ne várjon az ország Nagylengyeltől? — De várjon. Éppen ez a második feladatunk: körülhatárolni a mezőt, újabb és újabb lelőhelyeket kutatni. Okosan, gazdaságosan kiaknázni a zalai föld aranyat érő kincsét. Kiss Gy. János Gyújtsunk széntartalékot közel a napi hatezer vagonhoz — bár ez még mindig háromnegyede csak a normális széntermelésnek —, sor kerülhet végre reális széngazdálkodásra, a rendelkezésre álló szénmenynyiség célszerű elosztására. A belföldi termeléssel és az importszénnel most már biztosítani tudjuk nagyjából a vasút, a fűtés és az erőművek szénszükségletét s a termelés további emelkedésével mind többet kap majd az ipar is. A szénelosztásnál azonban ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy már most hozzákezdünk kelő széntartalékok gyűjtéséhez. Az elmúlt években a széntartalékok kérdését is elhanyagolta a gazdasági vezetés. Rákosiék itt is megcsúfolták a szocialista tervgazdálkodást, nem törődve sokszor annak legelemibb követelményeivel sem. A feszített terv, a vasárnapi műszakok és az állandó túlórázás ellenére sem volt soha elég a rendelkezésre álló szénmennyiség és többnyire nem volt elegendő széntartalékunk sem, amely átsegített volna a nehézségeken. Gazdasági életünk állandó »szűk keresztmetszete« volt a szénellátás, nemcsak azért, mert az ipar túlfeszített tervet egyre több és több szenet követeltek, hanem azért is, mert az akkori gazdaságpolitikát a tartalékkészletek hiánya jellemezte. Gondoljunk csak vissza a tavaly szeptember végén és október elején kialakult helyzetre, amikor szénhiány miatt jelentősen korlátozni kellett a vasúti forgalmat. Szeptember végén a vasúti fűtőházaknak mindössze 6-7 napra elegendő szénkészletük volt, ami bűnösen kevés. Ugyanakkor szénellátási és ezzel kapcsolatban termelési nehézségekkel küzdött a többi között a Dunapentelei Vasmű, a gázgyárak és az építőanyagipar is. Mindezek a nehézségek természetesen továbbgyűrűztek a népgazdaság más területeire. Az ilyen gazdálkodásból egyszer s mindenkorra elegünk van. Szocialista tervgazdálkodást csak akkor folytathatunk, ha minden anyagból, így szénből is kellő tartalékokkal rendelkezünk. A termelés folyamatosságának ez az egyik legfontosabb biztosítéka. Tartalékokra van szükségünk, amelyeket azonnal bevethetünk, ha a rendelkezésre álló szénmennyiség bármi okból átmenetileg csökkenne. Nem gazdálkodhatunk úgy, hogy akár a termelés átmeneti visszaesése, akár esetleges importlemaradás, akár valamely hirtelen fellépő szénszükséglet zavarokat idézzen elő gazdasági életünkben. Éppen ezért már most meg kell kezdeni a szénttartalékoló képzését, még a mai, korántsem elegendő szénmennyiségből is. Legalább egyhavi tartalékot fokozatosan még ebben az évben biztosítanunk kell, hiszen a tartalékképzés az ésszerű szénelosztás egyik fontos követelménye. (ádám) Mao Ce-turul új versei és levele a költészeti vitáról Mao Ce-tung 18 hagyományos kínai stílusban írt költeményét közli egy új folyóirat,■ melyben csak költeményeket adnak ki. A 18 költemény közül több most került először sajtó alá. Az új folyóirat első oldalán Mao Ce-tung levelét közli, Mao Ce-tung kifejti véleményét arról a vitáról, amelyben a fiatal generáció vitatkozik a hagyományos és az új költészet viszonyáról. ÁRMÁNY ÉS SZERELEM Este