Népszava, 1976. május (104. évfolyam, 103–127. sz.)
1976-05-09 / 109. szám
1976. május 9 Egy közéleti festő arcképéhez A csöndben, föltűnés nélkül munkálkodó művészek közé tartozik Vati József, akiről ritkán beszélnek, de ilyenkor hangsúlyozott elismeréssel. Minden fellépése esemény, mert aggályosan igényes önmagával szemben, s csak akkor adja ki a kezéből a képeit, ha valóban késznek, kiérleltnek érzi őket. Korábban, majd két évtizedig vidéken, a miskolci művésztelepen dolgozott, 1974 óta Budapesten él. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet a felszabadulás utáni évek nagy társadalmi fellendülése indított útnak és emelt magasba. A Derkovits Kollégiumban megkezdett tanulmányai folytatásaként 1948—1953 között végezte el a főiskolát, ahol nem kisebb mesterek, mint Szőnyi István, Pór Bertalan és Kmetty János keze alatt stubírozott. Az ő szellemükben veszi kezdetét 1954-ben művészi pályája, amely már induláskor egy közéleti beállítottságú, tevékeny festészetet ígért. Első sikereit a munkásfiatalokért folytatott harc emlékezetes pillanatait felidéző történelmi kompozícióival aratta, amelyek testi valóságukban adják vissza, látható és inspiráló élményekké alakítják a hősi múltat lelkesítő emberi és erkölcsi eszményeket. Jó érzékkel ismerte fel, hogy 1945-től nemcsak a társadalom, de a hagyományok eddigi rendje is átértékelődött, s így minden olyan műalkotás, amely a jelen pozíciójából vallja meg a múltat, az új világnézet győzelmét mélyíti el igényes elkötelezettség és erőteljes képi megfogalmazás teszi hitelessé munkaábrázolásait is, amelyekben közvetlen élmények alapján — ekkoriban költözik le Miskolcra — tesz hitet az alkotó munka nagysága, szépsége mellett. Tematikai aktualitásával párhuzamosan alakul ki sajátos stílusa is: széles ecsetvonásokkal dolgozó, monumentális hatásokra törő művész, monumentalitása azonban híjával van minden deklamációnak. Művészetét a valóság benyomásai táplálják, így képei sosem nélkülözik az élet eredendő természetességét, bensőségét. Gondolatközlésének ez a szubjektív ereje kap meg Miskolcon, Diósgyőrött, illetve Hevesen kivitelezett nagyméretű falfestményein is. A hatvanas évek második felében új periódus kezdődik munkásságában: kilép a leíró jellegű természetelvűség béklyóiból, s egy szigorúbb szerkesztésű, lényegretörőbb képi rend kereteiben adja elő mondandóit. Tematikai értelemben is az egyetemesebb, a lét objektívebb kérdéseit feszegető problémák felé fordul: korunk életérzésének sajátos ellentmondásai, napjaink magatartástípusai foglalkoztatják. Ekkoriban ébred rá, hogy a tájkép és''a csendélet — e két közismerten „privát” műfaj — is több lehet, mint az egyén vizuális-érzéki benyomásainak hordozója, mert a motívumok megfelelő összeválogatása egy hangulatkép kis világát is alkalmassá teheti az élet teljességének, emberi tartalmainak , az élmény „társadalmasított” mivoltának a tolmácsolására. Munkái sikerrel szerepelnek a „Kilencek” elnevezésű művészcsoport 1966-os és 69-as műcsarnoki bemutatóin, ahol a részvevők a modern formanyelvű realista piktúra igazságaival lépnek fel az antiracionalista irányzatok ellen. Részben e tárlatok méltánytalan fogadtatása, részben egy reá törő súlyos betegség néhány évre hallgatásra készteti Vatit, belső keserűsége csak 1973-ra oldódik fel