Népszava, 1985. július (113. évfolyam, 152–178. sz.)

1985-07-11 / 161. szám

6 A hét filmjei Abigél Az Abigél nyilvánvalóan nem kerülhetne most a mozivászonra, ha nem állna mögötte garanciaként a hat évvel ezelőtti emlékezetes televíziós siker, amely a közóhaj rangjára emeli ezt a bemutatót. Szolgálat a közönségnek. S talán még inkább szolgálat a magyar filmek mozilátogatottsági statisztikájának, amit az Abigél minden különösebb befektetés nélkül javítani fog. Hogy mennyivel? Ki tudja előre? Ha csak a tíz százaléka nézi meg annak, amennyien annak idején a tévében látták, már elsöprő sikerű magyar moziprodukciónak tekinthető. És akkor még nem is kalkuláltam bele, hogy minden Abigél-néző a képernyők előtt négynek számított, lévén ez a sorozat ott négyrészes, a moziban pedig két részben adják. Méghozzá az olló élénk közreműködésével. Elképzelhetjük, Zsurzs Évának, a rendezőnek milyen fájdalmat okozhatott minden nyisszantás, amivel ezt a művet kénytelen volt megrövidíteni, hogy beleférjen az európailag elfogadott moziműsorhosszba. Az Abigél kiállta a kényes operációt. Bizonyára Szabó Magda, az író sem talál rajta kivetnivalót. Az első megállapítás, amire ez a moziváltozat késztet, inkább a televízió műhelymunkájára vonatkozik. Bizony, hat év óta nemigen akadt olyan magyar tévéfilmsorozat, amelyik az Abigél jó hírét és becsét elhomályosíthatta volna. Beigazolódott: minden dramaturgiai és technikai sajátosság ellenére, ami egy tévé- és egy moziprodukciót megkülönböztet egymástól, hogy ami jó, az jó. Itt is, ott is. És megmarad gyengeségnek, ami ott gyengeség volt. A film első része nem kelt csalódást. Sőt, mintha közelebb kerülnék, Szerencsi Éva finom megjelenítése révén Gina íróilag is találóan megrajzolt lelkivilágához. Átérzem vívódását, szenvedését, makacskodásait. Az elkényeztetett úrikisasszony súrlódó beilleszkedését rideg környezetébe, a kegyesen fegyelmező terror légkörébe, amivel a Matula nevelőintézet falai közt találkozik. A leánytársaival és a tantestület tagjaival történő konfliktusai túlnőnek egy rózsaszín regény lapjain, mert művészileg jelzetten, hol játékos, hol komolyra forduló feszültségeikben az adott történelmi kor sötét árnyai lappanganak. A kor félelmetes természetellenességeinek beleszövődése a fiatal, kendőzetlen bájú leánykoszorú zárt életébe; a zord keménységnek és a repdesni vágyó lágyságnak ez a kontrasztja adja a film vibráló feszültségét, ami Zsurzs Éva munkáját és elsősorban színésznőinek odaadó tehetségét jelesre minősíti. A második részben már szakadoznak a szálak, amelyek részint a dramaturgia belső feszességét lennének hivatottak fenntartani, részint kapcsolatomat a film mind kalandosabb mozgalmasságra törekvő cselekményével. Itt még a feladatának tudatára ébredt Gina is naivabbá színtelenedik, mint a történet első felében, s a film idősebb korú szereplői nagyjából ugyanilyen mértékben komolytalanodnak el. Lásd: Torma Gedeon igazgató úr, Horn Mici, Kuncz hadnagy stb. Mindez természetesen nem magyarázható azzal, hogy az Abigél eredendően ifjúsági regény. Tévésorozatnak és filmnek semmi esetre sem az; televíziós nézettségének adataiból ez jól kiviláglott. Minden korosztályi határfal leomlott az Abigél előtt. A helyzet talán inkább úgy jellemezhető, hogy a filmben a kalandhistóriai elemek elől kissé meghátrálnak az irodalmi értékek. Vagy úgy: egy kalandhistóriát műfaji adottságainál magasabb fokra emel az irodalmi