Népszava, 1960. június (88. évfolyam, 129–154. szám)
1960-06-01 / 129. szám
ÚJ MŰHELYCSARNOK AZ IKARUSBAN. Befejezéshez közeledik az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár segédüzemi műhelycsarnokának az építkezése. A háromhajós, 150 méter hosszas üzemrészt az év végén adják át az építők. Képünk: Az új csarnok felülvilágítós tetőszerkezete (MTI Fotó : Balassa Ferenc felvétele) Az iskola az szb segítségét kéri... „Fogadom, leszokom az iszákosságról...46 — Rendőr Hozta Sanyit az iskolába — szólt egyik nap Kovács Endréné, a napközit vezető tanítónő Radó Erzsébet igazgatónőnek, tanácstalanul várva a választ. A Váci út 61. alatti általános iskola tantestületében jól ismert a II. osztályos Sanyi ügye. Gyakran csavarog, az iskolából hetenként kétszer-háromszor hiányzik. És olykor haza is kézenfogva vezeti valamelyik rendőr — úgy éjfél felé. — Mit tegyünk? — kérdezte Szinte ön magától is az igaz"— Fordultak már az apa munkahelyének szakszervezeti bizottságához? — kérdem az igazgatónőt. — Még nem, de hasonló ügyben már segített az egyik szakszervezeti bizottság. Talán most is ... A gondolatot tett követi: Kovács Endrénével felkeressük a Konverta szakszervezeti bizottságát. ■ Dobi Imre szb-titkár csodálkozva hallgatja a pedagógusnőt. Iskolai gyermeknevelési problémával még sohasem fordultak hozzá, de hamar felismeri az ügy fontosságát és az úlb-irodára kéreti K.i Sándor művezetőjét, Sáfár Jánost. Bejön Galbicska Henrik autófényező is, pártvezetőségi tag, kiki jól ismeri, mert már foglalkozott az ügyével, és Török gatónő. — Én is többször beszéltem már iszákos apjával, hogy törődjön a gyerekével, de az ígéretnél több nem történt ... Pedig a nyolcéves Sanyi — ahogy nekem is elmondták a históriát — jobb sorsra érdemes fiúcska. Jó eszű, a leckét gyorsan megérti, szépen ír és jó a kézügyessége. Apja, O. Sándor, a Konverta lakatosa is mai munkáshoz méltó, tisztes életet élhetne — ha iem lenne az ital rabja. János lakatos, a brigád vezetője. Mindnyájan egy-egy új vonással egészítik ki az apa arcképét. Közepes szakmunkás, közömbös ember. Amúgy józanul, szorgalmasan dolgozik de csak a fizetésig. Mert utána gyakran önkényesen egy nap »szabadságra« megy — inni. A műhelyben tudják róla, hogy iszik, s a gyereke csavarog. Már sokszor ostoroztál emiatt. És ígéretet is tett e megváltozásra — de nem volt ereje hozzá. Most, hogy az iskola is segítséget kér, elhatározták: felhívják O. Sándort és nagyon komolyan beszélnek vele. Megállapodtak: nyomatékosan tanácsolják neki az elvonókúrát. Utána pedig a brigádja vigyáz majd rá, nehogy visszaessennak azt a döntését, hogy amenynyiben megszegném a fogadalmamat és visszaesnék — elvonókúrára megyek...« — Igen ... Utóiratként még odakerül: »Nyilatkozatomat Török János brigádvezető ismertesse a brigáddal.« De ezt már nem akarja O. Sándor vállalni, nehogy a brigádtagok megtudják és gúnyolódjanak vele. — Hát azt tudhatják, hogy iszik? És emiatt gúnyolódhatnak magával? Azt meg ne tudják, hogy le akar szokni a kocsmázásról és erről írást is adott? — kérdik tőle. Erre nem tud mit válaszolni. Aláírja a nyilatkozatot — két tanúval együtt. — Ez derék dolog, szaktárs — mondja végül az szb-titkár. — Bízunk magában és segítjük majd, hogy betartsa ígéretét... * Ha a brigád és a szakszervezet valóban törődik majd Ö. Sándorral, akkor bizonyosan megmentik a becsületes munkások közösségének és