Népszava, 1971. november (99. évfolyam, 258–282. sz.)

1971-11-02 / 258. szám

mt november s Úgy tűnik, mintha ma­gaslaton állnánk. Mélyen alattunk hosszú, száraz, kavicsos partszakasz hú­zódik, a lomhán csordo­gáló folyam keskeny sza­lagjáig. Szemben a Szent­endrei-sziget. Kopaszodó fáit késői, aranyló napsü­tés simogatja. Jó lenne átcsónakázni, élvezni, amíg lehet, a verőfényes, derűs időt. — Az volna a jó, ha máris zuhogna az eső, és aztán napokig ömlenének az ég csatornái. Hogy végre-valahára megint idáig érjen a Duna, ahol most állunk. Mert ez a természetes szintje, csak­hogy most hiányzik be­lőle jó két méter — sza­kítja meg merengésemet ősz hajú, zömökt társam, Lakatos István. „Kútgazda . Különös kívánság? Ne­kem igen. De akinek negyven év óta, még ma, a nyugdíjkorhatáron túl is az a dolga, hogy min­dennapi ivó-, mosdó-, főzővizünkről gondoskod­jék, az más szemmel nézi ezt a tájat. Az ő­ pillan­tása az itteni part men­tén, meg a szigeten sora­kozó kúp alakú, szabá­lyos dombokat keresi — ezek rejtik a kutakat. — Hozzánk, a Vízmű­vek 1-es számú átemelő telepéhez, amelyet 1933 óta vezetek, összesen 71, különböző típusú kút tar­tozik a folyó két oldalán — magyarázza Lakatos István. — No meg a me­­derkút, ez nem a hálózat részére termel, hanem a dunakeszi házgyárat látja el vízzel. Amikor három, három és fél­ méter ma­gas a Duna, napi 70 ezer köbmétert is továbbítunk. Most, hogy a vízállás 105 centiméter körül van, alig érjük el a 40 ezret. És milyen keservesen! Nem is annyira megfeszí­tett erővel, mint inkább rendkívüli figyelemmel. Ez benő, a gépházban de­rül ki,­­­ahol 12 óránként váltják egymást az ügye­letes csoportok. Jelenleg 1 gépész és 4 gépkezelő (közöttük 3 nő) ügyel a motorokra, meg a szám­talan műszerre, amelyek­nek állását óránként je­gyezni kell az íróasztal szélességű „főkönyvbe”. Most sajnálom igazán, hogy diákkoromban elha­nyagoltam a fizikát, mert hiába magyarázzák ne­kem, hogyan is történik a közlekedési edények elve alapján a „víznyerés’’, meg hogy milyen gép, műszer mire való — szé­gyenszemre nem értem. Azt azonban látom, hogy minden alkatrész csillog, ragyog, mint a frissen fényesre tisztított dísztárgyak egy szép la­kásban. A mozaikpadló­ról — katonanyelven szól­va — „meg lehetne enni a mákos tésztát". A meny­­nyezetig érő ablakokon nincs egy leheletnyi folt — mégis éppen tisztítják őket Ügyeletén — Most sem hanyagol­juk el a munkahelyünket pedig ilyenkor nehezebb a szolgálat — büszkélke­dik a vékonyka, sápadt Vukman Lázárné gépke­zelő. — Gyakrabban já­runk a kutakat mérni, mint máskor, mert ilyen alacsony vízállásnál ha­mar megeshet a baj. Ha leszakadna valahol a víz­oszlop, órákig kellene lég­teleníteni, s az máris ki­esést okozna. Pedig most minden liter, minden vö­dör számít. (Vukmanné legalább annyira számon tartja a nekünk szánt litereket mint a maga forintjait Pedig ez nagy szó, hiszen van gondja elég. Férje el­ment az országból, magá­ra hagyta ötéves kislá­nyával egy KISZ-örök­­lakásban, amelynek havi rezsije 540 forint. Az asz­­szonyka havi keresete 1520 forint, ehhez a cso­port által a gépházban, meg a kertben végzett mellékmunkákért, külön