Népszava, 1977. január (105. évfolyam, 1-25. sz.)
1977-01-23 / 19. szám
4 Terve*©!*, beruházók, kivitelezők A felelősség hídja Sávoly Pali bácsival — az Erzsébet-híd Kossuthdíjas, világhírű alkotójával — mindig a Duna-parton találkoztunk. Amikor az új Erzsébet-híd építését rábízták, hónapokig csak olvasott, kutatott, egyetemi tanárokkal, városrendezőkkel vitatkozott. Kijárt a Ganz-MÁVAG-ba, kíváncsi volt a mérnökök, a művezetők és a munkások véleményére: mit tud a gyár, hogyan Éppen ezért az volt a véleménye, hogy egy-egy nagy létesítmény csak akkor szolgálhatja a holnapot is, ha a vezető tervező nem tartja magát csalhatatlannak. Állította, egy terv nem terv. S mindenkit arról kérdezett, amihez az illető a legjobban ért. A program elfogadása után több időt töltött a Duna-parton — az újságírókat is ott fogadta —, mint az irodájában. Fokról fokra látni akarta, hogy mi történik, a munkások úgy tárgyaltak vele, mint a művezetőjükkel, s őszintén elmondták, ha valami nem tetszik. Ha igazuk volt, ott a helyszínen módosította a tervet. Az Erzsébet-híd műszaki megoldásait nemcsak a hazai, hanem a külföldi egyetemeken is tanítják. Sávoly Pál vallotta: amit aláírt, azért felelősséget vállal. A határidőkért is. A napokban a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium vezetői fordított sajtótájékoztatót tartottak, ők kérdezték az újságírókat. Íme az egyik „lecke’: hány év telik el egy 30 kilométeres autópálya-szakasz elkészítéséig, a tervezéstől az átadásig, s hány aláírás szükséges a programokhoz? Valamennyi újságíró megbukott. Három-négy évet mondtak, a valóság nyolc. Az aláíró hatóságok, vállalatok száma pedig 40 fölött van. Azt mondják — s ez nemzetközi gyakorlat —, hogy az a helyes, ha az előkészítő idő szinte azonos mennyiségű a kivitelezésre szánt hónapokkal, vagy évekkel. Ez igaz. Főleg akkor, ha a terv több változatban készül, ha a leggazdaságosabb és legcélszerűbb megoldást választják, s ha ebben az időszakijan pontos programot is összeállítanak az első kapavágástól az ünnepélyes szalagátvágásig. Tehát minden feltételt biztosítanak a folyamatos munkához, a beruházások gyors megvalósításához. S nem feledkeznek meg arról, hogy a technika évről évre változik, s a társadalmi elvárásokat is kitervezzen, mi az, amire képes? S amikor elkészültek az első tervek, nem egy, hanem több variációt tett az asztalra. Éppen olyan fontosnak tartotta a műszaki rajzoló, mint a statikus véleményét, szerette, ha vitatkoznak vele, s amikor már megannyi zsűri igent mondott, ő még mindig ellenérveket keresett, hogy a hibalehetőségeket minimálisra csökkentse, vetni kell. Egy beruházás hosszú időre, sokszor évtizedekre szól, tehát mindig nemcsak a ma, hanem a jövő igényeit is szolgálni kell. Maradjunk mindjárt, az útépítéseknél. Az autópályákat, az országutakat ma már a legmodernebb gépláncokkal, automatákkal építik. Ez nemcsak azért nagy előny, mert a legnehezebb fizikai munkától kíméljük meg az embereket, hanem azért is, mert a gép garancia a jobb minőségre. Ugyanakkor az ország fővárosában még tavaly is találkozhattunk több évtizedes aszfalt-„főző” masinákkal, a földön térdelő, kézi munkával építő emberekkel. A Soroksári út hosszabb ideje készül, mint amennyire az M7-es átadásához volt szükség. Úgy hírlik — végre — a fővárosban az Aszfaltútépítő