Népszava, 1979. május (107. évfolyam, 101-125. sz.)
1979-05-13 / 110. szám
1979. május 13. Kiküldött munkatársunk jelenti Cannes-ból Száműzöttek, hippik. A kerti ünnepély igazán kellemes és hangulatos. A késő délután rőtvörös fényeiben fehér zsakettes pincérek forgolódnak tálcákkal. Az ebédlőben már megterítették a hosszú vacsoraasztalt . .. Sáppadt gyertyák lobognak. Hófehér kecsegék, rózsaszínű languszták, rákok, borjúsültek gőzölögnek márkás porcelántálakon. A zenekar valaminő naiv amerikai slágert játszik. Édesbús dallamokat — halkan, valahol hátul az emelvényen, a hivalkodó ékszerek, diadémok, hófehér vállak, bábiruhák, szmokingok felett. Aztán, hirtelen mintha földrengés rázná meg a jómódú polgári ebédlő falait. A vendégek felugrálnak. Csörömpölnek a poharak, csengenek az ezüstök, s a felborult tálak, a borjúsültek, a márnák és a kiömlött bor között, a vacsoraasztal közepén — ott áll a „váratlan vendég” Claude, a Central-parki hippik vezére, foszlott farmerjében, ártatlan virágokkal a hajában. Az arcok megkövülnek. Senki sem tudja, hogy mit kéne tenni... Csak egy éltesebb, és kicsit becsípett negyvenes hölgy, talpig rózsaszínben örül a váratlan fordulatnak. Felugrik Claude mellé az asztalra, és ő is táncolni kezd az Érzékiség kudarca című vad rock ritmusára. Meztelenség nincs Ez az eleven, borzongató, hallatlanul mulatságos jelenet a Hair-ből való és kizárólag Milos Forman leleménye. Tulajdonképpen ilyen formában nem is szerepelt a Hair színpadi változatában, illetve Forman ezzel a jelenettel, mintegy történelmi távlatból mutatja be a végképp holtpontra jutott hippiség, az „ellenkultúra” minden hiábavaló és gyerekes cirkuszát. A Hair (a cannes-i fesztivál első számú szenzációja) valójában teljesen különbözik az eredeti műtől (csak a zene ugyanaz). A hírhedtté és fogalommá vált rockoperától, amely elsősorban az obszcén szöveggel, s a szereplők meztelenségével protestált a 60-as évek Amerikájában a vietnami háború ellen. Formánnál nincs meztelenség, a dalszövegek is megszelídültek. Olyannyira, hogy korhatár nélkül vetítik Amerikában. És mégis, ez a formai szelídség (szelíd irónia) pontosan érzékelteti, hogy mit jelentett Vietnam, e távoli valóság szüntelen hallucinációja az akkori Amerikában. S ez ellen a sokk ellen, semmit sem használtak a háborúellenes oratóriumok, s a hippik lázadó, gyermekes cirkuszai. „Az ember nem tehet semmit. Legjobb hát, ha menedéket keres” — mondta nemrégiben az egyik francia kritikus, éppen a Woody Allenféle kivitelben készült amerikai vígjátékokkal kapcsolatban. Woody Allen megalkuvása Akkoriban kissé túlzottnak éreztem ezt a megállapítást, s úgy vélekedtem: hiába, a franciáknak Woody Allen sem elég jó. De most, hogy láttam legújabb filmjét, a Manhattan-t, igazat kell adnom a kritikusnak Ez a vígjáték valami fatalista és szükségszerű kívülállást idéz, mint egyetlen és lehetséges életformát. Sőt, az első pillanatokban — úgy tűnik — arra vállalkozik Woody Allen, hogy leleplezze a mai New York-i értelmiség mindennapi megalkuvásait. A hazugságokat, amelyek úgy veszik körül őket, mint fát az évgyűrűk. Mindez — mondom — kezdetben hallatlanul érdekes (ráadásul a főszerepet Woody Allen alakítja bohóckodva, önmagát is parodizálva). De aztán a történet leragad, vagy inkább újabb hazugsággal telítődik, most már Woody Allen privát hazugságával: az emberi boldogságot hirdető hollywoodi sztereotípia újrafogalmazásával. Forman és Woody Allen filmje is New Yorkban játszódik. A másik város, amelyről bohócok sokat beszélnek itt, Cannesban Salerno környékén található. Ahol a madár se jár Eboli. A régi legendák szerint Krisztus is megállt itt egykor, hogy aztán végképp sorsára hagyja a szegényeket. És most ez a kietlen, nyomorult település feltűnik Francesco Rosi döbbenetesen szép, költői filmjében. Az Eboli Carlo Levi, Ahol a madár se jár című, magyarul is megjelent, regényéből készült, amelyben