javításokért járó célpré­miumból a rá eső rész negyedévenként 250—300 forint.) Az ügyeletes gépész, Száraz György, 24­­ éves. Hosszú hajú ugyan, de nem abból a „bizonyos” fajtából — szerény, ügyes, igyekvő. És hűséges: már ötödik évét tölti itt. — Ennyi idő csupán ahhoz elegendő, hogy az ember alaposabban meg­ismerje a mesterség for­télyait, és felkészüljön a próbatételekre — hangoz­tatja. — Olyasmire, hogy bármelyik kúton meg­szüntethesse a kisebb üzemzavarokat — ennek különösen a mostani, víz­­ínséges időben nagy a je­lentősége —, vagy hogy áramkiesés esetén átáll­jon a tartalék Dieselekre. Nem mindegy ám, hogy az áttérés hány percet vesz igénybe! Ha eléggé begyakorlott a gépész, és jó az együttműködés a kezelőkkel, akkor öt perc is elég erre... Nekünk szerencsénk van, mert olyan kitűnő szakember a vezetőnk, mint Lakatos bácsi, aki mindenben tud segíteni. Ráadásul itt la­kik a telepen, s ha bár­milyen váratlan esemény történik, akár éjjel is, hozzá fordulhatunk. Min­dig itthon van, kivéve, ha a Ferencváros játszik ... (A fiatal gépésznek vi­szont nem a futball, ha­nem az autó a szenvedé­lye. Annak ellenére, hogy 2300 forint a fizetése, s térképrajzoló felesége sem keres túl sokat, már­is vásárolt egy Skoda-Fe­­liciát. Igaz, kilencéveset, kissé kimustráltat, de hát ehhez is pénz kellett, s közben építkezett is Du­nakeszin. A titok: a szol­gálati beosztás. 12 óra ügyelet után 24 óra pihe­nés következik. Van en­nek a beosztásnak persze hátránya — beleesnek az ünnepnapok, az idén még a szilveszter éjszaka is —, de kétségtelen előny, hogy a szabad­idő egy ré­szében „maszekolhat”, aki akar. Száraz György nagyon akart, egy tsz épí­tőrészlegénél dolgozott hi­vatalosan, másodállásban, amikor csak tudott. Így lett meg a kocsi. Ezzel a mel­lékmunkáknak vége, most már a jövőre gondol: je­lentkezett, hogy a vízmű­vek nyújtotta, sokféle ta­nulási lehetőséggel élve, megszerezze a villanysze­relő szakmát. Úgy érzi, erre is szüksége van, ha tökéletesen ura akar len­ni gépeinek.­ Vezérlőasztalnál Fővárosunk legfonto­sabb víznyerőterületéről, a Szentendrei-szigeten te­lepített 600 kútból a ká­posztásmegyeri főtelepre jut a víz legnagyobb ré­sze — mostanában „csak" mintegy 500 ezer köbmé­ter, benne az a mennyi­ség is, amelyet Lakatos Istvánék „termelnek” és emelnek át —, s innen irányítják a hálózatba. A telep „agyközpontja” a vezérlőterem, egy hatal­mas vezérlőasztallal, s olyan bonyolult műszer­hálózattal, hogy felvilá­gosítást kérni sem me­rek. Aki e pillanatban mindezt áttekinti, kezeli és az adatok alapján in­tézkedik . Zele László mű­vezető -gépész. (Tulajdonképpen még csak tanuló ebben a mun­kakörben a 27 éves fia­talember. Kilenc évvel ezelőtt „startolt” a víz­műveknél. Akkor jelent­kezett, mint lakatos, a Népszava hirdetésétől ösztönözve a vállalat ál­tal indított első gépész­tanfolyamra. Elvégezte, s utána, kivéve katonai szolgálata idejét, Buda­­tétényben gépészkedett. Ott kapott szolgálati la­kást, miután megnősült. Nyugodt, kiegyensúlyo­zott az élete. Három és fél éves kislánya, kétéves kisfia van. Elvégezte munkája mellett a gép­ipari technikumot, idén vizsgázott, s szeptember­ben