Vállalat,— nagyobb szerepet kap — s itt is génekkel fognak dolgozni. Érdemes lenne egyszer kiszámolni, hogy mennyibe kerül — túl a baleseti veszélyeken, s ez sem mellékes — a sok terelés. A budapesti autóbuszok 30—35 százaléka jelenleg is kerülő úton közlekedik, sokkal hoszszabb idő alatt, mint amennyit az eredeti menetrend előír. Hosszan lehetne sorolni a tervezés és a kivitelezés közötti nagy időkülönbségek hátrányait. De erre is csak egy példa. A Kacsóh Pongrác lakótelep tervei jóval korábban készültek. Már az első házak átadása után kiderült, a pincékbe felszerelt berendezések nem adnak elegendő meleg vizet. De az összes többi házban is ilyen berendezéseket szereltek fel, mert ezt tervezték, ezt rendelték. Egy évig az átadás után nem lehetett a berendezéseket kicserélni, a garanciális szabályok ezt tiltják. Aztán lejárt a garanciaidő, s a Fővárosi Távfűtő Műveknek sorra fel kellett szerelnie most már a jó gépegységeket — az állam zsebére. Soha, senki nem kérdezte meg, személy szerint ki a felelős telepen átmeneti intézkedésekre volt szükség: ideiglenes orvosi rendelőt, gyógyszertárat, óvodát nyitottak faházból és buszokkal szállították a gyerekeket más területre iskolába. Vidéken már évek óta éppen úgy, mint a lakásokat, előre gyártott elemekből építik a kommunális, kereskedelmi létesítményeket, mert a kétféle technológia önmagában hordja a lemaradás veszélyét, pontosabban tényét. Gyakran panaszkodnak a kivitelezők: kérést kapnak tervet, s emiatt csak fogadkozás marad, hogy a házgyári lehetőségekhez méltóan, ütemesen adják át a lakásokat. Az év végi hajrá következményeit pedig nem nehéz kiszámolni: tetemes többletköltség, túlórázás, az egyik iparos tönkreteszi a másik munkáját, papíron minden rendben van, s az első negyedévben munkások százai kozmetikázással foglalkoznak. A kormány intézkedésére most kedvező változás várható, átszervezik az irányítást és az ellenőrzést, összehangolják a tervezők, a beruházók és a kivitelezők munkáját. A terveket egy évvel a kivitelezés előtt át kell adni a kivitelező vállalatoknak, idejében gondoskodnak a szanálásokról, a terület előkészítéséről, s önálló kommunális építőipari szervezetet hívnak életre az üzletek, óvodák, orvosi rendelők, s egyéb létesítmények építésére. Remélhetően valamennyi érdekelt tevékenységét összehangolják. Gyakran elhangzik: azért késnek, mert nincs elég munkaerő, gép. Ugyanakkor az új lakótelepeken mindennapos jelenség: elkészül a járda, beköltöznek a lakók, egy év múlva megjelenik a Posta, burkolatot bontanak, s kábelt fektetnek. Az öregebb városrészekben pedig, sajnos, mindennapos a fogadkozások ellenére, hogy a közművek nem hangolják össze terveiket, s ugyanazon a helyen más-más időpontban készül a csatorna, az elektromos és a gázvezeték. A hivatalos statisztikák szerint évente több mint tízezer útbontás van a fővárosban, gyakorlatilag elmondhatjuk, alig találunk olyan utcát, ahol ne lenne. A helyreállításra szigorú rendeletek köteleznek, de ennek végrehajtását vagy nem ellenőrzik, vagy szívesebben fizetnek, mint cselekednek az érintettek — ezt is vállalati, népgazdasági zsebből. Egy terv nem terv Lakásépítés: kedvező változások várhatók A lakáskérdés megoldásáért népgazdaságunk rendkívüli erőfeszítéseket tesz. A tanácsok költségvetésében ez a legfontosabb