Népszava, 1960. december (88. évfolyam, 285–310. szám)
1960-12-01 / 285. szám
A hamis presztízs - és ami mögötte van.. . Az utóbbi időben gyakran bukkantam rá a helytelenül értelmezett s védelmezett presztízs különböző megnyilvánulásaira — és az ebből fakadó bajokra, feszültségekre. Igyekeztem hát néhány esetben közelebbről megnézni, hogy mi van némelyek annyira vigyázott renoméja mögött. Egy villamossági gyárban többen is segítségemre voltak ebben, mert mint mondták: náluk is akad egy-két ember, aki többet ad a saját presztízsére, mint a közérdekre. Itt van például S. B., a szénkefegyártó műhely művezetője. Elismerik róla: jó szakember, érti a munkáját, meg is becsülik. Csak az a baj, hogy e szakmában országosan is kevés a jól képzett műszaki vezető. „Az én dolgomba ne okoskodjon bele senki“... Kézenfekvő tehát, hogy a főmérnök a fiatal H. D. gépésztechnikust S. művezető mellé helyezte azzal az elgondolással: képezze magát szénkefe-technológussá. Eleinte nem is volt semmi zökkenő a művezető és a szerény fiatalember együttműködésében, aki igyekezett minél többet elsajátítani e munkaterület titkaiból. Ám ahogy kezdte áttekinteni a dolgokat, olyan arányban tett észrevételeket bizonyos munkaműveletek aprócseprő csiszolására. A művezető viszont ez időtől tartózkodóvá lett a technikus iránt, és tevékenységét mind jobban a sokféle gyártmány, műhelyadminisztrációjára igyekezett korlátozni. Egyszer aztán a felettesei előtt is kitört. — Minek raktátok a nyakamra ezt a technikus-félét? Nincs szükségem senkire ... Vagy talán lehetetlenné akartok tenni és lejáratni a műhely előtt?... Megnyugtatták, hogy ilyesmiről szó sincs, csak szükség van még egy szakemberre. Ennek ellenére valahogy sikerült elintéznie, hogy a technikust elhelyezzék a műhelyből — a kereskedelmi osztályra. Méghozzá azzal az indokolás-sal, hogy továbbra is a műhely- hez tartozik majd, de a különböző szénkefék megrendelőivel “szakembernek kell tárgyalni. Beszéltem a művezetővel, a technikussal és a személyzetissel is az áthelyezés valódi okai felől. A művezető eléggé mellé beszélt. De, ha sikerült volna őt beültetni Karinthy őszinteségre késztető »bűnös székébe«, akkor körülbelül a következőket mondta volna: »■Hát csak nem hagyom lejáratni magamat... Ez a technikus elméletileg képzett fickó, én meg csupán gyakorlatilag értem jól a munkát, mert sajnos csak nyolc osztályom van ... így hát cseppet sem hiányzik, hogy az a taknyos beleokoskodjék a dolgomba Akkor aztán oda a szakmai te 'kintélyem.. .« Mert ez az áthelyezés valódi oka. Ez derült ki a különböző vélemények mozaikjának öszszeillesztéséből. „Hát csak nem blamálhatom magam...” Újpest egyik nagyüzemének fejlesztési főosztályán közel 80, többségében fiatal mérnök és technikus dolgozik. A főosztályhoz tartozik a mechanikai kísérleti műhely, amelyben 15 kiváló szakmunkás dolgozik. Ők készítik el a műszakiak által elgondolt új konstrukciók prototípusait. Nemrégiben az egyik három éve végzett technikus és B. műszerész, a műhely tapasztalt szakmunkása között a következő jelenet játszódott le: — Legyen szíves, szaktárs, elkészíteni ezt a szerszámot — mondta a minap ez a technikus B. műszerésznek és átnyújtotta a vázlatot. A műszerész átnézte a rajzot — tudta, mi akar lenni, mert már szó volt róla — aztán csendesen megjegyezte: — Technikus szaktárs, itt valami nem stimmel. Ez így nem lesz jó... — És jószándékúan mindjárt megmutatta, hogy szerinte mit kellene változtatni. -r- Csináljuk meg csak