Népszava, 1986. július (114. évfolyam, 153–179. sz.)
1986-07-14 / 164. szám
NÉPSZAVA 1986. JÚLIUS 14., HÉTFŐ Súlyos zavargások voltak Észak-Írországban Az Észak-Írországban péntek este óta lezajlott zavargások mérlege egy halott, 127 sebesült — köztük 78 rendőr —, közölték vasárnap Belfastban. A hatóságok 90 embert letartóztattak. Az ulsteri protestánsok hagyományosan felvonulásokkal és örömtüzekkel ünnepük meg július 12-ét, a katolikusok felett 1690-ben aratott protestáns győzelem évfordulóját. Az idén a megemlékezést összekapcsolták a tavaly novemberben aláírt angol—ír megállapodás elleni tiltakozásokkal. London és Dublin egyezményét, amely első ízben biztosít bizonyos beleszólást az Ír Köztársaságnak Ulster ügyeibe, a protestánsok, „árulásnak”, a sziget egyesítése felé tett első lépésnek tekintik. Az ünnep előestéjén Belfastban, Portadownban és egyéb településeken fanatikus protestáns fiatalok benzinbombákkal és kövekkel támadtak a katolikus lakosság otthonaira. Szombat hajnalban egy, 3500 főt számláló protestáns tüntető tömeg szabályos blokád alá vette Hillsborough városát, ahol tavaly a brit és az ír kormányfő kézjegyével látta el az angol-ír szerződést. Az egyezmény némi beleszólást biztosít a túlnyomó részben katolikus lakosságú Ír Köztársaság kormányának az északír ügyekbe. A tömeg, amelynek élén Ian Paisley, a fanatikus elveiről ismert protestáns lelkész állt, lezárta a városba vezető utakat és a település fő útvonalát, ám a tüntetők egy óra elteltével önkéntesen távoztak. A viszonylag békés felvonulások az esti órákban ismét zavargásokba és verekedésekbe torkolltak, főleg a Belfasttól 50 kilométernyire levő Portadownban. Az ünnepségekről hazatérő protestáns fiatalok több helyütt verekedéseket kezdeményeztek, kövekkel és palackokkal dobálták meg a katolikusokat és a rendőröket, gépkocsikat borítottak fel, borítottak lángba, sőt, Belfastban lövések is eldördültek. A rendőröknek gumilövedékekkel csak nagy nehezen sikerült helyreállítani a rendet. (Reuter, AP, AFP) Álarcos protestáns fiatalok Portadownban egy, a zavargások során kiégett és felborított kocsi mellett TELEFOTÓ — MTI Külföldi Képszerkesztőség Thatcher elszigetelődik Dél-Afrika-politikája miatt Újabb ország bojkottálja a nemzetközösségi játékokat Köves Tibor, az MTI tudósítója jelenti: Lázongó miniszterek várták Londonban a kanadai villámlátogatásról vasárnap éjjel hazatért Margaret Thatcher miniszterelnököt. Az angol fővárost sokkszerűen érte Kenyának az a döntése, hogy csatlakozik az Edinburghben, július 24-én kezdődő nemzetközösségi „baráti játékok” bojkottjához, tiltakozásul a Thatcherkormány dél-afrikai politikája ellen. A Nagy-Britannia iránt „legbarátibbnak” tekintett afrikai ország döntését Londonban figyelmen kívül nem hagyható jelzésnek tekintik arra, hogy milyen mélységű a nemzetközösségi országok felháborodása Thatcher asszony szankcióellenes irányvonala miatt. A vasárnapi angol lapok drámai leírásokban ecsetelik azt a maga nemében példátlan megaláztatást, amelyet Sir Geoffrey Howe külügyminiszternek el kellett szenvednie a három afrikai frontországban tett múlt heti körlátogatása során. A The Sunday Times szerint Howe külügyminiszter hiába bizonygatta, hogy ő ezúttal nem csupán a brit kormányt, hanem az EGK mind a 12 tagállamát képviseli, mindhárom afrikai fővárosban — Lusakában, Hararében és Maputóban — Thatcher asszony személyes küldöttének tekintették, s ennek megfelelően kezelték. „A kabinet elpártol Thatchertől” című első