végérvényesen. Azóta készült műveinek legfőbb újdonsága, hogy bennük lelki-érzelmi tartalmai nyomatékosabb szerepet kapnak, bár most is tartózkodik attól, hogy szubjektív hangulatait egyoldalúan felfokozva, elvonatkoztasson valóságos , élményeitől. Expresszív stílusa páratlan őszinteséggel ad számot azokról a belső küzdelmekről, amelyeket eredeti törekvéseinek és világképének megőrzésért folytat. Új képei a mindennapok humánus mozzanatait nyomozzák: tájakat, csendéleteket, falusi udvarokat, vízparti és hegyvidéki részleteket fest Ihletett átlényegítés, poétikus közlés ötvöződik bennük egy gazdag szellemiség jegyeivel; reális hangulat egy egyensúlyát kereső lélek sajátos nyugtalanságával. A képek színharmóniájában, szín- és foltritmusában a környezethez fűződő emberi kapcsolatát, a valóság iránti szeretetét vallja meg, ily módon is tudtunkra adva, hogy számára nem létezik más alternatíva, csak az a társadalmi formáció, amelyben él. Innen, hogy festészete mai küzdelmeink értelmére figyelmeztet, s belső értékeink önzetlenebb kibontását szorgalmazza. Tasnádi Attila Vati József: Portrétanulmány sát. Tessék, tessék helyet foglalni. És Simanek folytatta házimunkáját a két szék támlájára fektetett, vászonnal bevont vasalódeszkán. A rekamiéján három szabályosan összehajtott, tiszta, ránctalan ing heverészett sorjában. — Mától kezdve nem hall többé kopácsolást, meg ezt, meg azt, nem ám — mondta Simaneknek. — A lakásom tatarozása, rendbehozása véget ért. Tulajdonképpen azért is csengettem magára, hogy megkérjem: jöjjön át hozzám egy pohárra, nézze meg, milyen guszta nálam minden. Átjönne hozzám, kedves Simanek úr? — Egy pohárra? — kérdezte Simanek szórakozottan a vasalódeszkája fölött. — Akár kettőre is. — Na, nem. Egy is megártana a vérnyomásomnak. De azért átmehetek magához egy rövidke időre. A negyedik ing is odakerült a másik három mellé, aztán átmentek hozzá. Amikor leültek a szobában, leste Simanek arcát, mikor telepszik reá a csodálat. Simanek arca azonban kifejezéstelen maradt. — Mit szól a tapétához? — kérdezte tőle. — Nem szeretem a tapétát — mondta Simanek tárgyilagosan. — A falnak is lélegzenie, szellőznie kell, mint az embernek. Jó kis pénzébe kóstálhatott a tapétázás. Ő meg büszkén kivágta, mennyibe. Simoneknek a szeme sem rebbent. Aztán megérdeklődte a parkettázás, az ajtómázolás, a fürdőszobai csempézés árát, és minden egyes számszerű adatnál csak bólogatott. Alapjában véve korúi sem nézett a lakásban. Csakhamar fel is állt. — Jó kis pénzébe kóstálhatott magának a sok javitás, felújítás — mondta végezetül, és arcán az a különös farkasmosolya. — De — ugye — tetszik magának az egész? — akarta mindenképpen kedvező állásfoglalásra kényszeríteni Simaneket. — Megjárja — mondta Simanek, nagyot ásított, és már kifelé slattyogott. Halvérű alak, volt a bosszús véleménye Simanekről, és jól becsapta utána az előszobának ugyancsak márványtapintásúra mázolt ajtaját. Megint elviselhetetlenül egyedül érezte magát az ő nagy-nagy örömével és büszkeségével. Pezsdítő mentőgondolata támadt. Elmegy Alizért és Panniért. Hogy mindeddig nem jutott eszébe! Ez a két kedves, élni vágyó teremtés bizonyára nem kéreti magát, eljönnek, ők aztán oda lesznek az ámulattól. Még Rotiznét, Aliz mamáját is szívesen látja. Fél óra múlva becsengetett abba a körúti emeleti