Népszava, 1998. február (126. évfolyam, 27–50. sz.)

1998-02-18 / 41. szám

/VÉLEMÉNY Ripp Zoltán Tölgyessy utcája Amikor Tölgyessy Péternek első ízben támadt konfliktusa az SZDSZ vezetői­vel, s ennek nyomán 1990 októberében le­mondatták frakció­­vezetői tisztségéről, Tamás Gáspár Mik­lós „A Tölgyessy ut­cája” című cikkében méltatta politi­kustársa képességeit és teljesítményét. Kérdés, hogy Tölgyessy visszatérése a politika élvonalába igazolja-e ezt a ví­ziót, az azonban bizonyos, hogy lépése a korábbi belső konfliktusok sora után immár kívülről teremt feszültséget egykori pártjával. Tölgyessy mai fide­­szes szerepvállalásában a szabad de­mokraták megítélése a kulcskérdés, hi­szen őt csakis SZDSZ-elnöki múltja és a párton belüli hajdani vitákban elfog­lalt pozíciója teszi értékes kampány­szereplővé. A Fideszhez csatlakozása indoka­ként Tölgyessy régi félelmének adott hangot, amikor rámutatott, hogy Ma­gyarországon az MSZP újabb nagyará­nyú győzelme esetén egypólusú politi­kai szerkezet kialakulása fenyeget. Úgy tartja, ezzel szemben csak a Fi­­deszből felépülő jobbközép gyűjtőpárt képezhet ellensúlyt, hiszen a szabad demokraták koalíciós szerepvállalásuk következtében a szocialisták „szatellit­­pártjává” degradálódtak. Miután Töl­gyessy nem vetkőzheti le egy csapásra az utóbbi időkben folytatott független politikai elemző munkásságának meg­állapításait, nem szakadhat el könnyen attól a kritikától, amelyet Orbán Vik­tor pártjáról még nemrégiben is leírt. Fenntartja hát Fidesz-bírálatának azt az elemét, amely szerint új pártja túlsá­gosan átvette a hagyományos jobbol­dal beszédmódját, túl sok gesztus tett az ilyen hívószavakkal megragadható választók felé. Tölgyessy Péter nyilván nem boldog attól, hogy hirtelen olyan, liberális elveitől távol álló politikusok­nak lett a szövetségese, mint Lezsák Sándor, Pozsgay Imre vagy Csépe Béla. A mai Fidesz csak annyiban önálló pólusképző erő, amennyiben elfoglalt egy „megüresedő” pólust, amely az összeomlott korábbi gyűjtőpárt, az MDF helyén maradt. Mindezt csak úgy tudta végrehajtani, hogy közben felad­ta saját értékeit és egész koncepcióját. Azt az irányvonalat is, amelyet Töl­gyessy valójában hamarabb hirdetett Orbánnál, hiszen a Fidesz nem nyitott­ságot kívánt a jobboldal felé, hanem „a” jobboldallá akart válni. Ehhez az önfeladó folyamathoz szervesen hozzá­tartoztak azok a bizonyos bírált gesz­tusok, amelyek így nem „fölöslegesek”, inkább elengedhetetlenek voltak. Töl­gyessy Péter várakozásával ellentétben azért nem alakulhatott ki a közeli jövő­ben önálló kormányzati szerepre híva­ Ripp Zoltán történész „Tölgyessy Péter nyilván nem boldog attól, hogy hirtelen olyan, liberális elveitől távol álló politikusoknak lett a szövetségese, mint Lezsák Sándor, Pozsgay Imre vagy Csépe Béla.” Jett jobbközép gyűjtőpárt, mert az a társadalmi bázis, amelyre a létező jobboldal támaszkodik, alkalmatlan erre. Orbán Viktor a minap egy gyenge pillanatában félig-meddig beismerte ezt a tényt, a szegedi Bibó-konferen­­cián, amidőn hiányolta azt a „tudatos polgárságot”, amely megfelelne elvárá­sainak. Márpedig ha ez így van, akkor Tölgyessy hiába borzong bele