Népszava, 1985. július (113. évfolyam, 152–178. sz.)
1985-07-01 / 152. szám
NÉPSZAVA 1985. JÚLIUS 1., HÉTFŐ Folytatódik az orvoskongresszus Budapesten (Folytatás az 1. oldalról) Dyy, hogy az USA első csapás mérésére alkalmas fegyverrendszereit kívánja fejleszteni, s a világűrt is katonai céljainak szolgálatába állítani. Száz hidrogénbomba ledobásával a Földön minden élet elpusztítható — hangsúlyozták a felszólalók. A nukleáris csapás után már nincs mód a védekezésre, tehetetlenek lesznek az orvosok, nem segíthet az orvostudomány. Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet javuljon, a fenyegetettség érzése csökkenjen, a taktikai fegyvereket is meg kell semmisíteni, azaz teljes leszerelésre van szükség. Ennek kapcsán szorgalmazták, hogy például Görögország, Spanyolország, a Német Szövetségi Köztársaság és Japán száműzze területéről a nukleáris fegyvereket. Az ülésen a nagaszaki atomtámadás egyik túlélője is felszólalt, s megrázó szavakkal idézte fel a szörnyűséges pusztulásról megmaradt gyermekkori emlékeit. Figyelmeztetett arra: a sugárfertőzés következtében évekkel az atombomba ledobása után is százával pusztultak el emberek. Felhívta a kongresszus résztvevőit: mindent tegyenek meg azért, hogy ne ismétlődhessék meg a több mint 200 ezer életet követelő tragédia. Vasárnap szekcióüléseken folytatódott a nukleáris háború megelőzéséért küzdő nemzetközi orvosmozgalom budapesti kongresszusa. A szakemberek véleményt cseréltek az atomháború és a polgári védelem kérdéseiről, foglalkoztak a nemzetközi orvosi együttműködés további lehetőségeivel. A kelet-nyugati bizalom, illetve bizalmatlanság pszichológiai vonatkozásairól tanácskozó szekcióban felhívták a figyelmet: mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a katonai erők szembenállását a békés célok érdekében folytatott együttműködés váltsa fel. Hangsúlyozták, hogy nemcsak a diplomáciai tárgyalásokon szükséges elérni a bizalom növekedését, hanem az orvosok és a világ más dolgozói között is. Az Országos Béketanács elnöksége a magyar békemozgalom, a béke ügyéért felelősséget érző és azért cselekvő magyar közvélemény nevében levélben üdvözölte a kongresszus résztvevőit. Az üzenetben a béketanács elismeréssel állapítja meg, hogy a nemzetközi orvosmozgalom rövid idő alatt a nukleáris világégés ellen küzdők egyik legjelentősebb tényezőjévé vált. Jó példája lett annak is, miként tudnak különböző politikai beállítottságú emberek gyümölcsözően együttműködni az emberiséget fenyegető veszély ellen. A konferencia Atomfegyverek és atomháború: orvosi áttekintés elnevezésű fő témájának megvitatása ugyancsak folytatódott vasárnap. A referátumokban szó esett a mai atomfegyverek tulajdonságairól, azokról a válságokról, amelyek nukleáris konfliktushoz vezethetnek, s szóba kerültek a fegyverkezési hajszának a közvéleményre gyakorolt hatásával kapcsolatos kérdések. Többen rámutattak: jelenleg a kölcsönös pusztulás veszélye kellő biztosíték arra nézve, hogy egyetlen atomhatalom sem kezd nukleáris háborúba. El kell érni, hogy valamennyi atomhatalom mondjon le az első csapás mérésére alkalmas atomfegyverek gyártásáról, ne helyezzenek el szövetségeseik területén tömegpusztító eszközöket, s tárgyaljanak az újabb fegyverrendszerek hadrendbe állításának megakadályozásáról — hangoztatták a felszólalók A fegyverkezéssel kapcsolatos pazarlással összefüggésben elhangzott: öt nap alatt annyit fordítanak a világon katonai kiadásokra, hogy ebből az összegből finanszírozható lenne egy átfogó program a malária felszámolására. Annyi pénzből, amenynyit