igény. Nézőpont kérdése. A kulcs rejtélye Az új bolgár krimi. A kulcs rejtélye annyiban hasonlítható az Abigélhez, hogy ez is televíziós produkciónak készült, s úgy került a moziforgalmazásba. Meg is látszik rajta a kétlakiság. Cselekményének helyszínrajza eléggé korlátozott, ezt azonban történetszövésének mind szerteágazóbb bonyolításával igyekszik feledtetni. Ez az összetettség főként arra jó, hogy rejtélyt rejtélyre halmozzon. Van is ennek a technikának feszültségteremtő hatása, végső kifejletében viszont a kérdések halmazát hagyja megválaszolatlanul.. A kulcs rejtélyének megfejtéséhez nem találta meg a kulcsot igazából Pavel Andonov forgatókönyvíró-rendező. A fő kérdés az, hogy ki gyilkolta meg álmában háza népének tagjai közül a dúsgazdag volt kereskedőt, aki a történet játszódásának időpontjában, az ötvenes évek elején már a társadalmi haladás perifériájára szorult, de aránylag még jól tartotta hadállásait. Az elegáns villalakásban hozzátartozóival együtt tovább folytatta luxuséletmódját. Ám ebben a házban mindenki egymás ellen kártyázik, mindenki mindenkinek a farkasa, feljelentője, kirablója, valóságos és potenciális gyilkosa. Sok ez egy kicsit egyetlen sztorin belül. A nyomozó hatóság céltudatosan göngyölíti fel a bűncselekmények sűrű hálózatát, de mindig új meg új indítékokra, motívumokra bukkannak. Ami még nem lenne baj, hiszen a világ krimiirodalma ebből a szisztémából él. A baj az, hogy a filmbeli derék detektívek, miközben nyomról nyomra haladnak, minduntalan saját korábbi teóriájuk szálaiba botlanak bele, s végül az ő tanácstalanságuknál talán csak a nézőké nagyobb. Sas György A reformegyetem két éve A bölcsésztudományok oktatása igen hosszzú idő óta viták kereszttüzében áll. Kritizálni könnyű, annál nehezebb a nem teljes mértékben korszerűnek leírt jelenlegi bölcsészszisztéma helyett valami életképes jobbat megvalósítani. Magyarországon egyedül Pécsett kísérleteznek azzal, hogy kidolgozzák ennek az életképes, jobb oktatási szisztémának egyik lehetséges változatát. Az új típusú egyetemen 1983 őszén kezdődött meg a tanítás. 1983 tavaszán az egységes tanárképzés előkészületeiről szólt riportunk. Akkor azt írtuk: „Aki a pécsi egyetemen szerez pedagógiai oklevelet, az nemcsak egyik vagy másik iskolatípusban taníthat, hanem közép- és általános iskolában is. Szakítanak a pécsiek az eddigi porosz alapú egyetemi hagyománnyal is. Nem előadásgyakorlat párosításban zajlik majd az oktatás, hanem kiscsoportokban. Méghozzá az önképzésre, az olvasásra, a dolgozatírásra, tehát a hallgatói aktivitásra alapozva. Azt írja dr. Bécsy Tamás egyetemi tanár a pécsi kísérletet felvázoló tanulmányában: kitűnő történeti áttekintések és monográfiák állnak a rendelkezésünkre. Felesleges az ezekben a könyvekben lefektetett ismeretanyag egyetemi órákon történő megismétlése. Felesleges erre órákat szánni.” Az irodalmi tanszék fiatal tanársegéde, Müller Péter akkor nagyon lelkesedett az önképzés gondolatáért: „Amikor még hallgató voltam, állandóan arra panaszkodtunk, hogy a heti negyven óra sok! Mikor olvassuk el a kötelező irodalmat? Mikor járjunk színházba? Egyáltalán: mikor éljünk? Azt mondták, azért kell felnőtt fejjel ilyen sokat ülnünk az iskolapadban, mert csak-csak nem vagyunk még felnőttek. Ha szabadjára engednének minket, nem tanulással töltenénk napjainkat. Most megváltozik minden. Ezentúl az önképzés számít. Huszonöt óránál többet nem tölthet