Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
A béke, a barátság és a humanizmus fesztiválja Most, néhány nappal az ünnepélyes eredménykihirdetés után, még élénken él az emberben a felejthetetlen élmény. A Kongresszusi Palota minden világítóteste nappali fényt árasztott, teljesen elűzve az árnyakat a bordó huzatú ülések, a faburkolatú falak közül. Ünnepélyes csend fogadta a hivatalos üdvözlő szavak után a mikrofonhoz lépő Geraszimov szovjet rendezőt, a nemzetközi zsűri elnökét. Lélegzetvisszafojtva figyelte mindenki a nagyszabású nemzetközi filmvetélkedőnek a végső eredményét. Már korábban több jelből gyanítottuk, hogy a mi versenyfilmünk, a Húsz óra, tisztességes helyet vív ki magának a mezőnyben. De arra talán még a legvérmesebb reménykedők sem számítottak, hogy a nagydíjat nyerjük el, megosztva Bondarcsuk Háború és békéjével. Nem azért, mert nem hittünk filmünk művészi erényeiben. Inkább azért, mert tartottunk tőle, hogy — főleg a nyugati zsűritagok — nem érzékelik eléggé húszéves történelmünk sajátos éveit. Azokat a problémákat, amelyek egy új világot építő országban minden más nemzettől különbözően jelentkeznek. Ezt gondoltuk, ugyanakkor éppen ez volt a siker titka. Sánta Ferenc könyve nyomán Fábri Zoltán rendezőnek sikerült egy nép életét megeleveníteni mindenki számára közérthetően. Azt a képet kibontani, hogy a szocializmus egy ország határain belül milyen vajúdások közepette születik, majd alakul, formálódik további sorsa. A filmművészet humanizmusáért, a népek közti békéért és barátságért — ez volt negyedszer ismét a moszkvai nemzetközi filmfesztivál jelszava. És bár a bemutatott versenyfilmek meglehetősen változó, általában megítélve közepesnek mondható színvonalúak voltak, de a látottak mindegyike mondanivalójában híven tükrözte a fesztivál nemes jelszavát. Az egyik nyugati tudósító — akiről hírlett, hogy tolla kevésbé barátságos, ha szocialista országokról van szó — az utolsó zárófogadáson, a két hét élményeinek hatása alatt, őszintén kijelentette, hogy ez a fesztivál elgondolkoztatóan bizonyítja a Szovjetunió béketörekvéseit, minden nyilatkozatnál ékesebben. Elmondhatjuk valóban, hogy a filmművészek béke-világtalálkozóján vettünk részt, ahol az egyes nemzetek felszólalásait a mozivászon közvetítette. Nem szólamszerűen, hanem a művészet őszinte hitével és mély meggyőződésével. Így többek közt a franciák Fejünk felett az ég című alkotása az atomháború elleni egyértelmű tiltakozás. Az olasz katonalányok viszont a háború idejét idézve, perel mindenfajta háború ellen. De említhetnénk másokat is, amelyek az ember elembertelenedését jelenítik meg a gyilkos viszonyok között, megmutatva, hogy a tisztességesekben miként nyiladozik a felismerés. Az arra való rádöbbenés, hogy nem a háborúért, hanem az ellen kellene tenni valamit, háború idézése még sok tanulságot tartalmazhat az utókor számára. Az elmúlt évek fesztiváljain tapasztalhattuk, hogy a bemutatott filmek többségének témája a nagy világégés volt. Az arány most megváltozott — ez alkalommal némiképp megcsappant az effajta filmek száma. A bemutatott alkotások többsége a mindennapi élet emberi viszonyait, a békében élők gondjait, örömeit, különféle magatartását igyekezett felderíteni. És ez új vonása a nemzetközi seregszemlének. Arra vall, hogy a világon szerte fokozottabban megnőtt az alkotók érdeklődése az egyszerű emberek életének bemutatására. Felelős szavú vallomásoknak lehettünk tanúi, amelyek változó sikerrel, de mindenesetre bizonyos fajta