Népszava, 1986. július (114. évfolyam, 153–179. sz.)

1986-07-14 / 164. szám

NÉPSZAVA 198­6. JÚLIUS 14., HÉTFŐ Súlyos zavargások voltak Észak-Írországban Az Észak-Írországban pén­tek este óta lezajlott zavar­gások mérlege egy halott, 127 sebesült — köztük 78 rend­őr —, közölték vasárnap Belfastban. A hatóságok 90 embert letartóztattak. Az ulsteri protestánsok hagyományosan felvonulá­sokkal és örömtüzekkel ün­nepük meg július 12-ét, a katolikusok felett 1690-ben aratott protestáns győzelem évfordulóját. Az idén a meg­emlékezést összekapcsolták a tavaly novemberben alá­írt angol—ír megállapodás elleni tiltakozásokkal. Lon­don és Dublin egyezményét, amely első ízben biztosít bi­zonyos beleszólást az Ír Köz­társaságnak Ulster ügyeibe, a protestánsok, „árulásnak”, a sziget egyesítése felé tett első lépésnek tekintik. Az ünnep előestéjén Bel­fastban, Portadownban és egyéb településeken fanati­kus protestáns fiatalok ben­zinbombákkal és kövekkel támadtak a katolikus lakos­ság otthonaira. Szombat hajnalban egy, 3500 főt számláló protestáns tüntető tömeg szabályos blo­kád alá vette Hillsborough városát, ahol tavaly a brit és az ír kormányfő kézje­gyével látta el az angol-ír szerződést. Az egyezmény némi beleszólást biztosít a túlnyomó részben katolikus lakosságú Ír Köztársaság kormányának az északír ügyekbe. A tömeg, amelynek élén Ian Paisley, a fanatikus elveiről ismert protestáns lelkész állt, lezárta a városba vezető utakat és a település fő útvonalát, ám a tüntetők egy óra elteltével önkéntesen távoztak. A viszonylag békés felvo­nulások az esti órákban is­mét zavargásokba és vereke­désekbe torkolltak, főleg a Belfasttól 50 kilométernyire levő Portadownban. Az ün­nepségekről hazatérő pro­testáns fiatalok több helyütt verekedéseket kezdemé­nyeztek, kövekkel és palac­kokkal dobálták meg a kato­likusokat és a rendőröket, gépkocsikat borítottak fel, borítottak lángba, sőt, Bel­fastban lövések is eldördül­tek. A rendőröknek gumilö­­vedékekkel csak nagy nehe­zen sikerült helyreállítani a rendet. (Reuter, AP, AFP) Álarcos protestáns fiatalok Portadownban egy, a zavargások során kiégett és felborított kocsi mellett TELEFOTÓ — MTI Külföldi Képszerkesztőség Thatcher elszigetelődik Dél-Afrika-politikája miatt Újabb ország bojkottálja a nem­zetközösségi játékokat Köves Tibor, az MTI tudó­sítója jelenti: Lázongó miniszterek vár­ták Londonban a kanadai villámlátogatásról vasárnap éjjel hazatért Margaret Thatcher miniszterelnököt. Az angol fővárost sokkszerű­en érte Kenyának az a dön­tése, hogy csatlakozik az Edinburghben, július 24-én kezdődő nemzetközösségi „baráti játékok” bojkottjá­hoz, tiltakozásul a Thatcher­­kormány dél-afrikai politi­kája ellen. A Nagy-Britannia iránt „legbarátibbnak” te­kintett afrikai ország dönté­sét Londonban figyelmen kí­vül nem hagyható jelzésnek tekintik arra, hogy milyen mélységű a nemzetközösségi országok felháborodása Thatcher­ asszony szankció­­ellenes irányvonala miatt. A vasárnapi angol lapok drámai leírásokban ecsete­lik azt a maga nemében pél­dátlan megaláztatást, ame­lyet Sir Geoffrey Howe kül­ügyminiszternek el kellett szenvednie a három afrikai frontországban tett múlt he­ti körlátogatása során. A The Sunday Times szerint Howe külügyminiszter hiá­ba bizonygatta, hogy ő ez­úttal nem csupán a brit kor­mányt, hanem az EGK mind a 12 tagállamát képviseli, mindhárom afrikai főváros­ban — Lusakában, Hararé­­ben és Maputóban — That­cher asszony személyes kül­döttének tekintették, s en­nek megfelelően kezelték. „A kabinet elpártol That­chertől” című