tétel, s az állam a magánépítkezőket, az egyéni erőből otthont teremtőket is minden korábbinál jobban támogatja. Az adatok önmagukért beszélnek: 15 év alatt több mint 3 millió ember költözött új lakásba, s erre az eredményre joggal büszkék lehetünk. Milliárdokat fordítottunk a házgyári hálózat kialakítására — tíz ilyen üzem készült el —, lehetővé tettük az iparszerű kivitelezést. De éppen a fővárosban, ahol a legtöbben várnak lakásra, a négy házgyár elemeiből évente 3- 4 ezerrel kevesebb új otthont szerelnek össze, mint amennyire a gyárak kapacitásából futná. A miértekről regényt lehetne írni. Az egyik ok: a házak összeszerelése ma már gyorsan megy, de a 43. számú Állami Építőipari Vállalat sok tekintetben magára marad, hiszen csaknem száz különböző gyárral, vállalattal működnek együtt, ha azok erre hajlandók. Sokszor azonban kifizetődőbb kisebb munkákat vállalni, amelyek ugyan a népgazdaság számára lényegtelenebbek, nem annyira fontosak, de a vállalati érdekeket szolgálják. Elvárjuk a munkástól — teljes joggal —, hogy nyolc órát dolgozzon, de ha késik az előközművesítés, nincs megfelelően előkészített terület, anyagra, szerelvényekre várni kell, vagy mert rossz a minőségük, ugyanabba a lakásba többször térnek vissza, vajon az ő felelősségükről van-e szó? Kőbányán hónapokat késtek, mert már álltak a házak, de nem volt közmű. Ugyanilyen gond a járulékos beruházások kérdése. Kőbányán, Újpesten és sok más új lakó NÉPSZAVA Aláírási, határidő és az önbecsülés A határidők körül is fokozni kellene a személyi felelősséget. Nem ritka, megrendezik az avatóünnepséget — aluljáró, antikvárium, könyvtár, sok más létesítmény esetében — s alig ér véget az örömmámor, megérkeznek a munkások, hogy ténylegesen befejezzék az építést. Sokszor „alátervezik” a beruházásokat — egy népi ellenőrzési vizsgálat szerint 1969-ben az egyik vágóhíd építésére 80 millió forint beruházást kértek, 1976-ban a munkák kezdetekor pedig 1 milliárd 775 milliót —, máskor meg elfelejtik megkérdezni a legérdekeltebbeket. Az Országos Kardiológiai Intézet új létesítménye az eredeti tervek szerint 88 millió forintba került célnak, most ennek több mint háromszorosánál tartanak, s az átadási határidővel több mint négy évet késnek — súlyos szívbetegeknek évekig kell a műtétre várniuk. A többi között most, amikor már kész az épület, derült ki, hogy a gépek miatt másféle padozatra van szükség. A tervrajzokon valóban ott a 30. nagyobb létesítményeknél a negyven aláírás. Nem is ezek sokaságával van baj, hiszen az előírások ésszerűek, mindenki azért feleljen, amihez ért. De ez az állásfoglalás önmagában kínálja, követeli a kérdést is. Vajon felelnek-e aláírásukért, a közölt összegért, a vállalt határidőért? Egyegy létesítmény átadásakor kitüntetésekről, jutalmazásokról hallunk. Jár is ez azoknak, akik lelkiismeretesen, jól dolgoztak. Mint ahogy járna a büntetés, a prémiumelvonás, a felelősségre vonás a mulasztóknak. De erről már nem szól a fáma. Öröm, hogy új létesítmények, iskolák, lakóházak, üzemek sokaságával gazdagodik az ország. Nem szólam, hanem mindenki számára látható és tapasztalható valóság, néhány évtized alatt jelentősebb eredményeket értünk el, mint a megelőző évszázadok során. S még menynyit építhetnénk, ha elkerülnénk a felesleges pénzkidobásokat. Sávoly Pál soha