igényességgel közelítették meg a köznapok világát, nem rejtve véka alá azt sem, hogy ebben — csöndes örömek mellett — mennyi gond, szomorúság van, sőt, tragédia is akad. E tekintetben szép élményt adott a norvégek 4X4 című játékfilmje és a riporteszközökkel dolgozó, lengyel Három lépés a földön. Három riport, három eset a lengyel valóságból. A mindennapok ábrázolásában nem lehet említés nélkül hagyni a líraian megragadó Ketten című szovjet rövid játékfilmet. Egy siketnéma lány és egy fiú találkozása. Mesterien érzékelteti azt a riadalmat, amely a fiúban támad, amikor rádöbben, hogy aki után utcákhoszszat kószált, az nem hall, nem beszél. Ugyanakkor a lány bánatát is, aki ködösülő tekintettel néz távolodó alkalmi lovagja után. A fiút azonban megérinti a leány lényéből áradó valamiféle vonzás, s mégiscsak találkoznak újra, papírral, ceruzával, de főképpen pillantásokkal beszélgetve. A látott filmek közt külön meg kell említeni a látványos, szórakoztató alkotásokat. Ezek legtöbbjét a szokványos filmeszközök jellemzik, nem adnak sok újat a filmvígjátékok hagyományos formáihoz. Ámbár részletekben sok-sok eredeti, friss ötlettel is találkoztunk, így például az amerikai Nagy utazás című filmben egészen kitűnő volt az első tizenöt perc, amelyben a technika eszközeinek parodikus változatait vonultatták fel. A franciák vígjátéka egy sete-suta, de a végén mégis talpraesett ember kalandjairól szól. A sok közhelyet Bourvil kitűnő játéka segítette áthidalni. Bondarcsuk hatalmas vállalkozásáról, a Háború és béke filmváltozatáról — amely a magyar filmmel együtt megosztott nagydíjat nyert — a bemutató után már beszámoltunk. A rendező elsősorban nagy képekben építkezik. Csatajelenetei, képi megoldásai látványosak. A szereplők közül elsősorban a bájos Ludmilla Szaveljeva emelkedik ki. Natasája törékeny, a kezdeti, csélcsap kamaszlányból észrevétlenül érik meg nővé. Az emlékezetes bálon kezdődő szerelem, amelyet Andrej herceg iránt érez, mint finom háló borul föléje. Sok nemzet sokféle filmjét láttuk, drámát, vígjátékot, paródiát, mesét. Minderről nehéz volna alkalmi összegezést adni. Szándékunk, most, a fesztivál után elsősorban az, hogy érzékeltessük az elmúlt két hét leglényegesebb vonását, a humanizmust, amelyet a városszerte feszülő transzparensek hirdettek. De a nemzetek közti béke és barátság szálai nemcsak a Kremlpalota nagytermében, a vászon előtt szövődtek. Számtalan alkalom nyílt az ismerkedésre, a barátságos, olykor szenvedélyes eszmecserékre a filmművészetről, a világ dolgairól. A hagyományos szimpozion vitáiban mindenki szabadon fejthette ki nézetét. Ha voltak is véleményeltérések, azonban egyben minden nép fia megegyezett, bármely világtájon süt is a nap szülőföldje fölött, hogy az igazi művészet csak az emberről, az emberért, annak jobb sorsáért szólhat. S amikor a küldöttek visszaindultak hazájukba, díjjal vagy más emlékkel poggyászukban, sorban azzal búcsúztak egymástól: köszönjük a vendéglátást, ezen az emlékezetes ünnepi találkozón a film nemzetközi nyelvén a mindnyájunk számára közös dolgainkról beszélhettünk. Szombathelyi Ervin A tó / L. Szaveljeva és V. Tyihonov a Háború és béke egyik jelenetében 1963. július 25 . KÉT KIÁLLÍTÁS Grafika az építészetben Indiai művészet Felzárkózni a korszerű szemléletnek arra a szintjére, ahol a zene, a film, az irodalom, az építőművészet már tart nálunk — pillanatnyilag nincs ennél égetőbb kérdés képzőművészetünkben. Megoldását helyzeti adottságainál fogva a legközelebbi művészeti