máris idekerült a fő­telepre. Fizetését 500 fo­rinttal emelték, 2700-ra, a régi helyett másik, köze­lebbi szolgálati lakást ka­pott a Váci úton. Nem csoda, hogy úgy érzi: végleg elkötelezte magát a vízművekhez. Ha majd a felesége — aki admi­nisztrátor — elvégzi a 3 éves nyelviskolát, újból ő tanul tovább. Üzemmér­nöknek ...) — A szolgálat? Olyan­kor érdekes, amikor nor­mális ,a vízhozam s va­riálni lehet, hogy hová, melyik medencébe, meny­nyit tartalékoljunk. Most, sajnos, mindent ki kell adni az utolsó cseppig. örülünk, ha éjjel leg­alább a gellérthegyi gyűj­tőt valamennyire feltan­koljuk. Kora délutánra azonban az is rendszerint kiürül, s akkor csökken a nyomás a hálózatban. Mire beérek a szerkesz­tőségbe, két óra. Fenn, a negyedik emeleten kezet mosnék, csakhogy nem folyik a csap. Természe­tesen mérgelődöm, de már tudom, hogy nem a kutak gazdái, a gépek ke­zelői, a „vizesek” okozzák a bosszúságunkat Miklós Dezső­ ­ • Duna, kutak, emberek lomtár helyett MOBIL-klub Budapest, VI., Rippl Rónai utca 26. Autóközle­kedési Szakközépiskola. A pincéből alig három éve költözött ki a műhely, a város más részén kitűnően felszerelt, új helyiséget kaptak. A pince sorsáról tehát dönteni kell. Mi sem lett volna kézenfekvőbb, minthogy szén és lom kapjon ott helyet. De a ta­nárok s a fiúk klubot akartak. A költségvetés sze­rint ez, ha a munkát valamelyik építőipari vállalat végzi, százezrekbe került volna. A terveket mér- Tiök-tanárok készítették, a „tanácsadók” a diákok, tehát azok voltak, akik a klubot használni fogják. A fiúk pedig szabad idejükben építették. Az anyagra azonban pénz kellett. Honnan teremtették elő? A tanműhelyben, miközben tanulnak, hasznos munkát végeznek: különböző KPM-vállalatok meg­rendelésére dolgoznak. A munkájukért kapott pén­zen vásárolták az építőanyagot, s azok a vállalatok, amelyeknek néhány év múlva szakemberei lesznek, is segítettek. Zsiska József tanár vezetésével kitűnő munkát végeztek, olyat, amely a legjobb ács, kő­műves, burkoló szakembert is dicsérné. A MOBIL Klubot, amelyet a napokban nyitottak meg, büsz­kén mutogathatják a vendégeknek, hiszen párját ritkítja az országban. A fiúk nemcsak szakmájuknak választották az autózást, hanem ez a hobbyjuk is. A program is ehhez igazodik. Lesz itt irodalmi, színjátszó szak­kör, sok lehetőséget kapnak a fotósok, de a legtöbb alkalom arra nyílik, hogy műszaki forgalmi kérdé­sekről vitatkozzanak. Rendszeresen bemutatnak itt olyan filmeket, amelyek segítségével a világ gép­jármű-újdonságait, a szerelés, a javítás, a forga­­lomszervezés nemzetközi színvonalát ismerhetik meg. Készülnek a gépjárművezetői vizsgára is, hi­szen ez az ország egyetlen olyan iskolája, ahol az érettségi bizonyítvány mellé jogosítványt is kapnak. Sokat vitatkoznak a balesetek megelőzésének lehe­tőségeiről: ezeknek a fiataloknak már azon kell munkálkodniuk, hogy az autózás minél kevesebb­­bánatot s minél több örömet okozzon. A klub ép­­­­pen úgy, mint az iskola, nemzetközileg is modern­nek számító oktatási rendszere az életért, az életre nevelést szolgálja NÉPSZAVA Ki fizesse meg a veszteséget Csökken a személyi jövedelem Eddig rendben is