első oldalas jelentésében a The Observer ezt írja: „A miniszterelnöke veszedelmesen elszigetelő­dött saját kabinetjétől. Sir Geoffrey Howe külügymi­niszter, Lord Whitelaw mi­niszterelnök-helyettes és sok más kabinetminiszter ma­gánbeszélgetésekben bírálja a miniszterelnök-asszonyt amiatt, hogy konok állás­pontját nyilvánosan hangoz­tatva, ismételten hatástalan­nak és erkölcstelennek nyil­vánította a szankciókat.” A lap azt jósolja vezércik­kében, hogy amikor a mi­nisztereknek rövidesen vá­lasztaniuk kell majd a nem­zetközösség megőrzése és Thatcher asszony elvei kö­zött, akkor nyilvánvaló, hogy az előbbit fogják választani. „Nem számít, hogy kik bojkottálják a nemzetközös­ségi játékokat — a bojkott nem segíti elő az apartheid megszüntetését” — jelentet­te ki viszont vasárnap a ka­nadai Montrealban Margaret Thatcher. Több olaszországi támaszponton tárolnak amerikai atombombákat Már nem ellenőrizhetetlen hír, hanem bizonyosság: az Egyesült Államok a comisói támaszponton kívül máshol is tárol atomfegyvereket Olaszország területén. Még­hozzá a Róma közelében le­vő Rimini légitámaszpont­ján és az észak-olaszországi ghedi és avianói légibáziso­kon. Az amerikai atombombák olaszországi tárolásáról már korábban is hírek terjedtek el, de Washingtonban és Ró­­­mában eddig ezeket a híre­ket a legerélyesebben cáfol­ták. Nemrég azonban a Pen­tagon egyik képviselője Wa­shingtonban elszólta magát, és az ügy híre hamarosan el­terjedt egész Olaszországban. A rimini repülőtér egy ré­sze gondosan elzárt terület, ahova még olaszok sem lép­hetnek. A felszállópályák mellett található egy hatal­mas betonhangár. Ott tart­ják a gyorsan bevethető erők kötelékeibe tartozó és éjjel­nappal maximális harcké­szültségi állapotban levő amerikai Tornádókat és F— 104-es repülőgépeket. A han­gár másik oldalán találhatók az atombombák tárolására szolgáló berendezések. Olasz szakemberek kimutatták, hogy a Tornádók és az F— 104-esek a megfelelő pa­rancs kiadása után 15 perc­cel már felszállhatnának, fe­délzetükön a halálhozó atom­fegyverekkel. Riminiben péntek este rendkívüli értekezletre ült össze a városi tanács. Rimi­ni szocialista párti polgár­­mestere táviratban kért az olasz hadügyminisztérium­tól magyarázatot arra, mi­ként köthetett titkos paktu­mot amerikai atomfegyve­rek olaszországi tárolásáról. USA-NSZK Az első szerződés az űrfegyver­­programban Az amerikai hadügyminisz­térium pénteken bejelentette, hogy a Hadászati Védelmi Kezdeményezés (SDI) elne­vezésű program kutatási ré­szének keretében négymillió dolláros szerződést kötött a nyugatnémet Messerschmitt- Bölkow-Blohm (MBB) cég­gel. Ez a szerződés az első, amelyet az Egyesült Államok a „csillagháborús" űrfegyver­kezési program terén egy nyugatnémet vállalattal kö­tött. (Reuter, AP, TASZSZ) Eanes októbertől pártvezér Ramalho Eanes, aki idén februárig Portugália állam­elnöke volt, októberben is­mét közéleti tisztséget vál­lal: a Demokratikus Megúju­lás Pártjának elnöke lesz. Lisszabonban szombaton ké­ső éjszakáig tartott a párt (PRD) vezetőségi ülése. (MTI) Náci tábornok elítélése A náci halálitáborokban el­pusztult áldozatok emléké­nek meggyalázásáért, vala­mint az NSZK kigúnyolá­sáért és tekintélyének lejá­ratásáért hathónapi szabad­ságvesztésre ítélték Otto Ernst Remert, a Wehrmacht volt vezérőrnagyát. A büntetés indoklása sze­rint a 74 éves hitlerista a „volt SS-bajtársak” tavaly májusban megtartott találko­zóján durva antiszemita ki­jelentésekkel hívta fel ma­gára a figyelmet, és olyan videokazettákat sokszorosí­tott, illetve árusított, ame­lyeken