Népszava, 1984. augusztus (112. évfolyam, 179–204. sz.)
1984-08-26 / 200. szám
NÉPSZAVA 1984. AUGUSZTUS 26., VASÁRNAP Emeletes lakásárak Nyolc évvel ezelőtt, 1976-ban írta Breitner Miklós, a Valóság hasábjain: „Nálunk sokszor kábítóak és a laikusok számára félrevezetőek a lakásépítésről szóló statisztikai adatok. Hiszen, ha azt számoljuk, hogy az elmúlt 15 évben egymillió lakás épült, ez azt jelenti, hogy 3 millió ember költözhetett új otthonba. Az elmúlt harminc évben pedig körülbelül 1,5 millió lakás készült el, tehát az ország lakosságának majdnem a fele 30 évnél nem idősebb hajlékban él. A házak optimális élettartama 100 év, vagyis egy 50—60 éves épület sem számít még ódonnak, így tehát nincs lakáshiány? De van, annak ellenére, hogy nagyon sokan élnek még jól, kényelmesen a XIX. század végén vagy a századforduló óta épült házakban. Sőt, az újabb 15 éves lakásépítési terv újabb 1,3 millió új lakással számol - ez 4,5 millió embernek jelent tetőt a feje fölé. Mindez már 45 esztendőt jelent és 9 millió embernek viszonylag új lakást. És akkor már megszűnik a lakáshiány? Nem. Ez egy végeláthatatlan folyamat? Talán igen.” Hangsúlyozzuk még egyszer: ezek a mondatok nyolc esztendővel ezelőtt fogalmazódtak, a második 15 éves lakásépítési tervidőszak kezdetekor. Azóta — az idén eddig átadott 12 ezerrel együtt — további 691 460 lakás épült, tehát nyolc év alatt ismét mintegy 2 millió állampolgár költözhetett új otthonba, az idézett jóslat mégis megvalósulni látszik. Semmi remény arra, hogy ha a dolgok így folytatódnak, 1990-re megszűnjön Magyarországon a lakáshiány. A mennyiségi. Amin azt kell érteni, hogy minden családnak, illetve egyedülálló felnőttnek önálló lakása legyen. Ennek bekövetkeztét 1960-ban 1975-re prognosztizálták a tervkészítők, majd 1975-ben — már kissé óvatosabban — Budapest kivételével 1990-re. Akkor majd talán az ezredfordulót lesz érdemes megjelölni, az szép kerek szám. Most elképzelhető, hogy addigra az úgynevezett mennyiségi lakáshiány valóban megszűnik, kötetet készítettek nemrég Az ifjúság életkörülményei címmel. Ebben olvasható Zelenay Anna elemzése a különböző családi életciklusban élő háztartások lakáskörülményeiről. Megtudhatni belőle többek között, hogy az új házastársak 70 százalékának öt éven belül megszületik első gyermekük, de 34 százalékuk az első öt év végén még nem rendelkezik önálló lakással: családtagként, albérlőként élnek. A házasság második öt esztendejében újabb 20 százalék jut lakáshoz, de az öt évnél is hosszabb idejű házasságban élők 14 százaléka még mindig befogadott, függetlenül attól, hogy van-e gyermeke és hány. „Hat—tíz esztendeig albérletben, vagy szülőknél szorongtak, építkeztek, vagy lakásra gyűjtöttek, vagy kiutalásra, esetleg a hozzátartozó, vagy szerződéssel eltartott személy halálára vártak. Tíz év után — és ez még mindig a házaspárok öt százaléka — már egyre csökkenő esélylyel.” Valahol mindenki lakik Kérdés, van-e értelme használni a jelzőt. Hiszen valahol most is mindenki lakik. De nemcsak ezért érződik úgy, hogy a mennyiségi és minőségi lakáshiányt megkülönböztetni szintén furcsa, hanem azért is, mert mondjuk egy négytagú családnak egy komfort nélküli szoba-konyhában lakni ugyan mennyivel jobb, mint valamelyik nagyszülő kétszobás lakásában? Valamennyivel bizonyára jobb. De nem annyival, hogy ez a család ne törekedjék igazi otthon megteremtésére, tehát nem anynyival, amennyi az ezredfordulóra a fél évszázada épülő szocialista társadalom vállára nehezedő súlyt lényegesen csökkentené. Remélhetőleg ma már sokak számára magától értetődő, hogy nincs külön menynyiségi és minőségi lakáskérdés. Illetve, hogy a kérdést — a statisztikák kedvéért — fel lehet tenni külön-külön, de a két válasz csupán egy felelet. Az a szám, amely jelzi, hány lakást kell még építenünk ahhoz, hogy lakáskörülményeit mindenki elviselhetőnek tartsa. Ma többek között annak következtében tartunk messze ettől, hogy az 1961 és 1975 között épült 1 millió 48 ezer lakásból csak 778 ezer épült mosdóhelyiséggel, fürdőszobával — 270 ezer anélkül. A vécé sem került be az ebben az