lenne a dolog. Csakhogy ebben a különleges esetben, ami jó a népgazdaságnak, az nem jó a Volán dolgozói­nak: a darabáru-fuvaro­zás átvétele 1971-ben vár­hatóan 1500 forinttal csökkenti az egy főre ju­tó évi jövedelmüket. Az első félévi tényadatok, valamint a második félév­re vonatkozó számítások szerint ugyanis a 680 mil­lió forint ráfordítással szemben, az idei bevétel mindössze 480 millió fo­rint lesz. A darabáru-fu­varozás átvételéből szár­mazó veszteség tehát a tervezett 80 millió forint helyett 200 millió. Nem feladatunk annak vizsgálata, hogy ebből mennyi írható a járat­lanság rovására, mennyi a legcélszerűbb gazdasági és szervezeti intézkedések hiányára, s mennyi a fu­varozásszervezés hibái­ra. Ezt a Volán Tröszt A közlekedés- és pos­taügyi miniszter a bel­földi darabáru-fuvaro­zást 1971. január 1-től a MÁV hatásköréből a Vo­lán Tröszt hatáskörébe utalta. Az utasítást úgy kellett végrehajtani, hogy a darabáru-szállításban ne legyen fennakadás, s ne változzanak a fuvar­díjak se.* Az azóta eltelt időben egyértelműen bebizonyo­vezetői már elvégezték, és a Közlekedési és Szál­lítási Dolgozók Szakszer­vezetének elnöksége elé terjesztették. Nem mehetünk el azon­ban szó nélkül amellett, hogy az előterjesztés sze­rint a dolgozók személyi jövedelme számottevően csökken, hogy a darab­­árusok munkakörülmé­nyei rosszak, szociális lé­tesítményekkel, öltözők­kel, fürdőkkel majdhogy ellátatlanok. Ezek miatt a szakszervezet elnöksége is kifogást emelt. — Az a tény, hogy a darabáru-fuvarozás ráfi­zetéses, régóta köztudott — ismertette a Volán Tröszt szakszervezeti ta­nácsának álláspontját Bakos Mihály titkár.­­ Egyébként veszteséges volt az a MÁV-nál is, de ott a költségek jobban el­oszlottak. A Volán Trösztnél viszont a ráfi­zetés tisztán jelentkezik, sodort, hogy a döntés he­lyes, az átadás -átvétel pe­­dig viszonylag zökkenő­­mentes volt. A belföldi darabáru-fuvarozás köz­útra terelésével javult e szolgáltatás minősége, a naponta felszabaduló 200—300 vasúti kocsi gaz­dasági eredménye pedig a MÁV-nál, illetve nép­­gazdasági szinten jelent­kezik. A tröszti szakszervezeti tanács álláspontja sze­rint a darabáru-fuvaro­zásból eredő ráfizetést nem szabad más, gazda­ságos üzletág eredményé­ből fedezni. Azt javasol­ták szakszervezetük el­A tröszti szakszerveze­ti tanács titkára a vesz­teség terheinél is súlyo­sabbnak ítéli az átszer­vezés úgynevezett emberi oldalát: a szociális léte­sítmények csaknem teljes hiányát, a rossz munka­­körülményeket, a sok baleseti veszélyt.­­ Az átvételkor, saj­nos, a gazdasági oldal do­minált, háttérbe szorítva minden mást. 161 darab­árus szolgálati hely kö­zül mindössze 19 rendel­kezik öltözővel és fürdő­vel. A raktárak elavult­kökségének, hogy a gaz­daságosságot külön vizs­gáltassa meg, mert a vesz­teség nemcsak a trösztön múlik, s annak terheit nem viselhetik csak a Vo­lán-dolgozók.