Népszava, 1980. február (108. évfolyam, 26-50. sz.)

1980-02-28 / 49. szám

198­0. február 2­8. Mu­nkáskezdeményezések­ Csökkenő állásidő — Import helyett ■ A maradék felhasználása Az üzemi demokrácia fórumain ezekben a he­tekben több százezer dol­gozó vitatja meg a vál­lalat, a műhely idei fel­adatait, mondja el ész­revételeit, javaslatait. Le­zajlottak a szakszerveze­ti csoportértekezletek, fo­lyamatban vannak a szo­cialista brigádvezetői ta­nácskozások, s befejezé­sükhöz közelednek a szakszervezeti taná­csok és a bizalmi kül­döttek együttes ülései. A SZOT-hoz érkezett tájékoztatások szerint a dolgozók általában sok­kal alaposabb tájékozta­tást kapnak az üzemek helyzetéről, feladatairól, egy-egy részleg konkrét teendőiről, vezetőiktől, mint korábban, s így kez­deményezéseik is jobban kapcsolódnak a változó feladatokhoz, az új köve­telményekhez. A javaslatoknak egy része már a megvalósí­tás szakaszába jutott. A Ganz-MÁV AG-ban pél­dául a dízelaggregát­­szerkesztő szocialista bri­gád kimutatta, hogy az olajbányászati berendezé­sek hajtóműveihez szük­séges lánckerekeket fö­lösleges importálni, azo­kat a gyárban gazdaságo­sabban előállíthatnák. Az ötletet a vállalat vezetői megvizsgálták, hasznos­nak találták, s megtet­ték az előkészületeket a gyártásra. A Salgótarjáni Kohá­szati Üzemek szalagedző­üzemében a Komarov szocialista brigád java­solta és egyben vállalta is új hőkezelő eljárás be­vezetését a nemesített pántolószalag gyártásá­nál. Az új eljárás segít­ségével évente több száz­ezer kilowattóra villany­áramot, nagy mennyiségű olajat és földgázt takarí­tanak meg, s lényegesen növelik a külföldön is keresett értékes termék gyártását. A Magyar Édesipar Bu­dapesti Csokoládégyárá­ban a szocialista brigád­vezetők szóvá tették, hogy műszaki hibák miatt a gyárban viszonylag gya­kori a kényszerpihenő. Egy speciális gép javítá­sára olyan új módszert dolgoztak ki, amellyel nem kell az egész rész­egységet kicserélni, ha­nem csak egy perselyt. Ehhez nem szükséges a korábbi import, és szin­te percek alatt elhárít­ható az üzemzavar. A Május 1. Ruhagyár szocialista brigádvezetői­nek tanácskozásán szóvá tették, hogy az egyes sza­lagoknál hónapokig hal­mozódik a maradék cér­na, a sok díszítőszál, mi­közben más szalagoknál gyakran ezeknek hiánya okoz zökkenőket. Azóta a gyár vezetői intézked­tek, hogy a maradék kellékeket rendszeresen gyűjtsék össze, szállítsák vissza a raktárba. Több vállalatnál java­solták a dolgozók, hogy az üzemorvosi rendelő jobb kihasználásával olyan egészségügyi szol­gáltatásokat is vezesse­nek be, amelyekhez most csak üzemen kívül jut­hatnak, s így kényszerű módon rövidebb-hosszabb időre kiesnek a munká­ból. A Csepel Autógyár vezetői intézkedtek, hogy a gyárkapukon belül is elvégezhessenek olyan orvosi laboratóriumi vizs­gálatokat, amiért eddig a járási rendelet kellett a dolgozóknak fölkeres­niük. A laboratórium be­rendezéseit már megvá­sárolták, fölszerelték az e célra felújított helyi­ségben, s a laboratórium hamarosan megkezdi mű­ködését. A Hazai Fésűs­fonó- és Szövőgyár bu­dapesti üzemében — ugyancsak a dolgozók kezdeményezésére — au­­diológiai rendelőt szerel­tek fel, hogy