a kis Sanyit is megmentik a zülléstől. Mondhatjuk majd: az iskola hasznos lépést tett, amikor az üzemhez fordult. Szenes Imre Az szb-titkár szülő- és gyermeknevelési gondjai Kollektív „fejmosás“ Amikor O. Sándor belép az irodába, kissé meglepődik gyermeke egyik tanítójának a jelenlétére — akit már jól ismert gyakori családlátogatásai óta. Az szb-titkár, a pedagógus és a többiek mindjárt »kipakolnak«. Megpróbál közömbös lenni, de láthatóan meghökkenti a szenvedélyes és kollektív »fejmosás«. — A gyerek maga miatt züllik — mondja Galbicska Henrik. — Ha már a saját becsületét kutyába veszi, hogy van szíve a gyerekét ilyen sorsra kárhoztatni?’.... — Kinek mi köze a gyerekemhez? — hetykélkedik Ö. Sándor. — Ez az én dolgom . .. — Téved, szaktárs! — szól közbe erélyesen , az szb-titkár. A fi gyerekek érdekében a társadalomnak is joga beavatkozni a felelőtlen apák dolgaiba. — Hát azért én törődök a fiammal... — magyarázkodik most már halkabban. De nem bírok már vele. Nem bánnám, ha intézetbe vinnék... — Persze, ez kényelmesebb megoldás, mint megváltozni, mint először önmagával bírni... — pattan fel izgatottan a tanítónő és kéri az szb-t, lépjenek fel erélyesen C. S. ellen. Annál is inkább, mert iszákossága miatt már a második házassága is felbomlott. Zúdul hát rá a bírálat több oldalról. Végül közlik vele az eli vonókúrára vonatkozó döntést. — Nem megyek... Inkább', megígérem, hogy többet igazán', nem részegeskedem... . — Hogy higgyünk magá- nak? — kérdi az szb-titkár. —, ígérte ezt már sokszor. . — Talán foglaljuk írásba s ..., szaktárs írja alá — javasolja! Török brigádvezető —, akkor', még hiszünk neki. . . — Nem írok alá semmit...' — No látja — szól a brigád- vezető —, ha nem meri aláírni,' akkor nem is tartja majd be.' — A szó elszáll — veti köz- be az szb-titkár —, az írás megmarad és az orra alá dör-ö gölhetjük. Nyilatkozat — amit az orra alá dörgölhetnek Végül az szb-titkár és a brigádvezető meggyőzik: válos kötelezettséget kell vállalnia. . . Ezt közösen szerkesztik meg és mondatonként megkérdik az immár megrendült lakatost: vállalja-e? «... A megbeszélésen elhangzottak hatására ezennel munkásbecsülettel fogadom: « leszokom az iszákosságról, igyek- szem minél hamarabb rendezni a zilált családi életemet, hogy gyer-rmekemnek megfelelő nevelést biztosíthassak, hogy munkámat még rendesebben elláthassam...« — Igen ... »Magamra nézve kötelezőnek tartom a szakszervezeti bizottság-’ 1960. június 1 . Fáradtan hunyorgott a lámpafényben. Duzzadt szemhéja elbújt az őszes szemöldök bozótjában, a két járomcsont élesen kiugrott a süppedt arcból, az erős áll körül laza, lágy redőket rajzolt a galléron feltüremlő bőr. Későre járt, az üzem már elcsöndesedett odakinn, a műhelyek sorra lehunyták ablakaik fényes szemét, csak az öntödéből szivárgott ki valami éles, narancsszínű világosság és a kormos ■csarnok táját, behintette halvány foltokkal. A főmérnök elfojtotta cigarettáját a cserép tálkában, amely színültig volt szenes csutkákkal, elhamvadt gyufaszálakkal és a hamu szennyes dombocskáival. Hoszszú és fárasztó beszélgetés volt mögöttünk, egy kimerítő nap végén. Beszíjazta vaskos táskáját, körülnézett a szobában, avval a gondos, aprólékos pillantással, amely egyszerre mindent számon tart, azután leoltotta a lámpát: — Mehetünk ... — A hivatali szoba vastag, füstös levegője után frissnek és tisztának tűnt a gyártelep levegője