időben épült lakások 41 százalékába. (Magam is hitetlenkedve olvastam ezeket az adatokat, de a forrásnak, a Központi Statisztikai Hivatal idén megjelent lakásépítési zsebkönyvének hinnem kell.) Ezek a hiányok zömmel a hatvanas években keletkeztek, a nem megfelelő nagyvságú és beosztású lakások száma azonban még ma is szaporodik. Az 1983-ban állami erőből épített lakások átlagos alapterülete éppúgy 54 négyzetméter volt, mint 1976 és 1980 között. Hogy ez mennyire marad el a családok igényeitől, azt megközelítően érzékeltetheti, hogy a sajáterős lakások alapterülete az 1976—80-as átlagnál (72 nm) ma már 7 négyzetméterrel több, 79 nm. A Központi Statisztikai Hivatal Ifjúsági Szakmai Munkaközösségének tagjai és a KISZ KB gazdaságpolitikai és érdekképviseleti osztályának munkatársai tanulmány A reform és a bökkenő A reform célja az volt, hogy minél gyorsabban és minél többen jussanak olyan lakáshoz, amely összhangban van igényeikkel, jövedelmi, vagyoni és szociális helyzetükkel. Másrészt, hogy arra késztessen mindenkit, körülményeinek megfelelő mértékben, a korábbinál nagyobb részt vállaljon saját lakása megszerzéséből. A tömegesebb lakáshoz juttatás mellett az igazságosabb lakáshoz juttatást tűzte célul. Kétségtelenül jogos a kérdés: egy olyan társadalomban, amelyben a jövedelmek alapja a munka, miért részesüljön az egyik ember több dotációban, állami kedvezményben, mint a másik? Miért büntessük a sokat és jól dolgozókat azzal, hogy nekik drágábban adjuk a lakást, s így, amit az egyik zsebébe a társadalomtól megérdemelten kapott, azt a másikból egyáltalán nem megérdemelten visszavegyük? Eltekintve az egészen szélsőséges esetektől, mindenki fizessen a lakásért ugyananynyit. Igazságosnak kell tartanunk ezt az álláspontot, s így azt is, hogy a tanácsi lakbéreket is fölemelték. Azokat az intézkedéseket is csak helyeselni lehet, amelyek a túlzottan nagy lakásban élőket cserére ösztönzik, egyrészt pénzzel, másrészt a lakáscserék szervezettebbé tételével. Jogosak, logikusak tehát a lakásgazdálkodási reform intézkedései, csak — sajnos — az eredményük kevés. Kezdjük hátulról! Hiába fizetnék ki a tanácsok a lakás-használatbavételi díj többszörösét azoknak, akik vállalják, hogy kisebb lakásba mennek. Az ilyesfajta cserére a reméltnél sokkal kevesebb a jelentkező. Érthetően. A szabadpiacon— amely bármennyire is törvényellenes, létezik és működik — sokkal jobb boltot lehet csinálni a feleslegesnégyzetméterekből. A rendelet alkotói nem tudtak volna ennek az illegális lakásforgalomnak a létezéséről? Vagy az árakról nem volt pontos információjuk? Nehezen elképzelhető. Ilyenformán pedig nemigen érthető, miért nem fizetnek még többet a lakásukat visszaadóknak. Azzal, hogy a dotált lakáshoz jutás lehetősége lényegesen csökkent, de az építésre és vásárlásra a kedvezőbb hitelek mellett több lett a lehetőség, a reform elérte azt a célját, hogy a korábbiaknál sokkal többen próbáljanak saját erejükből szerezni tetőt a fejük fölé. Csak itt is van egy bökkenő. Az árak. amelyek három évvel ezelőtt megindultak a csillagos ég felé, s ma már olyan magasan vannak, hogy van a társadalomnak egy jelentős rétege, amely hiába áll az OTP-hitel, a bankkölcsön és a szociálpolitikai kedvezmény egymásra magasodó sámlijaira, nem érheti el azokat. Ez a réteg pedig: az önmagukra utalt fiatalok. Akiket sem szüleik, sem jobb módú rokonok, sem a lakodalmas násznép nem akart vagy nem tudott pénzzel támogatni. Ez a réteg még akkor sem tudja megfizetni a beugrót, ha netalán még a vállalattól, munkahelytől is kap kölcsönt. Ez pedig nem igazságos. A lakásgazdálkodási reform legnagyobb buktatója tehát, hogy szörnyen magasak az árak. „A lakásépítési költségek növekedési üteme 1980 óta jelentősen fokozódott, és jelenleg már megközelíti a társadalmi elviselhetőség határát” — írták egy jelentésben az Építési és Városfejlesztési Minisztérium árosztályán, 1984. augusztus 9-én. Azok a kis százalékok A mindennél többet mondó számok: 1980-ról 81-re 4,7 százalékos az építésben felhasznált anyagok árának emelkedése, 82-ben 7,3 százalék, tavaly 7,8 százalék, és