még a gondolatába is annak, hogy a Torgyán­­féle kisgazdáknak bármi közük lehes­sen a kormányzáshoz, nélkülük nincs versenyképes erőt felmutató jobboldal. A Fidesz tehát nem az SZDSZ-nek mint önálló pólusképző erőnek a helyé­be lépett. Kétségtelenül mindig szük­ség­ van ellensúlyra, mint ahogy a posszibilis jobbközép váltópárt kiala­kulása is elvárható, továbbá az is két­ségtelen, hogy­­ilyen párt a mai viszo­nyokat tekintve leginkább a Fideszből alakulhat ki. Csakhogy nem az SZDSZ koalíciós szerepvállalása az eredendő bűn. Az SZDSZ nem négy éve, hanem 1990-ben mutatkozott leginkább önál­ló pólusképző erőnek, utána hosszabb válságba került. Amikor 1993-ban lét­rejött az SZDSZ-Fidesz-szövetség, az eleinte erősebb Fidesz a szövetséggel csak a hátát akarta biztosítani jobbol­dali fordulatának végrehajtásához. Büntetése a csúfos választási kudarc lett. Ezzel együtt megszűnt a polgári­liberális pólus dominanciájának lehe­tősége. Miután ezt éppenséggel az orbáni gondolatkísérlet megvalósítása eredményezte, több mint méltánytalan az SZDSZ-t vádolni holmi árulással. A Fidesz újabb megerősödésében lehet éppen igazolást találni a jobb­oldali fordulatra, csak az elfogadha­tatlan, hogy az ehhez az eredmény­hez szervesen tartozó jegyeket mint valami könnyen le­vetkezhető „hibá­kat” ítéljük meg. Tölgyessy érvelésé­nek az a leggyengébb pontja, hogy szimpla pártpolitikai alapon, a léte­ző és a kívánatos pártstruktúra kü­lönbsége oldaláról közelíti meg a kérdést. Ezért aztán nagyon egyol­dalúan ítéli meg az SZDSZ koalíciós szerepvállalását is, mintha csupán az őáltala előre jelzett aggályokat iga­zolták volna a fejlemények. Tény, hogy sokban igazolták: a párt meg­gyengült, a belső ellensúly szerep gyakran nem működött elég hatéko­nyan, a koalíciós szerződésben fog­lalt garanciáknál fontosabb volt a hatalmi pozíciók aránya. A döntő kérdésben azonban nem iga­zolódtak az aggályok, mégpedig ab­ban, ami nem az SZDSZ, hanem az or­szág jövője szempontjából a legfonto­sabb. Ez pedig a stabilizáció végrehaj­tása, a modernizációs és integrációs fo­lyamat tagadhatatlan sikere, a műkö­dőképes piacgazdaság kialakulása. Tölgyessy négy éve nem hitt abban, hogy az MSZP túlsúlya mellett hasonló eredmények lehetségesek. Most vagy bocsánatot kér a szocialistáktól, vagy elismeri, hogy az SZDSZ-nek jelenté­keny szerepe volt a sikerekben. Esetleg a legegyszerűbb utat választja, és ma­gáévá teszi a Fidesz-vezérkar tényekre fittyet hányó helyzetértékelését. A koalíció megalapozásában a De­mokratikus Charta elsődleges szerepe nem pártpolitikai jellegű volt, hanem lényege és feladata az volt, hogy a tár­sadalmat fogékonnyá tegye és mintegy felkészítse a szociál-liberális program elfogadására. Annak a feladatnak a végrehajtására, amire az Antall- és a Boross-kormány képtelen volt, s tehe­tetlenségébe belebukott. Az MDF-kor­­mány leváltása nem elsősorban azért volt elengedhetetlen, mert beengedte a hatalomba a radikális jobboldalt, ha­nem mert ettől függetlenül sem volt ké­pes az ország előtt álló legfontosabb feladatok teljesítésére. Úgy vélem, csak ilyen megközelítésből lehet érvényes módon megítélni, kinek volt igaza a