ághoz kapcsolódva keresi a művészek egy része. A közelmúltban adtunk hírt fiatal iparművészek csoportjának ilyen értelmű törekvéseiről, a Kultúrkapcsolatok Intézetének legfrissebb kiállításán pedig kilenc grafikus ad számot a műtermekből a nyilvánosság elé kívánkozó kísérleteiről. A kiindulás ellentétes: az iparművészek az alapanyagok sajátosságaiból bontakoztatják ki műveik formáját, a grafikusok pedig formai ötleteket valósítottak meg, egyelőre esetleges alapanyagokból (papír, rajzszögek, műanyaghulladék, tojástartó dobozok stb.). A végcél azonban azonos: az építészettel egy tőről fakadó síkdíszítés és téralakítás. Az egyes művek elbírálására most nincs terünk. Annak megállapítása elől azonban nem térhetünk ki, hogy úgy látszik, már törvényszerű jelenségnek kell tekinteni: a képzőművészet előrelendítését — legalábbis részben — iparművészek és az alkalmazott grafika művelői vállalták magukra, mégpedig bármiféle hivatalos támogatás nélkül. (Mindkét említett kiállítás tárgyainak túlnyomó többsége megrendelés nélkül készült.) S az sem véletlen, hogy — mint megnyitó beszédében a kiállítók egyike nyomatékosan hangsúlyozta — nem is tekintik céljuknak, hogy beálljanak a nagyszabású megbízásokra pályázók sorába. Mindehhez csak azt fűzhetjük: jó lenne, ha a hasonlóan igényes törekvések nem szorulnának a művészeti élet mellékösvényeire. Az Ernst Múzeumban megnyílt »Indiai miniatúrák« című kiállítás a világ egyik legősibb kultúrájának szép terméséből ad ízelítőt. A legkorábbi darab egy képekkel díszített, XII. századi buddhista kézirat fényképe, a kiállítás zömét a XV—XIX. században festett miniatúrák alkotják, végül pedig ismét fotók következnek a mai India életéről, tánc- és színházművészetéről, modern létesítményeiről. A rendezvény címét megadó miniatúrák, végtelenül finom rajzukkal, erőteljes, de összehangolt színeikkel, a díszítőelemek burjánzó, de sohasem saját jelentőségük fölé emelkedő alkalmazásával a »mesés Kelet« világáról adnak hírt — de többről is. A képek tárgya révén megismerkedünk a mondavilág isteneivel, akik az emberek között otthonosak, a sárkányölő hősökkel, a szörnyekkel teli éjszakai erdőn át szerelmesükhöz siető lányokkal, a vízipipájukat szívó és közben zenében gyönyörködő hercegekkel és hercegnőkkel. Megelevenedni látjuk pompás környezetüket, a stílusok és témák váltakozása mögött pedig ott rejlik egy nép évszázados története. Ha képzeletben időrendbe csoportosítjuk az alkotásokat, kitűnik, hogy a népművészettel rokonságot tartó, színeiben harsány, formálásában erőteljes ősi kultúrára hogyan telepszik rá a hódító mohamedán népek kifinomultabb udvari művészete (mogul miniatúrák), és hogy végül is hogyan hatja át egyik a másikat. A kiállítás látogatóinak gyönyörködését és eligazodását azonban igen megzavarja a magyar nyelvű feliratok hevenyészett volta. Helyes lett volna, ha nem elégedett volna meg az angol szöveg bántóan szolgai — sőt helyenként hézagos és hibás — fordításával, és vagy a képek mellett, vagy különálló táblákon röviden ismertették volna a nálunk kevéssé ismert indiai művészetre és a képek témájára vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. (havas) 1962 telén — vendégművészként — Peter Karvas »Éjféli mise« című színművében mutatkozott be a budapesti közönségnek a Madách Színház kamaraszínpadán. Palát alakította, a megalkuvó, karrierista Palát, egy sajátos és egyedi kispolgárfigurát ... És a debreceni Csokonai Színház fiatal művésze, a »Tisztességtudó utcalány« Fredje, s