Népszava, 1983. szeptember (111. évfolyam, 206–231. sz.)
1983-09-18 / 221. szám
6 Azt írja Montaigne A tapasztalásról című esszéjében a gyerekek neveléséről, hogy csemetéinket kényeztetés helyett okosabb a szűkölködéssel megismertetni, „hadd formálódjanak a megszokás által egyszerűségre és igénytelenségre; jobb, ha azután inkább alábbhagynak a szigorúsággal, semhogy felfelé kelljen kapaszkodniuk hozzá”. A megszokás által? — állok meg, mai olvasó és mai tapasztaló e soroknál. Mivé formál ma a megszokás? A gyereket mire edzi? Montaigne az apját dicséri, hálálkodva gondol annak nevelési elvére. Magna pars libertatis est bene moratur venter — vagyis: Jól szoktatott gyomor fél szabadság. Gyermekét a bölcs apa nincstelenek kezére bízta, már „a bölcsőből kiadott nevelésre egyik szegény falujába” — írja e jótékony intézkedés hasznát mind egész életében élvező fiú. Vajon egy mai szülő előrelátó-e annyira, hogy magzatának ne csak jelenkori, hanem későbbi javát is lássa, mint a néhai Montaigne papa? Mai apák, van-e bennünk annyi jóra törő nevelési szándék, annyi pedagógiai érzék és annyi bátorság, hogy ne kapassuk el gyermekeinket akár drága ajándékokkal, akár engedékenységeink garmadájával? Bárha tehetjük könnyedén, mert éppenséggel bővelkedünk javakban, vagy tesszük fogcsikorgatva, terhekre terhet véve nyakunkba, mert erszényünk sovány, nemde egyképpen a szerénység helyett annak ellenkezőjére szoktatjuk őket? A „semmi sem drága, ha a gyerekről van szó!” vagy a „még, ha a számtól vonom is el a falatot!” A vélekedések nem azt jelzik-e, hogy híján vagyunk a bölcsességnek? Jön haza a kisiskolás lelkendezve, hogy olyan játékot lehet kapni, ami kronométer meg ébresztő is egyben, ráadásul zsebszámológép és miniatűr videojáték. Potom kétezerért. — Mennyiért?! — ámuldozik az apa. — A szárok is mondták, hogy olcsó! Mert, ha a dollár most negyven forint... — Te figyeled a dollár árfolyamát?! — Nem, csak tudom, hogy a nyugatnémet márka körülbelül húsz forint, ha két márka egy dollár, akkor ... szóval megvesszük? — Mit?! Hogy képzeled?! — Hát... van olcsóbb is, de azzal nem lehet számolni. Kipróbáltam ... — Hol? — Már anynyi gyereknek van az osztályban! ... — Az apát elképeszti ez az egész. Kétezer forint! Amikor ő egy cipőért nem hajlandó nyolcszáz forintot kiadni, inkább bejár hetente az Alkalmiba, hátha akad a lábára való négyszázért. És akkor ezért ennyit?! Meg mi az, hogy majdnem mindenkinek van az osztályban? Az ő idejében rongylabdát varrtak otthon régi harisnyákból, azzal játszottak a tízpercekben kiszorítást. Meg még a papírrepülő járta, legfeljebb a sakk, de a lyukas órákon inkább a kockás füzetlap a hajós csatához. Az apa emlékezetében felbukkan egy fiú, akinek merklinje volt, egy másik, akinek villanyvasútja, de ezeket ő nem is látta, csak az a néhány szerencsés mesélt a csodás játékokról, akiket azok a gazdag srácok meghívtak zsúrra. A karórákkal sem volt más a helyzet. Neki, az apának, csak húszesztendős korában sikerült szert tennie egy zsebórából átalakítottra, büszkén csatolta a csuklójára — s nem olyan unottan, ahogy fia a maga quartát. — Megvesszük? — hallja közben a kunyeráló hangot. — Eszembe sincs! Rengeteg pénz! Nincs is anynyi pénzem! — Akkor miért vettél mosógépet? — Hogy anyád kimoshassa a szenynyest! — És a régi? Az nem volt jó? — Ez automata. Különben is, ne hasonlítsd