Népszava, 1983. november (111. évfolyam, 258–282. sz.)
1983-11-10 / 265. szám
2 GRENADA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK A legerősebb imperialista nagyhatalom, az Egyesült Államok, háborúba keveredik az egyik legkisebb országgal, a védtelen Grenadával. Az erőviszonyok egyenlőtlenek, a beavatkozást indokoló amerikai érvek tarthatatlanok. A világ az első pillanatban hitelt sem akar adni a hírnek, hogy aztán annál mélyebb megdöbbenéssel és elemibb felháborodással válaszoljon. Az eseményeknek azonban megvolt a maga „sajátos logikája”: az erőpolitika az imperializmus természetéből következik. Grenadában 1979-ben fiatal értelmiségiek csoportja Maurice Bishop vezetésével megbuktatta a reakciós diktatúrát. Népi forradalmi kormányuk haladó bel- és külpolitikai irányvonal, a szocialista orientáció, a nemzeti demokratikus átalakulás mellett foglalt állást, el nem kötelezett, antiimperialista politikát folytatott, jó együttműködésre törekedett minden országgal, beleértve az Egyesült Államokat Az USA kezdettől fogva ellenségesen viszonyult a Bishopkormányhoz. A grenadai forradalom alig ötéves történelme alatt több ízben leplezetlenül megfenyegette, s már 1979-ben nyíltan, egy Grenada elleni tengeri blokád lehetőségeit fontolgatta. Az USA belső aknamunkája is folyamatos volt: igyekezett felhasználni a jobboldali szakszervezeteket, egyes ellenzéki pártokat; grenadai emigránsokat képezett ki fegyveres harcra Floridában; merényletek és terrorista cselekmények sorozatát hajtotta végre. A grenadai kormány cáfolhatatlan bizonyítékokat tárt a közvélemény elé, rámutatva, hogy ezek mögött az USA állt, s az intervenció veszélyére is felhívta a figyelmet. Bishop miniszterelnök két ízben is levélben fordult Reaganhoz: hangsúlyozta a grenadai nép és kormány eltökéltségét, de azt is, hogy kész jó kapcsolatokra az USA- val. Az amerikai szándékot mi sem mutatja jobban, mint hogy e kezdeményezések válasz nélkül maradtak. Ekkor már kiszivárogtak bizalmas információk arról, hogy mire készül az amerikai kormány, a mostani amerikai kommentárok pedig el is ismerik, hogy Reagan az utolsó két évben már kifejezetten kereste az alkalmat a Grenada elleni agressziós terv megvalósítására. Nem kétséges, hogy erre akkor is sor kerül, ha Grenadán nem következnek be a tragikus és sajnálatos belpolitikai események. Ezek nem képezhettek ürügyet a beavatkozásra, hanem Bishop halála után az USA még arra is számíthatott, hogy más eszközökkel változtatásokat érhet el Grenada politikájában. Ezzel azonban nem is próbálkozott, ami egy mélyebb okokon alapuló elhatározott szándékra utal. Erre enged következtetni az is, hogy az USA „stratégiainak" kiáltotta ki a Grenadán, a turizmus és a nemzetközi együttműködés fellendítése céljával épülő repülőteret. Megakadályozta, hogy a Karib Fejlesztési Bank vagy az EGK kölcsönt nyújtson az építéséhez, bár 1979 előtt önmaga is szorgalmazta a felépítését. A brit kormány tudtával angol cégek is részt vettek az építkezésben, és ma is egyértelműen úgy nyilatkoznak, hogy az kifejezetten polgári célokat szolgált. Az intervenció egyik konkrét célja láthatólag éppen az, hogy a repülőtéren és környékén amerikai bázist építsenek ki a térség haladó államai ellen. Az USA igyekezett „nemzetközivé” tenni az agressziót, bevonva a Kelet-Karibi Államok Szövetségét és a Karib Közös Piacot: néhány kisebb tagállam valóban hajlandó volt gazdasági szankciókat foganatosítani Grenada ellen, megszakítani vele a diplomáciai kapcsolatokat, és jelképesen részt venni az intervencióban. Az USA ezzel megbontotta a térség államainak viszonyát. Szembeötlő az amerikai kormány erőteljes törekvése a közvélemény félrevezetésére. Igyekszik elhitetni a világgal, hogy a kis karibi államok „kérték” az inváziót, holott ma már bizonyított tény: az USA beszélte rá őket, hogy „kérjék”, mivel így valósíthatta meg tervét. Az amerikai