is, amelyet már átszűrt a közeli Duna hűvössége s amelybe már csak néhány kémény pipált savanyú kőszénszagot. Amint az öntöde felé közeledtünk, az elpihenő gyártelep halkuló zaja fölé úszott egy tiszta és boldogtalan hang. Hegedű húrja siránkozott valahol, egyre tisztább és egyre szebb magasságokban, nyílegyenesen felfelé, mintha utat keresne a fázós csillagok felé. A főmérnök megállt. — Szereti a zenét? — Szerelem... — Ha van kedve ... A mondatot be sem fejezte, csak karon fogott és derékszögben az öntöde felé vezetett, ahol már nem dörömböltek a gépek, nem sziszegtek az öntőüstök. A hegedűhang nyomába mentünk, amely kiszivárgott az ajtók résein, a tetőn és az ablakokon. Aki odabenn játszott, most elérte az üveghangok végső magasságát, a kitartott hang az égre nyilallt, majd elenyészett s nyomban megszólalt a négy húr, váltakozva és zengve, aztán újra az üveghang szökkent a magasba. A főmérnök egy mellékajtót nyitott fel s beléptünk az öntödébe. Néhány lámpa égett s egy kemence torkán csurgott a narancsszínű fény, amely fokozta a varázslatos hangulatot. És újra megszólalt a hegedűhang, lágy és édes dallamot hintáztatva, mint egy szelíd tenger a napfényes hullámokat, játszadozott a dallam fordulataival és belengte a csarnokot, ahol emberek ültek és álltak, munkaruhában, cigarettát szívogatva és elmerülve a muzsika bűvös áramlatába, amely szünet nélkül patakzott. Az öreg főmérnök megszorította a karom s a fülembe dörmögött: ‘— Corelli: La fólia... Ismeri? Bólintottam. És megláttuk a hegedűst. Már nem volt egészen fiatal ember. Meredek és átszellemült homloka fölött kemény, barna haj ágaskodott, szemét lehunyta és mélyen beledőlt a tartásba, mintha csontjaival és izomzatával is emelné a szárnyaló hangokat. Az egész emberből erő sugárzott, lenyűgöző testi erő, amely heves küzdelemben volt a gyöngéd zenével, amely a maga titokzatos módján diadalmaskodott a hegedűs roppant ereje fölött és könnyed, játékos mozdulatokra késztette. Hatalmas karja olyan finom íveikben lengett a hangszer fölött, mint egy gyermeké, aki a lepkeszárny lebbenését másolja... Aztán a hegedűs befejezte Corellit, lebocsátotta a hangszerét, amelynek lakkja aranyszínben csillogott a kemence narancs fényében. Nem hajolt meg, csak egy kdssé előre dőlt, figyelmes és várakozó tartásban, miután homlokáról egy önfeledt mozdulattal kabátja ujjába törölte halovány verejtékét. Úgy várakozott, mint egy növendék, aki éppen vizsgát tett, csak nem a hegedű-tanszék tanárai előtt, hanem az öntök előtt, akik most megmozdultak, köhécseltek és bólogatták, odaléptek a hegedűshöz, kezet szorítottak vele, megveregették a vállát. A főmérnök megérintette a karomat: Vége van... " Odakinn megálltunk, hogy cigarettára gyújtsunk. Amíg a gyufa lángja lobogott, szemügyre vehettem a főmérnöki arcát, melyről eltűntek a faradtság táskái, szemhéja lelohadt s kibújt a szemöldökei alól meleg, szürke szeme valós mi derűs és meghatott fénnyel. — Ez az ember — mondta egy óriási, szomjas szippantással — tizenkét éve még itt volt segédmunkás. Deszkahuladékból faragott magának egy hegedűt s azon próbálkozott, míg rájöttünk, hogy ez a titkos vágya. Elvittük egy tanárhoz, aki tanította és megmondta, hogy nagy tehetség. Elintéztük, hogy tanulhasson... Most már a művészképzőbe jár s minden évben, így a tanév vége felé, eljön az Öntődébe és vizsgát tesz azok előtt, akik felkarolták. Mert