oldalas jelentésében a The Observer ezt írja: „A miniszterelnöke veszedelmesen elszigetelődött saját kabinetjétől. Sir Geoffrey Howe külügyminiszter, Lord Whitelaw miniszterelnök-helyettes és sok más kabinetminiszter magánbeszélgetésekben bírálja a miniszterelnök-asszonyt amiatt, hogy konok álláspontját nyilvánosan hangoztatva, ismételten hatástalannak és erkölcstelennek nyilvánította a szankciókat.” A lap azt jósolja vezércikkében, hogy amikor a minisztereknek rövidesen választaniuk kell majd a nemzetközösség megőrzése és Thatcher asszony elvei között, akkor nyilvánvaló, hogy az előbbit fogják választani. „Nem számít, hogy kik bojkottálják a nemzetközösségi játékokat — a bojkott nem segíti elő az apartheid megszüntetését” — jelentette ki viszont vasárnap a kanadai Montrealban Margaret Thatcher. Több olaszországi támaszponton tárolnak amerikai atombombákat Már nem ellenőrizhetetlen hír, hanem bizonyosság: az Egyesült Államok a comisói támaszponton kívül máshol is tárol atomfegyvereket Olaszország területén. Méghozzá a Róma közelében levő Rimini légitámaszpontján és az észak-olaszországi ghedi és avianói légibázisokon. Az amerikai atombombák olaszországi tárolásáról már korábban is hírek terjedtek el, de Washingtonban és Rómában eddig ezeket a híreket a legerélyesebben cáfolták. Nemrég azonban a Pentagon egyik képviselője Washingtonban elszólta magát, és az ügy híre hamarosan elterjedt egész Olaszországban. A rimini repülőtér egy része gondosan elzárt terület, ahova még olaszok sem léphetnek. A felszállópályák mellett található egy hatalmas betonhangár. Ott tartják a gyorsan bevethető erők kötelékeibe tartozó és éjjelnappal maximális harckészültségi állapotban levő amerikai Tornádókat és F— 104-es repülőgépeket. A hangár másik oldalán találhatók az atombombák tárolására szolgáló berendezések. Olasz szakemberek kimutatták, hogy a Tornádók és az F— 104-esek a megfelelő parancs kiadása után 15 perccel már felszállhatnának, fedélzetükön a halálhozó atomfegyverekkel. Riminiben péntek este rendkívüli értekezletre ült össze a városi tanács. Rimini szocialista párti polgármestere táviratban kért az olasz hadügyminisztériumtól magyarázatot arra, miként köthetett titkos paktumot amerikai atomfegyverek olaszországi tárolásáról. USA-NSZK Az első szerződés az űrfegyverprogramban Az amerikai hadügyminisztérium pénteken bejelentette, hogy a Hadászati Védelmi Kezdeményezés (SDI) elnevezésű program kutatási részének keretében négymillió dolláros szerződést kötött a nyugatnémet Messerschmitt- Bölkow-Blohm (MBB) céggel. Ez a szerződés az első, amelyet az Egyesült Államok a „csillagháborús" űrfegyverkezési program terén egy nyugatnémet vállalattal kötött. (Reuter, AP, TASZSZ) Eanes októbertől pártvezér Ramalho Eanes, aki idén februárig Portugália államelnöke volt, októberben ismét közéleti tisztséget vállal: a Demokratikus Megújulás Pártjának elnöke lesz. Lisszabonban szombaton késő éjszakáig tartott a párt (PRD) vezetőségi ülése. (MTI) Náci tábornok elítélése A náci halálitáborokban elpusztult áldozatok emlékének meggyalázásáért, valamint az NSZK kigúnyolásáért és tekintélyének lejáratásáért hathónapi szabadságvesztésre ítélték Otto Ernst Remert, a Wehrmacht volt vezérőrnagyát. A büntetés indoklása szerint a 74 éves hitlerista a „volt SS-bajtársak” tavaly májusban megtartott találkozóján durva antiszemita kijelentésekkel hívta fel magára a figyelmet, és olyan videokazettákat sokszorosított, illetve árusított, amelyeken egy „történész” előadást tartott arról, hogy „Auschwitz és a gázkamra szemenszedett hazugság”, a „nemzetiszocialisták nem követtek el ilyen gaztetteket”. Az SS-találkozón emellett nyilvánosan becsmérelte az NSZK jogrendjét, mondván, hogy hazája „mint demokrácia, hajítófát sem ér”. (MTI) Ami az embereken múlik A nagy hírű külföldi szervezőcéget megbízták, dolgozzon ki munkaszervezési ajánlatot az egyik vállalat számára. Amikor megérkeztek a külföldi szakemberek, nem sokat tébláboltak a gépek között. Miután megismerkedtek a termelési folyamattal, összehívták a cég dolgozóit, s megkérdezték tőlük: ha rajtuk múlna, ők mit csinálnának másként a munkahelyükön. Amikor ennek híre ment a gyárban, leesett az álla jó néhány üzemi vezetőnek. Bizony, nem gondolták volna, hogy ilyen egyszerű is lehet a munkaszervezés, mi több, ők bizony nem kérdezték meg erről sohasem a dolgozókat. Mielőtt az a vád érne, hogy egyszerűsítem a dolgokat, hadd jegyezzem meg: a munkaszervezés valóban nem ilyen egyszerű. A szervezés tudomány, sajátos módszerei vannak, amelyek nem helyettesíthetők egyszerű kérdezősködéssel. De egy biztos: az emberekben rejlő alkotó energiát, ötleteket, gondolatokat ki lehet és ki kell használni. Gazdasági életünkről szóló megnyilatkozásokat hallgatva olykor az a benyomása az embernek, hogy egyik-másik munkahelyi vezető számítása szerint a termelőeszközök maguktól hozzák a sikert. Beruházunk ennyi meg ennyi forintot, megvásárolunk egy jó licencet, s aztán várjuk a hasznot. De haszon helyett csakhamar jön a csalódás, mert a beruházás a tervezettnél többe kerül, az építkezés elhúzódik, s a külföldön jó licenc alapján nálunk silány minőségű áru született. Valamiről ugyanis megfeledkeztek: az eszközöket mozgásba hozó emberről. Az emberről, aki a maga termelési tapasztalataival a legfontosabb termelőerő. Aki az egész termelési folyamat értelme és célja. Még akkor is, ha a közgazdaság szakértői gyakran csak úgy emlegetik, mint munkaerőt. De aki a legtökéletesebb gépnél is többre képes, ha számítanak rá, ha éreztetik vele munkájának fontosságát, azt, hogy rajta is állnak vagy buknak a dolgok. Különösen fontos mai helyzetünkben az emberi tényező, hiszen meg kell újítani gazdaságunkat, megnehezedtek a műszaki fejlődés feltételei. S e folyamatokat sehol sem lehet pusztán technikai kérdésként kezelni. A műszaki fejlesztés — divatos szóval, az innováció — alapvetően társadalmi-gazdasági folyamat, amelyben az emberi tényezőnek különösen nagy szerepe van. Csak az újra fogékony, tájékozott, széles, látókörű emberek képesek arra, hogy befogadják az új technikát, s arra is, hogy ők is újat, az eddiginél jobbat találjanak ki. Nem pusztán arra van szükségünk, hogy az emberek bejárjanak a munkahelyükre, ott elvégezzék azt, amit előírnak nekik, s aztán tizenhat órán keresztül ne is gondoljanak feladataikra. Jó gondolatok mindenkiben szunnyadnak, de ezeknek a gondolatoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy csak kedvező körülmények között jönnek felszínre. Sikeres munka csak ott lehetséges, ahol beantják az embert a munkahelyek terveibe, ahol vezető és beosztott együtt vesz részt az elképzelések kialakításában, ahol a felszínre került véleményeket, ötleteket tisztelik és felhasználják, s ahol nem megy felségsértésszámba a régi, megkövesedett módszerek bírálata és elvetése. Természetes, hogy az ember nem automata, nem robot, nem számítógép, amelyhez egy jó program kell, s megy minden, mint a karikacsapás. Az embernek vannak