össze a mosógépet azzal a játékkal! — Azért nincs pénzetek, mert a mama annyit költ a közértben! — Annyit?! Soha nem vesz semmi fölöslegeset! — Akkor miért hagy ott mindig ötszáz forintot? Állandóan azt mondja, ma is otthagytam egy ötszázast! És miért jársz autóval? Vehetnél egy Romét motort, az csak két litert fogyaszt százon! — Na, hagyjuk a marhaságokat! Nem veszünk meg semmi drága vacakot, és kész! — Az nem vacak, az egy komputer! — A gyerek szeme megtelik könnyel. Ez tényleg komolyan gondolja! Nem, nem! — tart ki az apa szóban és gondolatban. Kétezer! Mit képzel ez a kölyök?! Ennyi pénz! Még ha kigazdálkodná is valahogyan! Akkor se! Sajnálja rá a pénzt és nem azt fontolgatja, hogy helyes-e engedni a fiú szeszélyének? Szabad-e rászoktatni, hogy mindent megkap, amit akar? Nem ezt latolgatja, csupán nyüszít a lelke: nem bírom, nem fogom bírni anyagilag, de az is belehasít (még mindig belehasít!), hogy mennyire szerette volna kölyökkorában azt az autót, ami nem esett le az asztalról, hanem megfordult szépen a peremhez érve, de az apjáék sokallták érte a pénzt, pedig kéz alatt. . . Máig sem felejti azt a csalódást. — Na, jól van, mondja, ha visszaviszed az üres üvegeket a boltba, ha eladod a MÉH-telepen a régi mosógépet ... akkor a hiányzó öszszeget majd valahogy... — Mert arra is gondol, menynyire utálja, amikor a nála idősebbek a nehéz sorsukkal példálóznak. „Bezzeg az én időmben még!”... És ezzel akarnak minden rosszat elviseltetni ! Az a komputer, az a csudamasina drága. De ha ezek a gyerekek már ilyen csudamasinákkal nőnek fel! Számítógépekkel akarnak játszani, nem rongylabdával. Pedig a rongylabda! Az még! Hajaj!... Ám hogyan is írja Montaigne? „Egyszer finnyásnak neveztem egy rokonomat, aki a gályáinkon leszokott róla, hogy ágyban haljon, és levetkőzzön az alváshoz.” Tapasztalásaink, megszokásaink — beidegződéseink — mérlegelése bölcsességünk próbája. Czakonyi Károly BÖLCSESSÉG PRÓBÁJA A nándorfehérvári diadal Kapisztrán János verse Hunyadi haláláról 1488-ban a kor krónikása, Thúróczy János ezeket írta latin nyelvű történeti munkájában: „László király a budai várban tartózkodott az Úrnak ezernégyszázötvenötödik esztendejében, amikor elterjedt a híre, hogy a törökök császára, Mohamed, Magyarország ellen támadásra készül, és mielőbb be akarja venni Nándorfehérvár várát.” A hír valóságában senki sem kételkedett. Abban már inkább, hogy ellen is tudnak állni a görögök felett fényes győzelmet aratott török ármádiának. A királyi kincstár üresen állott, László király kölcsönökkel próbált pénzt szerezni udvartartása számára. A főpapok és főurak tétlen közönnyel mit sem törődtek a várható eseményekkel. Csak Hunyadi János vállalkozott arra, hogy a király és a főnemesség mulasztását pótolja. Bár Nándorfehérvárt sógora, Szilágyi Mihály erősen tartotta, Hunyadi János meg volt győződve arról, hogy a földbástyákkal és árkokkal körülvett vár nem sokáig állhat ellen az erős török támadásoknak. Hunyadi az Alföldre indult toborzásra, ugyanakkor levelet írt a Bécsben tartózkodó s a ferencesek szőrruháját viselő Kapisztrán Jánosnak, a kiváló szónoknak: „Atyaságodat egész családommal együtt a legbuzgóbban és lángoló sóvárgással várom.” És Kapisztrán János jött, és a Duna—Tisza közén egymaga hirdette meg azt a keresztes hadjáratot, amelynek eredményeként az önmaguk bajaival elfoglalt