nem akarta a felelősséget áthidalni. Úgy vélte, a mérnök munkája az átadáskor fejeződik be. Önbecsülésünkhöz hozzá tartozik, hogy jogaink mellett kötelességünkről se feledkezzünk meg, s minél többet tegyünk és cselekedjünk azért, amivel megbíztak minket. Végső soron az alkotó, tervező, a beruházó, a kivitelező, az építő munkás érdeke és célja azonos nálunk. A legtöbb helyen ez így is van, s ott kerül sokba, s ott bosszant, ahol erről megfeledkeznek. Ha van kötelességünk, akkor az is hogy emiatt szóljunk. Moldován Tamás 1977. január 23. Brigádvezetők tanácskozása a Villamos Műveknél •zövezik a hasznos munkaidőnket Csaknem kétezer dialista brigád 24 tagja képviseletében 130 brigádvezető ült össze szombaton egész napos tanácskozásra az Erőmű Javító és Karbantartó Vállalatnál, hogy megtárgyalja a Magyar Villamos Művek idei feladatait, és munkaverseny-felajánlásokkal segítse a terv végrehajtását. A brigádvezetői tanácskozáson részt vett Csenterics Sándor, a vasasszakszervezet elnöke és Hrehus Sándor, a szakszervezet termelési osztályának vezetője. A tanácskozást Kovács József, a tröszti szakszervezeti tanács titkára nyitotta meg, majd Schiller János vezérigazgató tájékoztatta a brigádvezetőket az eredményekről és a legfontosabb idei feladatokról. Elmondta, hogy az IV. ötéves terv időszakában 38 százalékkal nőtt az ország villamosenergiaigénye, amelynek kielégítését jelentős erőművi beruházások tették lehetővé, öt év alatt 426 ezer új fogyasztót kapcsoltak be a hálózatba. A szocialista brigádoknak is köszönhető, hogy a termelékenység ez idő alatt 37 százalékkal javult. A vezérigazgató kérte a brigádokat, hogy segítsék a késésben lévő nagyberuházások — elsősorban a Tiszai Hőerőmű, a paksi atomerőmű és a 750 kilovoltos távvezeték — építésének gyorsítását. Paszternák László szakszervezeti közgazdasági titkár és Vigh János KISZ-titkár korreferátuma után Füri Zoltán, a Pécsi Hőerőmű Vállalat Kandó Kálmán Szocialista brigádjának vezetője kért szót. Brigádja nevében versenyre hívta az iparág szocialista brigádjait. Javasolta, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója és a vasasszakszervezet centenáriuma tiszteletére újabb felajánlásokkal fokozzák a munkaverseny lendületét. Kollektívája a hasznos munkaidőalap négy-öt százalékos növeszülésére, a veszteségek csökezerkentésére, az egy brigád — két újítás elérésére törekszik. A felhíváshoz elsőként Nagy Andrásné, az ÉMÁSZ brigádvezetője csatlakozott, aki a hálózatveszteségek csökkentésére, a termelékenység négy-öt százalékos növelésére tett felajánlást. Jávorszki József a Tiszai Hőerőmű dolgozói nevében a beruházás gyorsítására tett ígéretet. Molnár Ferenc a DÉMÁSZ takarékossági és a DH- munkarendszer bevezetésére irányuló vállalásait ismertette. A délutáni órákban még több szocialista brigád vezetője csatlakozott a felhíváshoz és ismertette kollektívájának konkrét felajánlásait, amelyekkel az idei és az ötéves terv sikeres teljesítését segítik. Tóth Jenő Magyar—iráni gazdasági együttműködés Január 19. és 22. között Budapesten tartotta harmadik ülését a magyar— iráni mezőgazdasági és élelmiszeripari albizottság. Az iráni delegációt Hossein Sepehri, a mezőgazdasági és természeti erőforrások minisztériumának miniszterhelyettese, a magyar küldöttséget dr. Soós Gábor mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztériumi államtitkár vezette. A tárgyaló felek az együttműködést eredményesnek ítélték. Magyarország sikeresen vesz részt több iráni mezőgazdasági és élelmiszerfeldolgozó üzem létesítésében. A tárgyalásokon további együttműködést irányoztak elő az állattenyésztés, a növénytermesztés, a növényvédelem, az élelmiszeripar és az élelmiszer-szállítások területén. Az iráni küldöttség több ipari és mezőgazdasági üzemet, intézményt, továbbá külkereskedelmi vállalatot látogatott meg. Hossein Sepehrit fogadta dr. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, valamint dr. Szalai Béla külkereskedelmi minisztériumi államtitkár. (MTI) A református egyház újjáalakult zsinatának ülése Tizenkét éves ciklusokra kap megbízatást a Magyarországi Református Egyház legfőbb vezető testülete, a száztagú zsinat, amely most megtartotta újjáalakuló ülését. Az eseményen részt vettek a hazai protestáns egyházak vezetői, valamint három országból érkezett külföldi egyházi személyiségek is. A zsinaton megjelent és felszólalt Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. A zsinat lelkészi elnökévé dr. Bartha Tibor püspököt, világi elnökévé dr. Zsebák Zoltán orvosprofesszort választották. A zsinat nyilatkozatot fogadott el, amelyben támogatja a Hazafias Népfront programját, állást foglal az európai béke és biztonság ügye mellett, kinyilvánítja, hogy a Magyarországi Református Egyház a jövőben is aktívan részt vesz a Keresztyén Békekonferencia tevékenységében. (MTI) „CSODASZER” - GYÓGYÍTÁS HELYETT Évente 20 ezren halnak meg nálunk rákban. És mintegy 25 ezer új megbetegedést szűrnek ki. A gyógyulókkal együtt legalább százezer ember szorong, fél a legrettegettebb betegségtől. Amellyel a halált asszociálja. A ráknak csak az áldozatairól beszélnek. A műtét, a sugárkezelés útján szerzett gyógyulásnak valahogy nincs nyilvánossága. Pedig a korai stádiumban operált beteg meggyógyul. De ez csak évek múltán jelenthető ki teljes biztonsággal. A műtétek természete is olyan, hogy nem szívesen beszélünk róla. Rák ügyben inkább az érzelem, mint az értelem az uralkodó gondolkodásunkban. A diagnózis hallatán az érintett hozzátartozó pánikba esik és csodát keres, csodába, hitbe menekül. Ez a lelkiállapot teremt talajt szinte évről évre a vélt felfedezőknek. Ezért hiszi el az ember a dilettánsnak is, hogy feltalálta a rák gyógyszerét. Goethe bűvészinasához hasonlóan kiszabadította a szellemet a palackból, de visszaparancsolni már nem tudja. Alighanem így járt a kisvárdai növénynemesítő, dr. Béres József is. Ő is felfedezte a rák vírusát és gyógyszerét, amelyet folyadék formájában egydecis üvegekben ad a betegeknek. Körülbelül enynyit tudtam róla, amikor — egy tragikus gyermekhalál hatására — elindultam hozzá. A Vetőmagtermeltető és Értékesítő Vállalat kisvárdai kísérleti telepére. Hallgatom kissé kusza, zaklatott beszámolóját a felfedezés történetéről. Szavait csak vázlatosan idézem: — A burgonya levélsodródás vírusát kutattam. Ennek során jöttem rá, hogy anyagcserezavarra vezethető vissza és hogy a rákkeltő vírusnak aktivizálódásában szintén az anyagcserezavar játszik közre. Négy daganatkeltő vírust sikerült izolálnom. Ez a vírus állandóan jelen van az ember szervezetében, az én eljárásommal a vizeletben kimutatható, arra is