Népszava, 1965. augusztus (93. évfolyam, 180–204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
Vissza a társadalomba A SZOCIALISTA BÜNTETŐJOGBAN általában a büntetés megelőző hatása, illetve nevelő jellege kerül előtérbe. Ezért büntetés-végrehajtási szerveink céltudatosan munkálkodnak az elítélt átnevelése, megjavítása érdekében. A szabadságvesztésre ítélt rövidebb-hosszabb időre elszakad családjától, munkahelyétől, megszokott környezetétől. A szabadságvesztés letöltésének ideje alatt más jogszabályok szerint, más körülmények között él, mint a szabad ember. Már ezért sem könnyű a szabadságvesztés letöltése után visszatérni a társadalomba. Megnehezíti a visszatérést sokszor a társadalom egyes tagjainak indokolatlan közönye, a szabadult sorsa iránti közömbössége is. Kormányzatunk látta és felismerte ezt az akadályt, s ezért a társadalmi szervek bevonásával biztosítani igyekezett a szabadultnak a társadalomba való beilleszkedését. Az intézkedések sorát az 1960 decemberében kiadott kormányrendelet nyitotta meg, amely többek között kimondotta: Az állami vállalatok, intézmények, illetve szövetkezetek nem tagadhatják meg az alkalmazást amiatt, hogy a munkavállaló a börtönből szabadult, ha az alkalmazásnak egyéb komoly és alapos akadálya nincs. A munkaügyi miniszter utasítása pedig részletesen szabályozta a tanácsok és a vállalatok tennivalóit Ugyanakkor a kormányrendelet előírta azt is, hogy a börtönből szabaduló személy kérelmére, munkába állítása érdekében a börtönparancsnokság a szabadulás előtt legalábbnégy héttel tájékoztassa a lakhely szerint illetékes tanácsot az elítélt szakképzettségéről és személyi körülményeiről. A KORMÁNYRENDELET megteremtette a hidat a börtön és a szabad élet között Tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy a jogi szabályozás önmagában nem elegendő. Sok vállalatnál, szövetkezetnél először nem értették meg a jogi szabályozás célját és válogatás nélkül mindenkivel szemben bizonytalanságot mutattak, aki bűncselekményéért megbűnhődve, börtönből szabadult és munkára jelentkezett Lassan azonban megváltozott a gazdasági vezetők szemlélete, sőt esetenként az ellenkező véglet is megnyilvánul: kellő körültekintés nélkül állítanak börtönből szabadultat olyan munkakörbe, mely korábban is bűnözési lehetőséget nyújtott. A sikkasztó boltvezetőt ismét boltvezetőként a társadalmi tulajdont megkárosító raktárvezetőt ismét raktárvezetőként alkalmazzák. Egyéni és társadalmi ÉRDEK a szabaduló zavartalan beilleszkedése a társadalomba. Több panasz, levél érkezett az ügyészi szervekhez, amelyekből kitűnik, hogy a szabadulók részére adtak ugyan munkát, de — mint írják — »megdermedt, fagyos légkörben kellett dolgozniuk«. Többen hiába dolgoztak lelkiismeretesen, a megérdemelt elismerés helyett megalázás, háttérbe szorítás volt az osztályrészük. Mindez — gyakran jogos — elkeseredést szült, s végső soron ez az elkeseredés ismételt bűnözésre késztette őket. Nem ritka, hogy a régi, a szabadságvesztés végrehajtásának ideje alatt lenyesegetett jellembeli, erkölcsi fogyatékosságok újra jelentkeznek. A szabadult sokszor nem képes ezek ellen az eltorzulások ellen harcolni, sőt fel sem ismeri önmagánál a régi hibákat, rossz tulajdonságokat Ilyenkor a munkába