Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)
1970-02-07 / 32. szám
SZÉP SZÓ KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET / Szalontai Mihály ILLÉS BÉLA Ki ne ismerné? — aki csak könyvet vett a kezébe — a Kárpáti rapszódiát és a mű főhősét, Bálint Gézát. Aki pedig ismeri, az meg ismét Illés Bélát is, az írót. Mert minden író önmaga képére formálja hőseit, és ha az a hős olyannyira összefonódott, szövődött azzal a közeggel, amelyben az író is élt, akkor mármár önéletrajzi adatnak is tekinthetjük, mint olyan valakit, aki nemcsak teremtménye az írónak, de megteremtője is az író világának. Bálint Géza története hát éppen ez az öszszeszövődés miatt Illés Béláé is. És mindkettőjüké a magyar munkásmozgalom és sok vonatkozásban a nemzetközi munkásmozgalom története is. Kassán született, 1895. március 22-én. S neon mint Bálint Géza, a történet indításának helyén, Beregszászon. Nagyapja, jómódú szőlőbirtokos, ..sújtásos magyar ruhában járt., zsidó szentkönyveket bújt” és fiát (az író és Bálint Géza apját) „Mózes hitvallású, izzó magyar hazafiénak nevelte. Furcsa és érdekes világ ez a század eleji Felvidék. Szlovák, román, cseh, ukrán, ruszin, magyar, sokfajta vallás, nemzetiség él itt. Szegény és gazdag kavargó, viharos viszonya válik kaotikus élménnyé az itt felnövőben, s ebből a káoszból két nagy élmény emelkedik csak ki. Az egyik Tarpa, Esze Tamás, a Rákóczi-szabadságharc nemzeti öröksége. A másik a favágó szegényemberek vérlázítóan megnyomorított helyzetének osztályélménye. Pesten végzi el a gimnáziumot. Újpesten és abban a pesti peremvárosban, amely a század elején a magyar munkásélet egyik centruma, és ez a tapasztalat szövődik korábbi élményanyagához, mintegy meghatározva azt. 1916-ban már „juris utritisque doktor". S ez az év, amikor írói pályafutása is kezdődik. Ady ajánlósorai és Osvát segítsége (aki fütyült az ajánlásra, de érezte a tehetségest) juttatta nyomdafestékhez első kis írását a huszadik századi magyar irodalom eddig vitathatatlanul legtekintélyesebb folyóiratában, a Nyugatban. Nem zseniális mű, fiatalos indulattal, fiatalos bölcsességeket mond. Háború van. Az író a román, albán, olasz frontokon szolgál. Megsebesül, kórházvonatra kerül és 1917- ben megismerkedik egy Rudas László nevű szigorú fiatalemberrel, és ebben az évben jelenik meg első önálló fiús könyvecskéje. Ez a pamflet „Dr. Aitrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai” címet viseli. „A hazáért és mindnyájunk boldogságáért a barbár ellenséggel küzdve hősi halált halt közvitéz végrendeleti akaratából sajtó alá rendezte Illés Béla”. Ez a kis könyvecske egy szabadgondolkodó, Ady és a Nyugat hatása alatt álló fiatalember ironikus megjegyzéseinek gyűjteménye. Az egyes fejezetek előtt Adytól, Kosztolányitól, Vázsonyi Jánostól vett mottók, s a szövegben gyilkos megjegyzések. Ugyanennek az időszaknak a terméke egy kis harmincegy oldalas tanulmány a „Szellemi munkások és a szocializmus” címmel és a Liebknecht emlékének ajánlott „Spartacus élete” című munka. A Spartacus Szövetség a német kommunista mozgalom gyűjtőneve volt és a mű világosan mutatta az író intellektuális gazdagodását, élet- és műveltségélményeinek ötvöződését. A háborús összeomlás s a felbomló monarchia elleni harc előbb a Vöröskereszt Katonatanácsába, majd 1918-ban a Forradalmi Katonatanácsba sodorja. A Tanácsköztársaság idején rövid ideig Újpest kultúrmunkájának irányítója, de mert nincs sok idő kulturális tevékenységre, a helyi fegyveres erők parancsnoka lesz. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, hogy megkezdje azt a hazájától kényszerű távollétben eltöltött negyedszázadot, amelyben két korszakot jelentő nagy regénye születik. Bécsben ekkor a forrongó kelet-európai országok emigránsai mind megtalálhatók, és első legszebb novellái ezekről az „eltaposott emberekről” szólnak. Ezt az időszakot legmaradandóbban az ,.Aranyliba” című novellája fémjelzi, melyről Romain Rolland írta: „Nemcsak az anyagválasztása mesteri, de a felépítés is, a drámai párbeszédek és nem utolsósorban a novella szánalmas sorsú hőseinek jellemzése.” 1923-ig hol Kárpát-Ukrajnában, hol Bécsben dolgozik mint pártmunkás, s ekkor írja azokat a novelláit, melyek miatt jogosan számítják a nemzetközi proletárirodalom élvonalába. 1923 május végén a moszkvai vasútállomáson Zalka Máté várja. Az Aranylibát, mire ideért, Rudas László oroszra is lefordítja. És nemsokára megjelenik a Szovjetunióban orosz nyelven első novelláskötete. Dolgozik segédmunkásként a moszkvai Sarló és Kalapács Gyárban, ebben a régi munkásmozgalmi hagyományokkal rendelkező nagyüzemben, de 1924-től a forradalmi írók nemzetközi szervezetének titkára, és mint ilyen, tizenegy év alatt találkozik a világ minden nagy haladó írójával, Lhoto-val, Borbisse-szel, Romain Rolland-nal. Nevével, Tagoreval, Julius Fucsikkal, Aragonnal, nem beszélve a szovjet írónemzedék nagyjairól, Gorkijról, Majakovszkijról, Solohovról, Tagyejevről. Ezek az évek, az aktív kultúrpolitikai tevékenység évei, látásmódja kiszélesedik, európai, sőt világméretekben tud gondolkozni a nemzetközi munkásmozgalomról. S ezt kitűnően hasznosítja első nagyregényében, az 1929-ben megjelenő „Ég a Tiszá”-ban. A könyv rövid idő alatt ötszázezer példányban jelenik meg, huszonnyolc nyelvre fordítják le. Kun Béla ír hozzá bevezetőt, méltatva benne, hogy ez az első olyan nagyobb jelentőségű szépirodalmi munka, amely a Magyar Tanácsköztársaság jelentőségét bemutatja, és amely megtisztítja a proletár forradalmat a rászórt rágalmaktól. Ez az előszó volt a fő oka annak, hogy a kezdeti óriás siker után több mint húsz éves hallgatás követi a könyvet és idehaza is újra csak 1957-ben jelent meg. 1936-tól megválik, irodalompolitikai funkcióitól, ekkor eltervez „Modern szimpozin’' címmel egy írást, mely 6 vacsora utáni beszélgetés keretében átlag 100 oldalon a nemzetközi munkásmozgalom időszerű kérdéseivel, illetve magyar párt múltjával, jelenével kívánt foglalkozni, s mint ilyen, a munkásmozgalom enciklopédiája lehetett volna. Ez az írás nem készült el, viszont 37-ben hozzákezd, 1939-ben befejezi és 1941. június 21-én, azon a napon, amikor a hitleri Németország megtámadja a Szovjetuniót, megjelenik részletekben orosz nyelven a „Kárpáti rapszódia”, Illés Béla legnagyobb hatású regénye, amelyik majd először jelenik meg Magyarországon művei közül. A „Kárpáti rapszódia” a magyar olvasók első találkozását jelentette a szocialista-realista irodalommal, s ez a találkozás igen sikeres volt — méghozzá a kritika segítsége nélkül, hiszen jóformán ma sincs a könyvről színvonalas elemzésünk. Ebből a könyvből nyertek rengetegen indítást — Bálint Géza példaélete nyomán — azok közül a fiatalok közül, akik ma kommunistának vallják magukat és ez a könyv lett, kristálytiszta szerkezetével, világos mondanivalójával egyik megalapozója a szocialista magyar irodalomnak. Az „Ég a Tisza” egy mozgalom, a magyar kommunista mozgalom története. A „Kárpáti rapszódia” viszont a főhős, Bálint Géza története. Az első részben tizennégy éves koráig, megrajzolva a „boldog békeidők” világát az Osztrák—Magyar Monarchiában; a második részben a hős életét tizennégy éves korától tizennyolc éves koráig, s egész életre való meghatározó élményként a munkásmozgalommal való megismerkedését, hogy a harmadik részben eljusson az aktív politikai tevékenység világába. Én regény tehát a „Kárpáti rapszódia”, és mégsem az, mert a főhős mellett — a valóság s a regény totális