külügyminisztérium képviselőjének kijelentése szerint azonban már ezt megelőzően, egy héttel elhatározták az akciót. A dezinformálást szolgálja az a közlés is, hogy Scoon nemzetközösségi kormányzó, az angol királynő képviselője, „hívta be” az amerikaiakat, ami Nagy-Britanniát hozta kényes helyzetbe. Az USA nem tájékoztatta NATO-szövetségeseit sem, Kanadát pedig félrevezette azzal a közléssel, hogy csak állampolgárai evakuálását hajtja végre. Célzatos tájékoztatást adtak ki hadihajók állítólag Libanonba irányuló mozgásáról, s hasonló célt szolgáltak az amerikai vezetők kijelentései, miszerint Grenada nem okoz gondot. A Szovjetuniót és Kubát késve és hiányosan tájékoztatták. Az amerikaiak félrevezették a világsajtót annak híresztelésével, hogy Bernard Coardot maguk a grenadaiak tartóztatták le, s azzal, hogy tudatosan több ezerre „becsülték” az ott dolgozó kubai munkások számát (ezt a Pentagon be is ismerte), hogy az amerikai katonai „sikerek” kedvezőbbeknek tűnjenek. Félrevezetést tartalmaztak Reagan kezdeti indoklásai is, amelyeket elfeledve, az inváziót később már azzal indokolta, hogy a Szovjetunió, Kuba, a KNDK és Líbia állítólag katonai támaszpontot épített a szigeten. A valóságban azonban világos, hogy az amerikai intervenció ürügye és célja egyaránt a haladó politikai-társadalmi fejlődés megakadályozása volt. Az amerikai agressziót még a NATO-országok nagy része is elítélte az ENSZ-ben, s szinte minden vezető nyugat-európai politikus ellene nyilatkozott; a NATO-ban bizalmi válságot váltott ki, s világszerte ismét megkérdőjelezi az amerikai kormány megbízhatóságát és szavahihetőségét. Magában az USA-ban szenátorok és képviselők — főleg demokratapártiak —, nyíltan kétségbe vonják Reagan alkalmasságát világpolitikai döntések hozatalára. A latin-amerikai visszhangra mi sem jellemzőbb, mint hogy a chilei és a paraguayi fasiszta diktatúra is kénytelen volt az USA ellen szavazni, csak az agresszióban részt vevő törpeállamok, valamint Salvador és Guatemala foglalt állást az USA mellett. A grenadai agresszió folytatódik, de még nyugtalanítóbb az a tény, hogy Kissinger ingázásának és R. Stone küldetésének színfala mögött az USA feltűnően erősíti katonai jelenlétét a térségben. Hadihajói felvonultak a közép-amerikai földszoros mindkét oldalán, felújított egy sor katonai támaszpontot, újjáélesztette a Közép-Amerikai Védelmi Tanácsot, beavatkozik a salvadori belügyekbe, több ezer katonát állomásoztat Hondurasban, Costa Ricában és Panamában, nyíltan fenyegeti Nicaraguát és Kubát, álcázatlanul felderítést folytat ellenük. Reagan november 2-án ki is jelentette, hogy az USA a grenadaihoz hasonló módon jár el másutt is, „ha a feltételek ugyanazok lesznek”! Az USA tehát továbbra is jogot formál arra, hogy a saját elfogult megítélése alapján beavatkozzon más államok belügyeibe, s főleg Latin-Amerikában gyakorlatilag arra az álláspontra helyezkedik, hogy egyetlen országnak sincs joga a biztonsághoz, ha politikája nemnyeri el az ő tetszését. A grenadai tapasztalatok azonban el kell, hogy gondolkodtassák az amerikai vezetést A szigetországon nem talál vele valamelyest is rokonszenvező jelentős politikai erőt. Szinte egyöntetű nemzetközi elszigeteltségbe ütközik. A hatalmas hadi potenciállal pusztán kézifegyverekkel szembenálló grenadai forradalmárok és kubai munkások hősies ellenállása nemcsak súlyos erkölcsi-politikai tekintélyveszteség az USA számára, hanem ízelítőt ad abból, hogy mi vár az amerikai imperializmusra, ha a fegyveres erő bűvöletében nem lesz képes a világpolitikai felelősségéhez méltó politikát folytatni. Karczag Gábor Az SZKP üdvözlete Cunhalhoz Alvardo Cunhal egész életét a portugál dolgozók önzetlen szolgálatának szentelte, csaknem négy évtizede, hogy több más tapasztalt pártvezetővel együtt irányítja a Portugál Kommunista Pártot — hangzik az SZKP KB szívélyes hangú, testvéri üdvözlete a PKP