koalíciókötést megelőző vitákban. A gazdaság átalakítása és működőképes­sé tétele sikerült, és értelmetlen vala­miféle ideális polgári viszonyok egy­idejű létrejöttét hiányolni, mert erre esély sem volt. Nem lehetett a folyama­tot egy virtuális polgárságra alapozni, hanem csak arra a társadalomra és ar­ra az elitre, amely adva volt. Ebből a nézőpontból tehát messze­menően nem igazolódott azoknak az érvelése, akik arra intették az SZDSZ-t, hogy a szocialista túlsúly miatt a koalí­ciós kormány a szabad demokratákkal megerősítve sem lesz képes végrehajta­ni a szükséges változásokat, ezért jobb, ha távol maradnak. A Fidesz végig nem azt kritizálta, amiben a kormány töb­bet vagy jobbat is nyújthatott volna, hanem tevékenységének egész irá­nyultságát elvetette, ezzel valójában hiteltelenített­e önmagát mint valódi alternatívát állítani képes pártot. A „független elemző” pozícióból valamit még őrző Tölgyessy Péter hallgatása erről a kérdésről több mint árulkodó. Annyit kénytelen volt bevallani, hogy nem igazán hisz új pártja választási si­kerében, ellenben hosszú távú elképze­lést tart szükségesnek. Logikus, hogy egyelőre nem vállal vezető pártpoliti­kusi funkciót. A Fidesz vezérkara azonban nyilván számít rá az SZDSZ ellen megvívandó kampányban, ezért Tölgyessy Péter formális funkció nél­kül is fontos tényező lehet. jV •v- ~na egyszer megadat­­t' -s na, hogy összeállít- JL JL hatnék egy autós rovatot, első megközelítés­re talán sajátos, de belátha­tóan ésszerű szempontokat hoznék be végre a magyar autós újságírás történeté­be. Mondjuk, ráférne. Itt van például az alap­tétel, amelyet nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Azt tudniillik, hogy a magyar autós tár­sadalom fele nőből van. S egy nő bizony egészen mást vár el egy autótól, mint a technikai magazi­nokban elmélyülő, teszte­ket böngésző férfiak. A szín például. A férfiak vélt társadalmi pozíció­jukhoz viszonyítva válasz­tanak színt, ezért is oly könnyű megkülönböztetni a zsarujárgányt a kukás­autótól. Vagy helyi polgár­­mesterünket a villanysze­relőnktől. Mert a férfiak­nak így, ilyen sematikusan jár az eszük. Mi, nők en­nél sokkal többet ki tud­nánk hozni a dolgokból, ha hagynák. Egészen nyil­vánvaló, hogy egy magára valamit is adó asszony nem hordaná ugyanazt a színt a négy évszakhoz és a kilencszáznyolcvanhét hangulatához, de sajnos még a világcégek is férfia­kat alkalmaznak a színke­veréshez. Aztán a forma. Jó, hát még egy nyugdíj közeli hölgy is bepárosult szem­mel nézi az autószalonok kirakatát, de megvenni mégiscsak azt fogja, ame­lyik megy a privát dizájn­­jához. Nyilvánvaló, hogy mások az autóválogatási szempontjai annak a hölgynek, aki férjvadá­szatra indul a Riviérára, és megint mások annak, aki­nek a három-négy égede­­lem kölykét kell baba­kocsistul, iskolatáskástul, karateruhástul, csellóstul reggelente spedilálnia. Nagy autó - nagy rendet­lenség, nem is kell ezt to­vább magyarázni. Belsőépítészetileg is ide­rímel rögtön egypár dolog. Az ideális női autó kormá­nya billenthető, hiszen leg­többünk életében elérkezik az az idő, amikor rendkívül terhesen kellene beprése­­lődnünk a műszerfal elé. Aztán a