az özvegy Kamyóné kelekótya Lipitylotyja itt Pesten is meghódította a közönséget... Szerepfelfogása, ökonomikusan felépített pompás jellemrajza — intellektuális élményt nyújtott. Azután Rómeó... Valójában akkor kevesen hittek sikerében. Kétkedő hangok, apró gáncsoskodások, érvek és ellenérvek csapongtak a színészi berkekben — nem minden rosszhiszeműség nélkül. És Latinovits ismét sikert aratott. Szokatlan, sajátos színekkel állította elénk a shakespeare-i szerelmes tiszta, lángolóan fiatal és szép ifjúját. »Nem a délceg Rómeót játszotta, sokkal inkább az érzékenyt, a tulajdon szenvedélyétől megrémültet, az intellektuálisát« — vallotta róla egyik méltatója. S a Latinovits teremtette Rómeót Hamlet nagyságával mérte össze. Ilyen előzmények után öltötte magára Latinovits Zoltán Savonarola és Cipolla köntösét... Jellemábrázoló erejét, színészi tüzét eddig is ismertük. Hiszen elsősorban ez ragadta meg a színházi szakemberek figyelmét, amikor a fiatal ifjú — mérnöki diplomával a zsebében — először lépett fel a színpadra. De igazán, s valójában képessége most bontakozott ki teljességében, erőteljességében a Körszínház színpadán. Savonarola és Cipolla ... Savonarola a reneszánsz színektől pompázó, dús és gazdag Firenzében, a darócruha leplében, hamis aszkétizmussal tör az élet ellen. Cipolla a huszadik század embertelen sátána. Mágikus erejével, bohóci öltözékben pusztítja maga körül az emberséget. Különböző korok, különböző figurák és lényegükben mégis azonos, Thomas Mann-i testvérötvözetek. Világos és érthető a párhuzam Latinovits Zoltán játékában. A belső tűz, a hideg elme, a sátáni indulat, a tudatos kegyetlenség, az embertelen hatalom és uralkodási vágy kapcsolja össze a két figurát. Latinovits lenyűgöző. Szinte ritka színészi erényekkel rendelkezik. Tombol, játszik önmaga lehetőségeivel, s a közönséggel is. Hol félelmetesen szuggesztív, hol passzívan ernyedt. De egy pillanatra sem engedi el a közönséget. Ezernyi szín, ezernyi hang, játék, kidolgozott, apró mozdulat , mely szerves része a tudatos, okos, intellektuális szerepformálásnak. Valójában Latinovits Zoltán átélt színészi játéka egyik legnagyobb eseménye nemcsak a nyári, de az elmúlt színházi szezonnak is. G. I. SZÍNÉSZésSZEREP ^aiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiwaiiiinitiiaiHmiiiiiiiiiimiiiaiaiMuiaiuiuiiiiiii^iiiiiifliiiiHiifflii Latinovits Zoltán NÉPSZAVA Hírünk a nagyvilágban Magyar hanglemez — külföldön »Ez a lemez káron meglepő tanulsággal szolgált számomra Magyarország zenei életét illetően. Az egyik, hogy olyan zeneszerzői vannak, mint Szervánszky Endre, a másik, hogy olyan előadói vannak, mint Jeney Zoltán, a harmadik pedig az, hogy Magyarország igen-igen fejlett hangfelvételi technikával rendelkezik!« — Ezeket az elismerő sorokat a »Fonoforum« című nyugatnémet zenei szaklap egyik kritikusa vetette papirosra lapjában, amikor meghallgatta az egyik Qualiton lemezünkön Szervánszky Endre fuvolaversenyét! E néhány kritikusi, elismerő mondat már csak azért is jelentős, mert a magyar hanglemezeknek, zenei kultúránk követőinek igenerős versenytársai vannak — ahogy mondani szokás — a világ hanglemezpiacán. Példának okáért a magyar zeneművészeknek, zenekaroknak, világhírű művészekkel, világhírű zenekarokkal — BBC, a londoni szimfonikusok, Furtwängler, Richter, Ojsztrah — hírnevével és tehetségével kell felvennie a versenyt. Arról nem is beszélve, hogy a hatalmas hanglemezgyártó monopóliumok különféle intézkedésekkel, magas védővámokkal őrzik