hat hónap alatt költenek fegyverkezésre, tízéves élelmiszerprogram anyagi háttere teremthető meg a fejlődő országokban. A harmadik világ számos állama hatalmas összegeket fordít a nemzeti jövedelemből fegyverkezésre; ezeket az anyagi eszközöket az oktatástól és az egészségügyi ellátástól vonják el. A közvéleménynek fel kell emelnie a szavát az erkölcstelen fegyverkereskedelem, a hagyományos fegyverek gyártása ellen is — vélekedtek a vitában felszólalók. A kongresszus hétfőn az eszmecserék eredményeit összegző jelentések előterjesztésével, s dokumentumok elfogadásával fejezi be munkáját. A budapesti orvoskongresszus világvisszhangja A világ hírügynökségei nagy figyelmet szentelnek a nukleáris háború elleni orvosmozgalom V. kongresszusának: terjedelmes tudósításokban számoltak be a budapesti tanácskozás első napjának eseményeiről, a felszólásokról és beszédekről. A szocialista hírügynökségek ismertették Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának, az Elnöki Tanács tagjának a megnyitón elhangzott üdvözlő beszédét. A nyugati hírügynökségek — egyebek között a UPI, az AFP, az AP — a tanácskozás jelentőségét hangsúlyozva kiemelték, hogy az MSZMP főtitkára részt vett és üdvözlő beszédet mondott a mozgalom budapesti kongresszusának nyitónapján, valamint Bruno Kreisky volt osztrák és Willy Brandt volt nyugatnémet kancellár is jelen van. A távirati irodák beszámolnak arról is, hogy az orvosmozgalom felhívással fordult a nagyhatalmakhoz: vessenek véget a nukleáris fegyverkezési hajszálnak, s a megtakarított összegeket fordítsák a betegségek leküzdésére, amivelmilliók életét lehetne megmenteni. Ismertetik az Egyesült Államokhoz és a Szovjetunióhoz intézett felhívást is, hogy akadályozzák meg a fegyverkocsi hajsza kiterjesztését a világűrre. (MTI) Oltsuk be a világot a háború ellen B. Lown professzor nyilatkozata A nukleáris háború megelőzéséért küzdő orvosok kongresszusa alkalmából hazánkban tartózkodó Bernard Lown professzor, az IPPNW USA-beli társelnöke interjúban válaszolt a Népszava kérdéseire. Professzor úr! Ön többször hangsúlyozta az immunizálási programnak, a világ gyermekeinek tömeges védőoltásának jelentőségét. Miért tekinti ezt is a háborúellenes mozgalom egyik lehetőségének? — Hadd szögezzem le, hogy bennünket elsősorban a nukleáris borzalom megelőzése érdekel. Ezen belül azonban nem elég csak szembeszállni, hanem pozitív képet kell adni a világnak, mi mindenre lenne lehetőség, ami éppen a fegyverkezési verseny miatt lehetetlen. Ez a verseny évente 800 milliárd dollárt emészt fel, elvonva a forrásokat sok egészségügyi, szociális és más alapvető emberi szolgáltatástól. Ezért egyik eleme programunknak, a gyerekek megóvása a fertőző betegségektől. Ennek révén is meg akarjuk mutatni, mit jelent a Szovjetunió, az USA és sok más ország együttműködése. Ennek már két példáját adták az orvosok, a himlő leküzdésében. 1957-ben a Szovjetunió javasolta ezt az Egészségügyi Világszervezetnek, 1967-ben pedig, amikor létrejött ennek érdekében az egyezség a két nagyhatalom között, lehetővé vált, hogy a WHO minden erőforrását mozgósítsa. Tíz év alatt eltűnt a himlő a Földről, és ez századunk orvoslásának egyik legnagyobb eredménye. Hasonló módon irthatnánk ki azt a hat fertőző betegséget — például mumpsz, szamárköhögés, tetanusz, gyermekbénulás, tbc — ami évente ötmillió életet követel és másik ötmilliót tesz egész életére nyomorékká. Nem célunk persze az oltás technikai lebonyolításában résztvenni, célunk viszont ráébreszteni a világot: íme egy kérdés, amely eddig figyelmen