tükrök. Jó, persze hogy jó, ha elektromosan izélgethetőek, de ennél sokkal fontosabb volna, ha gombnyomásra elénk ugra­na egy olyan is, kis pol­­cocskával, amelynek segít­ségével megigazíthatnánk a kontaktlencsénket és az elmázolt rúzsunkat. Az elektromos ablakemelő igen praktikus, ámdebár röpke pár hónap alatt ízek­re hullik szét az értő és für­ge gyermeki beavatkozá­sok következtében. Ugyan­ez vonatkozik a belső vilá­­gításra­ és a műszerfal bo­nyolult ketyerék­e. Mire megjegyeznénk, mi mire való, már felejthetjük is el, aztán ott állunk jobb oldali léghűtés nélkül, az meg mi­lyen snassz. Az ülések beszerelésekor a racionális férfiagy soha nem gondol arra, hogy egy jó anyának nem csupán se­bességet kell váltania, né­ha indexelnie és gyakran dudálnia, hanem bizony olykor hátra is kell csapnia a kölykök közé, már csak a fegyelem végett. Ez, tekin­tettel a mai magas fejtá­maszokra, úgyszólván ki­vitelezhetetlen - meg is látszik a jövő nagy generá­cióján. Hamutartót szinte min­den jobb modellben talál­hatni, már hátul is, kivilá­gítva, a tervezők ugyanak­kor megfeledkeznek arról a nem elhanyagolható apró­ságról, hogy az ember le­származottai - egypár évig, de utána sem az anyjuk au­tójában! - nem feltétlenül vad dohányzással múlatják az időt. Ellenben a csipsz­­zabálás, kólavedelés és nyalókázás romjainak er­­gonomikus tárolása az ez­redforduló közeledtével sem látszik megoldódni. S ez baj, nagy baj. Mit ér egy kilenc-tízmilliós csodaautó, ha húsz kilométer után nem lehet kilátni belőle a szeméttől?! Az egyéb, kényelmi funkciók kidolgozásánál is az önös érdekeiket kö­vetik a tervező urak. Nincs jobb egy távirányí­tós bigyónál, amitől - fel­téve, ha az ember lánya a megfelelő gombot nyomja - akár tizenöt méternyire az autótól fel lehet pat­tintani a központi zárat. Ilyenkor már pontosan ti­zenöt méterről láthatjuk, hogy egy gyereket bezár­tunk, ráadásul a macska is benne rekedt a csomag­tartóban. Az a háziasz­­szony azonban, aki óvodá­­nyi gyermekével egyetem­ben a vásárlásból tér meg, három tologatás bevásár­lókocsi és két kísérő haj­léktalan társaságában, nem ezen fog megrogyni. Hanem azon: miért nem jutott még soha senkinek az eszébe, hogy az a roha­dék csomagtartó is fel­nyílhatna távvezérlésre. Ha nekem egyszer meg­adatna, hogy autós rovatot állíthatnék össze, az emlí­tett evidenciák mellett még néhány szempontot figye­lembe vennék. Bizony hogy kéne még egy autós­horoszkóp, skandináv tí­pusrejtvény és néhány vega­­ntirecept is az üléshuzat­­kötésminták mellé. Ezt el­várná a főszerkesztőm. Aki természetesen férfi lenne. S mint minden férfinak, neki is meggyőződése vol­na, hogy nekünk, nőknek valóban az az egyetlen problémánk, hogy kissé száraz a bőrünk. Török Mónika Anyahajó 1998. FEBRUÁR 18., SZERDA 7 Beszéljünk egy kicsit a pénzről „Pecunia non elet”, avagy a pénznek nincsen szaga - állítják évezredek óta. Jellem­zően a szegények. Pénzről nem beszélünk - mondják a gazdagok. (Magukban pedig úgy folytatják a megkezdett összetett mondatot, hogy pénz egyszerűen csak van.) A bankokról általánosan elterjedt nézet, hogy gazdagok, mégis másról sem beszél­nek, mint a pénzről. Különösen sok szó