Népszava, 1982. február (110. évfolyam, 27–50. sz.)
1982-02-06 / 31. szám
NÉPSZAVA 1982. FEBRUÁR 6., SZOMBAT A Bundás Ferkóról meSP lélek... ” 1946 tavaszán került Tavaszi Ferkó a Munkácsykollégiumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ostrom idején üresen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elöl a Dunántúlra menekültek. A harcok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgyahogy rendbetették. A leendő szobrászok, festők, grafikusok voltak a kőművesek, ácsok, mázosok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalmazsákokat szereztek valamelyik kaszárnyából, nagy kondérokat a csempés konyhába, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommunista pártszervezet jóvoltából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villa, mint főúri rezidencia. De ez a nyomorúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhájukba, a viseltes gúnyájukba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Újpestről, Erzsébetről, az alföldi falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Felnőttek ! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pártot szervezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban, valóságosakban. Az őszi választások után, amikor a reakciós népség kivonult az utcára, hogy „nem lesz vörös Budapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kőbányai munkások oldalán. Esténként a Bakách-villát szinte fölemelte az énekük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot...” Nemcsak énekelték, hitték is. Csinálták is. Köröskörül az úri negyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gépekből, az emberekből. A szegény emberekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések közepette felépített első híd vastraverzeiből. A politika porondján nehéz birkózás folyt; néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Százezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg néptől, a baloldali blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Örvénylett a tér, mint az áradó folyó. Hitele volt a jelszavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is, a téren, Géza mellett, a kollégisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de munkánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégiumban töltöttem. Alakrajzot tanítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt álmodozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe ujjakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fogták a ceruzát — s alig bírtam legyűrni a meghatódásomat. „Ez az igazi forradalom...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, komolyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy hártyázta a vizeket, suba volt a vállára terítve, a fején báránybőrkucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe kötve. A lábánál egy fekete puli ült, csak a lihegő, piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor, azon a tavaszon a világlegtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: „Hevezs”. — Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Úriember-féle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott nálunk. — Aha. — Géza alig bírta visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeannette irányította a kollégiumhoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, májiusban. — Így mondta: májiusban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. — Már nem az? — Nincsenek juhok az uradalomban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc holdat. Mert hogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. — Kicsit megállt. — Meg az apám is, így hatan. — És te? Mit csináltál eddig? — Bojtár voltam. Az édesapám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gondolkodás után, kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát, úgy ... nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már, tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csinálta a vallatást. Én azonban ismertem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos lenni. Amióta ismertem, soha nem láttam még ennyire kiegyensúlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen kétkedése feloldódott. Sokkal kevesebbet beszélt, mint régen, de rengeteget dolgozott. Azt hiszem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kérdéseket tett föl. Amilyeneket másoktól, a kezdő ismerkedésnél sose kérdeztünk. Tulajdonképpen megértettem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészítették az ember szájában a következő kérdés jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös paraszti elfogódottság. De követelőző hányavetiség se. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták ... Ebben a személytelen hivatkozásban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kíváncsiságát hozta magával. Elküldték onnan, nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellékes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Géza a szeme sarkából az arca komolyságán át, huncut villanást küldött felém. — Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Géza rákérdezett megint: — Mi a kutyád neve? — Bundás. — Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nemigen maradhat. Ferkó most először zavarodott meg. Rövid nyakán a feje mozdulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete szemei a széltől-naptól pirosbarnára cserzett arcában, volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza kétkedésének, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érdekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött benne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Nálunk demokrácia van, kiskomám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézegették Tavaszi Ferkó sorba rakott műveit, aztán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán inkább már csak a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egészen határozottan kijelentette: ha a kutya nem maradhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze. Fukász Jancsi, egy apostagi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót, de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxistakor anyagára is hivatkozott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osztályharc elleplezésére: kispolgári érzelgősséget, üdvhadsereget, állatvédő egyesületeket, stb. Javasolta Ferkó fölvéteNem tudtam itt hagyni ezt a tavaszi erjedés erős ízeit kavaró vitát. Ami lassan nagyon meszszire kanyarodott nemcsak Tavaszi Ferkótól, de a Bundás sorsától is. Mert Bundás ürügyén szó esett a földviszszaperlésekről, a falusi népítéletekről, meg a kollégiumi rendről, az önként vállalt közösségi fegyelemről. Arról, hogy ma az egyik fiú meglógott a soros krumplipucolás elől. „Kicsi dolog. De aki így viselkedik, az individualista anarchista. Nem forradalmár!” Ezt a szót, hogy „individualista”, különösen szerették. Ez valamilyen formában minden felszólalásban benne volt. Aztán hatalmas vita robbant ki arról is, mi most a fontosabb: elsősorban a szakmát tanulni, vagy a forradalomért harcolni? Politizálni? Pintér Palit kerestem a szememmel, ezt a nehézkes, nagy darab, magánakvaló parasztgyereket.Hátul ült, behúzott nyakkal, s makacsul a padlót nézte. Most nem említették a nevét , de őt szokták állandóan bírálni, hogy semmivel se törődik, csak rajzol, reggeltől estig, makacs nekiszánakozással. Géza a sarokban állt, a karját a mellén összefonva, nem szólt közbe, mélységes derűvel figyelt. Később Sári is megérkezett, Gézáért jött, nyilván. Mögéje állt, a vállára támasztotta a fejét, most már két arc mosolygott egymás mellett. Mintha egymástól kapták volna a fényességüket. Sári megjelenése egy kicsit megbolydította a fiatalokat. Csak néha lestek oda, a sarokba, akkor is lopva —, de egy másfajta izgalom pezsgése is érződött már a levegőben. Géza odaintette Pinokkiót. — Majd te törődj vele! — mondta neki, halkan. Tavaszi Ferkóra értette, aki még mindig a terem közepén izzadt. Konok, kerek fejével öklelően fordult arrafelé, ahol éppen beszélt valaki. Mintha minden, ami elhangzik, valamilyen módon az ő jogát vitatná, hogy itt legyen. A kezével időnként lefelé nyúlkált, alighanem a Bundás fejét kereste, simogatóan. Bátorítva, vagy éppen bátorságot keresve. Már nem volt olyan magabiztos, mint reggel. Bundás persze nem volt ott. Ide már nem engedték be. No, de a Bundás sorsát végül mégis el kellett dönteni. Szót kért Róth Laci is, akit az ostrom alatt, egész családjával együtt, belegéppisztolyoztak a Dunába a nyilasok. A fejlövése nem volt halálos, valahogy kimászott a Dunából, és megmenekült. Egyedül a családból. De azóta dadogott. Furcsa, egzotikus virágálmokat rajzolt. Fantasztikus állatokkal. Szertelenül, de nagyon tehetségesen. Az embernek az volt az érzése, hogy a víz alól, a Duna fenekéről hozta ezeket a különös víziókat. — A ku ... ku ... kutya ... Fe ... fölajánlom az ... az adagom se ... felét... A ... a ... ku ... kutya jó ... jó ... — Csak ennyit mondott a nagy-nagy csöndben, s leült. Megtapsolták, erősen. Bundás sorsa lényegében el is dőlt. Csupán az volt a kikötés, hogy az udvaron kell laknia. Ezen az első éjjelen azért a Ferkó ágya alatt aludt. Tél óta Bakách Tamás is ott lakott a villában. Nem a család — egyedül ő. Valamiféle összeköttetésekkel „ellenállási papírt” szerzett, s olyan utasítást, hogy a kollégiumnak ki kell ürítenie a villát. Ez persze nem történt meg, hiába ágált s hangoskodott. De behurcolkodott egy üresen álló kis toronyszobába. Nyilván, hogy a személyes jelenlétével dokumentálja a jogfolytonosságot. Tavaszra már nagyon megcsöndesedett. Semmi rosszat nem csinált. De a jelenléte mégis idegesítő volt. A fiúk megpróbálták apróbb-nagyobb bosszantásokkal kiszekírozni, nem hagyta magát. Hosszú orrú, sovány, ősz hajú ember volt ez a Bakách Tamás, olyan egyenes tartással, mintha mindig lovon ülne, s iskolalovaglást végezne. Reggelenként, amikor már jobb idő volt, pizsamában és a vállára vetett felöltőben órákig sétálgatott a kertben, az