saját száműzetését idézi a fasiszta időkből. Rosi munkája okosan és ugyanakkor egyedülálló líraisággal dokumentálja a száműzött mindennapjait. Szikár szárazsággal mutatja be az olasz délvidék nyomorát, ahol Krisztus óta jóformán semmi sem változott. A történet 1935—36-ban játszódik. Az etióp háború távolinak tűnik, mégis szinte ott lebeg a már-már holdbéli világ horizontján ás a fekete, béketűrő asszonyok riadt tekintetében. Az orvost Gian Maria Volonte alakítja. Hányféle szerepben is láttam már? Lulu, az esztergályos. A munkásosztály a paradicsomba megy című filmben. De láttam már gengszterként, forradalmárként. Giordano Brúnóként, aztán maradok, megcsalt férfi és bohóci szerepkörben. Most mégis új arcát mutatja. Kifinomult intelligenciával, érzékenyen ábrázolja a száműzött orvos figuráját. Két nap, három film. íme az első és biztató filmélmények az idei cannes-i fesztiválról. Gantner Ilona Károlyi András rajza és a többi antik félisten a pusztára? Erre nem tudunk felelni, bár tudjuk, hogy a pusztára tévedt Héraklész a szkíták ősapja volt. Nyilván hasonló mondák ábrázolásakor nyúltak a görög mintákhoz az avar mesterek. Csábító lenne ezek értelmezése, a török-tatár és a finnugor mitológia alakjaival való egybevetése, de félő, hogy több lenne benne képzeletünk játéka, mint az egykori valóság. Van egy jelenet a késő avar— magyar korban, amelynek értelméhez talán közelebb tudunk férkőzni: a marakodó állatok képe. Általában egy szelíd, patás állatot (sokszor őzet) marcangol két ragadozó, az egyik griff, a másik pedig meghatározhatatlan karmos állat. Valami olyan származásmondát sejtek ebben az ábrázolásban, amelynek mondái megfelelője arra Hunor és Magyar mondánk lenne, csakhogy nemcsak az ősanyát ábrázolják őznek, szarvasnak, tuloknak, hanem a testvérpárt is ragadozó állatok képében elevenítik meg. Erre számos példát lehet idézni a rokon népek néphitéből. Ennek a feltevésnek igazolásául az szolgálhatna, hogy — amint már láttuk is — ezt a ,,származásmondát” csak a nagycsalád vagy a nemzetség feje viselhette, az tehát, aki a nemzetségi társadalmakban valóban képviselte a családot. Még más is erősíti ezt a gondolatot. Győrffy György barátom pompás elemzéssel mutatta ki, hogy a honfoglaló magyar nemzetségek utódai, a középkor címeres gyakorlatának megindulásakor, rendszerint állatalakos címert viselnek, világos jeleként annak, hogy nemcsak az Árpád családnak volt turul az őse, hanem a többi családjaink is állatalakos ősöket tiszteltek. Ebből érthetjük meg a kései avar idők onogur magyarjainak változatos éveit, s ezzel egyúttal megszilárdul a fentebb adott magyarázatkísérlet. Lám, a germán népeknél elsősorban fejedelemasszonyok, úrnők ékességein jelentek meg az állatok, itt pedig a férfiember képviseli az állatősökkel való kapcsolatot. Lesz majd egy kincs — amire a végén térünk rá —, amelyben úgy látszik ismét az asszony és családi hagyományaihoz tapad az állatábrázolás (nagyszentmiklósi kincs). A szlávoktól semmiféle jelentős művészeti emlékünk nincsen. Egy zalavári fürtös fülbevaló pár, úgy látszik, nálunk is éppen úgy bizánci áru, mint morva területen. Annál több és jelentősebb Árpád magyarjainak, a honfoglalóknak emlékanyaga. Sajátosan oszlik meg: a legszebb emlékek egyik csoportja (a tarsolylemezek) nagycsaládfők, nemzetségfők sírjaiban találhatók, viszont a legszebb lószerszámok — nehéz, aranyozott ezüstveretek, magányos női sírokból valók. Van egy olyan, remek mívű, aranyveretes szablyánk is, amely sohasem volt földben. Egykorú források szólnak arról, hogy Salamon király édesanyja az Árpádok kincstárából Nordheimi Ottó hercegnek ajándékozta „Attila kardját”, mert megsegítette fiát a trónért való küzdelemben (a kard aztán szerencsétlenséget hoz gazdába, mígnem a német-római koronázási jelvények közé kerül). A szablya markolatát és tokjának vereteit színaranyból készítették, és szalagfonattal átszőtt palmetták