egy „történész” elő­adást tartott arról, hogy „Auschwitz és a gázkamra szemenszedett hazugság”, a „nemzetiszocialisták nem kö­vettek el ilyen gaztetteket”. Az SS-találkozón emellett nyilvánosan becsmérelte az NSZK jogrendjét, mondván, hogy hazája „mint demokrá­cia, hajítófát sem ér”. (MTI) Ami az embereken múlik A nagy hírű külföldi szervezőcéget megbíz­ták, dolgozzon­ ki munkaszervezési ajánlatot az egyik vállalat számára. Amikor megérkez­tek a külföldi szakemberek, nem sokat téblá­­boltak a gépek között. Miután megismerked­tek a termelési folyamattal, összehívták a cég dolgozóit, s megkérdezték tőlük: ha rajtuk múlna, ők mit csinálnának másként a mun­kahelyükön. Amikor ennek híre ment a gyárban, leesett az álla jó néhány üzemi vezetőnek. Bizony, nem gondolták volna, hogy ilyen egyszerű is lehet a munkaszervezés, mi több, ők bizony nem kérdezték meg erről sohasem a dolgozó­kat. Mielőtt az a vád érne, hogy egyszerűsí­tem a dolgokat, hadd jegyezzem meg: a mun­kaszervezés­ valóban nem ilyen egyszerű. A szervezés tudomány, sajátos módszerei van­nak, amelyek nem helyettesíthetők egyszerű kérdezősködéssel. De egy biztos: az embe­rekben rejlő alkotó energiát, ötleteket, gon­dolatokat ki lehet és ki kell használni. Gazdasági életünkről szóló megnyilatkozá­sokat hallgatva olykor az a benyomása az em­bernek, hogy egyik-másik munkahelyi vezető számítása szerint a termelőeszközök maguk­tól hozzák a sikert. Beruházunk ennyi meg ennyi forintot, megvásárolunk egy jó licen­­cet, s aztán várjuk a hasznot. De haszon he­lyett csakhamar jön a csalódás, mert a beru­házás a tervezettnél többe kerül, az építke­zés elhúzódik, s a külföldön jó licenc alapján nálunk silány minőségű áru született. Vala­miről ugyanis megfeledkeztek: az eszközö­ket mozgásba hozó emberről. Az emberről, aki a maga termelési tapasz­talataival a legfontosabb termelőerő. Aki az egész termelési folyamat értelme és célja. Még akkor is, ha a­ közgazdaság szakértői gyakran csak úgy emlegetik, mint munka­erőt. De aki a legtökéletesebb gépnél is több­re képes, ha számítanak rá, ha éreztetik vele munkájának fontosságát, azt, hogy rajta is állnak vagy buknak a dolgok. Különösen fontos mai helyzetünkben az emberi tényező, hiszen meg kell újítani gaz­daságunkat, megnehezedtek a műszaki fejlő­dés feltételei. S e folyamatokat sehol sem le­het pusztán technikai kérdésként kezelni. A műszaki fejlesztés — divatos szóval, az inno­váció — alapvetően társadalmi-gazdasági fo­lyamat, amelyben az emberi tényezőnek kü­lönösen­ nagy szerepe van. Csak az újra fogé­kony, tájékozott, széles, látókörű emberek ké­pesek arra, hogy befogadják az új technikát, s arra is, hogy ők is újat, az eddiginél job­bat találjanak ki. Nem pusztán arra van szükségünk, hogy az emberek bejárjanak a munkahelyükre, ott elvégezzék az­t, amit elő­írnak nekik, s aztán tizenhat órán keresztül ne is gondoljanak feladataikra. Jó gondola­tok mindenkiben szunnyadnak, de ezeknek a gondolatoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy csak kedvező körülmények között jönnek felszínre. Sikeres munka csak ott lehetséges, ahol be­­antják az embert a munkahelyek terveibe, ahol vezető és beosztott együtt vesz részt az elképzelések kialakításában, ahol a felszínre került véleményeket, ötleteket tisztelik és felhasználják, s ahol nem megy felségsértés­­számba a régi, megkövesedett módszerek bí­rálata és elvetése. Természetes, hogy az ember nem automata­, nem robot, nem számítógép, amelyhez egy jó program kell, s megy minden, mint a karika­­csapás. Az embernek