­sága, zsúfoltsága, a bal­esetveszélyes munka ak­kor is ismert volt. Ma sem érthetünk egyet az­zal, hogy nagy súlyú szál­lítótartályokat kézzel mozgassanak úgy, hogy a rakterűlet és a gépkocsi rakodófelülete közötti szintkülönbség 30—40 centiméter. Szükségesnek tartjuk megvizsgálni e munkafolyamat gépesíté­sének lehetőségét, ezzel együtt a nehéz fizikai munka csökkentését, a baleseti veszélyforrások felszámolását. A gazdaságosságnál is fontosabb Aon­ a vezetőkön múlik A Volán Tröszt szak­­szervezeti titkárának nyugtalansága indokolt. Az eddig tett intézkedé­sekből és az elkészült tervből úgy tűnik, hogy a szakszervezet XXVIII. kongresszusa idevágó ha­tározatának végrehajtása veszélyben van. Az igazsághoz tartozik, hogy a belföldi darabáru­­fuvarozás átvételét álta­lában jól végezték el a Volán Tröszt vezetői és dolgozói. Az átvétel óta több öltöző­fürdő­­ épült. A tervek szerint pedig a következő négy év alatt csak raktárépí­tésre 97,3 millió forintot költenek. Már ebből az igyeke­zetből is látszik: nem az ő hibájuk, hogy a dolgo­zók munkakörülményei, szociális ellátása nem megfelelő. Az viszont már a Volán Tröszt vezetőin múlik, hogy minél előbb normális körülményeket teremtsenek számukra. Zerdai Pa 3 . A dolgozó nő és az anya öt napig tartott az országos nő­konferencia a Parlament kong­resszusi termében. Mozgalmi, tár­sadalmi és gazdasági munkában nagyon sok tapasztalt nő és — mint ahogy örömmel meg is állapították — igen sok fiatal is helyet foglalt a sorok között A konferencián 600 meghívott vett részt, hogy megvitassa az MSZMP KB nő­politikai határozatának másfél éves ta­pasztalatait. Már az előkészületek so­rán az elért eredmények összegezéséből számos érdembeli probléma is felszínre került, s nem véletlen, hogy a párt és a kormány képviselői és több minisz­ter, a gazdasági és a társadalmi élet reprezentánsai már akkor jelentették be részvételüket. A konferencia betöl­tötte feladatát, ellátta munkáját. A konferencia részvevőinek felelőssé­gét, megalapozottságát az adta, hogy a részt vevő lányok és asszonyok felkés­­szüll­én és nagy tapasztalatokkal érkez­tek. A jelen voltak ugyanis valameny­­nyien dolgoztak a nőpolitikai határozat megvalósításáért. Véleményük a valós tapasztalatokon, saját környezetük ál­láspontján és a reális javaslatokon ala­pult. Mondanivalójuk, akár a munká­ról, akár a közéleti szereplésről, a csa­ládtervezésről, jogi kérdésekről vagy a szolgáltatásról szólottak, egyben az elő­rehaladáshoz is segítséget nyújtottak. Nem belebeszélni kívántak országos ügyekbe, hanem hozzászólni, elősegíte­ni a tervek megvalósítását és elháríta­ni segíteni az akadályokat. A­z akadályokról érdemes külön szól­ni. Kétségtelen, hogy nem tudunk annyi óvodát,­ bölcsődét, kórházat vagy szolgáltató egységet létesíteni, amennyire már most, az igények sze­rint szükség lenne. De az is bebizonyo­sodott — és erre utalt Vályi Péter mi­niszterelnök-helyettes is —, hogy az akadályok sokszor a meglevő maradi nézetekben keresendők, amelyek olykor még modern, korszerű formát is képe­sek ölteni. A konferencia szervezőinek okos öt­lete volt, hogy a meghívóval egy idő­ben elküldték a szekciók tematikáját, és így mindenki választhatott, hol akar majd közreműködni. És már néhány héttel előbb ötszázhúszan jelezték is, hogy milyen témákból készültek fel. S amint a szekcióüléseken hallhattuk, eleget is tettek ennek. Olyan felelős­ségteljesen, sokoldalúan, a falu és a