esik mostanság a bankok pénzügyeiről, a tavalyi év eredményeiről ugyanis a hét elejéig kellett számot adni. Nehéz egyetlen mondattal jellemezni a pénzügyi szféra tavalyi évét, a gyorsjelen­tések tanúsága szerint sem lehet általánosítani. A pénzintézetek túlnyomó többsé­ge nyereséggel zárt, bár az egy évvel korábbi eredményeket általában nem tudták 1997-ben megismételni. Kivételek persze vannak, a nagyok és a kicsik között is ta­lálni olyan bankot - például az egyik oldalon az OTP Bankot, a másikon pedig pél­dául a Reálbankot -, amely sikeresebb volt tavaly, mint 1996-ban. A bankok részvényeseinek nyilván az okoz örömet, ha nekik csilingel a kassza. A tulajdonosok a nyereségre utaznak, és ez rendben van. Az is rendben van persze, hogy a bankok ügyfelei akkor érzik jól magukat, ha olcsón jó szolgáltatáshoz jut­nak. Ezt pedig csakis és kizárólag a verseny tudja garantálni. A versenynek az a sajátossága, hogy nem mindenki nyerheti meg. Ha az idei gyorsmérlegeket részeredménynek tekintjük, akkor sportnyelven szólva elmond­ható, hogy a mezőny együtt halad. Az OTP Bank helyzeti előnyét kihasználva ko­molyan erősített 1997-ben, és a Postabank nem tudta az év végéig sem kiheverni a február végén elszenvedett veszteségeket. Bár fontos év volt a tavalyi, azt gondolom, hogy az eredmények még semmit sem döntenek el. Az igazi verseny még nem indul meg, 1997 a felkészülési időszak egyik fontos állomása volt csupán. Az OTP Bank hegemóniáját egyetlen területen sem veszélyezteti senki, de - és ezt a bank vezetői tudják a legjobban - minden elkövet­kező esztendőben egyre inkább hallani fogják a konkurencia lihegését a hátuk mö­gött. A magyar nagybankokat privatizálták, és tőkeerős, alapos „know how”-val rendelkező tulajdonosok léptek színre, akik magyarországi üzletüket globális tevé­kenységükbe integrálják rövidesen. A konkurenciaharc a pénzpiacon nem tavaly kezdődött, de tavaly vált nyilván­valóvá, hogy végérvényesen lemarad, aki nem fejleszt. Az ügyfelek nagy biztonság­gal kiválasztják az igen bőséges kínálatból a legrátermettebb bankokat. A pénznek ugyan valóban nincs szaga, de az embereknek mégis jó orruk van hozzá. És ezt ma már Magyarországon is minden bankár tudja. Kertész György Energiaital Pápai Gábor rajza * Gyorsfénykép Legutóbb a Budapesti Fesztiválzenekar sanyarúságáról írtam, most újabb mű­vészeti ág sodródik bele a rágalmazás, a durvulás, a magánérdekek és a kímélet­lenség szövevényébe. A fotóművészetről van szó, amelynek legfelsőbb szakmai berkeiben valaki meghamisított egy aláírást (vagy mégsem?), és így nem an­nak juttatták (vagy mégis?) a vezető szakmai díjat, akinél az aláíró (alá nem író?) a legjobb helyen tudta volna. A magyar fotóművészet elismerten világhírű és tekintélyes, a maga műfa­jában éppúgy, mint a komolyzene. És lám, náluk is felüti a fejét a harag, a gyanú, a kisstílűség. Egykor jó barát és együtt gürcölő kollégák nyilvánosan szapulják egymást, hamisítanak vagy hazudnak, ha azt állítják, hogy a másik hamisított. A vita nem a fotózás új le­hetőségeiről, a digitalizáció kihívásai­ról, a kompozíciókról, az elkapott em­beri pillanatokról, a paparazzók meg­ítéléséről vagy