vannak vágyai, céljai, amelyeknek a megvalósításához pénz is szük­séges. Ezt mint hajtóerőt nem szabad lebe­csülni. De az is igaz, ha valaki nem tud úsz­ni, bizony, hiába fizetik meg jól, akkor sem tud. De ha jó szóval és okosan megtanítjuk úszni, már az úszás öröméért is szívesen a mély vízbe megy. Gőz József Furcsa kímélet Ismerősöm kétségbeesve új­ságolta, hogy tizennyolc esz­tendős fiának nem jött be az a sportvonal, amire tíz évet áldozott a család, elnézve és eltűrve az edzések miatti rossz tanulmányi eredményt, majd a bukást. Végül is a gyerek fizikai adottságai el­lensúlyozták a szellemi ku­darcot, s a leendő sportkar­rier veszélytelenné tette a tényt: se szakmája, se vég­bizonyítványa nincs a fiúnak. Fel se vetődött a hogyan to­vább, mivel mindent egy lapra tettek. Eszükbe sem jutott, hogy „két kapura” kellene játszani, mert mi van akkor, ha az álom szer­­tefeszült. Együtt álmodtak a gyerekkel, együtt tervezték a dicsőséget, a sok pénzt, a­­luxusautót, a gazdagságot. De mi lesz most? A szegény, kiábrándult fiú hová men­jen, mihez kezdjen? Végez­zen tán fizikai munkát? Gü­rizzen valahol 3600 forintért? Vesszen el a szürkék, a név­telenek között, és kuporgas­­sa azt a kis pénzt, amiből sose lesz luxuskocsi és csil­logó élet? Ismerősöm jó apa. Azt is tudom róla, hogy a sors nem baldachinos ágyban ringat­ta. Kőbölcső volt az a javá­ból, amelyben a dacos ke­ménység álmodozni sem en­gedte. A vágy a tisztességes szakma, a remény a jó asz­­szony és egy-két gyerek. Az­tán ő volt a legboldogabb, amikor esztergályos szak­munkás lett. A csúcsot pedig a sikeres házasság és a két szép gyerek jelentette. Ha van il­yen, törekvéseik­ben, vágyaikban az átlag magyar családot példázzák. Tisztességgel és sokat dolgoz­nak. Házasságuk húsz éve alatt felépítettek egy családi házat, berendezték és rész­letre vettek Trabantot is. Nem élnek rosszul. Ő is meg az asszonya is szereti a szakmáját. Nem fintorognak, ha a munkahelyen kommu­nista műszak van, nem von­ják ki magukat semmiféle társadalmi megmozdulásból. Mindkettőjüket becsülik, mert megbízhatóak. Ez az emberpár soha még kétségbe nem esett, de most igen. Holott eddig a legna­gyobb veszteségeket is fel­emelt fővel viselték. Elte­mették a szüleiket, nyolc éven át szinte nélkülöztek az épülő ház miatt. Eszükbe sem jutott, hogy kisszerűnek vagy megalázónak tartsák a kétkezi munkát. De az a gon­dolat, hogy a fiukból esetleg gyári dolgozó lesz, szinte le­terítette őket. Mondhatnám persze, hogy edzettebbek ők annál, semmint hogy végül ne tudnának felállni. A baj csak az, hogy belső mozgató­rugójukat vélem törékeny­nek, ami, ha elpattan, életre szóló sérülést okoz. A még nagyobb baj az, hogy száz meg száz szülő hasonló érzé­kenységgel viseltetik annak még a gondolatára is, hogy csemetéje az apa vagy az anya szakmájának folyta­tója legyen valamelyik gyár­ban. És száz meg száz szülő ugyanilyen tragédiának könyveli el, ha a gyereket a külső kényszer a fizikai mun­ka felé viszi. Ne ijedjen meg az olvasó, nincsenek szentenciáim. Hi­szen amit tudok, az nem egy­szerűen társadalmi törvény, hanem az ember törvénye. Éppen ezért nagyon egysze­rű és világos. Ez a törvény azt mondja, amit József At­tila sokszor idézett sorai is mondanak a pontosan, szé­pen végzett munkáról. A bármiféle értelmes munká­ról. Arról, amibe az ember belekezd. Arról, amit érde­mes, sőt kell csinálni, mert ugyan mivé lennénk nélküle. A munkáról, aminek hiánya a beteget és az öreget kín­­zóbban gyötri, mint a csilla­píthatatlan fájdalom. A do­log pikantériája egyébként az, hogy