a szövődéi és fonodas dolgozóknak ne kelljen a távoli ren­delőintézetekbe menniük a kötelező hallásvizsgá­latra. (MTI) l Emlékülés a Párttörténeti Intézetben Az MSZMP KB Párt­történeti Intézete szerdá­ra emlékülésre hívta ösz­­sze azokat a veteránokat, akik a KMP II. kong­resszusán (1930. február 27—március 15.) a Moszk­va melletti Aprelevkában küldöttként vagy meghí­vottként részt vettek. A találkozón jelen volt: Boér Ferenc, Bruck Jan­ka, Kiss Hugó, Lovas Márton, Pothornik József, Réti László, Rostás Ist­ván és Szerényi Sándor. Bakó Ágnes, az intézet igazgatóhelyettese, üdvö­zölte a megjelenteket, majd Szabó Ágnes kan­didátus, tudományos fő­munkatárs tartott beve­zetőt. Az ülés részvevői felelevenítették emlékei­ket, s ezzel is hozzájá­rultak a KMP harcokban, áldozatokban gazdag tör­ténete minél teljesebb feldolgozásához. (MTI) Nem, ezt, ami most van körülötted, ezt valóban nem így képzelted. Akkor is tudtad, hogy megcsiná­lod majd azt a valamit, miért ne, a lehetőségeid korlátlanok. (Ezzel még sokáig — ma is — bizta­tod magad.) Barátságaid egy életre szólnak, szerel­meidről nem is beszélve. Tíztagú „titkos társaságo­tok” szigorú művelődési, olvasási törvényeket szab, az összejövetelek akadoz­nak, de azért ott vagytok mindenhol, ahol lenni ne­héz, de érdemes. Próbál­játok az életszagúnak lát­szó helyzeteket, szerel­mek, nagy csalódások, szembekerülések, kiállá­sok, győzelmek, bukások. Az első közeli hozzá­tartozó halála. Parázs is­kolai élet. Kevés kocká­zat. (Dosztojevszkij, Tho­mas Mann, Nagy László, kötelező iskolai olvasmá­nyok, Szelíd motorosok, A pokol angyalai, kidob­tak a moziból, pedig már volt személyid.) Prim­ár hajnalban „rompás fürge szerel­­vény vágtat, robog ve­lünk; osztrák öngyújtóm lángja föllobban, Krakkó felé megyünk, habzó cseh sört iszunk az étkezőko­csiban, nézz ki, a hajnali tájnak hangulata van, gondolj a galambokra Krakkó főterén, fénykép készül Forte filmre, rajta te meg én ..Utaztál ke­vés pénzzel, bizonytalan­ságok közt (de tudtad: a stop mindig hazahoz), ma már hiszed, hogy ettől is szép az egész, bőrig áztál Krakkóban, fáztál is, ha akarod, éhes is voltál (nem nagyon), hazavágy­tál bitangul. Pozsonyból szintén, pedig sűrűn mon­dogattad magadban, hogy most épp generációs le­hetőségeid szerint élsz, milyen nagyszerű is ez. Tört németséggel — „ezt a nyelvet utálod” — vi­tatkoztál nyugati egyete­mistákkal, védted han­gosan, amit a tiédnek is tudtál, hálásan gondoltál a történelemtanárnődre, és sikerült magadba ma­­gyarázni fölényedet, így kezdtél tartozni valahova, — azaz nem tartozni se­hova máshova —, de is­ten ments, hogy ezt meg is fogalmazd, mindig is több volt a fenntartásod, mint amit igenelhettél, fene tudja, talán ez a leg­­sajátabban a tied. Némi próbálkozás után bejutsz az egyetemre — ti, „ratkók”, sokan vagy­tok. Még tudod, hogy mi akarsz lenni. (A hiánypót­lás időszaka ez: Tolsztoj. Móricz, némi képzőművé­szet, a francia impresszio­nistákat kedveled, köny­­nyen felismered, zene, Bartók. Bach, de tőle csak az orgona.) Ekkortájt H3S,a­z idősebbek, mondjuk az előző generációk tapasz­talatai iránt. Megtudtad, és fájlalod, hogy a tiéd már nem lehet „elveszett generáció”, abból már van egy, ő a rokonod, a ma negyvenhárom-negy­vennyolc éves. (Némi elégtételt azért érzel: nem a közvetlenül előtted já­rók az igazi rokonaid — Bereményi és Cseh nem „elveszett nemzedék”.) De ő, éppen ő tisztában van már azzal, ami még előtted van; tervei nem fulladtak — nem fullad­hattak — teljesen kudarc­ba — éppen csak a meg­valósulás során átalakul­tak kissé. Tapasztalataiért cserébe övé a kicsit ci­nikusan bölcs nyugalom, a szelíd önirónia, a fejlett humorérzék, a sokat tu­dók jóindulata, és segítő­­készsége is. Szkeptikus, de biztat: az ő bőrére is megy majd a te játékod. Hová lettek az indulataik? (Emlékiratok, heves tör­ténelmi érdeklődés, kere­sés, kutatás, kérdezőskö­­dés.) „Ahogy magukat elné­zem, egyikük se valami betonkemény...’’ Gene­rációs szerencsédre a tu­dásnak szemedben abszo­lút értéke van. Tehát tud­ni akarsz, többet tudni, és jobban tudni. (Nem min­dig tartasz itt, amikor azt hiszed, de a lendület sem akármi.) Kicsi kompromisszumo­kat kötsz — még nem tudod, minek az érdeké­ben. Azt hiszed, még van időd arra, hogy néha „fel­függeszd” önmagad, kerü­­lőutakon járj. Nem a vi­lágot akarod megváltani (a te álmaidból ez kimaradt), a meglévőnek akarsz hasz­nálni, saját belátásod sze­rint. Időnként érzed, hogy ez akadályokba ütközik. Az akadályoknak még nincs nevük. Arcuk se. „A nyolcvanas évek sapkában járnak...” A nyolcvanas évek elején már dolgozol. Ma még lezseren legyintesz mind­arra, ami nem tökéletes körülötted, mert a jövőd még mindig elégnek lát­szik arra, hogy beváltsd hajdani reményeidet. Csak a jelen tűnik kissé szűknek, vagy lőnek hozzá. Szóval semmi eset­re sem ideális. Nem, nem a hivatali hierarchia „packázásai” tartanak vissza — ezekre megve­téssel gondolsz, a helyük­re teszed, fölényesen. (Ba­ráti, otthoni beszélgetések témája, sok nevetéssel.) Csak ez a bizonyos „előtt­­periódus” nyúlik lassan elviselhetetlenül hosszú­in­nkn abszolút béke- U­­­l.MI nemzedék, amelynek egyetlen fegy­verropogásról, egyetlen lövésről sincsen emléke. Te kifinomult hallású, csöndben is ezer zajra fi­gyelő. Te mérlegelő, latol­gató, lassan választó, vi­taképes és vitaigényes, sohasem döntő. Képet szereztél, saját fogal­maiddal jelölöd a hatva­nas és hetvenes éveket. „Mintha csak tükörbe néznél, ha engem nézel. Két egymással szembe­forduló tükör vagyunk, ha azt kérdezed, milyen ember vagyok... Végeze­tül csak annyit, hogy ag­gódom érted ... Kezdem már érteni elrejtett szán­dékodat.” Csáki Judit Elhunyt Kov­ács Sándor Kovács Sándor mező­­gazdasági és élelmezés­­ügyi miniszterhelyettes, Pest megye országgyűlési képviselője, az ÉDOSZ központi vezetőségének tagja, 52 éves korában, hosszas szenvedés után elhunyt. Temetéséről ké­sőbb intézkednek, a Magyar Népköztársaság országgyűlése a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium az ÉDOSZ központi vezetősége NÉPSZAVA Amíg a vevő , elkészül a szék A divat uralta ipar­ágakban a honi exportá­lás folyamata — tiszte­let a kivételnek — így fest: a külkereskedő 1979 végén meghozza a min­tát, a­ gyár jó negyed­éven át törekszik arra, hogy pontos mását előál­lítsa, ezután a mintada­rab visszautazik a