nemesség soraiból csak kevesen szállottak táborba. Katona István történészünk szerint: „kézművesek, pórok, szegény emberek, papok, deákok, kolduló barátok és ezekhez hasonló bűnbánók gyülekeztek. A legtöbben karddal, paritytyával, íjjal voltak fölfegyverezve. Lándzsájuk, puskájuk kevés volt, lovasok meg éppen nem voltak köztük." Hunyadi János és Kapisztrán János bátorságának és hadvezéri képességének volt köszönhető, hogy ezzel a hiányosan fölszerelt hadtömeggel szembe mertek szállni azzal a másfél százezernyi haderővel, amely a szultán személyes vezérlete alatt 300 ágyúval, hatalmas ostromgépekkel és kétszáz hajóval Nándorfehérvár alá érkezett. Szilágyi Mihály várőrsége a török többszöri támadásától erősen kimerült, a vár falai össze voltak lövöldözve, amikor Hunyadi és Kapisztrán Pétervárad felől közeledve ötórás heves harcban részben megsemmisítette, részben megfutamította a török hajóhadat. Hunyadiéknak végül is sikerült felmentő seregüket a várba vinniük, majd emberfeletti küzdelmek árán — gondoljunk csak Dugovics Titusz önfeláldozó hősiességére — az egész keresztény világ csodálatára július 22-én a török hadat szétzilálniuk és megfutamítaniuk. Thúróczy szerint ekkor a török császár — állítólag — ezt mondta: „Hozzatok mérget, hadd igyam meg, inkább meghalok, mint hogy gyalázattal térjek vissza országomba!” A világra szóló győzelem kivívása után Hunyadi a várban rothadó tetemek ezreitől pestisben megbetegedett, Zimonyba vitette magát, ahol 1456. augusztus 11- én eltávozott az élők sorából. Halálát elsőnek a hűséges barát, Kapisztrán János énekelte meg. (Később Janus Pannonius két epigrammát is írt Hunyadi haláláról.) A bécsi levéltárban találtam egy olyan okiratot, amely arról tanúskodik, hogy a veszprémi egyházmegyéhez tartozó Pál prépost, aki minden valószínűség szerint maga is részt vett a várvédelemben, kitűnő történetírói érzékkel nemcsak a várvédelmet írta meg, hanem azt is, miként búcsúzott a fegyvertárs Hunyaditól. Ezt írja latin nyelven Pál prépost: „Kapisztrán János atyának szavai és üdvözletei Hunyadi János, Magyarország kormányzójának halála idején, az Úr 1456. esztendejében Nándorfehérváron vagy Görögfehérváron." E szövegrész érdekessége, hogy a Nándorfehérvár (Belgrád) néven kívül megörökítette a kelta-római Singidunumnak bizánci nevét is, méghozzá német nyelven: Kriechischenweissenburkh. (A helység a „fehér vár” nevet a felső vár messzire fehérlő mészkőszikláiról kapta a IX. században.) Ez után következik Kapisztrán János verse latin nyelven, amelyet magyarra tettünk át hexameterekben: Üdvözlégy dicsfényes aranykoronája az égnek! Véled esett el a díszünk, s fénye világnak aludt ki. Öntört tükrünk, nincs, aki már leigázza az oszmánt. Ülsz diadalt Istent és angyali szenteket áldva, Ó, te derék János! Hunyadi sikereinek osztályrészesét, Kapisztrán is harmadfél hónap múltával, 1456. október 23-án ragadta el a kérlelhetetlen halál. Hunyadi holttestét a gyulafehérvári székesegyházban őrzik, Kapisztrán atya pedig rendjének újlaki (ma: a Szeréna megyei Ilok Jugoszláviában) kolostorában nyugszik. Tóth István Részlet a kéziratból Százéves iskola Századik születésnapját ünnepli Újpest egyik legrégibb iskolája, a Komját Aladár utcai Általános és Zenetagozatos Iskola. 