tanórán az egyetemista. Itt minden a hallgatói önképzésre épül majd.” A második tanévet fejezték be idén tavasszal a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán, Pécsett. Hogyan vált be eddig a reform? Tudtak-e élni a diákok a megnövekedett szabadsággal? Megbirkóztak-e a tanárok az egyetemi oktatás követelményeivel? Sikerült-e a bölcsészkari tanítás rendszerében meghonosítani a nem porosz hagyományokra épülő oktatási módszert ? — Kezdjük talán a diákoknál. Hogyan viselik el ezt a fajta tanítási-tanulási állapotot? Négyen ülünk az Irodalomtudományi Tanszék szobájában: dr. Váróczy Zsuzsa docens, Szendy Zoltán adjunktus, tanszékvezető-helyettes, a tanszékvezető professzor s jómagam. Az ablakon túl a park mediterrán fái ragyognak a koranyári napban; minden békés, csöndes, kisvárosi. Az ember nehezen érzi át, hogy talán a legfontosabb, a legradikálisabb felsőoktatási kísérlet színhelyén van. — Kínlódnak — mondja dr. Bécsy Tamás. — Nehezen szokják meg a diákok, hogy napról napra bizony nem könnyű szövegeket kell otthon elolvasniuk. Mindjárt Lukács Esztétikájával kezdjük. — Többet tanulnak a mai diákok, mint amennyit mi tanultunk annak idején? — Azt hiszem, sokkal többet. Kénytelenek, mert nálunk olyan vizsga van, amin meg lehet bukni. És nincs mód arra, hogy az ember végigbukdácsolja az öt évet. Gyakorlatilag csak kétszer hibázhatnak a diákok. — Ahogy elnézem a tanárok névsorát, igencsak megszaporodott a tanszék. — Igen. Hatan voltunk, ma már több, mint harmincan vagyunk. — Az esetleges jó eredmény minek köszönhető? Annak-e, hogy a kiscsoportos foglalkozás miatt alaposabb a hallgatók tudása, vagy az új szisztémának? — Teljesen más most a tanterv — mondja Szendy Zoltán. — A hagyományos irodalomtanítás során főképp magyar- és világirodalom-történetet tanulnak a hallgatók. Nálunk az irodalomtörténeti tárgyak csak az órák felét töltik ki. Hallgatóink jelelmélettel, esztétikatörténettel, művelődés- és művészettörténettel, szociálpszichológiával, az irodalom eszmetörténeti, pszichológiai, mitológiai szemléletével is foglalkoznak. Az elméleti tömbök nagyon erősek. — Amikor megtervez az ember valamit, nem lehet biztos száz százalékig, hogy terve kiállja a valóság próbáját. Ez a reform kiállja a próbát? Beváltja a hozzá fűzött reményeket? — Úgy tűnik, igen. Persze, érdemben csak ekkor lehet mondani valamit — mondja dr. Váróczy Zsuzsa —, ha egy évfolyam végzett már, tehát minimum öt évvel a kezdés után. — Mi az, amin változtatni kellett? Úgy tudom, Kun Miklós professzor az orosz szakosoknak oroszul tartja a történelem előadásokat. Nem túl megterhelő a diákoknak az itteni tempó? — Nem kapkodunk, nem változtatgatunk, mert a kapkodás nem vezet jóra. Apróbb dolgokban kellett módosítani, például az idegen nyelv szakosok külföldi részképzésének az ideje az államközi szerződések változása következtében más lett, ezért az ő tanrendjüket is át kellett alakítani. Azt gondoltuk, hogy például jelelméletből heti egy óra elég. Kiderült, hogy kevés, ezért most nem egy éven át tanítunk heti egy órában jelelméletet, hanem fél évig heti két órában. Nemcsak hazai tapasztalat, hogy az új kezdeményezések mindig vitatottak. A pécsi kísérletet miért kritizálják, ha kritizálják? — Általában jószándékkal, részkérdéseket vitatnak. De nem tudunk részletekben sem változtatni anélkül, hogy az egészet meg ne bolygatnánk. Van, aki azt javasolja, kerüljön az „irodalom mitológiai