meg­rendelőhöz, aki esetleg változtatásokat kér, majd megköti az üzletet, a ha­zai cég a sorozatgyártást készíti elő, s 1981 tava­szán már szállít is. Egy esztendőt sűrítettünk e mondatba, nem éppen rövid időt. Ezért figye­lemre méltó az MTI híre: amíg a vevő tárgyal, el­készítik a mintadarabot a Szék- és Kárpitosipari Vállalat gyáraiban. — Délután fél egykor ■ érkezett hozzánk a kül­földi cég képviselője, el­mondta kérését, letette az asztalra a gyártási do­kumentációt — mondja Ács Tibor vezérigazgató­helyettes. — Telepeztem Mohácsra, hogy háromra ott vagyok. Fél négykor a kísérleti műhelyben el­kezdődött a munka, s másnap reggel fél kilenc­kor, a tárgyalások kezde­tekor, már az új székek­ben ültünk. Vajon mi a hajtóereje ennek a gyorsaságnak? A kényszer: a vállalat jól felismert saját érdeke. Évente egymillió széket készítenek, s e székerdő­höz kicsi a magyar ke­reslet, muszáj hát kül­piaci vevőket szerezni. A külföldi importőrökkel nem érdemes keresked­ni, mert alacsonyabb árat fizetnek a portéká­ért, saját márkával be­törni a tőkés piacokra szinte lehetetlen, hiszen ki győzné pénzzel a rek­lámot, a versenyt a be­futott mammutcéggel vagy a nemzetközileg jegyzett világhírű terve­zőművésszel. Marad a be­dolgozás. A világcégek katalógusa hemzseg a nálunk készülő, de az ő nevükkel jelzett székek­től. Ehhez viszont gyor­saság, rugalmasság, meg­bízhatóság kell. — S ezeket a tulajdon­ságokat becsülik is, ké­szek drágábban vásárol­ni tőlünk, mint korábban — magyarázza Ács Ti­bor. Persze, a magyar vál­lalatnak sem olcsó mu­latság ez a gyorsaság. Minden gyárukban kísér­leti műhelyt szerveztek, a legkiválóbb szakmun­kásokat, technikusokat, mérnököket hívták a komplex brigádokba. Igaz, a mintadarabok előállításával kisebb nye­reséget hoznak, mint ha a sorozatgyártásban tevé­kenykednének, mégis gaz­daságos a munkájuk, mert a vállalat mai és holnapi létét alapozzák meg: minden második, harmadik mintadarabjuk­ból kemény valutás üz­let lesz.­­ Bizonyítani kíván­tuk: a mai gazdasági kö­rülményeink közepette nemcsak szükséges, de lehetséges is a gyors pia­ci alkalmazkodás. Ez a bizonyítás nem megy könnyen. Három­­ezer-hatszázan dolgoznak a vállalat öt gyáregysé­gében, volt olyan aggály, hogy a sok áttétel lassít­ja a folamatot. Ezt si­került cáfolniuk. S azt is, hogy a munkások nem értik meg a gyakori át­állás, a feszítő határidők „kellemetlenségeit”, hi­szen megértésük nélkül lehetetlen volna ezt a termelési ritmust tartani. — Sajnos, az előírt készlethelyzet s a más hazai vállalatokkal való együttműködés nehezíti, hogy fokozhassuk vagy akár tarthassuk a tempót — állítja Ács Tibor. — Ha nincs itthon megfele­lő alapanyag, a külföldi céget kell elfogadnunk. Így ugyan megmentjük a saját üzletünket, de ma­gyar anyaggal dolgozni lenne az igazi. Régebben a Szék- és Kárpitosipari Vállalatot a pontatlan szállítók kö­zött jegyezték külföldön. Ez a tény önmagában csaknem 20 százalékos árveszteséget okozott. A mai módszerekkel a min­tadarab elfogadása után másfél-két és fél hónap múlva kezdődik a széria­­gyártás, a szállítás pon­­­tos, a minőség kielégítő — annál a vállalatnál, mely a hazai bútorkivi­tel csaknem