helyezés önmagában nem elég, a kollektíva segítségére, támogatására vagy éppen erélyes fellépésére van szükség. S ma már ez a segítség nem puszta óhaj. A Szakszervezetek Országos Tanácsának 1964. november 3-án kiadott felhívása részletesen meghatározta a szakszervezetekre háruló feladatokat. Ma már nemcsak az állami szervek, hanem a társadalmi szervek is törődnek a szabadultakkal. A SZABADULTAK jelentős többsége megértéssel fogadja a beilleszkedést elősegítő állami és társadalmi intézkedéseket A Legfőbb Ügyészség 1963 II. felében több száz szabadult helyzetét vizsgálta. Ezeknek 82,3 százaléka a szabadulás után munkát kapott és dolgozott, 13,6 százaléka azonban — többségében saját hibájából — nem illeszkedett be megfelelően a társadalomba. Lényegében kedvező volt ez a kép, de a be nem illeszkedők 13,6 százalékos aránya magas. Nem lehet szó nélkül hagyni a vizsgálat során tapasztalt, szabadulók részéről megnyilvánult negatív jelenségeket. Ezek közül néhány: sokan nem veszik igénybe a részükre biztosított segítséget, nem kérik a támogatást a szabadulás utáni elhelyezéshez. Feltűnő, hogy különösen a visszaesők hárítják el maguktól a támogatást a munkábahelyezéshez. Ebből a szempontból jelentős előrehaladást jelent a kormány új, most, július 11-én megjelent rendelete, amely hatályon kívül helyezte a régit és előírta, hogy hivatalból kell az illetékes tanácsot értesíteni a többszörösen visszaeső, vagy konok bűnöző szabadulásáról. A tanács gondoskodik arról, hogy ezek a személyek a szabadulás után munkát kapjanak. INDOKOLATLANUL VÁLOGATTAK viszont egyesek, és kellő indok nélkül elutasították a részükre biztosított munkalehetőséget. Jellemző az is, hogy sokan kértek ugyan segítséget az elhelyezkedéshez, jelentkeznek is az illetékes tanácsnál, de a részükre biztosított munkahelyen nem veszik fel a munkát. Már utaltam arra, hogy a fentebb vázolt, negatív vonások elsősorban a visszaeső szabadultakat jellemzik, pedig a társadalomba visszavezető út mindenki, a többszörös visszaeső számára is nyitva áll. Gyakorlati tapasztalatok mutatják, hogy akár a tízszeres visszaeső is a társadalom rendes tagjává válhat, néha azonban nem elég az állam és a társadalom segítsége, ehhez magának a szabadultnak az akarata, szándéka is kell. Beszélhetünk arról a többszörös visszaeső nőről, aki ma az egyik textilgyár megbecsült munkása. Szólhatunk azokról a többszörös visszaesőkről, akik jelenleg a munkában élenjárnak, a sok hányódos, hosszú börtönévek után élvezik a becsületes munka örömeit. Ezek az emberek akar-' tak becsületesek lenni, igénybe vették a részükre biztosított segítséget, s meg is találták a helyüket a társadalomban. Az elmúlt öt év tapasztalatai jelzik a szabadultakkal való törődésben a fejlődés útját. Megmutatkoztak azonban a most hatályon kívül helyezett rendelet negatív vonásai is. Ezek közül elsősorban azt kell kiemelni, hogy túlságosan egyoldalúan kezelték a szabadultakat, azaz csak a gyámolításra, a támogatásra fordítottak gondot. Ugyanakkor nem kérték számon, hogy a szabadult ezt a segítséget igénybe veszi-e, vagy éppen miért utasítja el. Nem érvényesült az az elv, hogy nemcsak a közösségnek van kötelessége az egyénnel (adott esetben a szabadulttal) szemben, hanem az egyénnek is