vágyai, céljai, amelyeknek a megvalósításához pénz is szükséges. Ezt mint hajtóerőt nem szabad lebecsülni. De az is igaz, ha valaki nem tud úszni, bizony, hiába fizetik meg jól, akkor sem tud. De ha jó szóval és okosan megtanítjuk úszni, már az úszás öröméért is szívesen a mély vízbe megy. Gőz József Furcsa kímélet Ismerősöm kétségbeesve újságolta, hogy tizennyolc esztendős fiának nem jött be az a sportvonal, amire tíz évet áldozott a család, elnézve és eltűrve az edzések miatti rossz tanulmányi eredményt, majd a bukást. Végül is a gyerek fizikai adottságai ellensúlyozták a szellemi kudarcot, s a leendő sportkarrier veszélytelenné tette a tényt: se szakmája, se végbizonyítványa nincs a fiúnak. Fel se vetődött a hogyan tovább, mivel mindent egy lapra tettek. Eszükbe sem jutott, hogy „két kapura” kellene játszani, mert mi van akkor, ha az álom szertefeszült. Együtt álmodtak a gyerekkel, együtt tervezték a dicsőséget, a sok pénzt, aluxusautót, a gazdagságot. De mi lesz most? A szegény, kiábrándult fiú hová menjen, mihez kezdjen? Végezzen tán fizikai munkát? Gürizzen valahol 3600 forintért? Vesszen el a szürkék, a névtelenek között, és kuporgassa azt a kis pénzt, amiből sose lesz luxuskocsi és csillogó élet? Ismerősöm jó apa. Azt is tudom róla, hogy a sors nem baldachinos ágyban ringatta. Kőbölcső volt az a javából, amelyben a dacos keménység álmodozni sem engedte. A vágy a tisztességes szakma, a remény a jó aszszony és egy-két gyerek. Aztán ő volt a legboldogabb, amikor esztergályos szakmunkás lett. A csúcsot pedig a sikeres házasság és a két szép gyerek jelentette. Ha van ilyen, törekvéseikben, vágyaikban az átlag magyar családot példázzák. Tisztességgel és sokat dolgoznak. Házasságuk húsz éve alatt felépítettek egy családi házat, berendezték és részletre vettek Trabantot is. Nem élnek rosszul. Ő is meg az asszonya is szereti a szakmáját. Nem fintorognak, ha a munkahelyen kommunista műszak van, nem vonják ki magukat semmiféle társadalmi megmozdulásból. Mindkettőjüket becsülik, mert megbízhatóak. Ez az emberpár soha még kétségbe nem esett, de most igen. Holott eddig a legnagyobb veszteségeket is felemelt fővel viselték. Eltemették a szüleiket, nyolc éven át szinte nélkülöztek az épülő ház miatt. Eszükbe sem jutott, hogy kisszerűnek vagy megalázónak tartsák a kétkezi munkát. De az a gondolat, hogy a fiukból esetleg gyári dolgozó lesz, szinte leterítette őket. Mondhatnám persze, hogy edzettebbek ők annál, semmint hogy végül ne tudnának felállni. A baj csak az, hogy belső mozgatórugójukat vélem törékenynek, ami, ha elpattan, életre szóló sérülést okoz. A még nagyobb baj az, hogy száz meg száz szülő hasonló érzékenységgel viseltetik annak még a gondolatára is, hogy csemetéje az apa vagy az anya szakmájának folytatója legyen valamelyik gyárban. És száz meg száz szülő ugyanilyen tragédiának könyveli el, ha a gyereket a külső kényszer a fizikai munka felé viszi. Ne ijedjen meg az olvasó, nincsenek szentenciáim. Hiszen amit tudok, az nem egyszerűen társadalmi törvény, hanem az ember törvénye. Éppen ezért nagyon egyszerű és világos. Ez a törvény azt mondja, amit József Attila sokszor idézett sorai is mondanak a pontosan, szépen végzett munkáról. A bármiféle értelmes munkáról. Arról, amibe az ember belekezd. Arról, amit érdemes, sőt kell csinálni, mert ugyan mivé lennénk nélküle. A munkáról, aminek hiánya a beteget és az öreget kínzóbban gyötri, mint a csillapíthatatlan fájdalom. A dolog pikantériája egyébként az, hogy a