így... — mondta a technikus és nem volt hajlandó még csak el sem gondolkozni, a régi, nagy tapasztalata szakmunkás észrevételein. B.szaki azonban nem olyan fejbólogatós ember. Megkérdezte hát: — Minek csináljam meg így? Csakhogy elpazaroljuk a drága anyagot és az időmet?!... — Mit akadékoskodik? Elvégre kísérleti osztály vagyunk ... — Igen, kísérletiek vagyunk, de selejtet mégse csináljunk... A vita hamar véget ért, mert B. műszerész úgy tett, mintha ráhagyná a dolgot. Ehelyett azonban bement az osztályvezetőhöz, aki hamar meglátta, hogy a szakmunkásnak igaza van és felhatalmazta őt: belátása szerint módosítson a rajzon. Utána behívatta magához a technikust, aki most is csak arra hivatkozott, hogy »elvégre kísérleti műhely vagyunk...«« Ám, ha őszinte, itt is elmondta volna azt, amit egy kollégájának bizalmaskodva megemlített: — Elvégre én vagyok a technikus ... Ne magyarázzon nekem egy műszerész... Hát csak nem blamálhatom magam a többi műszaki előtt, hogy a munkás javítsa ki az én rajzomat ... A nagytudású mérnök-osztályvezető mit sem tudott erről. De mint jó emberismerő, valahogy leolvasta a technikus arcáról. Ezért magyarázni kezdte: — Ha én és a többi tapasztalt mérnök szintén elfogadjuk szakmunkásaink helyes észrevételeit, akkor ezt maga is megteheti. És örüljön, hogy tőlük is tanulhat... A sértett rangkórság Az egyik nagy pesti pályaudvar pénztárfőnökségén nyolcvan nő dolgozik a főnök és két csoportvezető irányításával. Az egyik csoportvezető jogi doktorátusú, tanácsosi rangú régi vasúti tiszt, a másik egy pénztárosnőből lett segédtiszt, aki nagy hozzáértéssel és szorgalommal látja el a feladatát. Nemrégiben, amikor a főnök 3 szabadságra ment — a segéd- 5 tisztet bízták meg helyettesíté-sével. Ez vérig sértette a tanácsost, aki annyira nagyra van régi vasúttiszti mivoltá-ával s diplomájával, hogy be- 1 osztottál ma is »doktor úrnak« , szólítják. Nos, a tekintélyén esett csorbát úgy igyekezett kiküszöbölni, hogy amikor be- osztottjai a szokásos szolgálati ügyekben hozzá fordultak — s gúnyos hangon az »újdonsült főnökasszonyhoz« utasította 3 őket. Ezáltal pedig ráhárította 3 a saját munkáját is... Persze, felmerülhet a kér-dés: valóban, miért nem a 1 rangidős helyettesítette a fő-l nököt? Az ügy előzménye az, hogy tavaly éppen ő volt a 3 helyettes. De ez idő alatt a ré 3gi vasúttiszti basáskodásnak 3 olyan hangján beszélt a nő- 3 dolgozókkal, amelytől már el- 3 szoktak, s többé nem is hajlandók elfogadni. Éppen ezért a szakszervezeti bizottsághoz fordultak panasszal. Az ügy kivizsgálása alapján a tanárr elős urat felelősségre is von- 3 ták. Idén tehát joggal mellőzték. 3 Sértett rangkórságában viszont 3 még a munkafegyelem megsze- géséig is elment... . Ami „lyukas mogyorót sem ér“ íme, a felfuvalkodottség, a helytelenül értelmezett és vé- • delmezett presztízs, minden • esetben árt a közösségnek s 3 rendszerint az igazi tekin- 3 télynek is. Jól mondta B. mű- 3 szerész: »Az ilyesfajta presz- tízs egy lyukas mogyorót sem 3 ér...