hegedűt is mi vettünk neki, részletre. Egy álló évig adogattuk össze az árát minden fizetési napon. — Összeadták? — Igen, összeadtuk. Mert akkor még én is ide sem dolgoztam az öntödében, öntő voltam... Koncert MONORRÓL HOZOTT LEVELET a posta. Idős asszony írta szálkás betűkkel. Panaszkodik, félti gyerekeit, még akkor is, ha ♦ azok már felnőttek, s maguk is szülők. Az ♦ anyai szeretet sokszor a legnagyobb jószándék ♦ mellett is vagy túlzottan éles reflektorfénybe ♦ állít, vagy eltakar valamit. Most is ez történt. Jön, kedves néni, azt írja, azért kell dolgozniuk a mai asszonyoknak, mert a férfiak keresete kevés a család eltartásához. Azt isírja, hogy a múltban erre nem volt szükség. »Ameddig úgy látta, hogy a gyerekek további taníttatásához kevés az a pénz, amit a férje ♦ keres, elment a városhoz dolgozni reggel 9-től 12-ig. Ne vegye rossz néven, ha figyelmeztettem önmagát cáfolja, hiszen leveléből kitűnik, hogy a múltban ön is dolgozott, utána ♦ hazament és ellátta az otthoni munkát. (Lám, nem most találták ki a második műszakot, ♦ csak akkor nem így hívták.) Ön, kedves néni, elfeledkezik arról, hogy abban az időben nem csupán azok a nők akartak dolgozni, akiknek sikerült is, annál sokkal-sokkal többen. Kezembe került egy könyvecske — érdekes olvasmány a statisztika ♦ műfaját kevéssé kedvelők számára is. A címe: ♦ A kenyérkereső nő Budapesten, 1930-ban adták ki. A könyvecske részletesen foglalkozik, mint a nők számára legjobban elérhető mun♦ kalehetőségek egyikével, a cseléd-munkakörrel. Még vallás, kor és nemzetiség szerint is részletezi a cselédek tömegét. Ugyancsak e - könyvben láttam, hogy dolgoztak a nők a fő♦ városnál is. Ez a fejezet különösen érdekelt, hisz ön is ott dolgozott. A legtöbb városi tisztviselőnőt a segédhivatalban alkalmazták,ott kartotékozott, vagy iktatott. 1928-ban afővárosnál végleges tisztviselői alkalmazás♦ ban csak 98 nő volt, jelentősebb beosztásban még közülük sem volt senki. Ideiglenesen 207- et, havidíjjal 45-öt alkalmaztak, ezenkívül 31 altisztnő szerepel a kimutatásban. A fizetésekről ezek után kár is beszélni, hiszen köztudott, hogy a segédhivatali tisztviselőket, vagy altiszteket nem fizették valami ► rózsásan. De ez a kevés is kellett a megélhetéshez és valljuk meg őszintén, nagyon sokan vállalták volna még e csekélyke fizetés ellenére is a biztos állást — nemcsak nők, de a ► családfenntartó, állástalan férfiak tízezrei is. "MI MARADT hát az asszonyoknak, ha m iy nem tudtak varrni, vagy nem jutottak be a gyárba segédmunkásnak és nem akarták rázárni a gyerekekre az ajtót? (Mert akkor nem volt üzemi, vagy tanácsi napközi...) Maradt a háztartás, a főzőkanál és a gyerekek nevelése, az egy kereset keserves beosztása naponta. Igaz, ilyen körülmények között mindig tiszta lakás és terített asztal várhatta a kenyérkereső férjet — ha éppen nem volt munka nélkül. Az asszony, ha volt is bosszúsága, igyekezett elrejteni párja elől, hogy legalább otthon nyugalma legyen, hiszen éppen elég keserűséget nyelt az egész nap a munkahelyén. Némán tűrte olykor férje minden szeszélyét, esetleg brutalitását is, mert számára a magány a pusztulást jelentette: munkához nem juthatott, erkölcsi támogatás helyett megaláztatások várták, s a magányos asszony még kiszolgáltatottabb volt, mint a családos. Ön azt írja levelében, hogy manapság azért borulnak fel a házasságok, mert az asszonyok