következtetni lehet belőle, milyen stádiumban van a rák. Gyógyszerem fokozza a szervezet ellenállását a vírussal szemben, és daganatmentessé teszi a beteget. Esetekről, emberekről beszél, akik meggyógyultak. Szuggesztíven, minden kételkedéstől mentesen állítja, hogy meggyógyítja a rákot. Ezrek és ezrek hisznek is benne. Beszélgetés közben sűrűn cseng a munkahelyi telefon. Ahogyan válaszaiból következtetek, érdeklődnek, gyógyszert kérnek Keze észrevehetően remeg, ahogy a kagylóért nyúl. — Fáradt vagyok. Egykét órát alszom. Mire hazaérek munkahelyemről, tömegével várnak a betegek. Délutánonként kétháromszázan is felkeresnek. Hétfőn és szerdán rendelek a magyar betegeknek, szombaton a külföldieknek. Csütörtök este orvosokkal konzultálok. Kedden és pénteken délután négy órától szinte egész éjszaka kórházban folytatok kísérleteket. — Olyan mennyiségű levelet kapok, hogy felbontani sincs időm. Pedig érdemes, mert jó eredményekről tájékoztatnak, írják, hogy beteg hozzátartozójuk már munkába állt... Bulgáriában magas rangú tábornokok, politikusok gyógyultak meg a gyógyszeremtől. Belgiumból kérnek gyógyszert. Most már kanadai tudományos fórumok is érdeklődnek. Orvos barátaim sürgetnek, hogy adhassák már betegeiknek. A „rendelés” sajátos módon zajlik. Betegek nemigen jönnek ide. — Én általában csak a zárójelentést látom, megkapom a hozzátartozóktól a beteg vizeletét, testsúlyára, magasságára vonatkozó adatokat, ami a gyógyszer adagolásához szükséges. Eligazítom őket a gyógyszer szedésének módjáról. Az én cseppjeimet nem, szedhetik egy időben citosztatikumokkal (a rák elleni hatásos gyógyszerek gyűjtőneve), mert akkor közömbössé válik a hatása. És az enyémnek nincsenek kellemetlen melléktünetei... Dokumentumot, bizonyítékot szeretnék látni. — Sok van — biztosít dr Béres József. — Csak elő kellene keresni, de erre sajnos, nincs időm. Lakásán dolgozószobájában halomban állnak a levelek. Kutat közöttük, azután elém teszi dr. D. Z. nyíregyházi tüdőgyógyász szakorvos 1975 decemberben ajánlásként írt sorait: „ ... Két igen súlyos, általam is ismert verifikált (bebizonyítottan) rákos beteg ... felépült, daganatés panaszmentes lett. ..” (Vajon mivel tudta volna D. főorvos állítását alátámasztani? Hiszen a daganatmentességet még a kórbonctani vizsgálat sem szögezheti le ilyen egyértelműen.) Egy budapesti orvos, dr. T. E. levélben rögzíti háláját azért, amit Béres doktor betegeiért tett. Később — kérésemre — szóban is megerősíti: — Több beteget küldtem hozzá ... Gyógyulásról csak egy esetben tudok. Egy jugoszláviai rokonomat a debreceni klinikán mellrákkal operálták és felépüléséről nem biztatták férjét. Az illető ma is él. A többi — alighanem későn ment oda — sajnos, meghalt. A gyógyszer azonban ideiglenesen minden esetben javulást eredményezett. Az egyidejű röntgenleletek nem mutattak objektív változást. Szubjektíve azonban átmenetileg jobban érezték magukat. A csodatevő lourdes-i Máriáról szóló legenda kisért? Abban körülbelül ugyanennyi volt a bizonyítható. Mégis ezrek és ezrek zarándokoltak oda, csakúgy, mint erre a kisvárdai lakásra. Béres doktor pedig egy próféta állhatatosságával hirdeti tanai igazát. Meg nem értésre, értékenységre panaszkodik. Módszere, gyógyszere emiatt nem válik közkinccsé. Panaszával bejárta már a legmagasabb fórumokat is.