kívül maradt. Azért is választhattuk ezt a témát, mert a gyerek sorsa mindenkit megragad. Bizonyítja ezt az etiópiai éhező gyerekek példája, aminek tudatára ébredve az egész világ megmozdult. Természetesen akadnak más témák is, amelyekhez hozzá kell szólnunk, mert az oltási program nem fogja megoldani a világ gondját. Hiszen végső soron nemcsak a járványok elleni védettség hiánya, hanem az éhezés, a szegénység is betegséghez vezet. Legutóbbi kongresszusukon úgy beszéltek a nukleáris háborúról, mint az emberiség utolsó járványáról. Megváltozott-e az emberek gondolkodása erről az önök tevékenységének hatására? — Van változás, de mindezt történelmi távlatban kell nézni. Tisztában vagyunk vele — ahogyan Amerikában mondjuk —, hogy sokan belefásultak , a békemozgalomba, reménytelennek látják. Azért következett be ez a kiábrándultság, mert az egésznek csak részleteit látják. Azt kérdezik, csökkentették-e a nukleáris fegyverkezést? Nem, éppen ellenkezőleg. Most, amíg itt beszélgetünk, tíz újabb atomfegyvert csatolnak az arzenálhoz. Hát ez lenne az egyik megközelítés. Ennél fontosabb, hogy az embereket bevonják a döntésekbe, hogy szavuk legyen saját sorsuk alakításában. Mindaddig nem lehet megállítani ezt a szörnyeteget, amíg embermilliók nem mondják, hogy az én életemben nincs ennél fontosabb kérdés. Mert atomháború esetén mi értelme lenne akár a nagyobb bérért, akár a jobb egészségügyért, az idősekről való gondoskodásért, a faji üldözés, a szexhullám ártalmai megszüntetéséért folyó küzdelemnek. Vagyis, mi valójában a világot akarjuk beoltani — a háború ellen — hangsúlyozta befejezésül B. Lown professzor. L. M. MTI Fotó — Manek Attila felvétele Könnyek. A kislány elejtette a karikát az ügyességi versenyen. Utánakapott, térdre esett. Fontos másodperceket veszített, a csapata lemaradt. A tornatanár magában morgolódott, de nem bántotta a gyereket. Nem nyomott barackot a fejebúbjára, nem kiabált rá, inkább elfordult a bordásfal felé. Ám a kislány így is keserves sírásba kezdett. Előre görnyedt vállal bebotorkált az öltözőbe, piszkos kezével szanaszét kente a könnyeket az arcán. A kudarc könnyeit. A könnytermelés állandó folyamat, tartja a szakirodalom. Csak a mennyisége változó .. Olykor túllép a gáton, mintha kevesellené elsődleges funkcióját, a szem védelmét, s kiszámíthatatlanul megárad. Mondják, a könny túltermelése reflexes kísérője bizonyos szélsőséges hangulatoknak. Ismerjük ezeket a szélsőségeket. Van, aki sírva bogarássza elő a körme alá akadt szálkát is, mert fájdalomtűrő képessége elenyésző. Van, aki a szíve tájára nyomja a tenyerét, ha nyári estéken mézes illatokat hoz feléje valahonnan a meleg szél, s valami megmagyarázhatatlan, kozmikus bánat hatására könnyezik. Az emberek szinte egyformán sírnak a bölcsők és a koporsók fölött; különös, hogy végül is minden elsiratható és elsiratni való ezen a Földön. Egy elvesztett tárgy, egy elvesztett ember, egy szertefoszlott vágy, egy tovaillant emlék, egy elmulasztott lehetőség, egy felkavaró regény, egy elrontott, félresikerült, célját vesztett munka, egy félúton, kényszerűen befejezett, vagy inkább abbahagyott alkotás. Bizarr lexikont lehetne szerkeszteni a könnyek válfajairól, meglehet, több tucat címszót kellene meghatározniuk, megmagyarázniuk, körülírniuk a szerzőknek. Ám a sokféleségen — öszszekötő fonal gyanánt — kétségtelenül átfutna egy teljesen egységes szál, amely makacs, szintetizáló szándékkal összekötné a könny fogalmának nagy gonddal ízekre szedett elemeit. Mert mindenfajta könny — okozza bármi is túltengését — emberi mivoltában, önzésében azonos. Beszélik, az állatok is sírnak. Lehet. Nem biztos azonban, hogy önzésükben, mint az ember. A homo sapiens — aligha vitatható — mindenfajta sírásával önmagát szánja, önmagát dédelgeti elsősorban. A halottsirató tudata azt kérdezgeti: mi lesz most velem? A kedvesét sirató ezt: hogyan élek ezután? A tárgyát vesztett ember pedig ezt: hogyan fogom nélkülözni? A kudarc könnye is önző. Megáradt patakjai életigenlőek, a megoldás, a helyrehozás felé törtetnek. A karikáját elejtett kislány maszatos sírása fogadalomtétel volt arra, hogy a következő fordulóban majd jobban csinálja. A selejtes munkadarabját messzire hajító, a dolgozatát cafatokra tépő ember dühös könnye az újbóli nekirugaszkodás ígérete. Alighanem tehát a kudarc könnye a legrokonszenvesebb. De azért a többi se megvetnivaló. Aki szégyenletes, puháns dolognak tartja — téved. Horváth Ildikó Egészen kicsi ügyek Pártkongresszus, felszabadulás negyvenedik évfordulója, országgyűlési és tanácstagi választások, népképviseleti testületek alakuló ülései — az utóbbi hónapokban egymást követték a nagy horderejű események. Ugyan ki figyelt eközben az óhatatlanul homályba kerülő, háttérbe szoruló kis ügyekre? Pedig a kis ügyek naponta újratermelődnek. Van közöttük szívet melengető apróságtól bicskanyitogató bosszúságig sok minden, a skála meglehetősen széles és gazdag. Kis ügyek pókhálóin, apróságok koordinátarendszerében araszolgatunk, minden nap. A kis ügyek kicsik abból a szempontból, hogy tétjük minimális. Hiszen, ha ma nem jön a szerelő, legfeljebb még egy napot csúszik a mosás, gyűlik a szennyes. Majd csak megjavítják a mosógépet, az ilyesmitől nem dől össze a világ. Az is szinte mindegy, hogy a hivatali előszobában öt, vagy ötven percet töltünk várakozással, fő, hogy az eredmény — az ügyirat — a kezünkben legyen. A tét minimális, de a bosszúság, a veszteség már sokkal nagyobb. Legtöbbször amúgy is az időhiány kárvallottjai vagyunk. Nem csoda hát, hogy érzékenyen érint mindannyiunkat, ha fölöslegesen várjuk a műszerészt, vagy éppen úgy érezzük: a tisztviselő packázik velünk, azért kell kiszolgáltatottan üldögélnünk a hivatal kopár folyosóján. Ezért van, hogy a kis ügyek jelentősen befolyásolják mindennapi közérzetünket. Ettől válnak nagy ügyekké. A levélben, amely a Csepeli Szerszámgépgyár több dolgozójától érkezett, csupa kis ügy szerepel. Például az, hogy a Sport kávékeverék dobozában a reklámkampány kezdetén minden alkalommal apró ajándék lapult: üveggolyó, recept, műanyag figurácska. Voltak állatképek is, amelyekből hatot kellett összegyűjteni, s beküldeni. Csakhogy a hatodik kép sehogyan sem akart horogra kerülni. Kis ügy, de a szerszámgépgyáriak nem átallották vagy száz kollégát végigkérdezni, s egyikük sem találkozott a hatodik képpell. Vajon egyáltalán forgalomba került-e a hatodik? — kérdezik levelükben a csepeliek. Sőt — teszik hozzá, új keletű bizalmatlanságukat alátámasztandó — a dobozokban fél év óta már apró ajándéktárgy sincs .. . Kis ügy? Az, valóban. De a bizalom elvesztésére, elherdálására ugyan ki mondaná, hogy megmosolyogtató?! Mit ahogy az sem kicsiség, hogy kempingezőink ugyanannyi adót fizetnek a sátras utánfutóért — írják —, mint a magánfuvarozók. Márpedig a kempingezés amúgy sem tartozik már nálunk — különösen családosan, jó felszereléssel — az olcsóságok közé. Azt írják a csepeliek, hogy mindez apróság, de nem ad éppen jó hangulatot a mindennapi munkához. Bizony nem. Pedig az eredményes, hatékony munkához nemcsak jó szervezés, megfelelő anyag, alkatrész, korszerű