fedik, de pengéjének aranyozott vörösréz betétjén sárkányok küzdenek! Nemrégen arra a következtetésre jutottam, hogy ez a szablya — ugyanúgy, mint a prágai Szent István-kard — a „sárkányölő” kardok közé tartozik. Olyan mítosszá vált mesevilágot idéz, amelyben a hős — az ős — megöli az átkos sárkányt. Ezüst tarsolylemezeinket a palmetták végtelenül tovaszőhető mustrája fedi. Ezek egyénileg készített, s külön-külön változatokat képviselő remek ötvösművek. Volt olyan gondolat is, hogy ezeket az iszlám világából kiszakadó kabarok hozták volna magukkal, az ő ötvöseik készítették volna Ám újabban olyan területekről is ismerjük, ahol kabarok sohasem éltek. A végtelenül tovaszőhető palmettás mezőket romantikusaink kapcsolatba hozták a „végtelen puszta” szabadságával, pedig csak a szövőszék természetének megfelelően alakult ez a mintaháló. Ugyanezt látjuk a reneszánsz brokátokon, pedig Genovában, Firenzében ugyancsak hiába keresnénk a végtelen puszták igézetét. Figyelmeztetés ez azok számára, akik mitológiákat gyártanak, ahelyett, hogy az adott, józan szépségben gyönyörködnének! Hadd hívjam fel a figyelmet valamire, ami kérdőjel honfoglaláskor művészetünk kutatásában Nevezetesen: ismerjük Árpádnak és családjának korai szállásait a Duna két partján. Ám éppen ez a terület, ahonnan a szép, szemrevaló honfoglaláskor emlékek hiányzanak, s e kort csak nagyon szegényes leletek képviselik. Mi ennek az oka, nem tudjuk, de egy bizonyos: a meginduló kőépítkezések bizáncias-palmettás faragott kövei éppen erről a területről valók, és a kései avar kor temetőiben is remek mívű öntött bronzok valók innen (például Szebény). Nos, végül elérkeztünk a nagyszentmiklósi kincshez, ahhoz a káprázatos lelethez, amely a legmagasabb igénynyel mérve is művészi alkotás a javából. Két asztalikészletre bonthattam: a fejedelemére (egyszerű, rovásírásos) és a fejedelemasszonyéra (elborítják az állatalakok, az ábrázolások). Egyik készlet sem egy ötvös vagy egy műhely munkája, de egyazon szellemből táplálkozik valamennyi mű. Itt most a 2. korsót emelném ki, mert annak négy korongjában valamilyen összefüggő mítosz négy jelenete maradt reánk. Többen kísérelték meg értelmüket megfejteni, de eddig inkább csak sejtjük, semmint tudjuk, hogy milyen mítosz képsoraiba tartozott a „győztes fejedelem”, a szarvast leteperő griff, az égi vadászat és végül a sasnak és egy nőnek (?) a násza, vagy a nő égbe ragadása. Számunkra itt megint csak a monumentális formákat domborító ötvös művészete a lényeges. Éppen magam hívtam fel a figyelmet arra, hogy a 3—4. számú korsó díszítése és egy rovásjele pontosan megegyezik első pénzeinknek, a Stephanus rex pénzeknek díszítésével és feliratával. Az egyik csésze görög betűs török nyelvű, van görög feliratunk is, mindez jól elhelyezhető az Árpádok udvarába, hiszen az Árpád család fiúnevei majdnem kivétel nélkül törökök, és tudunk arról is, hogy korai bizánci térítés indult meg Géza alatt, s talán még korábban. A kincs egy része nyilván ebben a környezetben, királyi ötvösök keze munkájaként készült, úgy a X. század fordulóján. Bolgár kapcsolatai éppen úgy letagadhatatlanok, mint a későavarsághoz fűződők, és mint honfoglaláskori tarsolylemezeink díszítésmódjával való rokonsága. Egyesek úgy vélik, hogy ez a gondolat téves, mert a kincsnek „semmi köze” sincsen az István korától egyre gyarapodó ötvösemlékeinkhez. Valóban nincsen a nyugati ötvösök által itt készített egyházi kincsekhez, de hiszen ezek az újonnan felvett kereszténység szolgálatára készültek, és még Géza fejedelem is „elég gazdag” volt ahhoz, hogy két istennek áldozzon. Ez a kincs — s itt kanyarodunk vissza ahhoz, amivel kezdtük — abban a környezetben nyeri el igazi értelmét, amelynek emlékeit, a káprázatos szkíta és szibériai aranyakat az Ermitázs, szerényebb sírleleteit pedig hazai múzeumaink őrzik, s mindkettő hátterében ott van az elpusztult faépítészet és szőnyegművészet, amelynek