kilenckor a néptelen utcán végignyilul a riadó: — Fogják megl... Tolvaj! Egy férfi surran ott szélsebesen, nyomában egy aszszony jóval lassabban s hátul néhány önkéntes üldöző, kurjongatva. A mellékutcából akkor lépek a térre, amikor a szökevény megtorpan, tétován körülnéz és megadja magát. A tér sarkán ugyanis rendőr áll, fegyverrel a vállán. Pompás, drámai pillanat. Hátul az üldözők tolonganak zagyva lármával, elöl a férfi liheg s megtörli a homlokát bekecse ujjával, miközben hátrafelé sandít, ahonnan az asszony a színre lép. A gyanútlan néző azt hihetné, hogy ez a dráma forrpontja, ahol a szenvedélyek vadul csattogva öszszecsapnak. De nem így történik. A rendőr kezét az üldözött vállára teszi, birtokába veszi őt »a törvény nevében« sint az asszonynak is, akit — teljes joggal — a panaszos kárvallottnak vél, hogy kövesse, nyilván a kerületi kapitányságra, ahová a drámai kifejlet színhelyét a sors kijelölte. Ekkor váratlan esemény történik. Az asszony lesöpri a rendőr kezét a »tolvaj« válláról és szigorúan rárivall: — Mit akar a férjemtől? Mindnyájan ! Kétségremeghökkenünk. Igen, hogy ————— az aszszony volt az, aki tolvajt kiáltott s felhívta a gyanútlan világ figyelmét arra a férfira, akit most védelmébe vesz. A rendőr is kizökken ércnyugalmából, előkotorja zsebkönyvét, hogy felvegye a »tényállást«, ezt a bonyolult és első pillantásra értelmetlen históriát, amelyhez fogható még nem fordult elő a gyakorlatában. Az asszony átveszi a szót, kihúzva kissé tömzsi termetét, mert tisztában van azzal, hogy elérkezett sorsdöntő monológjának ideje. Kiderül,1. hogy a »gyanúsítottal« kilenc évig élt boldog házasságban, amikor ő — a sértett fél — elköltözött a közös lakásból, mert összeülönböztek. Ezen az estén a férj felkereste és hosszan kérlelte, hogy térjen vissza a családi tűzhelyhez. Mindezt így fogalmazza meg, szabatosan és ügyes közhelyekkel. Bámulom serény ügyvédi készségét, mesteri fondorlatait és nyelvének hajlékonyságát. Milyen gazdag a nyelvünk, ha egy asszony, este az utcán ilyen zengő védőbeszédet rögtönözhet szókincséből? A dráma már forr körülöttünk az ikrei tér katlanában. A férj hasztalan kérlelte az asszonyt a hazatérésre, majd sarkon fordult és hazaindult. Ekkor azonban már a menyecske is meggondolta magát és szívesen engedett volna. Szólongatta az embert és hívta, de az meg sem hallotta. Nyilván süket és vak volt a fájdalomtól. Végül az asszony vérbeli színpadi leleményhez folyamodott, tolvajnak nevezte a férjét, előbb halkan, aztán hangosan, az egész világ előtt, így történt. Hiteles tanú is akad a ------------------* barátnő személyében, aki tarka pongyolában érkezik a helyszínre és lelkesen, de sokkal silányabb fogalmazásban bizonygatja, hogy így történt, az asszony csak megállítani akarta az urát, akár hatósági közreműködéssel. A rendőr becsukja zsebkönyvét, vállán megigazítja fegyverét, s odébb lépdel. Az asszony most hozzánk, a közönséghez fordul és ránk mordul: — Mit bámulnak? Menjenek haza! Zavartan odébbállok s így tűnődöm: — Igazi színház volt, az életből ellesve. Szabályos dráma, előzményekkel, csúcsponttal és megnyugtató kifejlettel. Kerek és tömör, gondosan csiszolt mű, amilyet akárki nem is tudna írni. Akár ez lehetne a címe: Ármány és szerelem .. . Baráti Géza