főtitkárához, a nemzetközi kommunista mozgalom kiemelkedő személyiségéhez, aki csütörtökön tölti be hetvenedik életévét. Az üdvözlet leszögezi: a PKP-t és az SZKP-t a közös nagy ügyért vívott küzdelemben kikovácsolódott barátság és a proletár internacionalizmus régi szálai fűzik egymáshoz. (TASZSZ) Arab országok erőfeszítései a palesztin belviszály rendezésére Az arab országok komoly politikai erőfeszítésekkel próbálnak felülkerekedni a palesztin belviszályon, illetve Szíria és Jasszer Arafat nézeteltérésén. A szaúd-arábiai külügyminiszter kuvaiti és katari kollégájával egyidejűleg tárgyalt Damaszkuszban a PFSZ V. B. kilenc tagjával, valamint Abu Muszával, a palesztin lázadók vezetőjével. Eredményről nincs értesülés. Hírügynökségi jelentések szerint Hafez Asszad Szíriai elnök hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben maga is fogadja az öböl menti arab külügyminisztereket, továbbá Algéria, Tunézia, és Észak-Jemen magas rangú képviselőit, akik ugyancsak az arab világ aggodalmát kifejezendő és közvetítő szándékkal érkeztek Damaszkuszba. Az ENSZ főtitkára felhívást adott ki, amelyben sürgette, hogy az észak-libanoni Tripoliban küzdő palesztin felek kössenek tűzszünetet és nézeteltéréseiket a tárgyalóasztal mellett rendezzék. A harcok változatlan hevességgel folytatódtak a Tripoliban magukat elbarikádozó Arafathoz hű erők és az ostromló lázadó csoportok között. Az észak-libanoni Tripoli körzetében folyó palesztin belháborúval párhuzamosan az ellenállási mozgalom egységét fenyegető polarizáció jelei figyelhetők meg a Palesztinai Felszabadítási Szervezetben. Damaszkuszban bejelentették, hogy az El-Fatah lázadói, a Palesztinai Felszabadítási Hadsereg, az Al- Szaika, a Népi Front-Főparancsnokság és a Népi Harc Frontja közös parancsnokságot alakított. A Najef Havatmeh vezette Demokratikus Front és Georges Habbas Népi Frontja már korábban létrehozta az egyesülés felé mutató közös parancsnokságot. A két szervezet nem csatlakozott sem az Arafat-féle szárnyhoz, sem a lázadókhoz, de bírálták Arafat ellenzékét, mert fegyveres harcot indított a PFSZ demokratikusan megválasztott vezetője ellen. Az Izrael által megszállt Ciszjordániában több palesztin táborban tüntettek Arafat mellett, követelve, hogy Tripoliban vessenek véget a palesztin csoportok közötti összecsapásoknak. ★ Nagyszabású mozgósítási gyakorlat kezdődött szerdán Izraelben. A rádióban 14 órakor hangzottak el azok a kódszavak, amelyek hallatán tartalékosok ezrei siettek kijelölt helyükre. A Közel-Keleten nagyszabású amerikai katonai beavatkozás veszélye fenyeget — állapította meg szerdán Vaszilij Harkov, a TASZSZ hírmagyarázója. A szovjet hírügynökség kommentátora hangsúlyozta: a Földközi-tenger keleti részén, a libanoni partok közvetlen közelében a második világháború óta legnagyobb létszámú amerikai haditengerészeti erőket összpontosították. (MTI, Reuter, AFP) Az invázió ,,törvényesítésére” ideiglenes kormány Grenadán „Ideiglenes kormányt” alakított szerdán Grenadán Paul Scoon, a sziget volt brit főkormányzója. A testület Scoon szerint a választások megtartásáig gyakorolja a végrehajtó hatalmat, míg a „törvényességi felügyeletet” maga a főkormányzó látja el. Paul Scoon az „ideiglenes kormány” élére Alster McIntyre közgazdászt, az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciájának (UNCTAD) főtitkárhelyettesét állította. McIntyre-t ENSZ-körökben Amerikabarát politikusként ismerik. A grenadai alkotmány értelmében a brit főkormányzónak nincs felhatalmazása új kormány létrehozására, vagy a kabinet összetételének megváltoztatására. Paul Scoonnak az amerikai partraszállás utáni tevékenységétől többször elhatárolta magát a londoni kormány is, s így gyakorlatilag nem tekinthető többé Grenada brit főkormányzójának. Az „ideiglenes kormány” létrehozását politikai megfigyelők kísérletnek tekintik az amerikai partraszállás törvényesítésére. A „kabinet” feladatai közé tartozik, hogy áldását adja az invázióra, hozzájáruljon a megszálló erők meghatározatlan időre szóló grenadai jelenlétéhez és gondoskodjék az amerikai befolyás zavartalan érvényesüléséről. Grenadából újabb 102 — amerikai fogságból kiszabadult — kubai érkezett vissza hazájába. Az érkezőket a havannai nemzetközi repülőtéren — katonai tiszteletadás mellett — Fidel Castro államfő és a Kubai Kommunista Párt, valamint a kormány több vezetője fogadta. Edward Seaga, a Grenada elleni agresszióban részt vevő Jamaica miniszterelnöke, elismerte, hogy a szigetország elleni intervenció előtt grenadai részről nem kértek külföldi segítséget. A volt brit főkormányzót a partra szálló amerikai fegyveres erők vitték egy hadihajó fedélzetére, s washingtoni utasításra itt írta alá a „segélykérésről” szóló írásos üzenetét, méghozzá jóval az invázió kezdete után. A hírt egy kanadai sajtóügynökség tette közzé a Seaga által a karibi távirati irodának adott, nyilatkozat alapján. (MTI, AFP, TASZSZ) CSÜTÖRTÖK, 1983. NOVEMBER 10. NÉPSZAVA Moszkvában szerdán — a Pravda szerkesztőségének kezdeményezésére — megnyílt a demokratikus sajtó képviselőinek találkozója, ahol felszólalt Borisz Ponomarjov és átadta a részvevőknek Jurij Andropov üdvözletét. A találkozón a Népszabadságot Berecz János, az MSZMP KB tagja, főszerkesztő képviseli, aki szerdán szólalt fel. # Kohl kancellár és Thatcher miniszterelnök szerdán Bonnban befejezte tárgyalását. # Az amerikai szenátus elfogadta a jövő évi katonai kiadások megajánlási törvényét, s egyetlen szavazatnyi többséggel jóváhagyta a szuperköltségvetésnek a vegyi fegyverek gyártására vonatkozó előirányzatait. # Előzetes bejelentés nélkül szerdán Kairóba érkezett David Kimhe, az izraeli külügyminisztérium főigazgatója. # A demokrata párti Wilson Goode személyében először választottak fekete bőrű polgármestert Philadelphiában. „NÉPSZAVAZÁS” DÉLEN Délen már megkezdődött a parlament tavaszi ülésszaka, noha novembert ír a naptár. Megszoktuk, hogy ilyenkor — a fajüldözés utolsó fellegvárából — az emberi méltóságot mélyebben sértő hírek érkeznek. Talán ezért is hat első hallásra a meglepetés erejével az a pretoriai jelentés, amely szerint bizonyos változások történnek Dél-Afrika belső életében, a politikai magatartásban. Vajon igaz lehet ez? Hiszen az apartheid ellen tüntetőkre leadott sortüzek most is eldördülnek. „Népszavazást” tartottak a minap a Dél-afrikai Köztársaságban; a szavazásra jogosultak többsége jóváhagyta, hogy a fehéreken kívül mások is beleszólhassanak az ország ügyeibe. Az alkotmánymódosítás bevezető eljárásának azonban néhány szépséghibája van. A népszavazást ugyanis kizárólag a fehérek számára rendezték. A reform értelmében pedig csakis az ország színes bőrű („kevert fajtájú”) és ázsiai bevándorolt (zömmel indiai) származású lakóinak képviselői kaphatnak a jövőben korlátozott jogokat a parlamentben. A fekete bőrű őslakosok nem összehasonlításul: Dél-Afrikában jelenleg körülbelül 23—24 millió fekete, 4,7 millió fehér, 2,7 millió színes és 800 ezer ázsiai bevándorolt él. Mindazonáltal a referendum csekélyke lépésnek tűnik a változás irányába. Még ezt a változást is azonban a szükségszerűség parancsolta az apartheid fenntartóira. Mint ahogy azokat a változásokat is, amelyek a Dél-afrikai Köztársaságot nyugati partnerei előtt szalonképesebbnek hivatottak feltüntetni. Az utóbbi időben például kissé megritkultak a fehéreket és feketéket elkülönítő táblák az utcákon, a bevásárló- és szórakozóhelyeken. De szigorúan érvényben van az a korábbi rendelet, amely szerint „a kormány ellen a feketéknek és a fehéreknek tilos együtt tüntetni”. (Jóllehet, eddig csak fekete és színes bőrű tüntetőkről érkeztek hírek.) A látszat-reformintézkedésekkel párhuzamosan fokozódik a belső feszültség. Bírálják Pieter Botha miniszterelnök alkotmányos reformterveit, a szélsőjobboldal