1883 szeptemberében nyitotta meg jogelődjét, a Polgári Leányiskolát az újpesti Fő utca egyik bérházában Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter. Hetvenhárom tanulóval, két osztállyal kezdte pályafutását, zászlójára a nőnevelés jelszavát írva, a munkáskerület iskolája. A beiratkozási díj egy forint, a tandíj hat forint volt, de a többségükben szegény szülők még ezt az összeget sem tudták mindig előteremteni. Az iskola ösztöndíjakkal és ingyenes helyekkel támogatta a munkásgyerekek tanulását. öt éven át, 1907 és 1912 között ebben az intézetben tanított magyart, történelmet és földrajzot Kaffka Margit. Az iskola 1963-ban nyitotta meg kapuit a fiúk előtt is, azóta koedukált osztályokba járnak a gyerekek. Minden évfolyamon van egy zenetagozatos osztály. Talán ennek köszönhető, talán a kabinetrendszernek, a klub-napközi hálózatnak és biztosan az eredményes tanári munkának is, hogy ebben az iskolában hagyományosan igen magas az oktatás színvonala. Szeptember tizennyolcadikén kezdődik az iskolában az egyhetes jubileumi ünnepségsorozat. A programban nemcsak sportversenyek, ünnepi beszédek és díszhangversenyek szerepelnek, hanem egy szép kezdeményezés is: a diákok megkoszorúzzák az elhunyt tanárok sírját s az iskolában a Kaffka Margit-emlékművet. Sz. Sz. VASÁRNAP, 1983. SZEPTEMBER 18. NÉPSZAVA Hasznos szakmai könyvek Az Akadémiai Kiadó három szakmai könyvének megjelenését adjuk hírül ezúttal. A hasznos kötetek között van A Magyar Nyelv LI—LXXV. évfolyamának mutatója, amelyet Szemere Gyula szerkesztett, a Magyar Nyelvtudományi Társaság megbízásából. Ez a vaskos kötetnyi mutató elődeihez hasonlóan hármas egységben közli a Magyar Nyelv című folyóirat írásainak adatait az említett évfolyamokból. A Korányi Sándor Társaság tudományos ülései címmel immár a XVII. kötet jelent meg. E most kiadott, Schuler Dezső és Görgényi Ákos szerkesztette kötet a társaság 1980. évi nagygyűlésének anyagát teszi nyomtatásban hozzáférhetővé. Egy másik, terjedelmes kötetben tette közzé a kiadó a Magyar Táplálkozástudományi Társaság 1981-es, Pécsett megrendezett VIII. vándorgyűlésének tudományos anyagát. A könyv címe: A táplálkozástudomány helyzete és feladatai Magyarországon, 1981. M. I. A Kalevala születése Gyönyörűséges, de valójában elolvashatatlan mű a Kalevala Nem azért, mert hosszú, s ráadásul vers. Különben is, ki tudja, milyen terjedelmű? Sikerült-e összegyűjteni minden sorát, minden változatát? Bizonyára nem. Az eposz első, úgynevezett végleges kiadása, amely 1849-ben jelent meg ötven énekben, több mint huszonkétezer verssorból áll. Mégsem emiatt nem lehet úgy elolvasni, ahogy általában a könyveket szoktuk, inkább azért, mert sok rétegű, mélységei az emberiség történelmének mindmáig áthatolhatatlan időtlenségébe vesznek. Tehát más módon kell közeledni hozzá és sokszor elő kell venni, s olykor a vége, a közepe segít közelebb jutni mindahhoz, amit az elején olvastunk, így bűvöl el igazán! A napokban jelent meg Väinö Kaukonen könyve A Kalevala születése címmel. Öröm, hogy a neves professzor, aki többször is járt hazánkban és előadásokat tartott a finn eposzról, Ortutay Gyula biztatására írta meg e ma már világhírű mű gyűjtésének, kiadásának előzményeit. A szép könyv borítóján az „eposz keletkezésének” körülményeit emlegetik. Aligha pontos ez a kifejezés. A Kalevalát sok változatból válogatták össze, s ki tudja hány nemzedék, hány ezer, tán tízezer ember „írta”, azaz: adta tovább, öreg