sok más hasznosságról szól, hanem pozícióról (olyan fontos?), pénzről (olyan sok?), befolyásról (olyan jelentős?). Érdemes ezekért megmér­gezni egy fényesen csillogó szakmát? Az erőszakos és terjeszkedő vírus elérte őket is, és láthatóan nekik sincs rá el­lenszerük. Ahogy lassan már lebénítja az irodalmat, a sajtót, a filmet és a szín­házat, a kulturális Ebola elérte a pe­remvidékeket is. Az immunitását el­vesztő kultúra teste így gyöngül le, a létfontosságú szervek után következ­nek a többi testrészek. Engem egyáltalán nem érdekel, ami­ről az álvitává lett konfliktus a felszí­nen szól. Ki írt alá, ki nem írt alá, hami­sított-e valaki. Ez puszta bírósági kér­dés. A kiváló Balla Demeter megteheti feljelentését, ha akarja, és az ügyet jog­állami tisztasággal ki lehet vizsgálni. De nem ez történik. Megint csak a torkunkon lenyomott újabb keserűség kínoz. Székely Ferenc Csapásmérés Messze van tőlünk Irak. Olyan messze, hogy nagy valószínűséggel még az esetleges csapás­mérés is csupán annyira érinti meg Magyarorszá­got, hogy néhány tucat katonaorvos „delegálá­sát” vállalja fel szükség szerinti szakmai igény­­bevételre. Jó ebben a Ma­gyar Honvédség. Már az Öböl-háború idején ki­derült, a békében termett egészségügyisek tudásuk maximumát adták az egyébként szokatlan há­borús színtéren. Hogy miben jó még ez a sereg? A kérdésre nyilván sokféle választ lehetne adni. Gondolom, hogy az érintett katonai vezetők az állomány helytállását, szakmai hűségét emle­getnék, ami bizonyos szempontból vitathatat­lan. Akiket ugyanis nem sodort el az évek óta tar­tó átszervezés, leépítés, áthelyezés bizonytalan­sága, és a pénztelenség nem kényszerített jobb anyagiak reményében pályamódosításra, azo­kat joggal nevezhetnék hűségesnek és helytálló­nak a többször is kicseré­lődött vezérkar jelenlegi tábornokai. Amúgy pedig már köz­hely­számba menő a té­tel: a hivatásos állomány maradványa nyugtalan, elégedetlen, és semmiben nem éri el azt a színvo­nalat, amely a jó minősí­tést megérdemelné. Ne­tán a sereg nagy népván­dorlása után csak a salak maradt? Igaztalan lenne ezt állítani, jóllehet, a pakliban az is benne van, hogy sok fiatal, tehetsé­ges és a katonai szakmá­ról mindent tudó közép­korosztálybeli fordított hátat hivatásának, és azok között, akik marad­tak, akad „selejt”. A napokban lezárt szo­ciológiai tanulmány al­kalmas arra, hogy a poli­tikai és a katonai vezetés megválaszolja a kérdést: mitől lázas a Magyar Honvédség? Mitől nem jó, holott az is­ lehetne? Az a könyörtelen tény derül ki az állomány életkörülményeit elemző tanulmányból, hogy nem a szegényes haditechni­kai színvonal húzza le hivatásuk elvárt nívója alá a katonákat, hanem egy sor közönséges, szégyellni való körül­mény. Ha belegondolunk ab­ba, hogy a megkérdezett tábornokok 33, a tisztek 61, a tiszthelyettesek 71 százalékának van adós­sága, és értelmezzük azt a tényt, hogy a hivatásos állomány negyede ese­tenként nem tudja kifi­zetni a közüzemi számlá­ját, akkor kiderül, ez a küzdelem felér a napi, folyamatos háborúval, amelyben apránként, de biztosan el lehet erköl­csileg vérezni. Még szerencse, hogy messze van tőlünk Irak. Szabó Iréné

Next