társadalomábrázolási szempontjának megfelelően — az értelmiségi kommunista mellett ott van ellenpontja és kiegészítője, Petrusevics Mikola, a „vörös Petrusevics”, a favágóból lett kommunista vezető. Ez a regény lényeges továbblépés az „Ég a Tiszá”-nál de mindenekelőtt más. Nem folytatása tartalmilag és stilárisan, noha benne vannak az abban kiteljesedett erények. Ezen túl Illés írói alkatában olyan új vonás kiteljesedését bizonyította, ami az írót és különösen ezt a művét, a magyar irodalom klasszikusai közé emeli. Ez az új vonás a művészi sűrítés tökéletesen természetes, egyszerű, szinte eszköz nélküli megvalósítása, az ős-epikus tökély, az apropó nélküli elbeszélés tudománya, amikor valaki valamit elkezd és természetesen, egyszerűen benne vagyunk világában, akár akarjuk, akár nem. Megsűrűsödött élettapasztalat, a társadalmi mozgások tudományos ismerete, tiszta emberi humanizmus érett itt össze olyan bölcs és természetes koncentrátummá, hogy sokszor már csak a népmesék egyszerűsége vetekedhet vele. 1941 júniusában önkéntesként bevonul a moszkvai II. Népfölkelő Hadosztály első ezredébe. Végigharcolja a második világháborút, tizennyolcszor tüntetik ki és alezredesként szerel le. S majd huszonöt évi emigráció után, 1945 januárjában újra látja Budapestet. Ahogy eddig is, élete eztán is összeforr a szocialista irodalomért folytatott harccal. Sok-sok kis könyv, novella, dráma után, 1954-ben jelenik meg harmadik nagy műve, „A honfoglalás”. Dokumentum és élményregény ez a mű, tulajdonképpen egy korszak szépirodalmi formába oldott rajza. Körképe a második világháború olyan magyar vonatkozásainak, amelyek a magyar emigrációból kikerült hősök kapcsán mutatják meg az egyszerű szovjet és magyar katonát. Ez a mű a „Kárpáti rapszódia” mellett a legtöbbet olvasott és a legismertebb Illés Béla könyv. Itt a stílusnak és közlésmódnak látszólagos könnyedsége, egy — feltétlen korszerű — elbeszélő nyelvet jelent Ez természetességéből fakadóan már-már az élőbeszéd erejével, de nem kötetlenségével egy új, sajátos, újabb kori irodalmunkban eddig nem ismert stíluseszményt képvisel. Illés Béla nemsokára 75 éves lesz. Művei, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent életmű sorozaton kívül is, nagy példányszámban forognak közkézen, s a különböző könyvtári és mikrostatisztikai vizsgálatok szerint legnépszerűbb, legtöbbet olvasott íróink közé tartozik. Méltán s megérdemelten. Czinke Ferenc: Bányászok Bessenyei György Emberformáló művekért C soóri Sándor január 24-i cikke — Népművelés és kölcsönösség címmel — minden bizonnyal nem egy hozzászólást teremt majd. Mondanivalójának lényege egyike a legjelentősebb megállapításoknak melyek a közelmúltban szerencsésen megszaporodott, a népművelés kérdéseit érintő vitaindító cikkekben megfogalmazódtak. Nevezetesen az, hogy a népművelésnek nemcsak egyszerűen sugárköre kiterjesztéséről kell hogy szó essék, hanem struktúráját is meg kell változtatni. Úgy, hogy a népművelés iránya ne maradjon meg a jelenlegi, fentről lefelé irányuló vonalban. Azaz, hogy vannak „művelők” és „művelendők”, hanem — szerinte — figyelembe kell venni a népművészet, a népi kultúra eddigi eredményeit, jelenségeit, s a népművelés irányát, folyamatát ezáltal befolyásolva, termékennyé tenni. Ez a gondolat számtalan tanulságot kínál, nagy sereg továbbgondolni valót ad a művészet, s még inkább a művészet közönséghez való eljuttatásának módjához. Legelsősorban is annak a számbavételét, vizsgálatát — ha úgy tetszik, felmérését —, hogy mi áramlik alulról fölfelé, mit kap és mit kaphat a „hivatásos” művészek által művelt terület „lentről”, a néptől. Ennek a „lentről felfelé” (topográfiai helyet jelöltünk, s nem színvonalat!) való áramlásnak nem egy, hanem