dolgoznak, fáradtak és idegesek. Nem hiszem, hogy részletezni kellene itt, mi mindent teremtett meg már rendszerünk az asszonyok felemeléséért, a családok életének megszépítéséért. Egy dologról azonban igen határozottan kell szólnunk: a ma asszonya — és ezen a dolgozó nők óriási többségét értjük — igényli a munkát, a társadalmi életet azzal együtt, hogy többet fáradozik, mintha csak otthon lenne, s gyermekeit nevelné. Büszke arra, hogy élethivatása van, hogy szakmájában nevet szerezhet magának és a véleményét meghallgatják. Az asszony ma társadalmi tényezővé vált és erről nem mond még le akkor sem, ha többet kell dolgoznia. Kétségtelen, mindenki úgy számol, szüksége van a két keresetre. De ez a szükségesség nem a gyerekek betevő falatjához, vagy továbbtanításához, hanem az igények kielégítéséhez kell. Mert az igények ida nagyobbak, mint tegnap, és holnap nagyobbak lesznek, mint ma. És ez a növekedés nemcsak minden anya természetes vágya, hanem rendszerünk céltudatos törekvése, a szocializmus megvalósításának, az egész nép boldogabb életének útja. A múltkor a Csepel Autógyárban beszéltem egy fiatal asszonnyal. Férje jól kereső autószerelő, egy gyerekük van és mégis elment dolgozni. Kérdeztem, mi késztette erre? »Megélnénk az uram keresetéből is, legfeljebb nem vásárolnánk annyit. De én nem szeretem alegfeljebbeket. Vásárolni akarok, hogy többet nyújthassak a gyereknek, mint amennyi nekem jutott! És tudja, milyen más az étet ott az üzemben? Emberek között vagyok, annyi érdekest látok és nekem is kialakul a véleményem sok mindenről.« IGAZ, VANNAK NEHÉZSÉGEK az elteljezkedésnél, különösen azoknál az asszonyoknál, akiknek nincs semmiféle szakmájuk. Mert munkahely van, új gyárakat építünk vidéken is, de kevés a szakképzett nő. Tanulniuk kell. És ezt is szívesen teszik. Rájöttek, hogy a modern nő számára nem elég a főzőkanál forgatásának tudománya. Ön azt írja, hogy fiának felesége fáradt és ideges volt, mindezt a második műszak okozta* ebből a légkörből pattant ki a veszekedés* a háborúság és végül a válás. Ne vegye rossz néven, hogy ismét ellentmondók. De mint dolgozó nő — s olyan, aki sokszor megy fáradtan haza —, állítom, hogy ebből veszekedés és gyűlölködés nem fakadhat és különösen nem juthatnak el a válásig, ha a házasság megalapozott és a szerelem, az egymás megbecsülése nemcsak a mézeshetekig tart. A második műszak nagy gond. Sajnos, eléri kevés még a háztartási gépünk, bár sok aszszony segít magán úgy, hogy kölcsönzőből fillérekért viszi ki a gépét és teszi könnyebbé a mosást, porszívózást és a padlókefélést. De miért kell mindent egyedül végeznie? Hiszen a kenyeret is ketten, sőt, néha többen keresd a családban. Miért ne segíthetne a férj és miért ne kímélhetnék meg anyjukat a gyerekek? A segítés, a terhek közös viselése öszszekovácsolja és nem taszítja az élettársakat !HIGGYE EL, kedves néni, ön, aki a gyer- Amekei sorsáért anyai szívének minden szeretetével aggódik, rossz helyen keresi a válás okát. Fia házassága nem azért jutott zátonyra, mert menye is dolgozik. Ha két ami ar egymáshoz való, kitart tűzön-vízen keresztül, akkor amiatt, hogy a szokásos fél nyolc helyett, negyed kilenckor párolog az asztalon a vacsora, még nem jutnak a válóperes bíró elé. De ahhoz, hogy az élet zavartalan legyen és a gyerekeknek több jusson, mint nekünk, közösen kell küzdenünk. Lendvai Vera Vissza a főzőkanálhoz? NÉPSZAVA