beruházás kell. Hanem az is, hogy minél kiegyensúlyozottabban, boszszúságoktól kevésbé gyötörten végezhessük, ami a feladatunk. Ettől válnak a kicsik nagy ügyekké. Varga Zsuzsa 3 Együttműködésit, ne szembenállást Együttműködést, ne szembenállást jelszóval tanácskozik negyedik napja a nukleáris háború megelőzéséért küzdő orvosok nemzetközi mozgalmának ötödik kongreszusa. A 135 ezer orvost tömörítő mozgalom a leghumánusabb hivatás gyakorlóinak tiltakozása az élet elleni merénylet ellen. Valójában hippokratészi esküjük kötelezi őket erre. Arra, hogy mindent elhárítanak, ami ártalmas az embernek és mindent elkövetnek azért, ami javára válhat. Sajátos szemszögből vizsgálja a mozgalom és kongresszusa is a nukleáris háború elkerüléséért vívott küzdelmet. Orvosi alapállásból. Abból a szempontból, hogy atomcsapás esetén a legzseniálisabb gyógyító is tehetetlenné válik. Vele együtt a korszerű orvostudomány eszközei is elpusztulnak. Hirosimában 130 ezer ember égett és ugyanannyi sérült meg egy nap alatt. Negyven év múltán pedig minden tíz nap alatt hirosimányi gyerek hal meg. Naponta negyvenezer kisgyerek életét oltja ki éhezés, alultápláltság, fertőző betegség. 250 millió dollár elég lenne hozzá, hogy legalább a járványveszélytől megóvják őket, szemben az évi 800 milliárd dollár fegyverkezési költséggel. A nukleáris háború elleni küzdelem persze ennél jóval tágabb kérdés. Tudják ezt az orvosok is, de azt is tudják, hogy a gyerek üdve az a cél, amivel mindenki szívéhez hozzáférkőzhetnek. Olyan érv ez, ami a politikától idegenkedőt is megfogja és cselekedetre ösztönzi. Az egészhez képest csekély pont, amelyen mégis megvetheti lábát a tenni akaró ember. Hiszen a járványok megelőzése — vagy ahogyan a kongresszuson oly sokszor elhangzott — az immunizálási program — csupán tömeges védőoltást jelent, de ugyan létezik-e tisztességes gondolkodású ember a földön, aki ne csatlakoznék ehhez a mozgalomhoz, ne osztaná a találkozón kidolgozott programot a harmadik világ gyermekeinek megmentésére, a világűr egészségügy javára történő hasznosítására. És ha már csatlakozott évente ötmillió kisgyerek megmentéséhez, leteszi voksát az egész emberiség létét veszélyeztető atomháború ellen. A kongresszuson elhangzott javaslat szerint a fegyverkorlátozási tárgyalások eredményességéhez szükséges a nukleáris kísérletek betiltása is, ami erősítené a két nagyhatalom közötti bizalmat. Az IPPNW társelnökei, B. Lown (USA) és J. Csazov (Szovjetunió) főfoglalkozásukban kardiológus professzorok, de hivatásuknál jóval messzebbre látnak, amikor közös nyilatkozatukban sürgetik: azok a nagyhatalmak, amelyek még nem tették meg ezt, kötelezzék magukat, hogy elsőként nem használnak nukleáris fegyvert, és fogadjanak el az atomfegyverek általános, teljes betiltására irányuló egyezményt. „Mi, orvosok — hangsúlyozták —, nem fogadjuk el a nukleáris konfliktus elkerülhetetlenségét. Azért gyűltünk össze, hogy elutasítsuk a műszaki haladás felhasználását népirtó fegyverek gyártására, ahelyett, hogy a tudományos eredményeket az élet javításához használnák fel. Azért találkozunk, mert hiszünk az emberi értelemben, s mert értékesnek tartjuk az ember alkotóképességét, azt, hogy saját sorsa felett döntsön." Százharmincötezer orvos szól így a világhoz ezen a kongresszuson. És ha szavuknak csak annyi lenne is az eredménye, hogy az együttműködés során minden kisgyereknek jut betegség elleni vakcina, már nem hiábavaló küzdelmük. Mert a védőoltás nem maradhat hatástalan az utolsó járvány, a nukleáris háború veszélye ellen sem. Lukács Mária