egyelőre fel sem mérhetően sok útja van. Egyelőre s ez alkalommal egy motívumát kellene megemlíteni. Azt a területet, melyet hivatásos, lapjainkban megjelenő, kötettel rendelkező írók művelnek. Aktuális példa kínálkozik kiindulópontként: a fiatal novellisták most megjelent antológiája, a „Naponta más.” Tizenhét novellát tartalmaz, s ebből mindössze három játszódik a munkásság világában. (Abból is egyik a kötet legrosszabb írása.) Az antológia értékét, szerkesztési elveinek sikerességét vagy sikertelenségét majd eldönti a kritika Fent említett szempontunktól függetlenül még kitűnő antológia lehetne. (Sajnos, távolról sem az.) Ezúttal minket csupán a jelenség érdekel. S mivel egyszeri jelenség vajmi kevés bármiféle következtetés levonásához, soroljuk hozzá a magyar próza éves terméséből összeállított antológiákat, a Körképeket. 1964- től. Egyetlen kötetben sem akadt háromnál több munkástémájú írás. A felemlített tények természetesen nem elegendőek arra, hogy „vészharangot kongassunk”: kiveszett a munkásábrázolás a magyar irodalomból jelszóval. Nem mértük fel számszerű pontossággal a közelmúlt évek valamenynyi regényét-novelláját, de aki folyóiratainkat, prózai alkotásainkat csak nagyjából is áttekinti, aligha juthat más következtetésre, mint arra, hogy ha nem is veszett ki gyökeresen ez a téma a magyar irodalomból, alaposan háttérbe szorult. S ez a letagadhatatlan jelenség mindennek mondható, csak egészségesnek nem. Annak a közismert s nagyon fontos ténynek az előrebocsátásával — és hangsúlyozásával! — hogy az irodalmi művek értékelésénél nem elsősorban a téma a döntő, hanem az írói szemlélet, mégis azt mondhatjuk: ha egy-egy téma megsokszorozódik, vagy kivész, számszerűen lecsökken, akkor ott gondolkozni, vizsgálni való jelenségnekvagyunk tanúi. Nemcsak bajos, hanem teljességgel eredménytelen lenne az a törekvés, mely az írókhoz intézett „körlevél” formájában kívánná „megoldani” ezt a problémát. Ezt, melynek gyökere nem elsősorban az egyes írók tudatában, eleve eltökélt tartózkodásában van, hanem sokkal inkább egy mélyebb, de lényegesen veszedelmesebb helyen: közgondolkodásunkban. Legfelszínen ott van ugyan egy kézenfekvőnek látszó, de semmi esetre sem kielégítő magyarázat, mely szerint íróink okkal-joggal fordulnak el az ötvenes évek távolról sem szívidomító tapasztalatai alapján a munkásábrázolástól. Nem kívánják felújítani a naivan primitív, brosúradirekciók alapján megrajzolt, sematikus munkásvilágot. Ez a magyarázat még az ötvenes évek közepén is csak alapos fenntartásokkal és kiegészítésekkel volt elfogadható. De napjainkban semmiképpen sem lehet döntő érv. Az igazi író ott kezdődik, mikor túlteszi magát az előírásokon, s a világ egészéről saját maga próbál magának kifejezendő képet alkotni. Sokkal inkább elgondolkoztatóbb, problémák seregét támasztó érv az, mely a munkásság napjainkban történő, szinte szemmel alig követhető átalakulását említi, mondván: e gyors átalakulás nem engedi meg az alapos, kiérlelt írói ábrázolást. Ebben az érvben már sok igazság van. A mai magyar munkásság aligha tekinthető egységes rétegnek. Okát-módját-körülményeit már számtalan hozzáértő tanulmány tárgyalta, a technika fejlődésétől kezdve a falusi életforma felbomlásáig Ez az állandó, mozgó, hullámzó problématömeg valóban nehéz feladatot ró napjaink írójára. Egyre nehezebb felemelkednie az általánosítás szintjére. Ismételjük — s fogjuk még sokszor —: semmiképpen nem célunk a leegyszerűsítés, a semmire nem mutató primitív vulgarizálás, az üres sablon. Ez többet árt, mint hasznos. S elsősorban annak a célnak, amin többek között ez a cikk is íródik: a munkásábrázolás ügyének. S az egyszerűség-bonyolultság problémáját sem fogjuk —s nem foghatjuk fel