van kötelessége a közösséggel szemben. A SZABADSÁGVESZTÉSBŐL szabadult személyek munkába állításáról rendelkező új rendelet már igényli a szabadulttól a társadalommal szembeni kötelesség teljesítését, így többek között előírja, hogy a szabadult a szabadulást követő nyolc napon belül köteles jelentkezni annál a tanácsnál, amelyhez a Büntetésvégrehajtási Intézet Parancsnoksága a szabaduláskor az értesítést küldte. Ha a szabadult a jelentkezést elmulasztja, erről a tanács a rendőrséget tájékoztatja. Az új kormányrendelet már számít a szakszervezetek közreműködésére és más társadalmi erők bevonására is. Előírja többek között, hogy a tanács a szakszervezet közreműködésével és más társadalmi erők bevonásával — rendszeresen kísérje figyelemmel, hogy a szabadult személy folyamatosan dolgozik-e, s törekszik-e a társadalomba újra beilleszkedni. A szabadultak — különösen az új jogszabály hatálybalépésével — még fokozottabb támogatásra számíthatnak, de »az érdekeltek« ugyanakkor tapasztalhatják majd azt is, hogy államunk és társadalmunk segítőkészségével nem lehet felelőtlenül visszaélni. dr. Gláser István, a Legfőbb Ügyészség csoportvezető ügyésze 1965. augusztus 1 Negyedmillió erdőkertesi tégla A negyedmillió erdőkertesi tégla története nem bonyodalmak nélküli. A gyár, amelynek terve évi 14 millió (ugyanazokkal a kemencékkel, amelyekkel Ferenc József korában 3—4 milliót adott ugyanez az üzem a tőkésvilágnak) , már májusban derekas felajánlást tett, akkor még a nyugat-dunántúli árvízkárosultak házainak újjáépítésére. A felajánlás A segítség Nem lehet tudni, melyik pontosan ez a 125 ezer tégla (öt, egyenként kétszobás házra való tégla), ott van a többi között. Tekinthetem úgy, hogy az egyik vagy a másik, vagy a harmadik szárítószín rejti őket Vagy hogy ■ még a kávén vannak, amely most gördül be a kemencébe. Vagy ez már a hatodik ház anyaga? Mindegy. Az erdőkertesiek kezdték, ők akartak először házakat adni a házak helyébe. Gondoltak rá. Miért? Nem keresik a magyarázatát, nem is igen kedvelik a gömbölyű mondatokat. (Csak az egyeneseket Azzal kapcsolatban is, milyen hoszszadalmasan alakult ki a segítség formája.) Bejött a kis igazgatói irodába Sándor János bedöntő, meg Cziporka Pál az agyagbányából, körülbelül ezzel a mondattal: »Vargányi elvtárs, valamit kellene csinálni.« — Itt most nincs meleg, ez enyhe éghajlat — körülbelül ez jön ki abból, amit körülöttem mondanak. Valóban, aligha több 40 foknál. A túloldalon, ahol kihordani kell — egyszerihullámvonalban haladt a különböző szerveken keresztül. Itt róluk megyei lap és kijött a tv, megdicsérte őket a miniszterhelyettes. A dunai árvíz azután új akcióra ösztönözte őket is, sok társukat is. És kikristályosodott a segítség formája. Pénzt ajánlanak fel ők is. De ezenkívül, terven felül, 250 ezer téglát. A fele már megvan, törvénye Mindenütt így kezdődött Ez volt a Törvény, a segítség törvénye, amelyet nem fektettek le semmiféle szabályzatba. Emberek bajban vannak Vasban vagy Baranyában — segítsünk. A gyár dombok közt fekszik, békességes, kedves tájon, ahol az iparra csak ez a két kémény emlékeztet, egy nyurga meg egy köpcösebb. Pedig alig egy órányi Pesttől az út, de azért ez vidék. A gyári lakások előtt színes virágok pompája és