város hétköznapjainak bemutatásával, és ugyan­akkor az országos helyzet mér­legelésével tették meg ajánlásaikat, hogy azok feltétlenül segítenek a terve­zésnél, az építőmunkában. Egy mér­nöknő például nemcsak azt fejtegette, hogy a szolgáltatások drágák, hanem kidolgozta egy-egy ágazat olcsóbbá té­telének lehetőségeit is. A szociális bi­zottságban pedig a gyermekintézmé­nyek számának növelése melletti aján­lásokat tettek olcsóbb megoldásokra, a könnyűszerkezetes eljárások alkalma­zására. Az egymástól függetlenül működő öt szekcióban sorra elmondották a felszó­lalók, hogy akár a közéletben, akár a munkában vagy a társadalmi élet más pontján, csak akkor tudnak a nők tar­tós eredményeket elérni, ha szakmai­lag is megállják a helyüket. A nő a közéletben című bizottság például ál­lásfoglalásában ezt be is jelentette a konferencia teljes ülésén: ne a szépen mutató statisztika érdekében döntsék el, hogy egy nő hová kerüljön, hanem szakmai, politikai és egyéni alkalmas­ság szerint válasszák a vezetésbe és más posztra a nőket. M­i kell mindehhez? Ez a kérdés sorra felmerült. A nő és a mun­ka kérdésével foglalkozó bizott­ság ezt több oldalról vizsgálta és ja­vaslataiban első helyre helyezte: szak­mailag kell képezni és továbbképezni a nőket. Ez a munka, feladat ma még bőven hagy kívánnivalót maga után. A lányok szakképzésében, mi több, a pá­lyaválasztási orientációnál kell a jelen­leginél jobb módszereket találni és megkeresni a már szakmával rendel­­kező nők továbbképzésének lehetősé­gét is. A konferencián összesen 250 olyan ajánlás született, amelyet a részvevők alkalmasnak tartottak a megvalósítás­ra, arra, hogy az illetékes szervek a jövőben figyelembe vegyék. Az újjá­választott Országos Nőtanács nagy fel­adatot vállalt magára. Bejelentette, hogy ezeket a javaslatokat továbbítja, sorsukat figyelemmel kíséri, és a szak­­szervezetekkel együtt segít az akadá­lyokat elhárítani. Vállalta, hogy rend­szeresen tájékoztatja a közvéleményt a megvalósulásról. Ez olyan sokrétű, hosszan tartó feladatot, munkát ad a nőtanács különböző szerveinek, hogy a társadalom állandóan figyelemmel kí­sérheti — és kell is, hogy kísérje — a mozgalom munkáját. A konferencia komoly politikai, tár­sadalmi fórummá emelkedett. A középpontban a dolgozó nő és az anya állott. Az ő érdekükben kell a megkezdett munkát folytatni. Lendvai Vera Nagyszabású felmérés a koordináció érdekében Baranyában a megyei népművelési tanács nagy­szabású felmérést kezde­ményezett: a jövő év kö­zepéig valamennyi kultu­rális alappal rendelkező vállalatot, üzemet, terme­lőszövetkezetet, kisipari szövetkezetet felkeresnek és rögzítik, hol, milyen összeget használhatnak kulturális célra és azt ho­gyan, mire költik el? Az a tapasztalat ugyanis, hogy sok helyen nem a rendeltetésének megfele­lő célra fordítják ezeket a pénzeket. Baranyában az idén például több mint 16 millió forintot költhetnek a kultúrára az üzemek, vállalatok, ami megközelíti a megyei ta­nács éves közművelődési keretét. Az adatok ismereté­ben azt szeretnénk el­érni, hogy a helytelen gyakorlat megszűnjön, s kialakuljon az egységes közművelődést elősegítő koordináció. (MTI)

Next