a »zenei kultúra« piacát is. Ennek ellenére igen biztatóak az eredményeink. Néhány évvel ezelőtt a csekély mindössze a cigányzenére, s az operettre korlátozódott. Ma már bátran elmondhatjuk, kibővültek a kapcsolataink, méghozzá a komoly muzsika javára. Megnőttek az »üzleti« lehetőségeink is. (Nem csak a népi demokratikus államokban, hanem nyugaton is!) Napjainkban már nemcsak a külföldön élő magyarok keresik, kutatják a magyar felvételeket, hanem a francia, az angol, a nyugatnémet zeneszerető emberek is szívesen vásárolják a Hanglemezgyártó Vállalat új lemezeit. Kitűnő példa erre az is, hogy a »Record and Recordings« angol zenei szaklap legutóbbibestseller listáján« a második helyen szerepelt Bartók Béla a »Fából faragott királyfi« magyar hanglemezfelvétele, melyet a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara tolmácsolt, Ferencsik János vezényletével. Vagy például az »American Report Gide« kitűnő kritikája nyomán újabb rendelés érkezett (méghozzá a többszöröse az eredetinek!) Maros Rudolf »Bányászballada« című alkotásának a felvételére. jelentős eredmények elsősorban annak köszöntek, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és a Kultúra külkereskedelmi intézmény vezetői igen okosan felismerték, felmérték, kikutatták a magyar zene lehetőségeit a világ »hanglemezpiacán«. Ugyanis a magyar előadóművészeknek és a zenekaroknak elsősorban olyan műveket kell bemutatniuk — speciális klasszikus és mai magyar zeneműveket —, amelyek ritkaságszámba mennek s éppen ezért keresettek a hanglemezboltokban. (Hiszen ma még irreális az a követelmény, hogy magyar zenekarok mérkőzzenek világhírű zenekarokkal, mondjuk egy Beethoven-szimfónia tolmácsolásában!) Ennek az »üzleti fogásnak« az exportfeladatokon túl, van egy rejtettebb, és nemesebb célja is. Ezek az apró, vagy nagyobb bakelit lemezek — hordozói „zenei exportunk" a szép és a magyar muzsika, a mai magyar zenei kultúra szép eredményeinek. S hogy mennyire látják el ezt a nemes és szép feladatot, íme, néhány példa: A »Politiken« című dán lap — néhány magyar lemezt értékelve — erre a következtetésre jut el: »ahol ilyen felvételek készülnek, az a város az európai zenei élet egyik centruma kell, hogy legyen!« A New York Times — Andor Ilona gyermekkórusának felvételeivel kapcsolatosan —, a magyarországi zeneoktatás fejlett eredményeire hívja fel a figyelmet. A »Hamburger Post« kritikusa annak a reményének ad kifejezést cikkében — Kodály Zoltán Székelyfonójának meghallgatása után — »Itt lehetne az ideje, hogy a német operaszínpadok is műsorukra tűzzék Kodály Zoltán kiváló daljátékát.« Ez esetben tehát az üzlet találkozott egy nemesebb feladattal is! A hanglemezek követőivé váltak a magyar kultúrának! Gantner Ilona Táncfesztivál Pécsett Július 30-án nagyszabású táncfesztivál kezdődik Pécsett, az ország több mint harminc táncegyüttesének részvételével. A seregszemlén számot adnak amatőr táncmozgalmunk két évtized alatti eredményeiről, fejlődéséről és meghatározzák a mozgalom feladatait. A háromnapos fesztivál kiemelkedő eseménye lesz a Húsz év legszebb táncai című est, valamint az Új utakon című összeállítás. A fesztivál keretében rendezik meg a kisipari szövetkezeti tánccsoportok VI. országos találkozóját is. Az együttesek Pécsváradon, Komlón, Mágócson, Mohácson és Siklóson is bemutatkoznak. A fesztiválon francia, bolgár és jugoszláv vendégegyüttesek is részt vesznek. A 20 év néptáncművészetének eredményeit összegező szakmai konferenciát augusztus 2-án tartják.