az idén sem lesz kevesebb. Az idén tehát 1980-hoz viszonyítva majdnem 30 százalékos a drágulás. Megtudván azt is, hogy a lakás árának — legalábbis a paneles építkezésben — 80 százalékát (!) az anyagárak teszik ki, elkönyvelhetjük, amelyik lakásnak 1980-ban 540 ezer forint volt az ára, az a mostani év végére körülbelül 700 ezerbe kerül. Ezektől a kis százalékocskáktól. Amelyek nem is nagy számok. Csak akkor lesznek nagyok, ha az önmagában is monstrum száz százalékhoz adva forinttá számoljuk őket. És akkor hátrahőkölünk. Mert vannak Magyarországon lakásra várók, akiknek négyéves összes munkabérük nem lenne elég, hogy a négy év alatt történt lakásáremelkedést ellensúlyozhassa. Mindazok, akiknek a fizetése nem több mint 3333 forint, hiába tették volna az OTP- be minden hónapban a teljes munkabérüket, ez év végén sem tudnák kifizetni azt a lakást, ami 1980-ban 540 ezer forintba került, és amihez akkor már csak 1 forintjuk hiányzott. Ilyen körülmények között bizony nem kecsegtet túl sok jóval kitartó takarékoskodásra biztatni az embereket. Miért kell ezt ennyire dramatizálni? — kérdezhetné valaki. Meg kell érteni, hogy az áremelkedéseknek közgazdasági, tehát objektív okai vannak, mint például az, hogy 1980 óta az energiaárak hétszer emelkedtek. Ennek jelentősége bizonyára nem lebecsülhető, hiszen az építőipar energiaigényes iparág. Egyéb objektív áremelő tényezőkről is szó lehet, szó is van, ez sem vitatható. De az okoknál fontosabb a következmény. Az, hogy a lakásárak és a bérek közötti arány eltolódott, s ezen haladéktalanul változtatni kell. Az augusztus 9-i ÉVM-jelentés így fejeződik be: „A lakásköltségek növekedési ütemének csökkentése valamennyi közreműködőtől fokozott erőfeszítést kíván. A lakásköltségek relatív stabilizálásához, mérsékléséhez szükséges intézkedések természetesen túlnőnek a lakásépítés keretein. Magukba foglalják az építőipar, az ipari háttér egész működését, ezért a feladatok átfogó és több területre kiterjedő további vizsgálatokat igényelnek.” Vigh Sándor 9 Lakásiténylő vagy lakáskereső Mégiscsak alkalmazva a fentebb elvetett kategóriát: ezek az adatok a mennyiségi lakáshiányt érzékeltetik. Zelenay Anna azonban közöl adatsorokat a minőségi, vagy relatív lakáshelyzetre vonatkozóan is, A megfelelő nagyságú lakás című fejezetben. Nem megfelelő nagyságúnak minősítette a lakást akkor, ha egy szobára két személynél több jutott, illetve akkor is, ha csak kettő, de családi-rokonsági viszonyuk számukra egy-egy önálló szobát tenne szükségessé. A vizsgálat eredményéből kiderül, hogy nem megfelelő lakásban lakik az öt éven belüli házasok 46,8 százaléka, közülük is kiemelkedően rossz helyzetben van 5,2 százalék, mert egyhelyiséges „lakásban” él. A több mint tizenegy éve házasok lakáshelyzetére az a jellemző, hogy még ennyi idő után is csak 76,2 százalékuknak a lakására lehet a fenti szempontok alapján azt mondani, hogy megfelelő. Tehát még az ilyen „idős” házaspároknak is legalább 23,8 százaléka lakásigénylő, vagy lakáskereső marad. A kettő nem ugyanaz, főleg az 1983. január elseje óta érvényben levő lakásgazdálkodási reform óta. Akkor ugyanis csak 165 ezren újították meg lakásigénylésüket. Voltak közöttük, akik azért, mert lakáshelyzetük már korábban megoldódott (csak elfelejtették a tanácsnak bejelenteni), olyanok is akadtak, akik nem tudták kifizetni az igénylési letétet, a mintegy 140 ezer, igényét meg nem újító között azonban a legtöbben azok lehettek, akik belátták, hogy az új jogszabályok szerint nem érdemes várakozniuk, mert szociális tanácsi lakást csak nagyon kevesen kaphatnak, a szövetkezeti értékesítési forma megszűnik. S mivel az állami lakásépítések száma összességében is csökken, a már így sem kevés várakozási idő tovább hosszabbodik. Nem érdemes tehát tovább várni, hanem meg kell próbálni egyedül. Élni kell a lehetőséggel, hogy a magánlakás-építés és -vásárlás pénzügyi feltételei kedvezőbbé váltak. AZ IDÉN IS LESZ FEHÉRVÁR VÁSÁRA\! Kérjük kísérje figyelemmel a Fehérvár Áruház hirdetéseit a sajtóban, a rádióban és a tévében. A FEHÉRVÁR ÁRUHÁZBAN MINDIG TÖRTÉNIK VALAMI.