lakásba, amelynek válása után három esztendeig volt a társbérlője, özvegy Rotizné engedte be. A hajdan módos kereskedőasszony szívélyes volt, de csak annyit mondott: — Hát maga? Orrát ismerős szag csapta meg, szardíniaszag. Ez volt az, amit esztendőkön át nehezen viseltel. Gyakran össze is zördült Pannival, Rouzek albérlőjével, hogy lehet annyi szardíniát enni, hetente kétszer-háromszor. Aztán a konyhai hulladéktartóban napokig illatoznak a pléhdobozok, és árasztják magukból ezt a fertelmes, ammóniás bűzösséget. Amúgy kedvelte Pannit, aki festőmodellként bohém módra élt, sokszor krajcároskodva, de mindig jókedvűen, vidáman. Alizt más fából faragták, halk szavú, finom, műveltségre törekvő lány, idegennyelvű levelező, akit elszórakoztat Panni bolondériája, és nagy megértést tanúsít szerelmi zűrzavarosságai iránt. Reá legfeljebb azért neheztelt, mert a fürdőszobát mindig teleaggatta a kimosott melltartóival, meg hasonló pikáns micsodáival. Akárhogy volt is, jó pajtásság szövődött hármójuk között. Hányszor, de hányszor elmulatoztak néhány üveg sör mellett, és rádiózenére táncolgattak, énekelgettek. — Itthon vannak a lányok? — kérdezte Rotiz mamától. — Aliz itthon van, ágyban fekszik, náthás. Bemehet hozzá, csak el ne kapja tőle a náthát. — És Panni? — Isten tudja, hol csavarog — válaszolt lemondóan Rotizné. — Valamilyen kanadai pasast csípett fel, és mostanában azzal lófrál. Fel is hozta és bemutatta. Na 'tisten. Ez a ..na hiszen” volt Rotizné kedvenc szójárása, de hogy alkalomadtán mire vonatkoztatta, azt a legszikrázóbb éleselméjűség sem tudta soha megállapítani. Benyitott Alizhoz. Csakugyan ágyban feküdt, és éppen belefújta orrát egy törülközőbe. — Szia! — mondta, ami a bedugult, pisze orrán át „hiá” nak hangzott. — Ne jöjjön közel, elkapja a náthámat, maga hazajáró lélek. — Gondoltam, meghívom magukat Pannival hozzám, nézzék meg a rendbe ározott lakásomat. Igazán gyönyörűen rendbe hozták. Sajnálom, hogy maga náthás, Panni meg nincs idehaza. — Ez van — mondtaAliz, és máris orrához emelte a törülközőjét. — Rendezzen lakásszentelőt, arra majd elmegyünk. Ebben maradtak. Elköszönt anyától és lányától, s szedte a lábát. Hazament. A lakásában felgyújtotta az összes villanyt. Letelepedett az egyik öblös fotelbe, amelynek legalább három térdhorzsolást köszönhet. Váltig gyönyörködött a paradicsomában, és már kissé nyugodtabb volt, mint még egy órával ezelőtt. Szép, szép, minden szép, gondolta. De ez azért nem elég. Valami hiányzik az életében. Valamilyen melegség, bensőséges tartalom. Mert már ezt kell megteremtenie. Az összkomfortjában is. S ez talán minden eddiginél nehezebb lesz. NÉPSZAVA Doby János VISKÓ AZ ERDŐSZÉLEN 1945. május 9. Zsindelyes faviskó — végtelen erdő vonulat mélyén, a vasútállomás romjaival szemközt; fogolygyengélkedő, a táboron kívül... S mint a szülőház emléke, harminc éve — úgy él bennem, hogy a sors kegyes volt, s mégegyszer születtem. Látom — reggelente bazározó tyotyák jönnek batyuikkal, s hozzák híreiket — múlófélben már a háborús világ; felverte a gaz a roncsokat,,a folyondár... s ránccá oldott gyászok árkán szomorúság. — Málesiki, magyar!! Igyityi damoj! — köszönnek ránk gyédák, szorongó mamasák. Minket küldenének. Fiaikat várják — akik ekkortájt érték el az Elbát és a Spree mentén véreztek valahol. Butykánk