szemlélete” című tárgy az első évfolyam anyagába, mert ekkor tanulják a hallgatók a görög irodalmat. Elfogadom a logikát, de mégsem változtatunk, mert ebben az esetben az általános esztétikát kellene későbbre halasztani s szerintem célszerűbb az átfogó, alapozó tárgyakkal kezdeni. Amikor az ELTE Bölcsészkarához csatolták tanárképző főiskolai karként a Ho Si Minh Főiskola kihelyezett budapesti tagozatát, akkor nagyon sok egyetemi tanár tiltakozott, mert színvonaleséstől féltek. Itt általános és középiskolai tanárképzés egyszerre zajlik. Hogyan érinti ez a tény az oktatás színvonalát? — A Pécsi Tanárképző Főiskola irodalom tanszékének a tanárai egy éven keresztül készültek föl az egyetemi teendők ellátására —, mondja dr. Bécsy Tamás. — Nem lett mindenkiből egyetemi oktató, viszont nagyon sok új munkatárs érkezett hozzánk, akik egy-egy szakterületet alaposabban ismernek. De hát annak idején nemcsak attól féltek sokan, hogy nem tudjuk megteremteni az egyetemi szintű oktatás személyi feltételeit, hanem ennek az ellenkezőjétől is, hogy mi itt csak szakmai tudást nyújtunk a hallgatóknak s elhanyagoljuk a főiskolákra jellemző alapos nevelőmunkát. Szerintem egyik félelem sem igazolódott. — Befejezésül: van-e a pécsi egyetem irodalom tanszékének akkora elismertsége, rangja, mint a háború előtti, Erzsébet Tudományegyetem Thinemann-féle tanszékének volt? — Mint ahogy a legtöbb eddigi kérdésre, erre sem lehet száz százalékos egzaktsággal felelni. Annyit mondhatok, hogy tanszékünket felvették azok közé a tanszékek közé, ahová kandidátus-aspiránsok jelentkezhetnek. Ezelőtt két és fél évvel, az előkészületekről szóló riport azzal fejeződött be: „itt a felvételi vizsgától a diplomamunkáig minden másképpen lesz, mint a többi egyetemen. Ugyanis a tanárképzés valamennyi, megoldatlan kérdésére megpróbálnak a pécsiek választ találni.” Most annyit tennék hozzá: szurkoló együttérzéssel továbbra is figyelemmel kísérjük ezt a választ kereső vállalkozást. Szunyogh Szabolcs CSÜTÖRTÖK, 1985. JÚLIUS 11. NÉPSZAVA Hanglemezfigyelő A NOSZTALGIA NOSZTALGIÁJA Két éve a televízióból ismerhettük meg az énekes Törőcsik Marit. Alig egyórás show műsorában klasszikus slágereket, kuplékat adott elő — nagy sikerrel. Ezt a Lengyelfi Miklós által szerkesztett válogatást adta most ki a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Krém márkajelzéssel. A közben eltelt két esztendő azonban erősen megváltoztatta az a környezete, amely most fogadja a Micsoda útjaim című válogatást. A nosztalgia divat jegyében fogant slágerösszeállítások már nem jelentenek olyan újdonságot, mint amilyen néhány éve még a Budapest Orfeum című előadás (ennek dalait még mindig nem jelentették meg lemezen) vagy az eredeti Karády Katalin felvételek voltak. Bár Törőcsik Mari énekesként is ugyanolyan felkészült, mint amilyen színészként megismertük nem képes feledtetni, hogy lemeze megkésetten, idő után került a lemezboltok kirakatába. A Zerkovitz Bélától, Szabó Kálmánon át Cseh Tamásig ívelő válogatás csak egy a sok hasonló közül. Ami különbség, az az előadó biztosság, a stílusok tökéletes ismerete, a hiteles megjelenítés készsége, a túlzásoktól, az utánzástól tartózkodó színészi egyéniség. A lemez A oldalán sorakozó nyolc dal lehetőséget teremt az énekes Törőcsik Marinak, hogy megmutassa mindazt, amit hosszú és sikeres színészi pályáján megtanulva ebben a számára új közegben is nyújtani képes. Soha nem