« Annál nagyobb tiszte- 3 lettel beszélt az osztályvezető- ről és a többi nagytudású mér- 3 nőkről, akik szinte rendszere- 3 sen megbeszélnek minden nagyobb feladatot a szakmunka- 3 sokkal, és ha helyesek észre- 3 vételeik — módosítják is ere- 3 heti elgondolásaikat, rajzaikat. De különös módon: ettől nem- 3 hogy kisebb, inkább nagyobb lett a tekintélyük... < Szenes Imre « 1960. december 1 ZENEISKOLAI MŰVÉSZTANÁROK A MUNKÁSSZÁLLÁSON A sztálinvárosi zeneiskola művésztanárai »kiviszik a művészetet« a munkásszállásokra és a termelőszövetkezeti községekbe. Az első »munkáshangversenyt« a Dunai Vasmű munkásszállásán tartották. A képen: Dráva Lajos tanár hegedül (MTI Fotó : Szilágyi Pál felvétele) TSZ-ELNÖKÖK ISKOLÁJA Kilenc év alatt 1600 tsz-elnök került ki a zsámbéki iskolából, amely 1952 óta működik. A hallgatók az ország összes megyéiből jönnek az iskolába. Jelenleg 316 fő tanul itt, kitűnő pedagógusok irányításával. Képünk az egyik tanórán készült (MTI Fotó : Bajkor József felvétele) 4. Váratlan csengetés — Hát ezért jöttél?! — Ezért, Anna. Kínlódom miattad. Meghurcolnak a szemem láttára és én tehetetlen vagyok ... Végig kell néznem, amint a máglyára cipelnek, akár a középkorban a boszorkányokat ... S én megmenthetnélek és mégsem menthetlek meg, holott csak ki kellene nyitnom a számat... — Hát miért nem nyitod ki? Miért nem mondod meg az igazságot! Hogy együtt élsz Károlyinéval? Ez volna a kötelességed... mint embernek... mint munkásnak..... — Nem tehetem! Böszkével együtt élek. Nem árulhatom el. Leköpném magamat, ha éppen én taszítanám a vízbe, a saját szavaimmal. — Hát ezért jöttél? Nem haragszom rád ... megnyugodhatsz ... elmehetsz ... — Egész este ittam. Úgy fájt, hogy végig kell néznem a kivégzésedet... Hogy lakat van a számon ... Ittam és gyűjtöttem az erőt, hogy megmondjam neked... — Már megmondtad. Elmehetsz. — Nemcsak ezt akartam mondani... Csak ittam, ittam, egyik poharat a másik után ... S akkor hallom a Joharektől, hogy az uradat ma Szegedre küldték, kiszállásra... Na, gondoltam magamban, ez az a pillanat, most, vagy soha! Most elmegyek Annához és megmondom neki, hogy ne csinálja ezt tovább! Hogy ne rohanjon bele a saját vesztébe! Hagyd abba, Anna! Mondd meg, hogy tévedés volt, hogy tévedtél... Még nincs későn! Hagyd abba! Tölgyesiné felemelkedett. Keskeny, máskor porcelánszerűen törékeny alakja mintha ércszoborrá keményedett volna, amely azonban él, mozog, lélegzik. Lányos keblei lágy rugók módjára feszítették testéhez simuló pongyoláját. Megrázta a fejét: — Soha! Zsávoly Gyula mélyet, nagyot sóhajtott. Maga is felemelkedett ültő helyéből s menni készült. Tudta, hogy Anna szava megmásíthatatlan. Régről, valóban ismerte a konokságot, amely a barna konty alatt megbújt... Ebben a pillanatban csengettek a lakás ajtaján. Mind a ketten átérezték a helyzet fura fonákságát, s a veszélyt is, amely benne rejlett: mi történik, ha így találják őket, kettesben, ha szárnyaira veszi őket a szóbeszéd? Tölgyesiné keserű zavarban volt, s mintha minden idegszála külön megbolydult volna. Zsávoly Gyula fejéből már elpárolgott az alkoholmámor első, sűrű kábulata s most éles, fényből ötvözött kés módjára hasított belé a felismerés, hogy meggondolatlan tettével olyan szakadék szélére sodorta Annát, amely alatt a pletyka feneketlen mélysége tátong. — Menj a gyerekek szobájába — suttogta Tölgyesiné Zsávolynak. — Alszanak. Zsávoly átment a gyerekszobába. Péter, a tízéves fiú mélyen aludt, takaróját lehányta magáról, pizsamakabátja a nyakáig felcsúszott és felső testét mezítelenül hagyta. Klári, a hatesztendős kislány — most lett elsős — szintén takaró nélkül, s félig csupasz testtel feküdt. Zsávoly betakargatta őket, azután leült Péter ágyának a szélére és rágyújtott egy cigarettára. — Ülj le! — hallotta be a túlsó szobából Tölgyesiné zavart, de mégis kemény és határozott hangját. — Mi szél hozott ide, éjnek idején? — Tüdőd te azt jól, Anna! — csattant a válasz, Böske éles, az