udvaron. Bundásnak nem volt rokonszenves az ősz hajú úriember. Amint meglátta, elkezdte „keríteni”. Szaladozott körülötte, kisebbnagyobb körökkel, s ugatta, ugatta, csillapíthatatlanul. Mint valamikor a tilosba tartó birkákat. Bakách először megpróbált barátkozni a kutyával. Kenyeret dobott neki. Bundás nem barátkozott. Aztán rúgásokkal meg bottal kergette. Ettől viszont csak nőtt a kutya dühe. A pizsama helyett rendes utcai ruhát vett fel. Ez se segített. Bundás ellenszenve, úgy látszik, nem a pizsamának szólt. Bakách végül is abbahagyta a reggeli sétákat. Bundás viszont most már azt leste, hogy mikor jön haza? A „kerítés” egyszer sem maradt el. Kész cirkusz volt. A kollégisták az ablakokban álltak ilyenkor, és mulattak. Bakách már alig mert kimozdulni a toronyszobából. Fölindultan panaszkodott Gézának, s követelte a kutya eltávolítását. Géza udvariasan sajnálkozott — de nem ígért semmit. Ferkót azért magához hívatta: — Csinálj valamit azzal a kutyával! Nem te uszítod? Ferkó ártatlanul tiltakozott. „Hogy is gondolhat ilyesmit az igazgató elvtárs?” De utána, néhány napig, mégis csönd volt. Bundás nem „kerített”. Bakách újra megjelent a kertben, s a reggeli sétákon egy fokkal nagyobb öntudattal lépkedett. Majdnem diadalmasan. Ám nagyon rövid ideig tartott a békesség. Egyik reggel Bundás újra elkezdte Bakáchot „keríteni”, s ha lehet, még veszettebb csaholással, mint azelőtt. Bakách viszont most már nem akart meghátrálni. Inkább még nyújtotta a sétáit. Délelőttönként olyan ricsaj volt az udvaron, hogy szinte dolgozni se lehetett bent a szobákban. Géza megint hívatta Ferkót, most már igazán mérgesen : — Nem megmondtam, hogy beszélj a kutyáddal? — Nem hallgat az énrám. — Azt hiszem, hogy nagyonis! Mért volt csönd néhány napig? — Ferkó csak nézett rá az apró, fekete szemeivel, és hallgatott. — Bolondokháza van itt. Vagy rend lesz, vagy elvitetem a kutyádat a sintérekkel. Megértetted? Ferkó egy kicsit megszeppent, de aztán kihúzta magát, s kapták félében állva, erősen szembenézett Gézával. — Igazgató elvtárs, én azt tanultam a marxista körben, hogy minden fronton vinni kell az osztályharcot! Géza elnevette magát, s elzavarta Ferkót. Bakách nemsokára elhurcolkodott a villából. Pincsési Judit KI KELL MONDANI Nem betonlázban, talán remegve. Buborék-hangot rázva sűrűséggé, ahogy gyógykutak füstje rácsap szemedre. Nem vassugárzás, nem érclepedő. Ködbe tört vállnyom, felhőből varrt kabát, talán szalmaszál alatti hangyaerő. Nem falban várni, biztosan ugrani. Szakadékhegyes áramból az idő, mészvallató csontokból a rózsák, ki kell mondani, ki kell mondani! jobbra-balra jártak. A tekintete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a padlón, az igazgatói szobában, a lábához húzódva, s most is lógatta, persze, a szőrcsomók közül a piros nyelvét. A feje, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csontra lesne —, hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — tette még hozzá, Jordán Géza. — Akkor ..., akkor ... — oda volt már a hazulról hozott magabiztosság. — Én neveltem. Nem menne el mellőlem, úgyse. Meg nyáj sincsen most már. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök —, aztán agyagfejek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy miniatűr mellszobor: befont hajú, férfi parasztfej. Mindegyiken sok gyerekes pepecselés — de sok egyéni, erőteljes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon sokat. — Ez kis? — A nagyapám. •« Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei mintha védekező tüskékké változtak volna. Mert a subát az istennek se tette lét — de egyben a Bundás eltávolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyetértés. . . — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az igazát. — Mért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mondom! Olyan reszketős selyempincsi. Felöltöztetve, ruhában! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét csak azért nem emelte a magasba, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába felkötve. Tegnapelőtt az „állami kollégistákkal” verekedtek öszsze. A kisgazdapárti kollégistákkal, akik a „vörös diktatúra” ellen tüntettek, és követelték a népi kollégiumok „államosítását”. Verekedés közben megrepedt a kézfejcsontja. — Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Csak mindig a konkrét helyzetet kell vizsgálni. Ez a dialektika! Röpködtek a frissen megtanult fogalmak, sokszor egészen fura összefüggésekben. Néha összenevettünk Gézával, de talán még ezzel is inkább a meghatódottságunkat lepleztük. Már régen haza kellett volna mennem, mert estére vendégeket vártunk. Felsinger István VESZPRÉM Sárospataky Csaba SZIGLIGETI KÉPESLAP Bőzsöny Ferencnek Arcomra fény tapad, virág csomózza kezemet. Árokpartra dobott idő, torz kongással friss jelek. A hegytetőkre várrom kúszott, szélbe ér a mosolygásom. Kövek közé rejtett kincsem madár őrzi árnyéklábon. Levethetem itt az ingem, bőröm alatt nap rak fészket. Szöggel kivert papírhajón hajnalban majd visszatérek. 11