kockáztat, nem vállal többet, mint amit biztonsággal teljesíthet. Rekedtes, néha érdes, de hajlékony hangja nem alkalmas több oktávnyi hangközökkel tűzdelt bravúrdarabok előadására, de nagyon is képes drámaiságra, finom árnyaltságra. Ezekkel az erényekkel él és vált ki nagy hatást. Minden egyes dalban a szerkezetet, a belső építkezés lehetőségét keresi és találja meg. Úgy komponál, úgy él a dinamika, a színészi hatáskeltés eszközeivel, hogy hiteles szituációkba vonja be hallgatóját. Sokkal nehezebb megítélni a nagylemez B-oldalának összeállítását. Ezen Selmeczi György, a Miskolci Új Zenei Műhely vezetője komponált zenét Maár Gyula dalszövegeihez. A nem mindennapi szerzőpáros sajnos, nagyon is mindennapi dalokat alkotott. Maár Gyula szövegei — még ha tagadhatatlanul őriznek is valamit Bereményi Géza szövegeinek reminiszcenciáiból —, nem emelkednek ki az átlagos hazai slágergyárosok tucattermékeinek tengeréből. Megható semmiségek, könnyes vallomások, amelyeket csak itt-ott képes fellangyosítani némi irónia vagy humor. Selmeczi zenéje vitathatatlan szakmai felkészültsége, tökéletes hangszerelése ellenére sem képes jelentős hatásra. Szívesen él az erős ellenpontozás, a gyakori dinamikai váltások eszközeivel, de a nagy vonós tuttik és fúvóskórusok csak mint lenge drapériák takarják el a semmitmondást. Hiába az erős színek használata, ha nincs bennük, mögöttük zenei tartalom. Figyelemre méltó viszont az a pontosság, a könnyűzenében sajnos szinte ismeretlen műgond, amivel Selmeczi a kíséretet vezényli. Czeglédy Péter Vasutas-kiállítás1 Tegnap délután megnyílt a 35. országos vasutas képzőművészeti kiállítás, a Vasutasok Szakszervezetének Központi Képzőművészeti Iskoláján (Vil., Népszínház u. 29.). A kiállítás július 25-ig (10-től 20 óráig) tekinthető meg Batha László felvétele Elhunyt Harag György 60 esztendős korában elhunyt Harag György, a Kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője. A romániai magyar színháztörténet nálunk is jól ismert mestere egyszerre volt a romániai magyar, a hazai és a világirodalom szolgálatosa. Osztrovszkij, Csehov, Nagy István, Sütő András, Székely János és mások műveinek színrevitele mind-mind színháztörténeti eseménynek számított. Távozása az egyetemes színházművészet vesztesége. Harag Györgyöt július 12-én délután 4 órakor temetik a Marosvásárhelyi zsidótemetőben. Szegedi ünnepi hetek Az ünnepi hetek nyitányaként július 19-én kezdődik a Tisza-parti városban tíz európai ország néptáncegyüttesei színpompásnak ígérkező műsorsorozata. A szabadtéri játékok történetében először kerül színre Mozart Varázsfuvolája. Az augusztus 2., 3., 4-i előadásokat Oberfrank Géza vezényli, aki a rendezésben is segítője lesz az NDK-beli Karl Heinz Erkrathnak. Pop-daljátékként, augusztus 9-én, 10-én, 11-én, 15-én, 19-én és 20-án adják elő Kacsóh János vitézének modern hangvételű átdolgozását, János, a vitéz címmel. Az ősbemutatóként színre kerülő produkció zeneszerzője Victor Máté, rendezője Koltay Gábor. Ugyancsak ősbemutatóként kerül színre augusztus 17-én és 18-án a Győri Balett és a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének közös előadásában a Szarvassá változott fiúk című táncdráma. A Szülőház című első rész zeneszerzője Rossa László, koreográfusa Novák Ferenc. A Város című második rész zeneszerzője Szabados György, koreográfusa Markó Iván. Az előadásban közreműködnek a HVDSZ Bihari János Táncegyüttes tagjai is.