munka éppúgy nem ösztön kérdése, mint a nyelv elsajátítása vagy a különféle társadalmi szokások megismerése, megtanulása. Következésképpen a gyereket egyebek között arra is meg kell tanítani, hogy a pontos és szép munka miképp válik a kéznek éppúgy gyönyörűségére, mint az értelemnek és a léleknek. Az említett esetet a hozzá hasonlókkal együtt az teszi életellenessé, hogy a munkára felesküdöttek népes tábora saját csemetéit lázítja a munka ellen, holott ők lennének a legfelháborodottabbak, ha munka nélkül maradnának. A szülő, aki így akarja „kímélni” a gyerekét, nem jótevője, hanem ellensége lesz annak! Mert kifosztja és elszegényíti. Szabó Iréné Közös úton irigylem az olyan embereket, akik el tudják titkolni, hogy mit gondolnak. Igen, szerencsés alkat, aki türtőztetni tudja magát, tökéletesen egyet tudok érteni Marcel Proust szavaival — tőle való a mondás. Valóban az ember sok bosszúságot, keserűséget, csalódást megspórolhat, ha „nem akarja megváltani a világot”. Azok, akik a „világot” éppen uralják, egész biztos nem veszik jó néven a kritikát. A gondolat ugyanis — ha egyszer már leírták — feltartóztathatatlanul a maga útját járja, s olykor megállíthatatlan következményeket von maga után. Minek ez a hosszú bevezetés, gondolhatja az olvasó, s szeretné már a lényeget ismerni. Igaza van. De éreztetni akarom azt, hogy nem könnyű szívvel, vagyis nem kárörvendően — lám, igazam lett! — írom le e sorokat: örülök annak, hogy megszüntették az Országos Testnevelési és Sporthivatalt. Nagyszerű gondolatnak érzem, hogy a kormány felismerte az ifjúság nevelésének és a sportmozgalomnak az elválaszthatatlanságát, s nem hagyja a kettőt külön, két állami hivatalban kezelni. Óhatatlanul egészségtelen versengés alakult ki, s ez elsősorban azoknak ártott, akiknek segíteni, adni szerettünk volna. Az Állami Ifjúsági Bizottság úgy érezte, ha jól mértem fel tevékenységét, hogy a fiatalság testi felkészítése az OTSH feladata, s ebbe úgysem hagynak beleszólni, de a jövő politikusainak szellemi nevelése kizárólag az ÁIB jogköre. Szóval, két sínen jártak, s ha az utóbbi időben meg is próbáltak közös utat találni, ez kevéssé sikerült, mert a sporthivatal továbbra is csak a sikert hajszolta, s a társadalmi szervektől várta el a tömegek egészséges életmódjának kialakítását. De ez nem ment! Tudjuk, a fiatalság testi felkészültsége egyre több kívánnivalót hagyott maga után, míg a sportoló ifjúság elsősorban a csillogást kereste. Éremben és pénzben egyaránt. S azt hiszem, nem túlzok, amikor a labdarúgó-válogatott mexikói kudarcáról szólva azt mondom: ha a sikereket, hát ezt is az OTSH számlájára lehet írni. Mert ne felejtsük: a vezetők nevelik — jóra és rosszra egyaránt! — a gondjaikra bízott embereket, s nem fordítva! Az új állami szervre nem könnyű feladat vár. Azokkal az emberekkel kell újat alkotnia, akik a régi szellemet kialakították. Legfeljebb a vezető gárda összetétele változik majd, de hogy ez elegendő lesz-e a szemléletformálás sikeréhez, azt nem tudnám most határozottan kijelenteni. Az kétségtelen, hogy az élsportra, a példaképekre nélkülözhetetlen szükség van. De vajon az egészséges, erős, az ország előtt álló feladatok sikeres elvégzésére hivatott tanuló fiatalok számára elég lehet az eredményhirdetés látványa ahhoz, hogy ők is erős, sikeres emberekké váljanak? Nem hiszem. De nagyon szeretnék hinni abban, hogy az újonnan megalakult — és még kialakítandó?! — Állami Ifjúsági és Sporthivatal megtalálja a közös utat! Vándor Kálmán 3