egynegyedé­ben érdekelt. — Mikor leszünk az itthoni ellátásban is ilyen rugalmasak? — ismétli a kérdést a vezérigazgató­helyettes. Tény, hogy csaknem másfél milliárd forintos termelésünknek csupán 10—15 százalékát tudjuk ilyen gyorsan elő­teremteni. Kell a bizton­ság ... A kereskedelem az előző évi BNV-n látot­tak alapján éves rende­lést ad. Mi sokat tanu­lunk a gyors exportból, s meggyőződésünk, hogy előbb-utóbb az itthoni vásárlóink is a tempós munka készségét fogják értékelni... F. P. S JOGSEGÉLYSZOLGÁLAT A szilikózistól a kártérítésig Ha valakit foglalkozási betegség miatt nyilváníta­nak rokkantnak, és leszá­zalékolnak, anyagi káro­sodás nem érheti. Rok­kantnyugdíját volt válla­lata anyagi kártérítési já­radékkal köteles kiegészí­teni, hogy a rokkant jöve­delme azonos szinten ma­radjon a korábbi munka­körében dolgozó kollégák mindenkori átlagkereseté­vel. Közismert, egyértelmű rendelkezés ez, azt hinné az ember, nem is igen le­het vita belőle. Hiszen — Az ércbányánál igen nagy volt a porártalom, s ez egyre jobban megviselt — emlékezik Molnár Ist­ván. — Többször is vol­tam orvosi vizsgálaton. Aztán 1967-ben értesítést kaptam a társadalombiz­tosítási igazgatóságtól, hogy II. fokozatú szilikó­zis foglalkozási megbete­gedés miatt 304 forint bal­eseti járadékot állapíta­nak meg részemre. Egy­ben az orvosok felhívták a figyelmemet arra, hogy ne dolgozzak tovább ilyen porártalomban. Hallgat­tam rájuk. Saját elhatáro­zásomból felmondtam és elhelyezkedtem a Bányá­szati Aknamélyítőnél, ahol ekkortájt rokkant vájárokat kerestek a pé­csi pincék felkutatásához. A megbetegedett bá­nyász tehát nem okozott gondot volt vállalatának, nem kellett bajlódni a re­habilitálásával. A Mecseki Ércbányászati Vállalat a maga részéről ezzel talán lezártnak is tekinthette volna az ügyet. Ami azonban nem zá­rult le. Hét év múlva, 1975. október 15-én ugyanis Molnár Istvánt szilikózis miatt rokkant­nyugdíjba helyezték. S a bányász ekkor kezdte érezni, hogy nemcsak az egészségét, hanem a pénz­tárcáját is jelentős káro­sodás érte. A Bányászati Aknamélyítőnél ugyanis szintén igen jól keresett, a korábbi vájárfizetéshez képest nemigen érte vesz­teség. A rokkantnyugdíj viszont csak 3400 forint volt, ami bizony feltűnően kevés egy előzőleg 6000 gyakran tulajdonképpen csupán orvosi szakkérdés annak eldöntése: jár, vagy nem a kártérítés? Az élet azonban általá­ban nem ilyen egyszerű. Itt van például Molnár István esete. Molnár 1956- ban került a Mecseki Érc­­bányászati Vállalathoz. Előbb csillésként, később segédvájárként, majd vá­járként dolgozott. Egészen 1968-ig. Ekkor munkahe­lyet változtatott: a Bá­nyászati Aknamélyítő Vállalathoz ment. Miért? forint körül kereső em­bernek. Molnár István a Bányá­szati Aknamélyítő Válla­lat szakszervezeti jogse­gélyszolgálatához fordult tanácsért, segítségért. Itt megállapították, hogy a bányász leszázalékolása kizárólag a szilikózis miatt történt, ezt viszont még korábbi munkahelyén, a Mecseki Ércbányáknál szerezte. A jogsegélyszolgálat, a dolgozó nevében, 1978. augusztusában kártérítési kérelemmel fordult volt vállalatához. Többszöri sürgetésre, öt hónappal később (!) érkezett meg