ablakán — volt benne ép üveg, s fekve is kiláttam — barnából üdezöld szint váltott a pázsit a zápor nyomán, s az elénk könyöklő kőrisfán a rügyek kócszakállt eresztve bátorkodtak elő... jött a tavasz, s láttam, bár, odább a tölgy s a nyír csak készülődött barkázva, tétován. Minden vágyam: csak jöjjön már a nyár! A bokor búvóhely — szállást ad a vadnak, s ül’ a berek, ha majd nyílik a határ, társául szegődöm mezei nyulaknak... — Usgye! — megszöktem. Megszöktetett a láz. S ahogy gébe vágtat: hánykódott a priccsem; napokon át tartó hajsza — rossz varázs: Dnyeszter és a Prut zajlott a priznicben. Egyszer, hogy percekre felderült a szöglet s a plafon: pusmogok tífuszt rebesgettek. Egyre-másra törte tűjeit a vrács, míg vénát talált — adványaz injekciót Popa. — S jött Szasa is. De nem vizitált, csak a hírt hozta: Nyemd. Hitler... kaput — „Vojná... — eddig jutott. Ajkán rekedt a szó. Sírás fojtogatta, s torka elszorult. Vártatva, kotorászva kavertát vett elő, mutatja lobogtatva — Vöt, posztála máty! — Hazulról a levél. Imént kapta kézbe ... — Pise, ubili v vojná cseteri bráty... Látom, ahogy ott áll... Szeme könnybe, vérbe ..., s egy szavát sem értik. — Én, a félig halott — kinek odaátról int az’ örökbéke ...— nyitnám bár a számat: csak a fogam vacog, s ő csak áll, jószót vár, vigaszt... Tőlem várja. Hozzám támolyog és a priccsemre roskad s így látja meg. itt ismert a ragályra ... — megszállott ölel így: csókol és babusgat; a sorsot átkozza. A halálnak kesztyűt dobott. Eltökélte — meghal velem együtt. 9 Üslet vagyműsorpolitika ? Az ámokfutó közeleg. Med/A vebőrbe burkolt, torzon- L M borz figurája inkább csak vadállatra emlékeztet. Körülötte hullahalom. Asszonyok, gyerekek, csecsemők — elmetszett torokkal, széthasított koponyával, kicsavart végtagokkal. Nincs megállás. A vadember-indián tovább surran, s a vér is tovább csurran. Mígnem beborítja teljesen a filmvásznat. És akkor, feltűnik végre a szabadító, a deli-derék-jóságos fehér legény (alias Gregory Peck) s a gaz indián végre kileheli gonosz lelkét. Happy end. Boldogság. Íme „ennyi” A lopakodó hold című amerikai film tartalma. Akkoriban, amikor bemutatták a filmet, valamenynyi kritikus élesen tiltakozott a játék hamis-hazug eszmeisége ellen, kimondván, hogy ez a film reakciós giccs, „hatásos és kártékony propagandája a fehér felsőbbrendűségnek’’. Azóta több mint egy esztendő telt el. S no lám: A lopakodó hold még mindig ott „lopakodik” a magyar filmszínházak műsorán. A lopakodó hold példáját részben azért említem, mert Zalán Vince a Filmvilágban kissé elmarasztalja a kritikusokat, hogy keveset törődnek a rossz külföldi filmek elemzésével. Bírálata, aggodalma — jogos. Tényleg keveset —és szerint valamilyen falvédős érzelmi modellre épül (a jó elnyeri jutalmát, a hit átsegít mindenen és így tovább) s a hősök is e követelményeknek megfelelően csatáznak, viselkednek. „A hatás szinte automatikusan és tudatalattian megy végbe." (Ismét Zalán Vincét idézem.) Vagyis az érzelmi sokk következtében a néző könnyen azonosul a fércművek hőseivel is, és elhiszi azt, amit lát. Még akkor is, ha a hős aszociális magatartást sugároz. Tehát ezek a fércművek idejétmúlt, társadalmunk lényegétől idegen életmódot konzerválnak. Terjesztik, termelik az illúziókat. Félreértés ne essék, nem akarom lebecsülni a