parányi veretmásai csak szegényes kárpótlást adnak a pusztulásért NÉPSZAVA 9 Életmód, életminőség Beszélgetés Hankiss Elemér szociológussal Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya kezdeményezésére, számos országos kutatóközpont bevonásával átfogó vizsgálat indult „A szocialista életmód alapvető ismérvei” témakörben. Ennek az országos méretű szociológiai térképezésnek egyik jelentős ága az „Életmód és életminőség" kutatása. A munka előkészületei már 1972- ben megkezdődtek, a mélyebb feltárás 1977 végén, 1978 tavaszán indult. Következésképpen részeredményekről, általános elvekről és óvatos következtetésekről számolhat be Hankiss Elemér, az életmódkutatás tudományos irányítója. Hogy most mégis interjút kértem tőle, annak oka, hogy a kész szociológiai mű (ha könyv lesz) feltehetően — az eddigi gyakorlat szerint — meglehetősen késve kerül nyilvánosságra, egyfelől, másfelől az előzetes részpublikációk már eddig is nagy érdeklődést keltettek. Hol tartanak tehát pillanatnyilag? — 1978 tavaszén kezdtük az interjúvizsgálatokat. Munkatársaim az ország több mint 100 községében 100 embert kérdeztek meg. Az interjúk feldolgozása most történik. Módszerünkben néhány újszerű elemet alkalmazunk. Ezek közül elmondanék néhányat. Vizsgáljuk, hogy az emberek értékrendszerének mi a szerepe abban, ahogyan alakul az életmódjuk és életminőségük. A történelem folyamán sok értékrendszer alakult ki. Ezek közül jó néhány ma is él. Az találtuk, hogy teljesen más értékeket tud azonos, objektív körülményekből fölszívni, megélni az az ember, aki például sztoikus, vagy aki hedonista, mint a másik, aki egy forradalmi aszketikus értékrendszer szerint él. Nagyon fontos ezt tudni. Mert sok ember adottnak veszi az életet. Azt mondja: itt vagyok, így tudok csak élni. Úgy találtuk, hogy meglehetősen alacsony hazánkban — bár világszerte — az emberek értékkultúrája. Még mindig egy igazság szerint élünk, pedig a XX. század emberének egyik vívmánya éppen a választási lehetőség felismerése, legalábbis sok szempontból tevődik össze az az egy igazság. Ha jól következtetek, akkor máris elérkeztünk a vita egyik lehetőségéhez. Ez a felfogás ugyanis, a szubjektív tényezők ilyen mértékű figyelembevétele, ellentmondásra ingerelheti azokat, akik az objektív tényezőket tekintik abszolút mértékadóknak. — Valóban sok vita van itt, hogy a szociológiának szabad-e nemcsak objektív és nagyon kemény változókkal dolgoznia? Mert például, hogy egy szobában hány ember lakik, vagy hány lakásban található vízvezeték — pontosan igazolható és ellenőrizhető adatok. Az utóbbi tizenöt évben azonban, elsősorban az életmódvizsgálatok, szubjektív mutatókkal is dolgoznak, abból az elvből kiindulva, hogy teljesebb képet kapunk, ha az embereknek az objektív tényekhez való szubjektív viszonyát tárjuk fel Az előbb említett részletes vizsgálatunk éppen ennek az álláspontnak a jogosultságát bizonyította. A kutatás másik része az életcélok kérdése. Azt találtuk, igen nagy mértékben függ az életpálya alakulása attól, hogy ilyan milyen célokat tűz ki maga elé az egyén, azokat hogyan módosítja, vagy hagyja el. Megint nagyon fontosak az objektív körülmények, mert világosan látszik, hogy nehéz helyzetből induló emberek szám szerint kevesebb életcél közül választhatnak, s az eleve behatárolja életük egész további menetét, minőségét. A hátrányos helyzetnek egyik tünete ez. Vagyis: aki lehetőségeinél fogva több és magasabb célt tűzhet maga elé, az magasabb pályát fut be a társadalomban, mint a rosszabb körülményekből érkező ember. Azt tapasztaltuk, hogy sajnálatos módon az évek folyamán fokozódnak a különbségek a két csoport között, amely társadalmi szempontból komoly bajt jelez. E témakörön belül azt is megnéztük, hogyan alakul az életcélok sorrendje, s azok elérésének az aránya. Az első helyen áll a családi élet — az emberek 77 százaléka legfőbb életcélnak jelöli meg —, másodsorban