a munka éppúgy nem ösztön kérdése, mint a nyelv elsajátítása vagy a kü­lönféle társadalmi szokások megismerése, megtanulása. Következésképpen a gyere­ket egyebek között arra is meg kell tanítani, hogy a pontos és szép munka mi­képp válik a kéznek éppúgy gyönyörűségére, mint az ér­telemnek és a léleknek. Az említett esetet a hozzá hasonlókkal együtt az teszi életellenessé, hogy a munká­ra felesküdöttek népes tábo­ra saját csemetéit lázítja a munka ellen, holott ők len­nének a legfelháborodottab­­bak, ha munka nélkül ma­radnának. A szülő, aki így akarja „kímélni” a gyerekét, nem jótevője, hanem ellen­sége lesz annak! Mert ki­fosztja és elszegényíti. Szabó Iréné Közös úton irigylem az olyan embereket, akik el tudják titkolni, hogy mit gondolnak. Igen, szeren­csés alkat, aki türtőztetni tudja magát, töké­letesen egyet tudok érteni Marcel Proust sza­vaival — tőle való a mondás. Valóban az em­ber sok bosszúságot, keserűséget, csalódást megspórolhat, ha „nem akarja megváltani a világot”. Azok, akik a „világot” éppen ural­ják, egész biztos nem veszik jó néven a kri­tikát. A gondolat ugyanis — ha egyszer már leírták — feltartóztathatatlanul a maga út­ját járja, s olykor megállíthatatlan következ­ményeket von maga után. Minek ez a hosszú bevezetés, gondolhatja az olvasó, s szeretné már a lényeget ismerni. Igaza van. De éreztetni akarom azt, hogy nem könnyű szívvel, vagyis nem kárörven­­dően — lám, igazam lett! — írom le e soro­kat: örülök annak, hogy megszüntették az Országos Testnevelési és Sporthivatalt. Nagy­szerű gondolatnak érzem, hogy a kormány felismerte az ifjúság nevelésének és a sport­­mozgalomnak az elválaszthatatlanságát, s nem hagyja a kettőt külön, két állami hiva­talban kezelni. Óhatatlanul egészségtelen versengés alakult ki, s ez elsősorban azok­nak ártott, akiknek segíteni, adni szerettünk volna. Az Állami Ifjúsági Bizottság úgy érez­te, ha jól mértem fel tevékenységét, hogy a fiatalság testi felkészítése az OTSH felada­ta, s ebbe úgysem hagynak beleszólni, de a jövő politikusainak szellemi nevelése kizáró­lag az ÁIB jogköre. Szóval, két sínen jártak, s ha az utóbbi időben meg is próbáltak kö­zös utat találni, ez kevéssé sikerült, mert a sporthivatal továbbra is csak a sikert haj­szolta, s a társadalmi szervektől várta el a tömegek egészséges életmódjának kialakítá­sát. De ez nem ment! Tudjuk, a fiatalság tes­ti felkészültsége egyre több kívánnivalót ha­gyott maga után, míg a sportoló ifjúság első­sorban a csillogást kereste. Éremben és pénz­ben egyaránt. S azt hiszem, nem túlzok, ami­kor a labdarúgó-válogatott mexikói kudar­cáról szólva azt mondom: ha a sikereket, hát ezt is az OTSH számlájára lehet írni. Mert ne felejtsük: a vezetők nevelik — jóra és rosszra egyaránt! — a gondjaikra bízott em­bereket, s nem fordítva! Az új állami szervre nem könnyű feladat vár. Azokkal az emberekkel kell újat alkot­nia, akik a régi szellemet kialakították. Leg­feljebb a vezető gárda összetétele változik majd, de hogy ez elegendő lesz-e a szemlé­letformálás sikeréhez, azt nem tudnám most határozottan kijelenteni. Az kétségtelen, hogy az élsportra, a példaképekre nélkülözhetet­len szükség van. De vajon az egészséges, erős, az ország előtt álló feladatok sikeres el­végzésére hivatott tanuló fiatalok számára elég lehet az eredményhirdetés látványa ah­hoz, hogy ők is erős, sikeres emberekké vál­janak? Nem hiszem. De nagyon szeretnék hinni abban, hogy az újonnan megalakult — és még kialakítandó?! — Állami Ifjúsági és Sporthivatal megtalálja a közös utat! Vándor Kálmán 3

Next