óriás tányérú napraforgók, az égen bodor kumuluszfelhők. Az emberek? Barna arcok — itt nem kell strandra járni a jó bőrszínért. Se a bányában, se a kocsirendezőknél, se a rakodóknál. A melegért se kell strandra menni. Egy kávé mögött haladva — szikár, őszülő férfi tolja —, bemegyek az égetőbe. ben megcsap a kemenceforróság Nem mértük meg, lehet hatvan fok. A téglagyáriak megrántják a vállukat: aki érzékeny, menjen más szakmába. De ők itt vannak. A kemencemunkások itt töltenek a hét munkaórából ötöt-hatot odabent. A téglagyár környéke is csupa virág. Még ahol a présgép kifelé dobálja a megformázott nyers téglát és Tóthné pettyes kendősei (majdnem minden brigádtag ezt viseli) kocsira rakják, hogy a szárítókba vigyék, még ott is virág szegélyezi a síneket. És a gép fölött (másképp nem fért el) fehér üvegváza lóg spárgán. De abban is virág van. Ez otthon is, nemcsak gyár. Ez az otthon akart segíteni a többi otthonnak. És segít is. Nos, hogyan? Felajánlották egy vasárnapi műszak keresetét — ez a pénzbeli oldal. De hát mit tesznek a negyedmilliós plusz téglamenynyiségért? Hát ilyen Miért? Büszkék rá. A szó legszorosabb értelmében védik ezt az egyszerű tényt, hogy ők kezdték, a segítséget Mit ad nekik ez a tudat? Nem ad forintokat (Először fizetés nélkül akartak dolgozni, meg kellett értetni, hogy erre nincs törvényes lehetőség. . Máig bántja őket, hogy eredeti elgondolásukat, az egy vasárnapi kereset felajánlását keresztezte a vállalat 3 százalékos egységes »normája«. Mert ők többet akartak adni.) No, de most már a »plusz téglán« dolgoznak. Vasárnap is dolgoztak. És ma is, amikor ezek a sorok megjelennek, dolgozik a törő, a prés, az izmok megfeszülnek, a kávé (megrakva 3 mázsa) gördül be amelegről, ki a melegre. (A különbség? Legfeljebb 30 fok a kemence javára.) Az asszonyok kezén négyesével Bagger a bányában! Rakodás. Kis csillék. Kilencszáz méteres pálya. Jön az agyag a törőbe, megy a szekrényes adagolóba. Itt kerül a tégla alapanyagához a szénpor (lignitpor) és a mozdonypernye, a gyárvezető újítása révén. Ezer tégla égetési költségét 84 forintról leszorították 17- re. Nem rossz arány. A felajánlásról beszélgetünk a szapora kezű és nótázni is jókedvű aszszonybrigáddal, aztán a kis Dömölkinével, aki 14 éves kora óta itt dolgozik, meg a férjével, meg a szűkszavú, komoly párttitkárral, s az szb-titkárral, Ványi Jánossal. Még mindig a kezdet nehézségeit emlegetik. De még inkább azt, hogy kezdeményező mivoltukat csak viták után ismerték el, vasárnap repül a tégla. A szárítókban csak annyi a meleg, amennyit a meteorológia közöl, de persze a munka melegét semmiféle előrejelzés nem jósolhatja meg. Dolgoznak. Hat ilyen vasárnap kell hozzá, hogy meglegyen a negyedmillió tégla. A tíz ház. Azaz: hat pihenéstelen hét Vállalták. Ragaszkodnak hozzá. Nagyon egyszerű emberek, falusiak a váci dombvidék lankái közül, öt brigádjuk akar szocialista brigád lenni. A fogalmazásuk nem mindig pontos. A szándékaik igen. »Sokat írjon rólunk« — mondták búcsúzóul. De hát mi az, hogy sok? «» Negyedmillió tégla. Az a sok. Baktai Ferenc Virág, üvegvázában NÉPSZAVA 3 ÉVTIZEDES HAGYOMÁNY immár Surányligeten az »avatás«. Aki itt telket vásárol, fehér asztal mellett, baráti összejövetelen fogadalmat tesz: hűséges lesz ehhez a szép helyhez, s mindent megtesz azért, hogy Surány a Duna-kanyar gyöngyévé váljék. A szertartás, persze, inkább tréfás, mint komoly. Meghonosítója csupán azt akarja elérni vele, hogy megkönnyítse az új jövevény beilleszkedését, ugyanakkor kissé figyelmeztesse is: a közösségért mindenkinek tennie kell. Az ősz hajú, idős férfi, a hagyomány megteremtője, akinek a kezébe leteszik a fogadalmat, rendkívül kedélyes, tréfakedvelő ember. Azt az egyet azonban, hogy az idejáró dolgozó emberek nyugodtan, a lehető legjobb körülmények között pihenjenek, végtelenül komolyan veszi. Annyira, hogy ennek él. Tulajdonképpen nem is őslakó. Amikor az első telkek gazdára találtak, ő még a Közel-Keletet járta, mint a Ganz Villamossági Gyár utazómérnöke. A felszabadulás után gondolt csak arra, hogy jó lenne valahol szerény, állandó víkendtanyát verni. Valaki ajánlotta: nézzen meg Surányban egy eladó telket. A telep akkor, 1946-ban, még alig száz házból állt. Csak nehezen tudták megközelíteni a homoktengeren keresztül. Felesége csüggedten leült a Duna-parton. »Nem megyek tovább és többet nem is jövök ide.« A férfi egyedül indult el a fasorban. — Mit tagadtam, fiam, beleszerettem — mutat körül a nyaraló apró teraszáról a 70 éves Bihari Sándor. — Hat éve, mióta nyugdíjas lettem, már jóformán állandóan itt élek. MENEKÜL A VÁROSTÓL? Nem. Csak itt mindig talál valami sürgősnek, halaszthatatlannak vélt munkát. Most például hosszú szál deszkákat fest pirosra. Ezekből szabja ki egy új közterecske pihenő padjait. A műhelynek átalakított kis fészerébenmeg egy sereg utcanévtáblára bukkanok. Az egyik vállalat 30 000 forintot kért azért, hogy elkészítse a csupa virág- és gyümölcsneveket megörökítő utcák útbaigazító jelzéseit. Sándor bácsi legyintett az ajánlatra, majd lemezeket kutatott fel valahol, s megvásárolták az egészet hatszázért, hozzá a festéket négyszázért. Hatszáznyolcvan táblát készített el eddig sajátkezűleg, a javát már ki is függesztette az »illetékes« kerítésekre. De hát ez szerinte csak afféle »aprómunka«. Igaz, nagyobb dolgok is fűződnek Surányban az ő nevéhez. AZ ALMÁSKERTET MEG CSAK MAGÁNAK csinálta. Gyönyörű jonatán-telepítés, eleinte kinevették érte. »Nem marad az itt meg.« Ám az akkor még aktív mérnök elvégezte az ezüstkalászos gazdatanfolyamot, s amikor az ő gyümölcsösének sikere láttán, divattá vált Surányban a jonatán-termesztés, már szakszerű, tudományos tanácsokat adhatott az érdeklődőknek. Így kapcsolódott be a közösségbe, s így fedezte fel, mennyi itt még a tennivaló. Ettől kezdve többet dolgozott a köznek, mint magának. Mindenekelőtt kiharcolta, hogy a telep a talponálló helyett rendes kisvendéglőt kapjon. Utána mindjárt napirendre tűzte a fűszerüzletet, majd a zöldségboltot. Az idén már »húskeretet« is kapnak a surányiak. Ám a kereskedelemmel vívott csaták mégsem értek véget ... A központ olykor el-elfeledkezik az áruellátásról, úgyhogy Sándor bácsi ma is sokat talpal, s ontja a szemrehányásokat: »Itt a szezonban hétköznaponként is 1500 —2000 dolgozó pihen, nem beszélve a hétvégi 4000— 5000-es létszámról!