a foglalkozás, a hivatás, a harmadik — tehát egyáltalán nem a legfontosabb — az anyagi javak megszerzése. Ha azonban azt nézzük, hogy milyen mértékben sikerült kiteljesíteni ezeket a célokat, akkor azt látjuk, hogy a családi életben a lakosság 55 százalékának, anyagi szempontból 40 százalékának, a szakmában, hivatásban csupán 24 százalékának. Ez nagyon rossz arány. Ami még rosszabb: a továbbtanulásban 37 százalék vallott kudarcot. Természetesen a számok jelzik a tendenciákat is, és erre már figyelni kell. Mert az a társadalom, vagy az egyes ember, amelyik tudja, hogy milyen területen érheti kudarc, vagy siker, megtervezheti életét, de legalábbis fel tudja mérni, milyen kockázatot vállal. A kutatás akár ilyen kis része is segítheti az emberek tájékozódását. De segítheti az irányító szerveket is politikai, társadalompolitikai feladataik jó megválasztásában. Vizsgáltuk továbbá azt is, hogy Magyarországon milyen mértékben használják ki az emberi erőforrásokat. Abból indultunk ki, hogy az se jó, ha az emberben levő képességet és energiát túlzottan kihasználja a társadalom, de az se, ha túl kevéssé. Bizonyára van olyan középpont, ahol az ember jól érzi magát, érzi, hogy tehetségét, erejét képes kifejteni, anélkül, hogy megnyúzódna. A kérdést így tettük fel: A munka, amelyet végez, tudása legjavát igényli-e? A jelenleg dolgozók 40 százaléka válaszolt úgy, hogy csak részben, 13 százaléka úgy, hogy egyáltalán nem. Még rosszabbak az arányok, amikor másokat ítélnek meg. Arra a kérdésre, hogy véleményük szerint általában tíz emberből hányan végzik azt a munkát, amihez tehetségük van, a válaszolók 52 százaléka tízből ötöt, hármat, kettőt jelölt meg. Nincs nemzetközi összehasonlítási alapunk, de már ránézésre is látszik, hogy itt valami nincs jól. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezek nem objektív tények, hogy ennél a valóság valószínűleg sokkal jobb. De a közvélekedés ilyenné alakulása objektív tényezővé válhat, és nagyon keményen hat a közmorálra, a munkamorálra, a viselkedésre. Megromlott tehát az ember és a munkája közti kapcsolat. Nem értek egyet azokkal, akik egyoldalúan a munkafegyelem hiányával, az emberi tartás lazulásával magyarázzák ezt a jelenséget, mert az határozott, objektív, társadalmi, gazdasági tényezők következménye. És ennek feltárása, az irányító apparátus informálása erről a szociológia kötelessége. — A tudomány művelője reméli-e, hogy — a szociológia kifejezésével élve — a visszacsatolás maradéktalanul megtörténik? Magyarán: a munka hasznában bízik-e, hogy a diagnózis gyógyító erővé válhat, társadalmi mozgást indíthat el? — Az ötvenes-hatvanas években világszerte észlelhető volt egyfajta eufória, hogy a társadalomtudományok majd megoldják a társadalom problémáit. Ez mára lecsendesült. Amerikában például mostanában éppen azt vizsgálják, hogy a szociológiai feltárások mennyire hatottak a gyakorlatra. Az eredmények hol mulatságosak, hol szomorúak. Nálunk azonban a helyzet speciális. Az a tény, hogy megbízást kaptunk — és nem kevés anyagi támogatást — egy ilyen nagyszabású kutatásra, mindenképpen az igény komolyságát jelenti. A magyar társadalom nagyobb mértékben központosított, mint mondjuk az amerikai, ezért a jó információk nagyobb hatásfokkal és gyorsan kerülnek át a gyakorlatba. Az ötvenes évek szigorú és meglehetősen voluntarista központi tervezésének sikertelensége után a hatvanas évektől fogva erősödött az a meggyőződés, hogy a valóságot meg kell ismerni ahhoz, hogy kellően tudjunk dönteni. Komoly információigény tapasztalható az ország vezető testületei és a társadalom széles rétegei részéről is. Nem hiszek abban, hogy mi, szociológusok sokkal többet tudunk erről a társadalomról, mint bárki más, aki benne él. De néhány lényeges összefüggést, törvényszerűséget, jelet feltárhatunk, s ha a visszacsatolás jól működik, akkor szolgálatot teljesített ez a tudomány. Kovács Júlia