merev ellentétként. A mai munkásábrázolás problémáját bonyolultnak látjuk. Sőt, talán a legbonyolultabbnak, melyet napjaink problémarengetege diktál De úgy véljük — s a világirodalom nem egy alkotása bizonykodhat állításunk mellett — a társadalom, s az élet bonyolultságait az igazán nagyok közérthető módon adták olvasóik elé. De — ismét de — nem szabad felednünk, ha célunk az — márpedig nem lehet más —, hogy a kultúrába, műveltségbe újonnan bekapcsolódó rétegeket a mi oldalunkra akarjuk vonni, s önmaguk tudó, öntudatos emberekké formálni, akkor ki kell vonni őket az „elandalító", a figyelmet a problémákról elterelő „művészi” termékek sugárköréből. (Mindenki tudja, mire gondolok!) Ez az öntudatra ébresztés, saját sorsukkal szembenézésre tanítás pedig nem történhet másképpen, mint úgy, hogy azt a bizonyos, sokat emlegetett tükröt tartjuk elé. S rászoktatjuk, hogy ne jól fésült szuperdetektívek, dekorált grófnők és tökfejű milliomosok világában keresse a művészetet, hanem ott, ahonnan önmagára ismerhet, akkor igenis írói feladattá, kötelességgé változik a mai munkásélet ábrázolása. S a kritika és a könyvkiadás kötelességévé, hogy elsősorban ezeket támogatja. (A sznobizmus terrorja nemegyszer „emel vagy sújt”, devagy kiiktat a magyar irodalomból műveket. S velük szemben az ellenállás — kritikai életünk egyik — ha nem a legnagyobb hiányossága, hogy nem képes vele szemben felvenni a harcot.) „Régi dolog, hogy az unalmas író olcsó hatásnak nevez mindent, ami érdekes. S ez az oka, hogy a mai regény nem tud a mélyebb rétegekig ereszkedni hatásával: a nép kényszerül a ponyvairodalomhoz fordulni, ha érdekesebb és életbevágóbb dolgokról is akar olvasni, mint az írónak erőltetett lelki finomságai és divatérzelgései. Az írók egymást terrorizálják a céhsablonnal, de a nép olyan, mint a gyermek — nem lehet auktoritással terrorizálni.” Ezeket a sorokat nem egy vulgáris materialista, de még csak nem is marxista kritikus írta, hanem — Babits Mihály. S mélyen igaza volt. S megállapítása nyomatékosan húzza alá azt, amit korábban állítottunk: az öntudatra ébresztő, emberformáló művek érdekessége, közérthetősége fegyver jelenleg a kezünkben abban a küzdelemben, melyet azért vívunk — nem mindig a legszerencsésebb hadihelyzetből, s néha vajmi gyenge fegyverekkel —, hogy irodalommal, művészettel először találkozók valóságosan is az irodalommal, művészettel, s ne annak hitvány másával jegyezzék el magukat. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy „egy téma” kevesebb teret kap napjaink irodalmában. (Még ha még oly fontos is!) Hanem arról, hogy ez a jelenség valaminek a következménye. Okát egyfajta sajátos — egyelőre alig elemzett — szemléleti beszűkülésben véljük feltalálni Mai irodalmunk gyakran csigaként húzódik vissza egy egyre szűkebb, perspektívátlanabb világba. Félreértés ne essék: a Berettyó partján kedvese után búsuló Nagy Jancsi érzés- és gondolatvilágáról is lehet jobb novellát írni, mint egy nagy történelmi sorsfordulóról. A kérdés az, hogy milyen világ aspektusából nézte, jelenítette meg témáját a szerző. Gorkij Éjjeli menedékhelye az emberi esettségeknek gazdag tárháza. Mégsem leverő, hanem lazító hatású munka. Illyés Gyula szenvtelen hangú műve, a Puszták népe, éppen egyszerű, letompított, erős színeket, hangokat kerülő stílusával ér el maximális hatást A mai helyzet- és lélekrajzokban ez a hatásfok sokszor lecsökken. Nem faliújsághősöket, plakátalakokat kérünk számon. Túlságosan is sok volt már belőlük. Hanem a dolga és önmaga tudó, öntudatos, cselekvő embert. Benne abban a történelmi folyamatban, amelyben élünk. Ahogyan a proletárból munkás lesz, ahogy a kistulajdonosi szemléletű ember az ország gazdájává válik. NÉPSZAVA 1979. február 7 .