izgalomtól most csaknem sivító, mozdony füttyöt másoló hangja. — Kérlek, Károlyiné elvtársnő, légy világosabb. Nem vagyok dáma, az irodában is az maradtam, aki mindig is voltam: prolilány. De azért annyit a magamfajta is tud, hogy az éjfél nem a legalkalmasabb időpont a társasélet megnyilvánulásaira, a látogatásokra. — Még hogy te, Anna, prolilány maradtál?! No hiszen! Most is, milyen műveit, hájjal megkent nyelven gúnyolódok Ez a proliság? No, de nem ezért jöttem... — Hanem miért? — Tudod te azt jól! Gyuláért! Az én Gyulámért! Hol rejtegeted? Tölgyesiné szótlanul állt, falfehéren, tekintete a földet kutatta. — Nincs közöd ahhoz, ami a házamban történik — szólalt még végül fojtott, de izgalomtól fűtött hangon. — De közöm van az én Gyulámhoz! Tudom, hogy nálad van, ne kertelj, Anna! Ma egész nap úgy járt-kelt, mint egy búval bélelt, lábon járó, fűtött kemence. Ismerem már jól, akár a tenyeremet — tudom, hogy ilyenkor mindig a kocsmában köt ki. A nyomában voltam hát, egész álló nap. Megvártam a kocsma előtt is. Ide is követtem. Csend következett, nehéz, súlyos tartalommal terhes, eljövendő drámai pillanatokkal vemhes csend. — Szervusz, Gyula bácsi! — szólalt meg ekkor Péter, a kisfiú, nyújtott, rekedt hangon, félig álomban. A gyereket felriasztotta Károlyiné harsány, sivító hangja, most feltérdepelt az ágyában, a szemét dörzsölgette és csodálkozva meredt Zsávoly Gyulára. A férfi hirtelen félszében ösztönösen tiltakozó, hallgatást parancsoló mozdulatokat tett a kezével és pisszegni kezdett. Azonban minden hiábavaló volt. A gyerek hangja kihallatszott a másik szobába. Károlyiné az átjáró ajtóhoz sietett, indulatos mozdulattal kinyitotta... (Folytatjuk.) Csató István. NÉPSZAVA Mozi és közönség ♦ A FELSZABADULÁS ÓTA megtízszerezősödött a fővárosi és vidéki filmszínházak száma, s a látogatottság — az 1935-ös 22 milllióról — 1959-re közel 135 millióra emelkedett. Az elmúlt négy évben többen látogatták a filmszínházainkat, mint a negyedszázadosHorthy-korszak alatt összesen. ♦ Ezek az adatok egymagukban is sokat mon♦danak: ékesszólóan bizonyítják, hogy korunklegnépszerűbb művészete a film. De ha alaposabban megnézzük a száraz statisztikai ada- t tokat, további figyelemre méltó — mondhat♦ nánk: forradalmi — változásról, fejlődésről ♦ bizonyosodhatunk meg. Az 1935-ös 22 millió mozilátogatónak többmint fele — 11,4 millió — a főváros filmszínházait kereste fel — az alig egymillió la♦ kosú Budapesten többen jártak moziba, mint ♦ az egész országban együttvéve. Napjainkbana vidéki — városi és falusi — mozilátogatók ” száma csaknem háromszor annyi, mint a kétmillióra duzzadt Nagy-Budapesten. Mi hozta létre ezt az örvendetes és igen jel♦lemző változást? Méltán mondhatjuk így: a kultúrforradalom. Tizenöt év céltudatos munikája nyomán a városok és falvak közti kulturális különbség mindinkább kiegyenlítődik. Címe, itt is mutatkozik: a nagyüzemi gazdálkodás ugrásszerűen megnövelte dolgozó parasztságunk anyagi lehetőségeit és művelődésiigényeit. Az álmoskönyvek, kalendáriumok helyét a legkisebb, »isten háta mögötti« fal- Ivakban is elfoglalta a film meg a színház, a könyv, a rádió és a televízió. Mert nem holmi ♦ »mozizási divat« kelt lábra széles e hazában: jó dolgozó tömegek igénye nőtt meg a jó filmek, tanulságos könyvek, magas nívójú szín- 5 darabok iránt. A SZÁMOK arról is beszélnek, hogy évről évre fejlődik az ízlés, az emberek nem ♦ csupán »kikapcsolódást« keresnek, hanem ♦ színvonalas, tartalmas szórakozást. Ma már a ♦ legnagyobb üzleti sikert nem a könnyű vígjátékok, izgalmas, kalandos történetek aratják — bár az effajta filmek legjava méltán ♦ tart számot általános érdeklődésre —, hanem fa fajsúlyos művek, főként a mai témájú alkotások és a világirodalom klasszikusainakfilmváltozatai. Film és irodalom egészséges kölcsönhatását mutatja, hogy például a »Csen- ides Don«, a »Nyomorultak«, a »Háború és a béke« és az »Emberi sors« műsorra tűzéseután szinte pillanatok alatt »kifosztották« a könyvüzletek, könyvtárak Solohov-, Victor X Hugo-, Tolsztoj-állományát. Mindez általában csak a szocializmust építő ♦ országok kulturális viszonyaira jellemző. Köztudomású, hogy a nyugati filmipar váltságban van, az angliai, franciaországi, nyugat♦ németországi filmszínházak sorra csukják be ♦kapuikat. Sűrűn olvashatunk erről cikkeket, X riportokat a nyugati lapok, filmfolyóiratok X hasábjain. Közrejátszik ebben a nyugati filmek egyre alacsonyabb nívója, a bizonytalan gazdasági helyzet, a veszett konkurrencia a televíziós vállalatokkal, a túlhajtott reklám, a hanyatló sztárkultusz és sok minden egyéb, egyszóval a kapitalista kultúra általános válsága. A magyar filmszakembereket — nyugati szemmel nézve — irigylésre méltó problémák foglalkoztatják. Többek között az, hogy bár nap mint nap új filmszínházak nyílnak — főleg vidéken —, mégis kevés a mozi, állandó a zsúfoltság, sorbanállás nélkül alig lehet jegyet kapni. Olyan gondok, mint a vidéki filmszínházak egy részének korszerűtlen állapota, amelyet a jelenleginél jóval nagyobb ütemben kellene felszámolni. De — éppen a dolog kultúrpolitikai jelentősége miatt — nem lehetünk elégedettek a műsorpolitika, a filmellátás jelenlegi helyzetével sem. Olvasóink gyakran panaszolják, hogy az őket érdeklő filmeket csak kevés, s lakóhelyüktől távoleső mozikban játsszák, egyes filmek a bemutató után szinte nyomtalanul »eltűnnek« a műsorról. Joggal kifogásolják a műfaji szempontból egyhangú filmek szériajátszását is. A közönség érdeklődése ellanyhul a legszínvonalasabb mai témájú, vagy a második világháború idején játszódó, emlékébresztő filmek iránt is, ha korábban már tucatnyi hasonló tárgykörű, de kevésbé színvonalas produkciókat látott. Ilyen esetekre méltán elmondható: kevesebb — több lenne! A NAP MINDEN ÓRÁJÁBAN zsúfolt Híradó-mozi népszerűsége is indokolja újabb, csak híradó- és rövidfilmeket játszó filmszínházak létesítését, pályaudvari nonstopmozik megnyitását és általában a rövid ismeretterjesztő, dokumentum-, rajz- és bábfilmek választékának bővítését. A rövidfilm az ismeretterjesztés legvonzóbb formája. Beszámoltunk a minap a FÖMO budapesti közvéleménykutatásának tanulságairól. A megkérdezettek ezrei szinte egyhangúan kérték: minél több valóban jó filmet — közöttük színvonalas vígjátékot, ifjúsági, gyermekfilmeket — szeretnének látni, kiváltképp napjaink kérdéseivel foglalkozó, s a lényeget megragadó magyar filmeket. A válaszok felsorolják a megfilmesítésre váró klasszikus és mai, hazai és külföldi regények gazdag választékát, s a valóban mai témák egész tárházát. Mielőbb szükséges lenne ezekkel a javaslatokkal érdemben is foglalkozni. Mozivállalatainkra, filmforgalmazásunkra tehát jelentős feladatok várnak a közeljövőben, olyan feladatok, amelyek éppen az elért nagy eredmények hatására merültek fel. Megoldásuk nem könnyű, nem is következhet be egyik napról a másikra , de megvalósításukon érdemes fáradozni mindazoknak, akik népünk kulturális felemelkedésén munkálkodnak. Garai Tamás ♦ 3