közönséget. Különben is a néző csak azt a filmet „veheti meg”, amit kínálnak neki. (Ugyanígy nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy „esküdt ellensége” vagyok a kalandfilmnek. Sőt. Azt vallom, hogy kell a jó kalandfilm. De csak a szórakoztató, színvonalas játék.)" Tehát rajtunk múlik, hogy miként teljesítjük a közönség igényét, miként befolyásoljuk az ízlését. „A film lehet rangos és hatásos segítőtárs a szocialista közösségek megteremtésében” — írta nemrégiben Pozsgay Imre a magyar filmről és a közművelődésről szólva. — „Mert a film, ha értékes tartalmakat hordoz, alkalmas arra, hogy a közönségből közösséget formáljon. Mert a történelmi jelenlét, a részvétel élményét képes nagy tömegeknek nyújtani. S ezáltal mozgósítja az embereket. Átvezeti őket a valóságos közösséget teremtő cselekvés birodalmába.” De miért csak a magyar filmektől várjuk azt, hogy megmutassa a valóság végtelen távlatát? S ha megteszi is, hogyan segítse ilyen méltatlan „környezetben” a közösségi nevelés, az önvizsgálat módozatait?! Ez az elv miért hanyagolható el — a külföldi filmek kiválogatásánál és forgalmazásánál?! Vagy itt csak az üzlet érvényesül ?! Gantner Ilona Ha csak egy-két filmről lenne szó — talán szemet hunyhatnánk felette. Csakhogy mostanában túl sok gazfickó — Olsen, londoni férfi, váltságdíjigénylő — tobzódik a moziban. Jószerivel egy értékes alkotásra legalább öt giccs jut! (Ha az országos forgalmazást és az előadások számát vizsgáljuk.) És ne legyünk túlzottan optimisták! A nézőszám ebben a műfajban (a szórakoztató kalandfilmek műfajában) sokkal magasabb, mint az értékes, művészi alkotások esetében. Tehát ezek a filmek nemcsak vannak , hanem hatnak is! Miután széles körű forgalmazásban „terjednek”, megrekesztik, sőt, rontják-csonkítják az ízlést. Még inkább: tartósítják az igénytelenséget... És pusztítják-rombolják a filmesztétikai oktatás eredményeit is. Mert hiábavaló az elméleti oktatás (amely ráadásul eléggé következetlen és elhanyagolt nálunk), ha a bemutatott filmek jó része ellentmond a „tananyagnak”, a szellemi, erkölcsi, művészi követelményeknek. „De ezek a filmek nemcsak igénytelenségre nevelnek — írja Zalán Vince okos tanulmányában —, „hanem behatolnak a személyiség mélyebb rétegeibe is.” Hisz a fércmű tulajdonsága az, hogy rendlegfeljebb csak tőmondatokban — írunk a külföldi giccsről. De ezek a filmek nemcsak azért rombolják az ízlést, mert a kritikusok „dezinformálják” a közönséget (ahogy Kovács András is kijelenti a Labirintusban), hanem azért, mert eredendően hamis illúziókkalgondolatokkal szolgálnak. És, mert megvásárolják, és mert forgalmazzák őket. Sajnos. A lopakodó hold példája nem egyedülálló. _ Bizonyításként elég csak átlapozni a heti műsorajánlatok listáját. Mennyi Olsen és Tibbs. Apacs és Cowboy. Kleo és Kamilla! Álruhában és fedetlen arccal. És mennyi „bátor tett”. Lopás, csalás, gyilkosság. Gyilkosság, amely „nemcsak péntek” este történik. És mennyi szívszaggató szerelmi történet. A Szerelmes Blume históriáját még Courts-Mahler is megirigyelhetné. (Bár a rendező a játék körítésében felhasználja a legújabb filmdivat eredményeit is.) De hasonló eszmei mondanivalóval rendelkezik — miszerint: a szerelem legyőzi az akadályokat! — a Napsugaras szemek, a Kamilla, te vagy a sorsom s a többi olcsó-hazug film.