a válasz. Az igényt elutasí­tották, mondván, hogy a dolgozó nem bizonyította: utoljára náluk volt-e ki­téve porártalomnak. Már­pedig a foglalkozási meg­betegedés miatti kártérí­tést annak a munkáltató­nak kell fizetnie, ahol a dolgozó utoljára volt szi­likózisveszélyben. A Me­cseki Ércbányászati Vál­lalat szerint tehát termé­szetesen a Bányászati Ak­namélyítő Vállalatnak, ahol a vájárok szintén porártalomban dolgoznak. Az egyik vállalat tehát a másikra mutogat, egy­mással, és nem a dolgo­zóval vitatkoznak. Ez már a legbiztosabb jele annak, hogy a bányász kérelme támadhatatlanul jogos. Dehát akkor miért nem Végezetül a munkaügyi bíróság az igazságügyi or­vosszakértő véleményét is figyelembe véve a Mecse­ki Ércbányászati Vállala­tot egy összegben csak­nem 60 000 forint kártérí-De kísérjük csak figye­lemmel tovább a történ­teket! Az elutasítás után a jogsegélyszolgálat a döntőbizottsághoz fordult a kártérítésért. A dolgozó kérelmét azonban itt is elutasították. Hogy mi­lyen indokkal? Nos, az érvelés így hangzott: „munkahelyváltozásából nem származott anyagi veszteség”. Ennek az indokolásnak csak az a szépséghibája, hogy a bányász nem a munkahelyváltozásából származó kár megtérítését kérte, hiszen az akár ré­gen elévült, és — mint említettük —­ ilyen kára valóban nem is igen volt. Ő a rokkantnyugdíj és a vájár-átlagkereset külön­bözetének megtérítésére tartott igényt, ami viszont már majdnem havi 3000 forint, így végül a munkaügyi bíróság elé került az ügy. Itt a Mecseki Ércbányá­szati Vállalat egy pillana­tig sem vitatta, nem is vi­tathatta, hogy Molnár Ist­ván foglalkozási betegség miatt került rokkantnyug­díjba. (Hivatalos orvosi papír van róla.) De arra­ hivatkozott, hogy a bá­nyász kártérítési igénye már elévült, hiszen 1968 óta nem dolgozik a válla­latnál. (Ehhez képest ne­lehet előbb méltányosan rendezni vele az ügyet, s csak utána folytatni a vállalatok egymás közötti vitáját? mileg meglepő, hogy Mol­nár neve nem szerepel azon a tavalyi jegyzéken sem, amely az elévülés miatti méltányossági já­radékot kapott bányászo­kat sorolja fel.) A válla­lat azzal is érvelt, hogy Molnár 1965-ben a szili­kózisától független ok miatt került fenntartóvá­­jári munkakörbe, majd más vállalathoz, vagyis vájár átlagkeresetét nem a foglalkozási megbetege­dés miatt vesztette el. Elgondolkoztató új szempont lenne ez az ál­lítás az ügy megítéléséhez. Csakhogy köztudott: a bí­róság előtt tett kijelenté­seket bizonyítani is kell. Márpedig a Mecseki Érc­­bányászati Vállalat ezt nem tudta bizonyítani. A Bányászati Aknamé­lyítő azt viszont igen, hogy a megrokkant bá­nyász náluk zaj- és por­mentes munkahelyeiben dolgozott, ezek tehát egészségi állapotának to­vábbi romlását nem befo­lyásolhatták. Ne felejtsük: Molnár István ennél a cégnél már nem vájárként és nem bányában tevé­kenykedett. A pécsi pin­cerendszert kutatták fel, műszeres vizsgálatokat végeztek, legfeljebb egy­­egy vaséket vertek be, vagy kisebb lyukat véstek a falon.­tés és 1979. november 1- től rokkantnyugdíj kiegé­szítéseként havi 2964 fo­rint járadék megfizetésé­re kötelezte. Deák András lányából a pincébe A félreértett kérelem Egy összegben

Next