viszont azért marasztalja el őt, mert — úgymond — uszályába került a „szocialista maszlagot” prédikálóknak. Botha, hogy kifogja a szelet a vitorlákból, még a népszavazás előtt néhány dél-afrikai napilapban hirdetés formájában nyilatkozatokat jelentetett meg. Fogalmazásuk úgy tünteti fel a kormányfőt, mint aki „a józan középúton halad” és felhívja a fehér szavazók figyelmét: választhatnak a szükségszerű változások, vagy a nemzetközi elszigetelődés és az azzal járó gazdasági visszaesés között. A viszonylag liberális politikai csoportok, pártok (Haladó Szövetségi Párt, Új Köztársasági Párt) és a fehér lakosság jelentős része is felismerte, hogy reagálni kell arra, hogy a fajüldözés jelenlegi totális formája örökké nem tartható fenn. Ez a felismerés okozott szakadást korábban a kormányzó Nemzeti Párton belül. Mindez nem jelenti azt, hogy a legcsekélyebb változást — ha tetszik, reformot — a fehérek rovására akarják végrehajtani. Látszódjék bármennyire is alkotmányosnak. A megtartott népszavazás eredménye jelentheti azt is, hogy (a fehérek jogainak csorbítatlanul hagyásával) a színesek egyszer majd alkotmányos úton és valamilyen módon segítségére lehetnek fekete honfitársaiknak. Megtörténhet azonban, hogy még jobban elmélyül a szakadék közöttük. De hogyan is fest közelebbről a reform? A fekete többséget kizárták a „népszavazásból” azon a címen, hogy ők etnikailag a számukra kijelölt 10 bantusztánhoz (úgynevezett honi földrész — vagy rezervátum) tartoznak, következésképpen semmi közük az alkotmánymódosítás ügyéhez. Ezeket a bantusztánokat egyébként sehol, senki nem ismerte el a világon, hiszen a fajüldözők által létrehozott mesterséges képződmények. Nem tréfa: Pretoria a feketék dél-afrikai állampolgárságát sem ismeri el! A szavazásra jogosult körülbelül kétmillió fehér 66 százaléka a reformok mellett döntött; ellene a hatalom pillérét alkotó jobboldali, úgynevezett afrikaanerek (holland származású fehér telepesek leszármazottai) foglaltak állást. Az alkotmánymódosítás értelmében az eddigi egykamarás (fehér) törvényhozói rendszert 1984-től háromkamarás váltja fel. Ez annyit jelent, hogy a végrehajtó hatalmat gyakorló elnöki tanácsban a fehérek többségben maradnak, a másik két kamarában a színes bőrűek, illetve indiaiak kapnának képviseletet. Valamiféle „külön parlamentben” ülnének, ahol szavukat hallatnák, jelentéktelen ügyekben határozhatnának — az ország sorsát érintő, valóban fontos kérdésekben nem. De még így is a fehér többségű elnöki tanács döntene a mindhárom kamarában megvitatott ügyekről. Hogy mindez elfogadhatóbbnak, „elegánsabbnak” tűnjék a nemzetközi porondon, a reform szerint „francia típusú" elnöki rendszert vezetnek be a jövőben. Az Afrikai Egységszervezet Addis Abebában közzétett nyilatkozata színjátéknak minősíti és elutasítja a dél-afrikai reformot. Tény, hogy az őslakosság semmibe vevése erősen megkérdőjelezi az új alkotmányba vetett reményeket — helyesebben annak ilyen formában való létjogosultságát. Jankovszky János Varsó Tanácskozás az amnesztiatörvény meghosszabbításáról A lengyel parlament bel- és igazságügyi, valamint törvényhozási bizottságai megvitatták az amnesztiatörvény módosítását célzó, a kormány által előterjesztett törvénytervezetet. A PAP lengyel hírügynökség a hír kapcsán emlékeztet rá: a Hazafias Nemzeti Újjászületési Mozgalom Országos Tanácsának Elnöksége a minap javasolta a szejmnek: hosszabbítsa meg az amnesztiatörvény hatályát — vagyis az önként jelentkezés határidejét — azok számára, akik a szükségállapot idejére politikai jellegű, törvénybe ütköző tevékenységet folytattak. A törvénytervezet szerint azok a személyek, akik törvénybe ütköző tevékenységet folytattak, de nem jelentkeztek október 31-ig, az amnesztia hatályának lejártáig, még ez év végéig önként jelentkezhetnek az igazságügyi szerveknél, vagy a lengyel diplomáciai képviseleteknél. (MTI, PAP)