a fiatalnak, belebeleszőve valami újat. S lesz-e bizonyosság arról valaha is, hogy a megszállott gyűjtő, orvos, tudós, Elias Lönnrot és segítői tényleg megtaláltak-e minden runót, minden sort, minden változatot? Aligha. E sorok írója a sors különös kegye folytán, már harminc éve, 1953-ban ajándékba kapta a Kalevala 1950-es magyar kiadását. Érdekessége a kötetnek, hogy a neves tudós, Otto Kuusinen állította össze és nagyszabású tanulmányt írt a versek elé. A Vikár Béla fordítása alapján készült műben, ahogy jelzik, „csekély jelentőségű módosításokat” Kormos István végzett. Először a tanulmány vonzott magához. Ugyanis Otto Kuusinen gondolatai nagy hatással voltak rám. Közülük csak két mondatnyit idézek: „... a Kalevala bizonyos tekintetben régebbi társadalmi fejlődési fokot képvisel, mint az Iliász". A másik: „Történeti korára nézve a Kalevala nyilván sokkal fiatalabb az Iliásznál és sok más nép eposzánál; de szociális korára nézve, ha szabad így mondani, minden ismert eposz között a legrégibb.” Amikor e sorokat olvastam, nem gondoltam, hogy valaha finnül is ízlelgetem Vejnemöjnen dalhatalmát, nemzetségfönntartó varázserejét, aki tán félig isten, félig ember volt. Hitem szerint valaha bizonyára élt (egy vagy több) Vejnemöjnen, aki átérezte, a messzi jövőbe látva, az anyanyelv megtartó erejét. Az énekelt-kántált történet renddé szerveződött, csiszolta, gazdagította a nyelvet és egyúttal meg is őrizte kincseit. S most, harminc év után, talán nem túlzás föltételezni, hogy évezredeken át — hiszen a bronzkor végi és vaskor eleji társadalom viszonyai között fogantak a történetek — éppen a Kalevala kovácsolta néppé a finneket. Valaha — önvédelemből is! — létrehozták, hogy hőseik, eszményeik legyenek a jó harcához a rossz ellen, a világosság győzelméért a sötétség ellen. S a Kalevala zord viszonyok között is meghálálta a szülő-költők szándékát. Sok testvérágon fölnövekedve népet tartott meg a világnak! A finneket. Ma már magyarul is több fordításban olvasható. Barna Ferdinand után Vikár Béla, Nagy Kálmán, Rácz István is lefordította és várható Képes Géza munkája is. Megvalósul Kosztolányi álma, amiről Väinö Kaukonen könyvének utószavában Domokos Péter is megemlékezik: „A Kalevala tanulsága, kicsengése, bölcselete is közel van hozzánk. Népkönyvvé kellene tennünk, szellemiségünk és irodalmi műveltségünk gerincévé, az iskolákban kellene olvastatnunk és fejből tanultatnunk verseit. Az ősember ott az idők hajnalán találkozik a maival.. A kötetet az ugyancsak hazánkban sok időt töltött és a testvérnépet szerető nagy finn festő, Akseli Gallén-Kallela színes képei díszítik, kiegészítve a tudós mondanivalóját. A könyvet Bereczki Gábor, a versrészleteket Képes Géza fordította. Örömünkre való és például szolgáló munkát adott kezünkbe a Gondolat Kiadó. Kiss Dénes Hercegszántón, a régi vasútállomás épületéből kialakított kisgalériában Reich Károly Kossuth-díjas grafikusművész rajzaiban és vízfestményeiben gyönyörködhetnek szeptember második felében a környék lakói. A kitűnő mester — lapunknak is gyakori munkatársa — kicsinyeknek és felnőtteknek egyaránt kedvére levő válogatást mutat be: szép vonalú aktok, mitológiai hangulatokat idéző kompozíciók, vidám csendéletek mellett közkedvelt gyermekkönyv-illusztrációiból is láthatunk egy csokorravalót. Képünkön a mester „Olvasó nő” című tollrajza