« Nem volt könnyű a közlekedés megteremtése sem. Odaát, a gödi oldalon, egymást érik a vonatok, autóbuszok. Igen ám, de az átkelő hajó régebben rendszertelenül járt. Először ezt zabolázta meg Sándor bácsi anynyira, hogy ma már óránként, menetrendszerűen, percnyi pontossággal működik a rév. Azután a hajósok »puhítására« kerített sort. Az eredmény: nyári idényben naponta háromszor fordul a vízibusz. A FÁRADHATATLAN EMBERT akkoriban már nemcsak »a liget atyja«ként emlegették, hanem hivatalos rangra emelték. Megválasztották tanácstagnak. Ő képviseli a pócsmegyeri testületben a surányi üdülőtelep 564 nyaralóházának s a 21 vállalati üdülőnek a népét. Emellett vezeti a Duna-kanyar Intéző Bizottság céljaiért küzdő helybeli, 16 tagú bizottságot is. (A tagok névsora híven tükrözi a surányi társadalom sokszínűségét. Ilyen foglalkozásokat olvasok: asztalos, lakatos, egyetemi tanár, ács, főorvos, szabó kisiparos, gyári művezető, honvédszázados, törvényszéki bíró, hajóvezető.) Tanácstagi működését azzal kezdte, hogy hozzáfogott utakat létesíteni a telepen. Két év alatt, ahogy a KÖFA-keret engedte, kilenc kilométer utat építettek a homoktenger helyén. Az idén megcsinálják az 1200 méteres bekötőszakaszt is — ez végre a szigeti kövesút felől megközelíthetővé teszi Surányt —, a sokat emlegetett »Biharibetonból«. A nevezetes »beton« iszap és sóder keveréke. Mindkettőt helyben nyerik, ezért épít olcsón Sándor bácsi. S a szinte filléres keverék kitűnően bevált. Az árvíz idején százával sürögtekforogtak a dömperek, megrakott teherautók, de a »Bihari-betonnak« nem sokat ártottak. A járás vezetői mesélnek arról, amit Bihari Sándor a nehéz hetekben tett. Egyik este azonnal ki kellett üríteni Pócsmegyert. Hatszáz embert indítottak el teherautókon a kevésbé veszélyeztetett Surányba, ingóságaikkal együtt. Hogy elhelyezhessék őket, fel kellett nyitni az üres nyaralókat. Sándor bácsi két segítőt vett maga mellé — az ugyancsak kitelepülő pomázi tanácselnököt, meg egy éppen üdülő kerületi elnökhelyettest —, s a rögtönzött vezérkar élén villámgyorsan és hatásosan intézkedett. Leltározó csoportokat alakított, kijelölte a szállásokat, személyesen irányította az elhelyezkedést. Hajnali háromra minden család beköltözött, értékeivel együtt. HETEKIG ÉJJELNAPPAL talpon volt. Most pihenhetne, de nincs nyugta. A padfestést ugyan abbahagyta a vendég kedvéért, ám ahelyett, hogy üldögélne, sétálni invitál: »Surányt mindenkinek meg kell ismerni!« Gyönyörű fészek, szentigaz. A kisebb-nagyobb, élénk színű, vidám házak alig látszanak a fák, virágok sűrűjéből. Nagyszerű a levegő, csodálatos a csend. Ezt ugyan most felkavarja Sándor bácsi megjelenése. »Bihari papa, egy pillanatra« — kiabál kertje mélyéből egy fürdőruhás fiatalasszony. Arról érdeklődik, mikor cserélik már a kiégett utcai égőket. »Tessék megnézni, micsoda remek járdát csinálunk a ház körül« — hívja ugyancsak harsányan két csákányozó férfi. Egy szemüveges, verejtékező fiatalember viszont a favágás rejtelmeiről érdeklődik: »Hová tegyem az éket, Sándor bátyám, hogy úgy dőljön, ahogy akarom?« NAGY A HELY VONZÁSA, de még erősebb Sándor bácsié. Könnyen foglyul ejti az embert. Mert jó lehet itt élni, pihenni a napi munka után az egészséges levegőn, valóságos kis paradicsomban. Barátságban az egész ligeti társadalommal, Bihari Sándor gondoskodó, mindent eligazító »fennhatósága« alatt. Miklós Dezső A liget atyja